A Petőfi utcában van egy csúnya kátyú. Amúgy az egész város tip-top, minden fasza. De az a kátyú... mindenki csak erről beszél, holtott simán ki is lehetne kerülni...
Egyik szobalány mondta nekem a minap, szenvedő arccal:
- Huuuu, alig bírok járni. Ez nem az én cipőm, otthon hagytam a lakatkulcsom. Komolyan: nem tudok a munkámra koncentrálni, csak a lábamra...
No, így képzeljétek el kábé az én bokámat. Mivel évek óta baj van vele, már akkor is óvatosan lépek, amikor nem fáj. De többnyire fáj is. Ez a betegség lényege. Nem arra fordítom a figyelmem, hogy tök jó az emésztésem, a légzésem, a szívritmusom, vagy pl. a látásom se rossz még, hanem arra, hogy fáj a bokám, sánta vagyok. Emiatt szarul állok, és már gerincferdülésem is van. A kátyú a Petőfi utcában könnyen akkorára nőhet, hogy elkezdi bekebelezni a várost.
Mivel minden betegség pszichés eredetre vezethető vissza, valójában csak egy betegség létezik: a hipochondria.
Ez 1-2 éve jutott eszembe, asszem épp hajón dolgoztam.
Persze mea culpa: felismerni a hibát, és megjavítani nem ugyanaz, de igyekszem. Legalább a törekvés megvan.
Most picit csapongó leszek, de azért nem megyek messzire: az egész-ségről hirtelen át a bő-ségre. Ezt is korábban írtam, és aztán nem posztoltam, mert később szégyelltem, mennyire üres okoskodásnak hat, ha a nagy szavakat nem követi a fizikai megvalósulás:
2010 keso nyar:
"A Bőség nem mennyiségi, hanem minőségi tényező.
Nem a pénzt jelenti, hanem a választás lehetőségét. A pénz és a bőség között kábé olyan viszonyt látok, mint a kalória és tápérték között. Nem mindegy, hogy feloldasz tíz deka cukrot három deci vízben, és megiszod, vagy eszel egy kis aszalt gyümölcsöt, tanyasi tojást és vegyszermentes zöldséget.
Ha nincs választék, vagy szűkös, az jelzi a bőség ellentétét; a szükséget.
A szükség az örvény mélypontjához közel van, kis körökben pörögsz. Nincs sok kérdés, nincs "mit?", meg "merre?", meg "hogyan?". Gyors beavatkozás a recept, ha nem akarod hogy az örvény egész az origóig lehúzzon.
Maradva a tápértéknél: ha valakit egy heti éhezés és szomjazás után betolnak az intenzívre, az nem tükörtojást fog kapni, hanem infúziót.
Ez volt nekem a pénz-kérdés tél vége felé. (Ha azonnal pénzre van szükséged, közel jársz a mélyponthoz!)
Szükséges volt mindent eltűrnöm, mindent kibírnom februártól áprilisig, és mivel jól álltam a sarat, könnyebb lett, és könnyebb, egészen addig a szintig, amíg "fel nem épültem" valamelyest. Amíg olyan viszonylagos bőséget teremtettem, ami már ad mozgásteret (magasabban jártam a tölcsérben, nagyobb, lassabb körökben), és ha az megvan, valahogy dönteni kell.
Már "ambuláns beteg vagyok", nem elég erős, de ki-be sétálok, és próbálgatom, mi segítene jobban annál, amit a dokik felírnak. Mondhatják:
-Maradjon még egy kicsit veszteg, Kincses Úr. November végéig még elkél a hagyományos terápia: a tőkeinjekció.
- Node, a mellékhatásokkal mi van?
- Badarság...
Lófaszt! Elegem van abból, hogy egy kéthetes cruise alatt egyszer tudok kimenni a friss levegőre, négy naponként 15-17 órát dolgozom, a HK-csapat már gyakoratilag is 3 főnökből, 4 beosztottból és 1 céltáblából áll, és a napi meetinget lehetne "öt perc gyűlöletnek" is nevezni. Összeseprem a morzsákat, és megyek tovább.
Nem sírni megyek haza, mint novemberben! (2009)
Tudom, hogy a fizikai tüneteim nagyja pszichés alapon nyugszik, és valójában "nincs kanál!"
Tudom, hogy kockáztatok a döntéssel, de kockázat nélkül nincs nyereség.
Eldobtam a "szükség kövét" négy hete Dürnstein-ban, és felvettem a "bőség kövét".
Ez így volt, így írtam le
akkor, a 185. szezon-napon (copy-paste time: 212. nap):
___Ma kimentem kicsit Dürnsteinbe, ott is a szokott helyemre. Kerestem egy szép, nagy követ, épp a tenyerembe simult, mondhatni passzolt hozzám. Sokáig forgattam, aztán elkereszteltem:
Ez a Szükség, és én meg akarok válni tőle. Hiába illik hozzám, kösz nem kérem.
Nagyot csobbant, elmerült, eltűnt.
Kerestem egy másikat, de aztán még egyet találtam, ami szintén szép és tenyérbeillő. Ez a Bőség. Magammal hoztam, forgatgatom most is, hogy épp lógok melóból Crew Show kapcsán.___
Hát igen, most itt bátorkodok, szeptember 15-én, és holnap megint Dürnstein-ban leszünk.
Aztán lassan jönnek a változások, az új irányok, és majd ha minden kezd összeállni, akkor megírom és postázom, ezzel együtt."
2010-ből vissza a mostba:
Hát, ahogy a dolgok ezek utan alakultak, most mar láthatom:
fordítva tartottam a pisztolyt.
