Keresés ebben a blogban

2016. január 31., vasárnap

Fordítva : Így nyugtatnak meg a fák

Eredeti cikk ITT


  1984-ben egy Roger Ulrich nevű kutató furcsa jelenséget tapasztalt húgyhólyagműtét után lábadozó páciensek közt, egy elővárosi kórházban, Pennsylvaniában. Akik olyan szobákat kaptak, melyek ablakából egy csoport lombhullató fa volt látható, átlagosan egy nappal hamarabb váltak járóbeteggé, mint azok, akiknek ablaka egy falra nézett. Az eredmény egyrészt magától értetődőnek látszott - persze, hogy inkább van terápiás hatása egy lombkoronának, mint egy unalmas téglafalnak - de kérdéseket is felvetett. Bármilyen gyógyító tulajdonságot keresünk egy fában, mégis hogyan képes ezt kifejteni egy üvegablakon keresztül?

    Ezt az aspektust vizsgálja egy új tanulmány a Scientific Reports szaklapban, melyet amerikai, kanadai és ausztrál kutatócsoportok készítettek, Marc Berman, a Chicagoi Egyetem pszichológia professzorának vezetése alatt. A tanulmány két  nagy adathalmazt hasonlít össze Torontóból. A mintavételt blokkonként (kisebb kerületrész) végezték el. Az első adathalmaz tartalmazza a zöld felületek nagyságát, melyet műholdas képek segítségével készítettek, valamint a város területén ültetett 530.000 fa részletes listáját. A második egy alapos egészségügyi állapotfelmérést tartalmaz, melyet 94.000 válaszadó eredményeire építettek. Miután a válaszadókat osztályozták anyagi helyzet, életkor, és iskolázottság szerint is, Bermanék a következő eredményt kapták: 
Ha egy blokkban a fák számát tízzel növelnénk, az egy százalékos javulást eredményezne a rezidensek saját egészségi állapotukról alkotott képében. Ha ugyanerre az eredményre akarnak jutni, de más tényezők megváltoztatásával, az azt jelentené, hogy a vizsgált lakosok átlagéletkorát 7 évvel kellene csökkenteni, avagy éves átlagkeresetüket 10.000 dollárral növelni.

    Hihetetlennek hangzanak a számok? A samaragd kőris kéregrontó,  mely az utóbbi években mintegy százmillió fa pusztulásáért felelős, felkínálja a borús konklúzió lehetőségét. A megyékre bontott analízis azt mutatja, hogy 1990-2007 között az érrendszeri és légzőszervi megbetegedésekhez köthető halálozások száma ott tér el nagyobb mértékben az átlagtól, ahol a fák áldozatul estek a kártevőnek. Ez több mint 20.000-rel több halálozást jelent a vizsgált időszakban.
A torontói adatok hasonló kapcsolatot mutatnak a fák száma és olyan betegségek közt, mint a szívinfarktus, agyvérzés és cukorbetegség. 

    Mindezzel együtt ami igazán izgalmas a vizsgálatban, az az egyik rejtett tényező. A jótékony hatást majdnem teljes egészében azokhoz a fákhoz köthetjük, melyek az előkertekben, vagy az úttest mellett állnak, azaz ahol az emberek elsétálnak a közelükben. A vizsgálat eredményére sokkal kevésbé hat azon fák száma, melyek a hátsó kertekben, vagy parkokban találhatóak. Lehet a magyarázat az is, hogy az útmenti fák jobb minőségű levegőt eredményeznek, vagy csupán a lombos utcák arra ösztönzik a lakókat, hogy sétaljanak gyakrabban. De Bermant ezek mellett egy olyan lehetőség is foglalkoztatja, ami visszavisz minket Ulrich kórházablakaihoz: lehet, hogy csupán az is elég, ha ránézünk egy fára.

    William James, az úttörő filozófus és pszichológus, a késő 19. században azt javasolta, tegyünk különbséget a tudatos, és a tudattalan figyelem között. Amikor egy forgalmas útkereszteződésen haladunk át, vagy egy Excel-táblát elemzünk, a tudatos figyelmünk véges eszköztárát vetjük be. Az ilyen fókuszt kívánó cselekedetek hamarosan kimerítenek, de a "gyógymódot" nem abban kell keresni, hogy egy elsötétített szobában meditálunk! "A környezetnek rendelkeznie kell olyan jellegű stimulációval, amely a tudattalan figyelmünkre hat, és elbűvöl" - mondja Berman. A városi közeg nyilván rendelkezik olyan arzenállal, amely a tudattalan figyelmünket ingerli (pl. az autók dudálása), de olyan durva és parancsoló módon, melyet ha felül akarunk írni, be kell vetnünk a tudatos figyelmünket is. A természetes környezet ezzel szemben olyan ingerekkel szolgál, melyet Berman "lágyan csábító stimulációnak" nevez. A szemünk észrevesz egy érdekes faágat, vagy a víz fodrozódását, és a agyunk észrevétlenül követi.

    Tíz évvel ezelőtt, mint  a Michigan Egyetem doktorandusza, Berman készített egy tanulmányt, melyben önkénteseket kért fel arra, sétáljanak 50 percig vagy egy arborétumban, vagy a város utcáin, majd egy tesztet készíttetett velük. Azok, akik az arborétumban sétáltak, a memória és a figyelemösszpontosítás terén mintegy húsz százalékkal jobban teljesítettek, mint a másik csoport. Bár az eredményeiket ez nem befolyásolta, általában jobb hangulatban is voltak. 
"Azt találtuk, hogy nem kell feltétlen a természetben eltöltött időt preferálni, a jótékony hatás akkor is érvényesül" - mondja Berman. Egyes sétákat júniusra, míg másokat januárra időzítették; nem valószínű, hogy sokan odáig voltak a kemény michigani fagyokban való caplatástól, de ezzel együtt az eredmények épp oly mértékben javultak, mint a júniusiak. 
    Nem meglepő, hogy azok eredményei ugrottak meg a leginkább, akiknek a tudatos figyelme már eleve ki volt merítve: egy munkanap utáni természetjárásban úgy látszik több a helyrehozó hatás, mint egy kora reggeliben, azoknál pedig, akiknél depressziót diagnosztizáltak, a javulás a séta után ötször nagyobb volt. 

    Ennek az effektusnak a csökkentett hatását lehet produkálni, ha csak az ablakon keresztül, vagy (kutatói kényelemből) csak fotón mutatjuk az alanynak a természetet. Az elmúlt évek során Berman és kollégái azokra az aspektusokra fókuszáltak, amik elemi szinten különböztetik meg az organikus és mesterséges környezetet. A képeket vizuális komponensekre bontották: milyen a szögletes és kerekded határvonalak aránya, milyen a színezet és színtelítettség, és az entrópia (a pixelek intenzitásának valószínűségi mutatója), és ehhez hasonlók. Egy arborétum látképe például jellemzően telítettebb színekkel bír, mint egy utcasaroké, azaz a természetben található színek a "tisztább verziókat" tartalmazzák. Még amikor a képeket oly módon torzítják, hogy nincs felismerhető elem (pl. egy fa, vagy egy felhőkarcoló), ami elárulná mit ábrázolnak, az elemi karakterisztika úgy is előrevetíti, mennyire fogják az alanyok kedvelni ezeket.  

