Visszapillantó tükör:
Sosem voltam jó labdajátékokban, meg úgy általában csapatmunkában, és emiatt sokáig a testmozgás, mint olyan sem volt túl meghatározó a fiatalabb éveimben. De aztán amikor már nagyobb lettem, és szülői felügyelet nélkül el lehetett messzebbre csatangolni, pl. az erdőbe, vagy csak úgy erre-arra, akkor rájöttem az ugrálás és mászás mekkora élmény, és alapvetően a testalkatom is úgy alakult, hogy rugalmas és izmos emberke lettem, ami csak bátorított.
Másztam fel mindenhová, meg ugrottam le mindenhonnan, így törtem ketté az ugrócsontomat 16 évesen.
Okés, rendbejött, 18 évesen megint futottam és ugrottam, egy-két év múlva, amikor már dolgoztam, akkor még egy picit a thai boxba is belekóstoltam, meg teljesítménytúrára is elmentem párszor, jó eredményekkel. Szóval annak ellenére, hogy olyan fatert osztott nekem az ég, aki úgy viszonyult a testmozgáshoz, hogy még a rádiót is kikapcsolta, amikor elkezdték a sporthíreket, én nagyon megszerettem a témát.
De az a törés megbosszulta magát, 2004-ben már újra kellett műteni, aztán 2005-6-ban kontrollon azt mondta a doki, hogy sajnos megint romlik vissza. Valami olyasmi történik, hogy az ugrócsont a törés mentén hegesedik, azaz vastagodik, emiatt meg beszűkült teljesen a bokám mozgása bizonyos irányokba, illetve ha mégis arrafelé erőltetem csak picit is, akkor biztos nyom valami igegszálat, mert igencsak tud fájni. Pedig én alapvetően bírom a fájdalmat, a thai boxot sem azért hagytam abba, mert nem...
Ez a bevezető volt csak, kicsit bővebben, de szervesen kapcsolódik az elégedettség témájához, amiről mostanában gondolkodom, és már szimultán írok arról is, de az még alakul...
Várja meg mindenki, mindaz a pár ember, aki be szokott ide kukkantani!
Szóval, mivel tényleg imádom a mozgást, valójában azt hiszem sokkal elégedettebb lennék, ha csak visszakaphatnám a jó bokámat! Ha választhatnék egy lottó ötös és egy tökéletes boka között, nem a pénz kéne, komolyan!
Most a régi formámból kb. annyi maradt, hogy bringázni még mindig tudok, és direkt hangos zenére, direkt elengedett kormánnyal cikcakkozok az utakon, mert ez adja meg nekem azt az élményt, hogy "képes vagy rá!", meg olyan jól esik, hogy a bicó mintha a testem része lenne, és mintha csak agyhullámokkal irányítanám, mert pl. ha előttem pár méterre kinyitják egy taxi ajtaját, akkor se kapkodok a kormányhoz, és nem is tudom, hogy combbal, vagy egy hirtelen pedáltaposás plussz csípőmozdulat segítségével, de simán kikerülöm.
Mert amúgy a boka mozgása főleg két dologhoz kell: irányváltás és egyensúly megtartása.
Mivel minden betegség és minden baleset is pszichés vagy karmikus eredetű, legalább azt tudom, hogy ezekkel a dolgokkal picit hadilábon állok, amikor leszállok a bicikliről.
Mondjuk arról, hogy tudom mi a gond, ez ugrik be egyből:
Azaz hiába okoskodok itt arról, hogy mit jelent ez a "betegség", ha nem tudok kimászni belőle, mi?!
Sebaj, kés alá megint, a doki maga mondta, hogy fejlődik folyamatosan a sportorvos-tudomány, meg ha minden kötél szakad, legfeljebb kapok egy ízületi protézist.
Dehát, megint itt az ördögi kör téma, amiből lassan szakdolgozatot írhatnék:
Mikor a korrekciós műtét után jobb volt egy ideig, abban az időben vettem meg a házat. Tényleg nem volt nagy a baj, toltam a teli talicska betont, pakoltam az 50 kilós cementes zsákot, meg bármit. Aztán a ház csak ette a pénzt, a munkahelyem megszűnt, és akkor kezdtem hajózni, ami nem kellett volna a napi 12-13 órás talpalással, lépcsőzéssel, szabadnap nélkül.