Ezek után eldöntöttem, hogy nem bírom tovább, leszállok Pesten, szezon vége előtt cirka 2 hónappal, orvosi javaslatra. Ez a hajózós világban azt jelenti, hogy felégettem magam mögött a hidat.
Nem részletezem, mi történt, de akármennyit is forgattam a kövemet, a Bőség messzire elkerült, sőt: egy év sem kellett hozzá, már ismét szüköltem, mint a megvert kutya. Hogy ebben az időszakban új ismeretségeket kötöttem, az "origóhoz közel", az megint vagy egy nagy szemfényvesztés, strandon beh
úzott has, vagy tényleg igaz, amit néha mondok magamról: tükör-személyiség vagyok. Nem utánzok! Visszasugárzok. Ha valaki meglátja bennem a jót, magát látja. Én pedig szeretem ezt a "kapcsolatot".
A kövem elveszett, elhagyta helyettem valaki, egy olyan mélyponton, amikor már ez is mindegy volt, a hitem úgyis elvesztettem benne.
Most megint (
és még mindig) az örvény alján mozgok, erre kiválóan emlékeztetett az igazságos rendszer, amivel a kisvállalkozásokat kezelik otthon. Nem ragozom, a lényeg az, hogy magam mögött tudjam ezt is, és vonjam le a konzekvenciát.
A dolgokat utólag egész jól felismerem, a hibáimat bevallom, valamiért eddig mégis újra elkövettem ezeket.
Talán, hogy így "bátran" felugrok a boncasztalra, az okozza azt is, hogy kevesen ismernek igazából, és még magam is könnyebben becsapom ezzel? Ez is egy hibaforr
ás, nem igaz?
Ahelyett, hogy a függöny mögött, csendben kivágnám magamból az idegen testet, kiállok a reflektorfénybe, és a kezetekbe adom a szikét: tessék megmenteni, vagy itt fog belőlem kirobbanni, és ti ugyanolyan hibásak lesztek, mint én, meg a "rendszer", ami első körben belém rakta a kis dögöt....
(Bocs, nem r
ég láttam a Prometheust :)))
De nyugi, nem kell engem megmenteni, és senkit sem hibáztatok magamon kívül.
A jó hatások viszont segítenek, ahogy azok társasága is, akik szintén dolgoznak a saját "leckéjükön".
Azt érzem (és ez főképp az otthon töltött két hetem után kezdett lassan leülepedni): az egyéni kis világunk, amikből a nagy, kollekt
ív világképünk kábé kirajzolódik, most fontosabb, mint valaha. Ahogy magunkat érezzük, úgy látjuk a világot magunk körül, és vagy mosolygunk rá, vagy ráncoljuk a szemöldökünket, vagy nyugodtan együtt-lélegzünk, vagy idegesen, disszonánsan vibrálunk, és mindenkivel így állunk kölcsönhatásban. A világ most szar, ahogy van, de ha a megoldást szakemberektől, politikusoktól, vagy magától Istentől várjuk, akkor csak egy nyáj vagyunk, amit jó esetben a legelőre, rosszabb esetben a vágóhídra terelnek. Ha magunkban rendet rakunk (és most képzeljétek el ezt hatalmas számokban), a világ egy csapásra rendben lesz!
Nem úgy egy csapásra, hogy 2012.12.21-én*, hanem úgy, ahogy a galambok pár évtized alatt megtanulták nem csak azt, hogy a városban jobb nekik, mint a földeken, hanem azt is, hogy az emberhez ak
ár tíz centire is közel lehet menni, a biciklis elől elég az utolsó pillanatban arrébblibbenni, stb. Talán turbékolva megtanították a fiókáiknak, hogy is van ez? Vagy van a galambokra "tervezve" egy morfogenetikus mező, és ha ez alapvetően megváltozik, akkor minden egyes tagja hirtelen birtokolni kezdi a tudást, aminek a forrása ez a mező, vagy ha tetszik: mátrix? Inkább.
Sz
óval nem vagyok én jobb senkinél, okosabb meg pláne nem, csak egy ember aki üti a billentyűzetet, főleg saját magának, hogy emlékezzen arra, mik is lennének a fontos dolgok. Például fontosabb a napi légzőgyakorlatom, mint az, hogy tudjam mit ír az index, vagy mint mond a BBC. Persze fontos lehet tudni, mi megy a világban, nem azt mondom, hogy a tudatlanság áldásos... De semmi fontos nincs a mainstream médiában, és a másik oldalról én már épp elég olyan filmet megnéztem, mint a Collapse, vagy az Age of Stupid, vagy a The World According to Monsanto, sorolhatnám... Még mindig azt mondom, hogy érdemes megnézni ezeket, de csak azért, hogy még nagyobb erőt adjanak ahhoz, hogy kimondjuk: no, ezt én nem akarom folytatni!
Csak figyeljetek magatokra, szerintem ott kezdődik minden,
a légzéssel ;)
Csak a szépet, kerek egész-séget!
*2012-r
ől:
"
When you go to the beach and you go to the shoreline and you are standing on the sand can you objectively, seriously, scientificly point to the line exactly where the dry beach ends and the ocean begins? You can't. [...] You know when you're in the ocean, because you're wet. You know when you are on dry land, because you're not wet. [...] The transition of ages is exactly the same way."
/Sri Acharya/
És milyen most visszaolvasni ezt a január 23-át! Milyen kis visszaöltés ez! Eleve, most, hogy nézem a dátumot, ha a pontokat kihagyom: 0123