    Jó lenne azt gondolni, hogy az ilyen kutatás hatással lesz a közintézkedésekre. Ulrich felfedezése máris hatással volt több millió dollárnyi építkezésre, ami a közkórházakat illeti. Talán képesek leszünk újragondolni a várostervezést, és előnyben részesíteni a gazdagon színezett tereket és épületeket, hullámzó, szabálytalan formákkal, melyek folyamatosan duruzsolnak a természetességre éhes érzékeinnek.
    Berman célja ezzel együtt jóval prózaibb: azt remélei, több fát ültetünk. Eredményei tiszta és következetes hierarchiát mutatnak. A séta a természetben überel egy fáról készített fotót, ami viszont még mindig jobb, mint egy absztrakt kép, bármennyire is megnyugtatónak szánták. Legbelül mindannyiunkban van valami, ami válaszol a természet háromdimenziós geometriájára, és ez a részünk az, ahol az érvek a jótékony gazdasági hatásokról megbuknak.
Ha valaki 10 fát, vagy 10.000 dollárt ajánl, válaszd a fákat!

--------------------------
Ezt meg csak hozzáteszem, szerintem ide illik:





2016. január 28., csütörtök

Szürreál flashback, avagy gúnyos graffiti a SzendóKuckó sírkövén

    Egyik nap a munkahelyen az egyetlen értelmes kollégával beszélgettünk a kisebb városba költözés lehetőségeiről pro és kontra. Ahogy rengetegen Írországban, ő is valami elviteles kajálda nyitására gondol, pl. Kerry környékén. Mondjuk egy kajás furgon, miért ne? Szerintem sokaknak eszébe jut, Roddy Doyle már ezer éve írt is egy regényt a témában (The Van)...
     Mondtam, van pl. a lángos, mint a tökéletes street food, nem is értem, eddig miért nem kezdte el senki...
    Aztán gondolkodtam 5 percet, és már értem...
    Amúgy valójában el is kezdték, de egyelőre csak Howth-on és csak vasárnap, azaz csak a klasszikus turistákra, és kiruccanókra alapoznak, akik mondjuk a fish and chips helyett valami másra is nyitottak. Tervbe vettem, hogy tesztelni fogom.
    Hogy pl. a belvárosban miért nincs, két dologra tippelek: Egyrészt a helyi lakosság ízvilága meglehetősen korlátolt. Említett fish and chips mellett pizza, vagy indiai, esetleg kínai kaja, aztán Meki, Burger King, KFC, szevasz. Hosszú idő lenne bekóstoltatni a népet. Másrészt: az esős, szeles idő nem épp az utcai lángosevés barátja, és mivel az átlag pubozó közönség amúgy is lusta, és kb. 10 Euróért szarásig jóllakik a kocsmában finger food variációkkal, valszeg ott fog tápolni, ha kimozdul otthonról. (Kezdetben arra gondoltam, a lángos jól "kipárnázza" az alkoholfogyasztást, és biztos rákapnának a pubozók, de mégsem...)
    Mindezzel együtt az hótziher, hogy Írországban az átlag megélhetési költségek arányában olcsóbb lenne kajás helyet nyitni, mint Magyarországon, illetve sokkal kisebb kockázata lenne a bukásnak. Ez igaz itt általában minden kisvállalkozásra.
    Furcsa módon egyrészt támad mostanában a Facebook ezzel a "visszatekintős értesítővel", azaz nap mint nap szembe kell néznem vele, 5 évvel ezelőtt hogy folyt ki a pénz a kezemből, szenvicsbüfé üzemeltetés formájában. Nem egy jó érzés, annyit mondhatok!


 
    Másrészt, ezt überelve, külön kérte egy régi ismerősöm, adjam meg neki az ide vonatkozó régi blogposztjaim címét, merthogy elrettentő példaként akarja felhasználni az írásaim, hogy egy barátja ne rohanjon a vesztébe valami hasonló vállalkozással.

   Erre ezt álmodtam:

    Dublinban lángosos büfét készülök nyitni egy buszpályaudvar várótermében.
    Már megvannak az engedélyek, simán megy minden első lépés, ahogy szokott. Hurráoptimista is lehetnék, azaz talán az is vagyok, még az álom elején. A hely elvégre forgalmas, sőt, ahogy az álom további részében kiderül, már be is van járatva, csak még lángost nem adott el ott senki.
    De az első kétségek máris felmerülnek bennem : MIUTÁN a helyet már kibéreltem, konstatálom, hogy talán pici lesz ahhoz, hogy mindent fainul elő lehessen készíteni, és elférjenek az alkalmazottak is. Merthogy az álomban eleve így indult, hogy meg sem próbálom egyedül, az első nap már kész stáb fogadott. Nehéz persze az álmokra sokáig visszaemlékezni, pláne az ok-okozati összefüggésekre, de talán az volt az alapfelállás, hogy csak a büfé profilját készültem megváltoztatni, azaz talán még büszke is lehettem az óvatosságomra, hogy nem teljesen nulláról akarom felépíteni az imidzset és a forgalmat....
   Viszont azt már az eredeti tervnek megfelelően tudtam, hogy maga a tészta keveréséhez nem lesz elég hely, ezért a bekevert masszát majd nekem kell odaszállítani, és ott majd csak ki kell sütni, meg el kell adni, detszól!
   Namost, jogsim ugye van, az nem gond, még "T-betű" nélkül vezethetek is akár Írországban, de ezen már izgultam picit, hogy veszem majd a nagy lépést, hogy azonnal egy keverőautót vezetek a városban, amikor valójában a vizsgavezetésem óta nem ültem kormány mögött, az olyasmiről nem is szólva, hogy itt másik oldalon van a sebváltó... De - ahogy a SzendóKuuckóval is történt, az álombeli énem csak a kellemes víziót vetítette maga elé, a kockázatok elemzésére a Pató Pál Módszert alkalmazta...
    Szóval már megvettem a keverőautót is!
    Magyarázatra szorul, ugye?
    Hát, az álombéli világban a lángostésztát betonkeverő kocsiban tartják frissen, 'sztkész. De, mivel ez egy pici üzlet, így nekem nem kamion méret kellett, szóval képzeljetek el egy olyan járgányt, ami amolyan játék betonkeverő, azaz pont úgy néz ki, mint a nagytesója, de mondjuk összesen 2,5 méter hosszú, és egy méter széles, és - kapaszkodj! - pedállal kell hajtani. 
    DE azért a KRESZ éppúgy vonatkozik rá!
   Azaz folyt rólam a víz máris, és nem a pedálozás miatt, hanem csak a stessz okán, hogy parkolóhelyet keressek a buszpályaudvar mellett található négycsillagos hotel előtt (mert ugye a buszok közé tilos bemenni pedálos keverőautóval, logikus, ugye?)...
    Amúgy a buszpályaudvar a dublini Busáras + a miskolci, búza téri buszpályaudvar keveréke volt (már ahogy én arra emlékszem, kb. 20 évvel ezelőttről): lepattant retro és meghatározhatatlan koszosság-érzés. Afféle "Téglagyári megálló", ahol Oriza Triznyák naphosszat apatikusan eteti a galambokat.
    Nade a megpróbáltatásaim, mint friss vállalkozó itt még nem értek véget, ugyanis az üzletben vártak az alkalmazottak, akik kb. annyira voltak izgatottak a tulajdonosváltás miatt, mint bármely más minimálbéres alkalmazott lenne: semennyire! Asszem volt egy brazil csaj, meg két srác, talán egy olasz, meg egy indiai, de erre már nem emlékszem, csak hogy a rozsdamentes acél asztalon ülve hallgatták az első meeting tartalmát, ami szerintem arról kellett, hogy szóljon, hogyan fogjuk a hotel parkolójából behozni a lángostésztát, hogy az ÁNTSZ ne büntessen szarrá!
   A brazil csaj kifejezetten flegma volt. Képzeljétek el Michelle Rodriguezt, amint csámcsogva rágózik, hát kb.
   Az indiai, aki a 3 közül a supervisor lehetett, nem késlekedett kioktatni, mivel is kezdik a napot, mielőtt jönne a vendégek első hulláma. Eddigre eljutottam odáig, hogy akár át is adaom az "alfa-pozíciót", csak mentse meg valaki a helyet, mivel mindjárt nyitunk! Szóval megmutatta, hogy van valami specialitás, ami miatt mindenki ide jön, és ez valami masszával indul, amit ott az asztalon ki lehet keverni, aztán egy melegszendvicssütőben amolyan gofri formára kisütni, és rákenni valami másik masszát, szóval roppant egyszerű, és az emberek veszik is, legalábbis úgy-ahogy, azaz meggazdagodni nem lehet belőle, de azért ha nem akarom lehúzni a rolót, azonnal tanuljam meg hogy kell gyorsan összedobni a cuccot, mert senki nem fog sorbaállni, ha nem kapja meg a kajáját  egy percen belül, akkor csókolom!
 