A szezonszünetben visszamentem egy kontrollra, és a doki azt mondta, örüljek, hogy még járni tudok. Fasza, mi? Nekem meg vissza kellett mennem hajózni. Vagy tényleg kellett volna? Nem épp arról szól-e a valódi értelme az egésznek, hogy nem kellene erőltetni ami nem megy? Azt hiszem, amikor a jelzáloghitel + hajós mosodázás témába "beleálltam", sejthető volt, hogy bele is fogok ragadni. És hol vagyok most? Egy mosodában. A hitelt meg csak fizetem, de mintha csak az ablakon dobnám ki a pénzt.
Szóval kellene egy jó széria anyagilag, amikor meg tudom finanszírozni azt a pár hónap kiesést, és van is hová visszajönni dolgozni. Elvileg a hotel ilyen, minden szarral együtt az jó benne, hogy nem veszteném el a munkahelyem, kapnék 3 hónap fizetés nélküli szabit aztán lehet kezdeni megint.
Most legalábbis ez jut csak eszembe.
Hogy miért nem jut más meló az eszembe, azt hosszú lenne kifejteni, és ez már így is hosszú lesz.
Szóval addig is, amíg ez a dolog megoldódik, és újra az a figura leszek, akiről azt mondják, hogy akkor is jó nézni ahogy ping-pongozik, ha veszít, mert vicces ahogy megpróbálja átugrani az asztalt, de legalább is nem kell fognia a korlátot, amikor lemegy a lépcsőn, addig megpróbálom figyelni mi tesz jót, és mi nem.
És el is kezdtem, pl. az alkohol mérséklésével. (Esküszöm, ha nem lenne kontinentális nyár Dublinban, akkor teljes stoppot raktam volna be, de így el-elkopik az a kis sör, olyan parkban-döglős idő van, sosem láttak még ilyet itt :D) Merthogy észrevettem, hogy nem csak a májam fáj, de görcsösebbek az izmaim is másnaposan, és ez mán kérem az utolsó stáció...
Másik, hogy korán kelek, és helyrerakom magam, szó szerint. Tudok olyasmiket egyedül, amihez normálisan kellene még egy plussz csontkovács. A siker persze csak részbeni, mert később minden visszaáll, és a munkában nem tudok leállni bűvészkedni...
Ja, és mivel az Ibuprofen is odabasz mind a májnak, mind a vesének, azt se szedem már. Pl. cirka két hete, egyik nap meglepődtem, amikor összeadtam az oszlopokat, mennyit mostam (1800 kiló felett). Okés ez nem sokkal több, mint az átlag, de korábban ha a nap úgy nézett ki, h 1500 felett lesz, már reggel toltam be egy bogyót, meg aztán rá pár órára még egyet. Most meg nem szedtem vagy 5 napja, és ez volt a hatodik napom zsinórban. Ja, és négyszer mentem ki cigizni, amiből csak egy volt hivatalos, a többit úgy oldottam meg, hogy simán megszervezem a gépeket, hogy néha legyen olyan 10-12 perc, mialatt egyik sem fog lejárni, mert akkor jelez az alarm, és akkor a többi zombinak feltűnik, hogy nem vagyok a környéken :D
Ez is valami, nem? Ha már ezt a melót csinálom, legyek jó benne, és legyek erős! Apró kis lépcsőfok...
Na de az a helyzet, hogy Fenti Tesó leckéztetős kedvében van, és egy szép napon valami meghúzódik, vagy megszakad, és egy kis dudort veszek észre a hasam legalján :o
A legtöbb faszinak megvannak a hipochonder fázisai. Van aki később kezdi, van aki meg fiatalabb korában kipipálja. Asszem én túl vagyok rajta, hálistennek. Tíz éve azonnal szaladtam volna a dokihoz, és vertem volna az asztalt, hogy azonnal MR vagy ultrahang, mert meghalok, de minimum megmozdulni se vagyok hajlandó! Most mentem dolgozni és csak filózgattam, hogy várjak-e addig, amíg konkrétan nem párállik a belem a linón, vagy mi is legyen? Egyelőre barátkozunk, azaz figyelem, meg persze tolom rá a jégzselét, mert az jól esik. Megkérdeztem Rayt, a volt főnökömet, aki mellesleg property manager, egyben health and safety advisor is, és anélkül, hogy a sörteraszon letoltam volna a gatyám, máris mondta, hogy garantálja, hogy sérvem van.
