Fordítva: Nem vagyok ambíciózus; lassú életre, egyszerűségre vágyom

    

   Eredeti cikk >>> ITT

Mivel az eredeti illusztrációk lehet jogvédettek, betettem pár saját fotót helyette, amiket csak épp úgy éreztem, nekem passzol a szöveghez...

   Nagy terveket gyerekként sem dédelgettem.
   Úgy nőttem fel, hogy csak a boldogságom építettem.
   Aztán a brutális világ elkapott. Megrázott, mint a rongyot, és rámrivallt: "Hogyhogy nem kell a nagy ház?! Autók?! Szobák tele puccos dolgokkal, amik csak vannak, de nem sok értelmük van?!"

   Pislogtam. Aztán lassan megtaláltam a hangom.

   Lassúságra vágyom! Egyszerűségre!
   Arra, hogy amikor felébredek, figyeljem a légzésem. Belemarkoljak a takaróba, érezzem ahogy az ujjaimba visszatér az erő, ahogy lassan elhagyom az álmok világát. Ott akarok maradni még picit, ébredés után, és nem csinálni semmit!

   Érezni akarom, mikor elég, anélkül, hogy az Órarendem kopogtatna az elmém ajtaján egy feltekercselt tennivaló-listával! Sőt, inkább nem is akarom az Órarend Urat látni! Merthogy, látod, a lényeg az lenne, hogy az életem legfontosabb törvénye ez legyen: LENNI! Az új szabályzat. Az új trend.

   Olyan életre vágyom, amiben a küszöbömön túl az óceán köszön, és a homok ragaszkodik hozzá, hogy süllyesszem lábujjaim a meleg testébe. Egy életre, amiben az öröm természetes. Nem olyasmi, amit hajkurászunk, vagy megvásárolunk. Olyan inkább, amit minden áldott nap a két kezemmel teremtek meg. Olyan életet akarok, amiben a munka az odaadás szinonímája. Egy részem, amely kinyúlik a világ felé, hogy megérintse, szeresse és gyógyítsa.

   Rendben van, hogy sosem érdekelt a milliós fizetés?
   Rendben van, hogy sosem izgatott egy Chanel ruha, inkább kinyúlt pamutpólókban érzem jól magam, akik emlékeket lélegeznek ki és be?
    Rendben van, hogy csak annyit szeretnék, hadd csináljam mindazt, amit szeretek, análkül, hogy meg kellene magyaráznom; "miért"?! Nem csak a világnak, de magamnak is?
   Rendben van, hogy mindaz, ami érdekelt és érdekelni fog, hogy nyugalom és biztonság vegyen körül, de semmiképp nem az, hány emberenek tetszenek az alkotásaim?
   Rendben van, ha csak annyit kérek, hadd alkossak még, és még, és még egy picit?! 

   Mert én nem azokat a dolgokat akarom, amit ez a világ elvárna tőlem, hogy akarjak. Azokat akarom, amit a lelkem halkan a fülembe suttog. Egy életet, amiben a testem nem küszködik, hogy belegyötörje magát egy kisebb derékbőségű ruhába, inkább felvesz egy másikat, ami alkalmas arra, hogy a réteken táncoljon benne. 

   Rendben van, hogy sosem akartam egy villát, vagy egy jacuzzit? Csak azt, hogy lássam a világot, ahogy van?
   Rendben van, hogy szeretek idegenekre mosolyogni, hogy érezzék a szeretetet, ahányszor csak erre esélyem van?
   Rendben van, ha szeretek belenyúlni egy ragacsos pudingba, és játéknak veszem, ahogy az útjelzőfényeket "esszük" az autópályán?
   Rendben van, ha a legvalószerűtlenebb emberekkel szeretek barátkozni: a hibbantakkal, művészekkel, a fürdőszoba-énekesekkel és a saját tükör előtt táncolókkal. meg akik belekönnyeznek a saját írásaikba?

   Rendben van, ha nekem így van rendben, ahogy vagyok?
   Rendben, ha most nekem épp oké, épp mert szeretem azokat az egyszer-az-életben embereket, akiket épp most szerethetek?
   Renben van, ha nem akarok túl sokat, csak annyit, hogy az elmém és szívem képes legyen fejlődni?
   Rendben, ha a sikert én aszerint mérem, mennyi az öröm, ami a szívemen keresztül jár, az életem során?

   De nem engedélyt kérek ám!
   Az én világom nyitva áll, és védtelenségemben is büszkén állok a közepén!
   Nem kell elfogadni, elismerni!
 
   Csupán azt a teret igénylem, ami már eleve az enyém, mind az enyém.

Gombás-szarvasos kis színes

   Amiért én kijárok a parkba az nem nagyon hasonlít arra, ami miatt úgy általában az emberek mennek. Az alábbi szarvasokat is csak azért fotóztam, hogy kihangsúlyozzam, a Gombahatározó oldalon kapott azonosítás azért is tűnik nagyon pontosnak, mert a trágyázott talaj megvan, a kedvenc helyem tele van kis gubicsokkal. Itt épp pihennek, már amennyire pihenni tudnak, mert persze a turisták direktbe ott pihennek mellettük... Persze nekem is nagy fless volt elsőre, de már azért engem nem nagyon izgat maga a szarvas a Phoenix Parkban.