    Azt hiszem ez volt az a pont, ahol sikítva felébredtem...

    Jó vállalkozást mindenkinek!


 

2016. január 26., kedd

The Danish Girl - Jin és Jang a mérleghintán

    Úgy emlékeztem, csütörtökön már új filmeket adnak, és lehet ez néha így is van, de most még a korábbiakból kellett választani, amikor betértem a moziba. Az IP Men 3 nem mondott semmit, főleg, hogy az IP Men 1-2-re sem emlékszem, még trailer szinten sem. A pénztáros azt mondta, valami hongkongi akciófilm. Lehet jó is, de akkor inkább a Danish Girl.
    Erre egyébként kíváncsi voltam, de tipikusan amolyan "később letöltendő" filmnek ítéltem, mivel moziban a látványosabb, hangosabb filmeket szeretem megnézni, az életrajzi drámák - főleg ha alapvetően nem tudom megítélni, mennyire érdekel a sztori - jól mutatnak a laptop monitorján is, és ha nem ragad meg a film, akkor félbe is hagyhatom, mint ahogy leteszek egy könyvet.
    A nézőtérre, ahogy szoktam, már 15 perccel a kezdés után ültem be, mivel kb. akkor szokták csak a trailereket kezdeni, addig csak reklámok mennek. De jellemzően a nézők nagy része már bent ül, és magamban mosolyogtam, amikor konstatáltam: én vagyok az egyetlen faszi a kb. 10-12 nézőből :)
Gondolom a pénztáros csaj is nevetett magában, hogy előtte az IP Menről kérdezgettem, mintha csak rejtegetni akarnám, hogy én igenis a transgenderes mozit akarom megnézni, csak túl szégyenlős vagyok ahhoz, hogy egyből erre kérjek jegyet.

    Mint film:
    Kiváló a rendezés, a színészvezetés, és a kiválasztott szereplők egtüttes hatása. A díszlet, jelmez fantasztikus!
    Eddie Redmayne predesztinálva volt egy ilyesmi szerepre. Kisugárzása vagy "földönkívüli", vagy feminin, de semmiképp nem az a macsós, férfias jelenség a törékeny testével, és kb. egy olyan arcberendezéssel, hogy minimál sminkkel és egy parókával máris női szupermodellnek nézne ki. Mint Cillian Murphy, aki szintén tökéletes Kitten volt a Breakfast On Pluto c. filmben.
    Alicia Vikander is méltán került a fősodorba, nem csak a szépségével. Kiválóan alakítja Gerdát, a férjét szívből szerető feleséget, aki mindenben támasz és cinkostárs, de közben erős, a maga céljait nem feladó nő, aki azzal küszködik, hogy a művésztársadalom még kevésbé volt nyitott a női festőművészekre (1926-ban indul a történet).
    Lili kitörése Eimarból (aki szintén festő), azzal indul, hogy Gerda modellje nem ér rá, és a férjét kéri meg, húzzon harisnyát és balettcipőt, és üljön neki modellt, csak a lábak befejezéséig. Eimar szégenylősen veszi fel a pózt, zavartan teszi maga elé a tüllszoknyás ruhadarabot (lehet nem tüll, ennyire nem vagyok otthon a krosszdresszingben, nehogy azt higgyétek ;), és nem kezdi el azonnal megjátszani, hogy ő most - akár csak a játék kedvéért is - nő.
    De mindkettejüknek megtetszik a játék, azaz Gerda bátorítja is később a férjét. Először csak arra, hogy akár fel is próbálhatná az ő selyem hálóingét, később pedig együtt találják ki, hogy egy társadalmi eseményre úgy menjenek el, hogy Eimar nőnek öltözve, Gerda unokatestéreként pózol. Na, ez annyira jól sikerül, hogy innen nincs visszaút. Nehezebb Eimarba visszatömni Lilit, mint egy decathlonos hálózsákot az eredeti zsákjába.
    Ha már viszont így alakul, Gerda azzal teszi hasznossá a szituációt, hogy Lilit teszi meg kizárólagos modelljévé, és festőművészként ezzel akkora sikereket ér el, hogy nem csak Koppenhágában, de Párizsban is elismerik. A gond csak az, hogy a férjét teljesen elveszíti, azaz nem csak a szex marad el, de Eimar egy idő után nem is hajlandó férfinak öltözni.
    Mindez mint valódi vívódás és konliktus kerül ábrázolásra, ahogy - gondolom - valójában megélték. Nyoma sincs semmi modern pózerkedésnek, mint pl. amit David Bowie, Iggy Pop, vagy Anthony Kiedis óta természetesnek veszünk (már aki, még mindig vannak alfahímek, akik sosem vennének fel egy szoknyát...) Leszámítva a modellkedés pillanatait, amikor Eimar/Lili azt mondja, Gerda hozta ki belőle a "ribit", de egyébként angolkisasszonyként viselkedik, és nem is keresi a szexuális kapcsolatot férfiakkal. Ő csupán a szépséget, az eleganciát, a finomságot nem tudja férfiként megélni, ezért válik rögeszméjévé, hogy ő voltaképpen nőnek született, férfi testbe.
    Persze a korszellemnek megfelelően megpróbálják ebből kigyógyítani, de sikertelenül. Gerdát ez előbb frusztrálja, majd amikor belátja, hogy Eimar számára nincs visszaút, ő maga is támogatja a döntést, hogy férje egy akkoriban még nagyon kockázatos műtétnek vesse alá magát.
    A filmet tele lehetett volna tűzdelni polgárpukkasztó jelenetekkel, és felesleges szexualitással, de Tom Hooper ehelyett egy mély, érzelmes drámát hozott ki a sztoriból, amit a huszas-, harmincas évek kulisszái és kosztümei kiválóan megtámogatnak. Mint filmdráma, csillagos ötös!