Pánikoltam?
Nem.
Mert azt mondja, hogy a munkaügyi törvény értelmében tutira állnia kell a cehhet a cégnek, meg még a lábadozás alatt is fizetést kell kapnom. Ja, csak ez számít... Azért csak panaszkodjak, főképpen, szóljak a felettesemnek, hogy valami nem klappol!
Okés, megtettem, mert akárhogy próbáltam légzőgyakorlatok közben visszatolni azt a kis dudort, csak ott figyel. Aztán másnap behívott a két tehén a HK irodába, hogy mi az hogy itt történt, és miért gondolom, hogy ez a munkától van, és miért lenne ezért a hotel felelős, és ha itt történt miért nem szóltam azonnal?! Mondtam persze, hogy ez nem olyasmi, mintha eltörném a kisujjam, hanem ez kialakul, és nem is fáj igazából, de aztán lehet rosszabb is (ja, ezt én miből gondolom, mióta vagyok én orvos?!)
Mondom, okés nem akarok én ujjal mutogatni, csak gondoltam, jelentem.
Rendben, akkor menjek orvoshoz, most még a vakáció előtt!
Persze, eddig tiszta ügy, csak gondoltam adjanak ők egy számot, kihez menjek, mert hallottam olyanról, aki hozott orvosi véleményt, aztán úgyis elküldték másikhoz, mert nem fogadták el.
Szóval most ott tartunk, hogy mindegy nekik, azt mondták, menjek ide a szomszédba.
És elmentem, és bazmeg tényleg sérvem van :o
(Szerencsére nem heresérv, azt azért nem kürtölném világgá, nyilván :D)
De ki tudja, nem jó hír-e ez?
Én már lassan semmiben nem vagyok biztos, ahogy az elmúlt pár évemben alakulnak a dolgaim...
Pl. most orvosi véleményre a nehezebb melót nem végezhetem, de ugyanez az orvosi vélemény arról is szól, hogy majd a műtét után minden normális lesz, azaz nem jöhetnek megint azzal (rögtön elsőre megpengették ezt a húrt is), hogy ha nem bírom a munkát, akkor el kellene gondolkodni azon, hogy máshol keresgéjek... Merthogy nem akarok én feltétlenül elmenni innen. Ray pl. ajánlott egy könnyű melót, de pl. nem keresnék ennyit, nem kapnék kaját, nem 5 percre lenne, és ugyanazzal a 2-3 arccal találkoznék minden nap. Szóval... Most a jó hír, hogy az über szopoda Horse Show és a full házas szeptember alatt csak a gyógyosabb munkafázisokat tolhatom és/vagy műtét utáni pihin leszek. Anyagilag persze nem tudom hogy lesz, de majd okosabban fogadok foci és tenisz meccsekre :D
Meg megtanulok spanyolul, pl.
Mert ahhoz értek ;)
Lépcsőn felfele: a boldogság nem jön, ha nem vagyok előbb elégedett, elégedett meg nem leszek, ha nem vagyok előbb nyugodt, és most legalább azt tudom jegyezni, őszintén, és sallangmentesen, hogy leszarom az egészet, úgy ahogy van, és amúgy sincs értelme semmit se tervezni, amikor Írországban havas utcákra ébredünk márciusban és két hét szárazság van júliusban, és kiég 2 négyzetkilométer bozót Howthon, mintha csak Spanyolországban lennénk, vagy mi...
Meg különben is! Bringázni még mindig jó!
És boldogak a biciklisták, mert övék lesz a Föld! /Máté 26.13. rendezői változat/
