Fenti Tesóról picit:
Katolikusnak neveltek, így talán még őrangyalnak hívtam magamban sokáig, de annál több is, kevesebb is. Most azon a nézeten vagyok, nem a lélek van bennünk (nem hagy el 21 grammos adagban, amikor "kileheljük"), inkább a test van a lélekben. A lélek sokkal több, minthogy beleférjen ebbe a világba teljes egészében, ezért csak a "kistesót" küldi le, tanuljon valamit. A Fenti Tesó (is) én vagyok. Nekem van testem, és egy világom, amiben ezt a testet el kell helyezni, kezdve azzal, hogy megtanul járni, azon át, hogy megtanul beszélni, odáig, hogy megtanul gondolkodni, és szeretni, majd megtanulja mindezt maga mögött hagyni a végén. A Fenti Tesó mindig "otthon" van, az itteni részem csak "felhívhatja":
- Szevasz. Elakadtam itt egy kicsit. Biztos megbeszéltünk valamit előre, és most mehetnék jobbra, balra, vagy egyenesen, de kurvára nem tudom, melyik lenne a legjobb. Végül is mindegyik jó lesz valamire, valamiért, de mégis, ha lehet, kérlek adj valami támpontot, melyik passzolna leginkább ebbe az életembe/életünkbe.
Pár napja történt:
Kicsit kiakadtam egyik este a lassú kollágámra, aki miatt megint full gázzal kellett dolgoznom (mint az elején), holott már olyan jó volt megszokni egy kényelmesebb ritmust. Szóvá tettem, erre jött az Anikó-féle ejnye-bejnye meeting.
Ez kábé arra hasonlít, amikor kisgyerekként hárman összekaptunk valamin, és a szülők el voltak épp foglalva egyéb gondjaikkal, ezért csak azt tanácsolták, hogy béküljünk ki, vagy mindenki kap egy szobasarkot, ahová letérdepelhet egy fél órára, gondolkodni...
Persze megkapta Adriana is, de én sem maradhattam ki, mivel a No-English Gina, aki két hétig helyettesített, annyira bizonyítani akart, hogy az égvilágon mindent megcsinált, Anikónak semmit nem kellett segítenie. No, hiába a csibészes mosolyom és a pozitív hozzáállásom, erre nem tudok mit mondani, sajnos.
Mára meg jött is az ötlet: mi lenne, ha cserélnék Ginával, és mennék szobázni, ő meg a mosiba?
No, elsőre kissé "na-ne-már" voltam, de hamar vettem a lapot, és pozitívra váltottam (Anikó csak ezen a nyelven beszél) :
- Ja, ja, persze, már gondoltam rá én is, végül is télen Ausztriában szeretnék dolgozni, hátha kell a tapasztalat...Hmm, igen, az extra jatt is elkelne...Azért aludnék rá egyet, okés? Most úgyis elmész szabira, az jó, ha addig átgondolom és utána meglátjuk?
- Persze, köszi.
- Én köszi :)
No, és itt vége a mosodás melónak, bő két hét múlva, mert ahogy ismerem a főnökömet, ő már eleve eldöntötte, hogy ez így lesz, és vagyok olyan okos, hogy ne hugyozzak széllel szemben. Amit tehetek még, hogy kicsit kihegyezem a dolgot arra, milyen könnyű is velem megállapodni, mennyire rugalmas vagyok, és mosollyal az arcomon megyek az arénába. Ha így teszek, lehet kevesebbet csekkol és több apró hibát néz el, és akkor még tényleg jó is lesz.
Hát igen, máris arra gondolok, tényleg jó is lesz, hiszen a smúzolás megy az auszi nyuggerekkel, a rendszeretetemen meg úgyis van még mit fejleszteni, és persze ha tényleg lesz tapasztalatom, akkor Tirolban sem fognak meglepetések érni, és a hajó után egy síhotel maga lesz a paradicsom. És ez így kerek :D
Szóval itt van megint Fenti Tesó.
13 hónappal ezelőtt még pánikoltam, mert utolsó napjaimat dolgoztam le egy olyan (épp megszűnő) cégnél, ahol ugyan nagyjából kerestem annyit, hogy a jenői ház ne legyen veszélyben ,de hosszú távon ráment volna a normális emberi mivoltomra mindenképpen, meg azért annyit mégsem fizettek, hogy a ház állapotán sokat javíthattam volna. Röviden: be voltam szarva, de jött Fenti Tesó, mint Mikkamakka a Négyszögletűben, és mondta: "Fussunk!"
Így kerültem hajóra.
Persze közben valami más nagyon elkerülte a figyelmem, és ennek következtében a hajón is úgy alakult majdnem pont 10 hónapja, hogy újabb pánikroham jött rám, és majdnem hazamentem elbaszni az életemet, de akkor Fenti Tesó úgy rendezte, hogy legyen egy harmadik lehetőség, és akkor ugrottam fel egy másik hajóra, ahol legalább kibírtam november közepéig.
Aztán ugye jött egy sötét, hideg tél (lehet akkor is szólt volna hozzám, csak nem figyeltem), de valahogy mégis túléltem, félálomban, gond(olat)ok közt, de végül is egyben és készen arra, hogy megint elfogadjam a következő beavatkozást, ami egy szokatlanul korai szezonkezdés formájában jött.
Kicsit féltem elfogadni a mosodás melót egy olyan hajón, ahol tavaly is alig húztam két hónapig, de nem volt más, és próbáltam bízni, hinni. És persze egy hónap után még mindig paráztam, meddig bírom, és mikor fognak elküldeni, de csak sikerült megváltoztatni a hozzáállásom, megvetni a lábam, és már látom, hogy semmivel sem lett volna jobb, ha áttesznek a Rubyra (ott volt 1 nagyon szimpatikus Hausdama, de mire áttettek volna, ő is eltűnt onnan), vagy egy négycsillagos hajóra (amik néha nem tudják összekaparni azt az utasszámot, amihez még full személyzet kell, ezért állandó para, mikor küldenek haza, a jatt meg persze félházzal feleannyi...). Szóval jó itt.
Megint jobban tudta, mi kell nekem, nem igaz?
No, és akkor most jön ezzel: legyek szobafiú, és bár fizikailag csoda, hogy egyáltalán itt vagyok cirka fél év után, a szobákban meg még keményebb, mint a mosiban, de ha ez van, akkor az erő is meglesz hozzá, nem kérdés!
És most ami a lényeg az egészben:
Már nem kell hónapokat várnom, hogy azt mondhassam: "igen, végül is így lett jó", hanem már rögtön az elején hiszek benne (no jó, az igazság így hangzik: erősen próbálok hinni benne), hogy ez most a legjobb!
Ezt jó lesz alkalmazni az élet egyéb területein is.