    Mint "társadalmi üzenet":
    Nyilván vannak a témában elfogadóbb és kifejezetten ellenséges kultúrák, pl. Hollandia vs. Oroszország. Ezzel együtt szerintem valamiféle általános egyensúly létezik, ha másként nem, hát mondjuk azzal, hogy egy orosznak már nem kell illegálisan diszidálnia, és kamion átalakított benzintankjában Finnországba szöknie, ha teszem azt arról álmodozik, hogy traviként róhassa az utcákat, annak veszélye nélkül, hogy a CSKA Moszkva ultrái zaklatni kezdjék.
    Szóval azt gondolom, rengeteg mozgalom van, és minden mozgalomnak megvannak az ilyen ikonikus alakjai, és ha valakinek az életéről hollywoodi film készül, az várhatóan lendületet ad az aktivistáknak. És persze kinek-kinek más a prioritás, ezt is elfogadom. Nem lehet elég filmet készíteni a feminizmusról, hiszen pl. épp most is zaklatták a nőket Kölnben, szilveszterkor, az indiai vagy szaudi viszonyokról meg ne is beszéljünk! De szerintem a transgender movement, ha világméretű "problémaként" akarom valami rangsorban elhelyezni, akkor sehol sincs ahhoz képest, milyen szinten áll a gyerekmunka alkalmazása Dél-Kelet Ázsiában, vagy az erdőirtások Kongóban, vagy egyáltalán: rengeteg társadalmi igazságtalanság ellen, vagy a környezet pusztítása ellen harcoló aktivistát lehetne találni, akiknek életéből kiváló filmet lehetne készíteni, hogy a széles nézőközönség jobban odafigyeljen a kényes kérdésekre.
    Egyes alakok lehetnek unalmasabbak, mint pl. E.F. Schumacher, aki egy közgazdászprofesszor volt, és "csak" azon fáradozott, hogy egy olyan modellt vezessünk be, ami megakadályozza a széles rétegek kizsigerelését. Unalmas, ugye? De pl. miért nem készítenek Gerald Durell életéről filmet?! Ő egy roppant vicces téma lehetne, azzal együtt, hogy amiért egész életében küzdött, az egyre nagyobb és nagyobb probléma. És így mindenkit érint, melegeket, feministákat, transzneműeket épp úgy, mint az arab fundamentalistákat, a nácikat és a Wall Street brókereit, merhogy élhető környezetre, és biodiverzitásra valamilyen érdekes oknál fogva mindenkinek szüksége van!
    Egy kis saját eszmefuttatás, miért is jobb választás a transzneműek problémáit reflektorfénybe helyezni, mint pl. a környezetvédőkét. Az utóbbi - ha a dolgok mélyére nézünk - mindig oda lyukad ki kb. hogy a fogyasztást mérsékelni kellene. Ez nem jó a gazdaságnak, mondják az "okosok"... Tabu. Aki viszont férfiként nővé szeretne válni, azzal kezdi, hogy magára veszi az összes női klisét, nem csak a mozdulatokat, de a szépségipar arzenálját, arról nem is beszélve, hogy egyik általános elfoglaltság a minden szükségleteket nélkülöző "shopping" habitus, azaz ha be akarok illeszkedni a női társadalomba manapság, nem valószínű, hogy azzal teszem ezt, hogy leülök zoknit stoppolni,  hanem a plázákban lógok a szőrtelenítés és műkörömépítés között. Gazdasági szempontból ez jó, ezt érdemes bátorítani!!!
    Hát tessék: a sorok mögött megbújó üzenet:
    "Nem találod a helyed fiam? Úgy érzed, talán nőként jobban éreznéd magad? Semmi baj, hagyd is ki a pszichológust, aki esetleg rávilágítana, hogy csak unatkozol, vagy egész máshol találhatnád a megoldást! Nem kell! Gyűjts össze pár millát, és átműtünk nőnek, onnantól kezdve pedig senki más nem lesz a hibás, csak azok az ősemberek, akik majd rossz szemmel néznek rád, amikor túlsminkelve, túl magas sarkú cipőben túlriszálod a segged a körúton, mert te csak végre felszabadultan élvezed a "nőiességed"! Megoldjuk neked, csak pénz kérdése!"
    Miért merem ezt így kikezdeni, anélkül, hogy lenácizzanak?!
    Gyerekkoromban is hallottam már párszor: "fiam, neked lánynak kellett volna születni"... A matchbox autókat még én is éppúgy szerettem, mint a többi srác, de csak azokat, amik szépek voltak, és mai napig semmilyen szinten nem érdekel egy autó teljesítménye, vagy egyéb műszaki adatai, kizárólag a formatervezése. A sorkatonai szolgálattól rettegtem, és hálistennek megúsztam. Kamaszkoromban a hippikultúra vonzott, és pl. konkrétan megkértem anyámat, hogy egy régi függönyünkből (valami nagy virágmintákkal) varrjon nekem egy amolyan poncsó-szerűséget, amikor a '94-es Sziget Fesztiválra mentem. Egy olyan térdnadrágom is volt, amit simán szoknyanadrágnak lehetett nevezni, de a Grunge Rock éveiben az ilyesmi nem volt annyira feltűnő :) Szeretem az ékszereket is, de ezt nem gondolom, hogy nőies téma lenne. Mostanában pl. mezei lustaságból nem hordok sem karkörtőt, sem gyűrűt, sem nyakláncot. Viszont hordok pl. (kizárólag a szobámban) hálóinget :P
    Szóval, ne bántsuk őket! Egyértelmű! Nincs semmi baj azzal, hogy valakinek jobban bizsereg a Jin, mint a Jang. Ahogy megszoktuk, hogy a nők hordhatnak nadrágot (100 éve még elég extrém volt), megszokhatnánk, hogy a pasik hordhassanak szoknyát, és ne csak akkor, ha ez igazából kilt, azaz a skót népviselet, hanem bármilyen formában. Ez lehet ízléses, vagy ízléstelen is, az már egy teljesen másik történet. Tulajdonképpen magam inkább oda sorolom, aki valami ókori civilizációból hozta magával a preferenciáit, azaz lenge tógában, tunikában, karperecekkel és nyakláncokkal érezné jobban magát, mint egy szűk szabású nadrágban, ingben, nyakkendőben, vagy akár abban a förmedvényben, ami a mai magyar "nemzeti oldal" kedvenc viselete, az az unalmas, fekete, sulytásos mente, vagy miafaszom! (Járnának inkább csikósgatyában és tulipánokkal kihímzett subában, teljesen elfogadnám a nemzeti értékeket! ;)
    Nem is kell "lebuzizni" azt, aki picit hajlik a nőiességre, hiszen mégcsak nem is feltétlenül biszexuális az illető, de lehet akár az, viszont nem homoszexuális. Nem vagyok szakértő, de úgy gondolom, a lényege a dolognak az, hogy a melegek pasiként akarnak pasikkal szexelni, azaz egy női viselet nem feltétlen csigázza fel őket. Véleményem szerint elég jelentős hányada az ilyen "buzizóknak" látens homoszexuális, csak olyan erős benne az elfojtás, hogy negatív kivetítésben jelenik meg. (Főleg, ha ők maguk nem is valami férfias jelenségek...) Sajnálom az ilyet, de talán a szánom méginkább helyes kifejezés, hiszen szánalmasan tudnak nyilatkozni...
    DE!
    (Mindig van egy de, enélkül nem szoktam "tollat ragadni"....)
    Van egy nagyon fontos mondat a filmben, ami az időzített bombán a vekker:
    Nem teszem idézőjelbe, mert nem emlékszem rá szóról szóra, de Lili szájából hangzik el a vége felé, hogy a doktor úr csak helyrehozza azt, amit a természet elrontott.
    Namost, szerintem ez az emberi arrogancia iskolapéldája, amikor nekünk valami nem klappol, akkor egyrészt fogjuk rá Istenre, vagy a Természetre, másrészt keressünk egy istenkomplexussal rendelkező tudóst (vagy orvost), aki majd "helyrehozza" a dolgokat. Értem én, hogy szar lehet, ha belül más nemű vagy, mint amilyen bőrbe születtél, de talán nincs ez véletlenül, és talán le kellene élni az életed, úgy, ahogy vagy. Főleg, ha senki nem üldöz, nem fenyegetnek koncentrációs táborral vagy nyilvános megkövezéssel, és még arra is telik, hogy amúgy flancolhass a női ruhákban, csak épp a bugyi nem áll olyan jól... Nem vagyok híve a teljes alázatnak, mint pl. ahogy az indiai kasztrendszerben simán elfogadták (vagy teszik még ma is sokan talán), hogy van aki koldusnak születik, van aki maharadzsának, és így van rendjén, nem kell semmilyen szinten beavatkozni. Itt megint csak azt szeretném kiemelni, hogy kurvára lehetne fontosabb aspektust is találni egy emberöltő alatt, mint az a potom kérdés, hogy pöcsöm van-e, vagy puncim!
    Eimar pl. festőművész volt, és fókuszálhatta volna a frusztrációit a munkáiban. Vagy maradhatott volna titokzatos modell, és háziasszony Gerda mellett, támogatva őt a karrierjében. De nem konkrétan Eimarról akarok beszélni, hiszen nem olvastam a memoárját sem, nemhogy ismertem volna. Megint inkább csak a veszélyes társadalmi üzenetre akarok kitérni: ne adjuk már összezavarodott fiatalok szájába a szót, hogy mindenki hibás, a társadalomtól a valláson át a természetig, csak ők a megnemértett csodalények! Tudom, van ez a jelenség, hogy amikor én voltam 16 éves, akkor nekem kellett több szabadság, mint a szüleimnek, és most ezen a rendezőelven el kellene fogadnom, hogy a mai fiataloknak is több kell...
    De most komolyan! Menjünk el addig a szintig, amíg arról kell majd parlamenti vitát folytatni, hogy milyen korhatárt szabjunk a fiataloknak, amikor saját felelősségre eldönthetik, milyen neműek szeretnének lenni? Esetleg még TB-támogatottá is tegyük, ha a pszichológus aláírja, hogy itt valóban egyértelmű "tévedés" történt, és a páciens sosem lesz képes teljes értékű életet élni, hacsak nemet nem vált? Azt hiszem elég részletesen ecseteltem, hogy semmi rossznak nemvagyok az elrontója, de azért - ahogy sokminden másban is - van egy határ, szerintem.
    A Transgender Movement pedig nem igényel különösebb propagandát, terjed magától is. De ha ezzel vitatkozna is valaki, mert hát "gyűlölet áldozatai" a transzneműek még ma is, ha nem is verik meg őket, hát beszólnak, és ez már milyen kérem! 2016-ban, demokratikus országokban?! Na, értem, de hasonlítsuk már össze a szenvedők számát a fajsúlyosabb igazságtalanságok miatt szenvedők számával, és amíg azokban a témákban nem készül évente 5-6 mozifilm, addig én szerényen csendben maradnék...