   Én akkor szeretek menni, amikor az emberek, akik a szarvasok miatt mennek, vagy mondjuk futni, drónt reptetni, rögbilabdát passzolgatni, vagy csak dögleni a gyepen (ha véletlen jó idő van), ők szépen hazamennek vacsizni, vagy elmennek pubozni, partizni. Azaz főleg sötétedés után.
   De most útba esett, és mivel Attila a Gombahatározón írta, hogy a sárga kérészgomba, amit tegnap fotóztam, valszeg már nem lesz ott, mivel nem véletlen kérészgomba, de azért miért ne nézzem meg?! És tényleg, ami pl. tegnap már érett volt, az szőrén-szálán eltűnt, ami pedig tegnap kb. kisujj-körömnyi volt, talán az emelkedett most kis szárral a forgács fölé. (Amúgy itt egy korábban kidőlt bükk volt, amit gondolom alaposan legallyaztak, feldaraboltak, mielőtt elszállították és azért van ott a mulcs.)

Szóval első nap ez volt:

Második nap lehet épp ez a kicsi nőtt meg (nagyon ismerem azt terepet, mivel az Istennő-fám közvetlen környéke, simán behatárolom ugyanazt a helyet egy napos memóriával), a nagyobb meg - kérészéletű lévén - már ott se volt :

   Nem jó képek, tudom, nem a legszuperebb okostelóm van...

   Kimaradt egy nap, aztán megint kimentem, és akkor a környéken, újabbakat láttam, érdekes módon előbb az igazán miniatűröket vettem észre, mert azok voltak konkrétan fél méteres körzetében az eredeti lelőhelynek, majd kb. 1,5 méterre magam előtt egy kifejlett ikerpárt is találtam.

   Na, meg legyen még egy szarvas, de csak Vackor miatt, mert ő azt írta, ha esetleg állatként születne újjá, akkor szarvas lenne:

   Közben a második napon vagdostam (kb. egysével, de ilyenkor a pepecselés is jólesik) csalánleveleket pesztóhoz, mert bebeszéltem magamnak, hogy kell a vas, biztos attól vagyok fáradékony, hogy hiányzik. Afféle minimálpesztó lett belőle, sóval, repceolajjal (nem vagyok sznob, használok én napraforgót is, de most valami azt súgta, ez egészségesebb. Az olíva viszont szerintem pesztónak kifejezetten szar, mivel "befaggyúsodik" a hűtőben.)

   Ja, és ha már kis színes hírek, az egyik nap arra jöttem haza, hogy csóri szarka beszállt a nappali-konyhába, és persze valahogy sosem találja meg a legokosabb madár sem ugyanazt az utat vissza, azaz a legnagyobb felületnél stresszelte magát, mi a habos lópisztoly van, amíg ki nem engedtem.

   Reggelente a szarkáknál jobban csak a sirályokat utálom, mármint vekker gyanánt mindkettőnek rohadt mocsok hangja van, de persze ezért van a Xanax meg az MP3 lejátszó, hogy azért mégse utáljam őket tiszta szívből :)
   Meg a szarkák számára van egy kis külön meleg érzés a szívemben, amióta hallottam, hogy egy életre választanak párt, és tényleg mindig ott van közel a másik, ha egyet látsz, és hát szegények az üveg két oldalán mekkora stresszben voltak most, hát én nem bírnám ki!
   Meg amúgy szép madár és nagyon okos, csak a hangja olyan, mint egy kereplő, de senki nem tökéletes, ugye...

   Szóval hogy valahogy lezárjam szarvasostul, gombástul, csalánostul és szarkástul :
   Nem, nem utálom én igazán a kocogókat (mivel sérült vagyok, inkább irigylem őket), sem a kutyásokat, és még tán a drónreptetőket sem, annak ellenére, hogy menjenek már a gecibe drónt reptetni mondjuk egy parkolóba, ahhoz mi a faszomnak kell a természetbe kimenni??!! A drón fontos, vagy a fák? Döntsétek el! Na, szóval azokat lehet mégse szeretem, meg a golfozókat is a saját ütőjükkel ütném még a mentőben is... Én már csak ilyen vagyok, sokan vagyunk, valahol meghúzom a határt, kinek kéne tömegsírokat ásni, és aki a golf nélkül nem tudna élni, na egy jó szelekció lenne...
   DE a lényeg, hogy ha valóban nem kinyírnék mindenkit, aki mondjuk fényes nappal engem zavar egy fával való intim kapcsolatfelvételben, akkor egy ilyen kis csoda segít leginkább, amit egy aprócska, színes, egyedi, és mások által észre sem vett, de talán a nagy egész számára iszonyatosan fontos lény, mint a sárga kérészgomba, megfigyelése, és látványában, jelenlétében való gyönyörködés okoz. Ilyenkor a megfigyelés, a szemlélődés perceiben totálisan zen vagyok, nem is veszem észre valószínűleg azt sem, hogy néznek, mit guggolok, mit térdelek annyit?
   Mert én valamit észrevettem, amit más nem?
   Na mindegy is miért.
   Jó érzés a Természetben úgy lenni picit, hogy az apróságokra is felfigyelünk, és az élményt elraktározzuk, magunkévá tesszük... szerintem legalábbis.
   Amíg legalább a Természetnek olyan kis replikái publikusan látogathatóak, mint a Phoenix Park.....