Napi büszkeség

Annyira de annyira hívogatott az egyik "gaz" a balkonon, hogy komolyan fontolgattam, egyszerűen csak levágok belőle pár levelet, és megeszem, lesz ami lesz.
De láttam az Into the Wild c. filmet, és a határokat tiszteletben kell tartani, nem csak a gravitációval kapcsolatban (lásd előző poszt), de a növényi hatóanyagok terén is.

Szóval, letéptem egy levelet, morzsolgattam, és nyugtáztam, hogy sóska illata van. Mivel a lósóskát (szintén "gyom") már eszem, beírtam a wikibe, onnan ráklikkeltem a családra: keserűfűfélék. A keserűfűfélék között pedig az illusztráció téveszthetetlenül a Baracklevelű keserűfű, ami ehető, sőt: C-vitaminban gazdag!
Ahogy én látom: azok a növények találnak meg minket a legszarabb (városi) körülmények között is, amikre épp ilyen helyzetben szükségünk lehet. Az számomra önmagában is meggyőző, hogy gyakorlatilag mindenhol sikeresen felüti a fejét egy növény: nyilván több benne az életerő, mint egy fejes salátában, amit állandóan gondozni kell, aztán, ha leszedik, akkor egy nap alatt megdöglik, stb.

Csalán, pitypang, tyúkhúr, és társaik: köszi szépen, én elfogadom a felajánlott segítséget.
Aki nem, legyen neki. Lehet mesterséges vitaminokat és nyomelemeket is venni a gyógyszertárban, egy szóval se mondom, hogy nem.

High and Dry :)

"Remember, you take that one step towards Allah (سبحانه وتعالى) and He will come running to you."

Fekszem a korláton, az ötödiken, és jó időbe telik, mire megszokom a mélység érzetét.
Hason fekszem, jobbra a kertem, 1 méter mélységben, azaz épp a normális térérzékelés határain belül. Bal kézre a "lane" (kis utca, sor), kb. 16-17 méter mélyen. A betonkorlát úgy 40 centi széles. A jobb lábam szándékosan "befelé lógatom" egy picit, a lábfejem fogja a korlát falát, egyfajta tartást, biztonságot ad. Ennyi elég is, ha olvasok, és magam elé nézek.
Mégis, egy-egy mozdulat, és jelez a húzóerő: az üresség arra vágyik, hogy betöltsék.
Eszembe jut a Tabula Smaragdina ("Ami fent, az lent."), meg Weöres Sándortól a "Tér és pont".
A tér illúzió, és minden egy ponban elfér... mélység sincs.
De ez most valahogy nem illik ide, inkább a nagy semmire úgy gondolok, mint nagy mindenre: itt van Isten, azaz Allah, aki felé megtehetném azt az egy lépést, egy mozdulatot...
Elég egy kis nyakbillentés, a fejem súlya máris érzi az invitációt, az egész egyensúlyozó rendszer készenlétbe vágja magát.
Egy nagyobb mozdulat már pánikreakciót váltana ki, Allah rohanna, én meg azt hiszem az összes létező izomcsoporttal jobb felé lökném magam, valószínűleg a kis kertemben landolnék. (Külső szemmel egy ilyen ugrás tök vicces lehet :)
Ezért fekszem szilárdan, és nem nagyon nézegetek lefelé.
És ez csak az ötödik! Minél nagyobb a mélység, annál nagyobb az ellenállás. Pl. azt hiszem, egy szakadék szélét eleve csak hason csúszva merném megközelíteni...
Így van ez a nagy dolgokkal, Istennel is, gondolom.
A  határokat tiszteletben kell tartani.
Ha tudom, hogy egy lépés elég hozzá, nem rugaszkodok neki, mert csúnya ütközés lehet a vége.
Fontos a földelés, a biztonság érzése, hogy vannak még érvényes játékszabályok, pl. a gravitáció. Csak olyan jó fantáziálni ilyesmiről, főleg ha viszonylag gyakran vannak repülős álmaim :D

Ezekre gondolok, mielőtt megfordulnék, és hanyatt feküdnék tovább.
Ekkor varázsütésre eltűnik minden kényelmetlen érzés. Teljes biztonságban érzem magam, nincs húzás.
A megfejtés nagyon egyszerű: nem is tudom ( = nem látom), melyik oldalamon van az egy méter, melyiken a 15. Nem látom, és nem is érzem, nem érzem, és nem is létezik. Amit érzek: a hátam egyenletesen nehezedik a betonra, a szemem pedig 180 fokban az üres, kék eget fogja be.

- Miért félnél? - kérdezi a Fent. - Alád épp annyi teret tettem, mint feléd. Mi az a 15 méter a végtelenséghez képest? Naugye...
- Oh Man, nice trip :D