    Kis utógondolat, ami már abszolút nem kapcsolódik sem a filmhez, sem a transzneműség kérdéséhez:
    Lehet a középen állás az új extremitás (Moderate is the new Radical) ?
    Az ilyen "kényes" kérdésekben gyakran fekete vagy fehér mindenki véleménye, ha másért nem, hát azért, mert úgy gondolja: a "másik oldal" már túl messzire ment, ezért kénytelenek vagyunk mi is radikalizálódni, csak hogy ezzel billentsük helyre a dolgokat. A liberálisok azonnal védő szárnyaik alá vesznek mindenkit, akit a számuka nácinak, de jobb esetben csak ultrakonzervatívnak érzékelt oldalról megszólnak, vagy támadnak. (Jobb esetben az örök érv, hogy a "szeretet mindent megold", de ezen gyakran azt értik, hogy ha kiirtanánk mindent a másik oldalon, akkor végre semmi akadálya nem lenne az igazi szeretet totális elterjedésének...) A konzervatívok pedig ott is fertőt, Szodomát és Gomorát látnak, ahol voltaképp csak egy kis játékosság kerül a felszínre. (A fű a drog előszobája, és ha a fiam túl sokat fésüli a haját, biztos buzi lesz! meg stb....)
    Amit megfigyeltem, azt nem szereti egyik oldal sem, ha valaki középről mer beszólni. Azt is jobban elviselik, ha homlokegyenest a másik oldalról érvel valaki, mert arra már megvannak az előregyártott, tudat alatt bebiflázott ellenérvek. Csak ne csitítson senki, ez egy olyan bokszmeccs, hogy nincs szükség bíróra, mert csak egy szabály van: csak egy maradhat életben!

2016. január 15., péntek

Villámkritika: The Revenant

Jó pont a képi anyagra, és .... és kb. ennyi. 
Inárritu szépen formába önti a "lófasz és esti fény" forgatókönyvet, ami egy Bear Grylls túlélősdi show 19. századi gúnyában, plussz némi abszolúte klisés bosszúállós téma.
Az indiánokkal kapcsolatos mérsékelt bűntudat kb. azzal egyenértékű, ahogy egy nyugdíjastól elnézést kérek a villamoson, miután a lábára léptem.
A természet bemutatása varázslatos, már ha a természettel vagyunk... De mivel a hős az ember, és általában az év 363-364 napján a mainstream médiában a természet említése valami "kegyetlen" kontextusban megy, katasztrófák ecsetelésével, meg a többi, így szerintem a film üzenete is rossz fülekre találhat. Azaz: de jó már nekünk, hogy városban élünk, és medve is csak állatkertben van, a fenyőfa karácsonykor a nappali sarkában, a havat meg lesózzák azonnal!
Szóval, Inárritu nélkül egy nagy kalap szar lenne, így érdekes, nézhető, de épphogycsak...

Színészek: 

Tom Hardy, mint Hollywood új kötelező eleme??? A srác kb. ennyit tud: eszelős szemeket mereszt, mert mindig kb. 10 méterrel mögéd fókuszál, ahogy rádnéz, és közben dörmög, mint egy suszter, amikor belefeledkezik a cipőtalp-szegecselésbe. Elég vastagon túl van hájpolva a csávó, mint színész, szerintem. 
Leo meg korrekt, de valahogy sosem hittem el neki, hogy keményen megállná a helyét ilyen szitukban, főleg amikor ezt még csúcsra is járatják, mint pl. a csontig szétmarcangolt, pár napja összeöltött bőrrel lecsorogni egy vad kanadai folyón, aztán kimászni, és békésen elszundítani egy medvebőrben, hogy épp csak felriaszt, amikor a farkasok bölényre vadásznak? Egyrészt kb. az összes varrat szétázott volna, másrészt meg a farkasok, amikor svédasztalon van egy sebesült ember, nem fognak inkább nekiesni egy 800 kilós bölénynek, ezt szerintem még Hollywoodban is illene tudni....

2016. január 6., szerda

Könyvkritika: Angus Donald: Outlaw

    Nem is tudom, talán igazából semmi értelme arról a könyvről írni, amire a Goodreads-en öt csillagból egyet adok. Talán, hogy ne essen senki a hibába, hogy belekezd? Nem, rám nem kell ám hallgatni! Ha nagyon akarod, uccu neki, kezdd el!



    Ami a leginkább bosszantott, hogy a Goodreads kritikák többször említették az eredeti kiadás marketingfogását: "Olyan jó, mint Cornwell, de ha nem így látja, visszaadjuk a pénzét!"
Na ez az, amire senki ne hallgasson! Cornwell egy zseni, és ha valaha is tetszett tőle valami, ezt utálni fogod valószínűleg...
    Ezt sokan felhozták a kritikákban, azok is, akik 5 csillagot adtak a regénynek, és azok is, akik egyet.
    Akik azt írták, hogy Cornwell tisztelői, ÉS ezek után erre 5 csillagot adtak, azok reiew-stílusa már megadta számomra a verdiktet: elolvasnak valszeg minden szart, aminek kard van a borítóján, és az irodalomhoz semmi közük! Jó referenciasugár lesz, ha két-három ilyen Zoolander 5-öst ad valamire, azt soha nem fogom kézbe venni!
    Olvasás nélkül, csupán a kritikák alapján persze nehéz volt eldönteni, a fanyalgóknak, vagy a "rajongóknak" higgyek, bár a Goodreads csillagai szerint csak az 1-es a szar, a kettes már so-so, a négyes már kifejezetten tetszett, az ötös meg azt jelzi, hogy kihagyhatatlan ínyencfalatnak ítélsz valamit. Lényeg, hogy nehéz az ottani átlag, vagy a kommentek alapján dönteni, gondoltam megvenni sem kell, megvan a könyvtárban...

    Namost (olvasás után), Angus Donald első regényét Bernard Cornwellhez hasonlítani, az kb. olyan, mint az én általános iskolai olvasónaplómat a Tüskevárról ahhoz hasonlítani, amit Fekete István írt...
    Donald szerintem arra sem lenne méltó, hogy felvegye Cornwell telefonját, és kiszűrje az e-mail fiókjából a szemetet. Cornwell helyében én pereltem volna a kiadót, amelyik így próbálja befuttatni az elsőkönyves írót.

    De sokat nem akarom fecsérelni a szót, vágjunk bele:
    Az alapötlet nem is rossz! Írjunk egy olyan Robin Hood sztorit, amiben Robin Hood inkább egy valódi törvényen kívüli, korabeli maffiavezér, ezen kívül velejéig pogány, mert volt valami kellemetlen gyerekkori élménye egy pappal... De semmiképp nem nemes lovag, akit csapdába csalnak, vagy kisemmiznek, majd csupa jópofaságból a szegényeknek osztja a gazdgoktól lopott aranyat. Szóval inkább Don Corleone, mint a Kevin Costner verzió.
    Ja, de akkor miért kell főhősnek megtenni egy abszolút senkiházit, Alan Dale-t, aki egyes szám első személyben, kb. 60+ évesen kezdi elmesélni a történetet?! Csak mert pl. Cornwell ezt a technikát alkalmazza az "Angolszász Históriák" sorozatában?! És ott kiválóan működik?
    Alan Dale egy enyveskezű kisvárosi suttyó, aki cirka egy év alatt igazi kardforgató ellenállóvá válik, ami kb. le is fedi ezt a majdnem 400 oldalas regényt, ami csak a pilótaepizód egy "epikus" sorozat elé... Spoiler vagy sem, nagyjából annyi a 400 oldal sztorija, hogy megpattan a sheriff igazsága elől (lopott, ezért le kellene vágni a kezét), és máris beveszik a "gengszter-squad-ba", sőt! Holmi gagyi ürüggyel, hogy Robin Hood értékeli az énekes képességeit, amit elhunyt apjától örökölt, már szinte egyből kvázi családtag lesz!
    Ez még mindig nem lenne a legnagyobb baj, ha pl. nem úgy látnánk Alant, mint átlagos értelmi képességű (esetleg annál is tompikább), humortalan, és egysíkú szereplőt! Robin Hood csak az ő szemével látható, ahogy mindenki más is: leírja (és ez fontos szó: leírja!!!), hogy Robin hogy néz ki kb-re, aztán leírja, hogy esetenként kegyetlen, és leír erre példákat is, és hogy ez őt, mint hívő keresztényt aggasztja, DE leírja kb. egy oldallal később, hogy voltaképpen rajong is érte, holott pl. erre semmi magyarázat nincs. Mert Robin kb. fiaként bánik vele? És arra mi a magyarázat?! Miért kiválasztott ez az Alan fiú? És ez fog aztán még 5-6 részen keresztül narrálni nekünk?! Inkább pusztulna el!
    Cornwell hőse - ha már bevontam - Uthred, aki mint hadúr és született Earl, de amúgy megszálló dánok közt nevelkedett. Ő a mindenki szemét szúró pogány Alfréd kenetteljes udvarában, egy olyan személyiség, aki kiváló "híd" a keresztény "Anglia" (akkor még nem így nevezték) és a hódító "vikingek" (szintén nem így nevezték a népeket, akik főleg dánok voltak) között. Kiválóan felépített a harci tudományának erdedete, nem egy év alatt válik piaci tolvajból csatahőssé. A dilemmája, hogy Alfrédnak hűséget esküszik, de sosem hagy fel Thor imádatával és töketlen pöcsöknek állítja be a szászok nagy részét, és képmutatónak a klérust, magát Alfrédet pedig nem fél kioktatni, leugatni, vagy csak semmibe venni. Ez rengeteg vicces szóváltást eredményez.
    Vicces szóváltást keressünk már Alan leírásai közt!
    Semmi!
    Ő csak úgy elmond mindent, mint Tompika a hétői napját:
    "Felkeltem, kimentem az árokpartra szarni, megcsiszoltam a kardom, Little John mondott egy viccet, amin jót nevettem, majd megszakadtam a nevetéstől! (Véletlenül sem osztja meg velünk a viccet!) Aztán elmentünk vadászni. Robin megkért, hogy fényesítsem a páncélingét, mert ő elvonult Mary-Ann-nel. Imádom Mary-Ann-t!"
    Na jó, most túloztam, de kb. ez a stílusa az egésznek!
   
    Vissza Cornwellhez: talán 6-8 könyvét olvastam eddig, illetve folyamatban van a Stonehenge, ami ugye kb. kurvarég játszódik, mégis beszélgetnek benne! És nem hiszem, hogy mentség lenne a párbeszédek kihagyására, hogy itt valakinek a "memoárjáról" van szó! Uthred az Angolszász  Históriákban rengeteg párbeszédbe keveredik bele, ami pörgeti előre a cselekményt. És persze amikor visszaadja, hogy beszélt Ragnar, Leofric, vagy Alfred, észrevesszük, hogy ők beszélnek, azaz van valamiféle stílusa a megszólaltatott karaktereknek.
    Ehelyett itt mit kapunk? : Alan (aki bőrébe nyilván Angus Donald bele tudja élni magát) elmond, azaz leír sokmindent. Leírja pl. mennyire sajnálja, ahogy kamaszkori ellenségét Guy-t befeketítette egy olyan átlátszó trükkel, amit nyilván semki nem vett volna be (Guy anyjától ellopott észrert a srác cucca közé rejti, ezért a gyereket bűnösnek találják, meg kell pattania, és átáll a sheriff oldalára, belőle lesz Guy De Gisbonre... Ez önmagában egy általános iskolás cselekményvezetés, szerintem)... Ellenben semmi párbeszédet nem ad vissza, mi zajlott pl. Guy és szülei között, amikor rajtakapták, vagy egyáltalán! Bármi, ami életszerűvé tenné az eseményeket...
    Következő példa Bernard, a francia trubadúr, aki száműzetésben van Robinéknál. Alan leírja őt is:
    "Néha csak beszélgettünk. Ahogy a zenét, Bernard úgy szerette a bort, és a társalgást. A nőkről, akiket szeretett, a francia vidéki életről, vagy arról ,mennyire utálta ezt a törvényenkívüli életet. Ahogy mondta: "elpaccolni a fiatalságom maradékát ebben a vadonban, süket ökrökkel, akik nem képesek különbséget tenni zene és egy fráter fingja közt.
    Ritkán volt unalmad, kivéve, amikor igazán berúgott, és ilyenkor csak regélt a szerelemről, a csodáiról és a vele járó szívfájdalmakról."
    Stb.
    Azaz Alan megkímél minket attól, hogy esetleg visszaadjon egy valódinak hangzó párbeszédet jómaga és Bernard közt, ehelyett "olvasónapló-szerűen" leírja, hogy Bernard szeretett részegen fecsegni... .....'SZTKÉSZ!
    Ugyanez egy másik karakterrel, később:
    "Goody igazi kedvence lett a haramiáknak és asszonyaiknak. Mindenki kényeztette, és fel-alá futkosott a táborban, csúfolva a viharvert harcosokat, miközben megtapsolták a szellemességéért."
    Aham, kedves Angus Donald, írnál egy kibaszott PÉLDÁT is rá, mi volt olyan szellemes Goody-ban, amin én is tudnék nevetni???!!!
    Áh, nem...
    Erre a fajta hiányosságra bosszantóan sok példát lehetne még hozni.

    Suspence, avagy feszültségkeltés, legalább egy oldal erejéig:
    Nehezebb egy narrátorral, nyilván, mert nem lehet félbehagyni egyik karakter sztoriját, mondjuk amikor jön a vihar, vagy a halottnak hitt pestises épp felköhög egy véres turhát az arcába, és snitt; másik szereplő fejezete, meg ha lehet még egy másiké, hogy végig azon izguljon az olvasó: vajon megfertőződött-e a kedvence?!
    De hogy még egy kibaszott fejezet-választót sem képes beiktatni egy ilyen mondat után?! :
   "Istennek hála, ez a döntés mentette meg az életünket!"
    Aztán folytatja egyből...
    Namost, legalább az az eszköz - amit néha, kvázi indokolatlan helyeken használ is - megvan, hogy Alan 60+ éves, és ki-kitér a jelenkori életére is, amellett, hogy a régi sztroikat elregéli, hát itt legalább egy oldalnyi "jelen cuccot" be kellett volna varrni, hogy legyen valami halvány feszültség a levegőben, HOGYAN mentette meg az a bizonyos döntés a főszereplők életét?!
    Megint egy kis Cornwell, összehasonlításképpen: A fejezeteket olyan frappáns mondatokkal zárja le néha, amiért a legjobb hollywoodi sorozat-forgatókönyvírók külön bónuszt kapnak: elhangzik egy mondat, ami miatt, ha már épp félig kicsorduló nyállal, és felragasztott szemhéjjal olvastál, hogy "csak a fejezet végéig, aztán tényleg szunya!", akkor is inkább kimész a csaphoz, felmosni az arcod jéghideg vízzel, mert nem bírod ki, hogy ne lapozz!!! Sorozatban ilyesmi, amikor ugye már az egész évad lement, mire hallasz róla, azaz ha valóban megtetszik, és a forgatókönyvíró képes egy ilyen "page-turner-suspence" jelenettel zárni az epizódot, azonnal nézni kezded a következőt! Cornwell ezt tényleg tudja, Donaldnak meg fingja sincs róla...

    Redundancia: 
    A könyv miért majdnem 400 oldalas? Mert mélyen belemegy a középkori mindennapok foglalatosságainak leírásaiba? Az akkor fogyasztott ételek ízvilágába? A ruházat anyagába, vagy mintázatába? Esetleg a sherwoodi erdő flórájának, faunájának kimerítő ecsetelésébe? (Mindez, miután megállapítottuk: párbeszéd nincs sok!) NEM!
    Inkább olyan okokból, hogy pl. Alan 7 oldalon (!) keresztül írja le, hogy farkasok támadják meg az erdőben! Nem megy bele filozofikus eszmefuttatásokba, miszerint mondjuk a farkas a sátán kutyája, ő pedig az adott szituban arkangyalként űzi el a gonoszt a fáklyával, vagy ilyesmi... Csak megint a konyhanyelven előadott sztori, ami nyúlik mint a rétestészta: Jöttek, acsarogtak, megijedtek a fáklyától, és visszahúzúdtak. De megint jöttek! A kezünk már fáradt, de messze volt a hajnal. Csak jöttek. És jöttek. Egyiket fejen kólintottam... De a többiek csak jöttek! (Bocs, Angus Doanld bácsi, ez így veszi ki magát, 7 kemény oldalon keresztül!!!!)
    Tudom, én is szófosó vagyok, de legalább az én írásom nem hájpolják fel, hogy bestseller legyen belőle...

    Vissza picit a dialógusokra, már amikor van valami belőlük:
    Egyik típusa, amikor kimondják a nyilvánvalót.
    Robin: - Azt gondolom, Thangbrandnál elárultak. Valaki odavezette Murdacot, és az embereit. A kérdés: ki volt az?
    Hugh: - Lehet bárki. Egy helyi paraszt, aki nem elégedett Robin igazságszolgáltatásával...
    Little Jon közbevág: - Azok mind félnek. Isten gubancos szakállára, eleget dolgoztunk azon, hogy féljenek!
    Hugh: - Van egy gyanúsítottam: Guy. Ellopta azt a nagy ékkövet, majd elmenekült, mert félt atyja haradjától.
     Kábé ennyivel rövidre is van zára az "elmés haditanács": valaki nyilván elárulta a rejtekhelyet, de nem lehet ám akárki, mert a parasztokba beleverték, hogy Robin a keresztapa, viszont ott van ez a Guy, aki sajnos áldozata lett Alan "mesteri bemószerolásának", nyilván csak ő lehet az áruló...
Ááááááásíííííítááááááás......horkolok is, ha ilyen kerül a szemem elé!

    Párbeszéd-kísérlet kettő:
    Alan valamelyik főszereplővel "beszélget", pl. Little Jonnal.
    De beszélgetés ez vajon?
    A derék, brutális Little Jon - hopp véletlenül - ugyanabban a stílusban megy bele egy hosszú előadásba Robin volkaképpeni konfliktusáról (valszeg megmogyorózta a kastély plébánosa, akit emiatt kínzásoknak vetett alá, azaz az egyház ellensége lett) , mint amilyen stílusban Alan, azaz maga az író, Angus Donald ír! Semmi halványlila utalás arra, hogy mondjuk Little Jon egy marcona várkatona volt, most meg egy egyszeri zsivány, 'sztakkor ügyibevalóan illő lenne legalább a szavajárását megtámogatni ezzel, nem pedig úgy beszélnie, mintha lehetne ő akár írnok, kincstárnok, lovászmester, vagy ami azt illeti huszadik századi szerepjátékos is......
    Oldalakon keresztül beszél amúgy, anélkül, hogy kis főszereplőnk közbekérdezne, azaz párbeszédnek ezt sem nevezném, hacsak a tipográfiai jelek nem csúfolnák annak. És ha már itt tartunk, az író belemegy abba is, hogy amikor már valaki másnak (Alan Dele-en kívül)  a szájába helyezi a szót, és ez a karakter előad egy sztortit, akkor ez a személy belekeveredik abba, hogy valamely harmadik szeméyt idéz, azaz idézőjelel idézőjel hátán, és nem is értem, akkor már miért ne lehetett volna klasszikus történetmesélő eszközökkel, azaz harmadik személyben írni az egész könyvet?!

    Bevallom, mivel a személyes véleményem 100%-ban egyezni látszott a Goodreads egy csillagot adó kritikusaiéval, a 200. oldaltól kedve inkább csak úgy átszkenneltem a maradékot, várva a végső nagy csatára, amit még a kevésbé fanyalgók is elismertek, hogy tisztességesen ábrázolta az író.
A spoileresebb kritikákból már kiolvastam, hogy a végén lesz egy "meglepetés, ami koránsem meglepetés, és Mary Ann-hez kapcsolódik", valamint maga a csata leírása megintcsak olyasformának tűnik nekem, mintha Cornwelltől fogalmazna át valaki fél-bekezdéseket, így az utolsó 20 oldalt már ki is hagytam, és nem vagyok kíváncsi ezek után a következő könyvekre sem, amikor Robin Hood és cimborái a Szent Földön harcolnak majd, meg a többi...
    Csak felbaszna az elpazarolt lehetőség, amit egy valódi író kihozhatna ebből, már ha van arra 6-7 éve, hogy az adott korszak történelmét és szokásatit tanulmányozza, és még vadászgatni is eljárjon, mint Angus Donald, hogy megpróbáljon autentikus lenni...
    Ja, de amúgy maga az írói stílus kizárja az eredetiséget, akármennyit is vadászott íjjal, vagy járt korabeli kovácsműhelyben, fazekasműhelyben, ésatöbbi....
    A legtöbb Goodreads tag előhozza, miért is olyan fontos a "masculinity", vagy "masculine" szó használata? Kiemelni, hogy ez egy brutálisan "férfias" világ volt, a 12. században? Azt nem kell így kiemelni, kérem szépen, csak érzékeltetni! Az, hogy Alan hatvanévesen is meglepő affinitással emlékszik kamaszkorában még zabolázatlan pöcsére, és képes leírni egy ilyen mondatot, hogy "I screamed, filled with a nameless masculine terror." (Üvöltöttem, eltelve egy névtelen, férfias rettegéssel. (Kb.)) Ez a tipikus látens buzi emós gyerek, ahogy arra a hírre reagál, hogy megint kötelező a katonai sorszolgálat... Félreértés ne essék, a melegekkel jóban vagyok, mindig igyekszem megvédeni őket homofób ismerőseim körében, ÉS magam sem voltam katona. DE, mint író, aki a sötét középkort akarja ábrázolni, brutális katonákkal, és haramiákkal, mégis ilyen mondatot ad a főhőse szájába, teljesen kivágja őt az általános háttérből, és kb. csak azt az üzenetet közvetíti az olvasó felé, hogy ő maga látens homoszexuális, aki kényszeresen igyekszik ezt palástolni minél több "fickósnak szánt" megjegyzéssel... Szánalmas. Vállalhatatlan!
    De anélkül, hogy ezekre a vizekre eveznék: egy hasonlat, amit már csak fejből írok, mert visszavittem a könyvet. Amikor Bernard a csata után megkéri Alant, mutassa a két kezét, valami ilyesmit ír: szégyenkezve mutatta a két mancsát, a vértől piszkos ujjaival, mint valami iskolás fiú az anyjának. Namost, a kibaszott 12. században vagyunk, nem igaz?! Olyan, hogy iskolásfiú kb. nem is volt, de ha valaki tanulni is ment, mondjuk valami kolostorba, mert valami báró másodszülöttjeként nem lehetett tanulatlan földesúr, az még akkor is kábé egy fokkal az anyja felett állt a ranglétrán, azaz miután elmúlt kb. hat éves, az anyja nem nagyon kérte volna rajta számon, milyenek az ujjai és körmei! Az apát, vagy valamely más szerzetes az "iskolában" talán igen, de ahogy ez a hasonlat a könyvben áll, kb. még a 17. században is kilóg, nem hogy a 12-ben!!! A történelmi regény írásának egyik nagy korlátja, hogy nem mondhatjuk egy karakterről, hogy "olyan táskás szemei voltak, mint Derrick felügyelőnek", vagy "az a fajta volt, aki képtelen egy szendvicset készíteni, anélkül, hogy le ne fotózza és ki ne posztolja a Facebook-on", de nyilván ennek finomabb fokozatait is figyelembe kellene venni...
   
    És akkor ennyiben is hagyom... legközelebb igyekszem pozitív könyvajánlót írni. Most olvasom pl. a Stonehenge és a Death of Kings mellett a Könyvtolvajt is, meg készülök a Szoba c. regényt is hamarabb elolvasni, mielőtt a moziba kerül az adaptáció, és az előbbiből már 200 oldal után is csak jót tudok mondani, utóbbit meg szintén megbízható "könyv-fogyasztó" ajánlotta.