Keresés ebben a blogban

2018. december 29., szombat

Hegylakónapló különkiadás


   A szezonvég poszt után talán már írhatok a "hegylakó" életről is kicsit.
   Persze még a naptári télből alig telt el valami, várható még simán egy kemény március, meg alapból kis szokott tartani a fűtési szezon április közepéig legalább, a nappalok meg még mindig rövidülnek... (sokszor hetekig csak 1-2 mondatot írok egy ilyen posztba, mire kész lesz, már hosszabbodni fognak.)
   Úgy döntöttem magamban, december közepétől egy 100 napos időszakot tekintek télnek, azaz bármi nehéznek tűnt is eddig, az még "ősszel volt", és kb. március 24-25-én mondhatom, hogy most már legalább itt a tavasz.
   Persze amilyen klíma-amomáliák vannak, lehet 2019-ben március végén is lesz egy "visszavágó" a tél részéről, meg mondjuk lehet februárban simán lesz olyan, hogy szinte alig kell fűteni...

   Azt megint előrevenném: sose higgye senki, hogy minimális pénzzel el lehet kezdeni!
   Az 5 m3 tüzifa alap, a deszkák és lecek, amiket a tyúkólhoz, és a terasz téliesítéséhez vettem, kb. 30.000-be kerültek, és még a fólia, csavarok, szögek, stb. És már voltak szerszámaim. Nem túl komolyak, de azért nem kellett most megvenni pl. vésőket, kalapácsokat, barkácsszorítókat. Egy speckó zokni a vadászboltban 3000/pár! És nagyon kell! Ami azt illeti, 3-at vettem eddig, de inkább veszek még 2-t. Nem elég 1 zseblámpa és egy fejlámpa, mert van, hogy nem találod! Nem elég 3 fazék, meg 2 lavór! Még csizmából sem elég egy pár, mert amikor benedvesedik a bélés, ajánlatos lecserélni! Még szerencse, hogy abszolút nem izzadékony a lábam... De lábról és fejről azonnal meg tudok fázni, szóval a fűtés pl. azért is fontos, legyen lábfelmelegítős víz!
   Szóval szerintem nem lehet minimalistában tolni!

   Ezt mondjuk mindig is tudtam, előre készültem, amire csak lehet. Aztán meg akkor itt a következő "tanácsom": fogadd el, hogy sosem tudsz előre készülni mindenre! Nincs recept!
   Hogy miért fektetek erre ekkora hangsúlyt, majd talán később írok róla.

   Az épület kb. egy dupla pincére épített teraszos víkendháznak mondható. Meg van alatta egy ódon tapasztott gerendaház (vagy nem tudom pontosan mi a kategória). Ott tartom a 19 fős baromfiállományt. Anélkül, hogy részletesen leírnám: nem lakás célra tervezték.
   

   Sokan írtak, vagy mondták, túlvállaltam magam, és mindenkinek első számú aggodalma a hideg. Hogy majd megfagyok...
   Na, volt már itt posztom, ami úgy kezdődik (vagy ez a címe), hogy "nagy volt a pofám megint..." szóval majd március végén nyilatkozhatnék csak igazán a hidegről, de... Egyelőre a legnagyobb problémának a fény (ezen keresztül az áram) hiányát éltem meg. Amikor már délután 4-5-kor kb. nem látok semmit a szobában, az nagyon idegesítő tud lenni, és a fájdalmas dolgoknál az idegesítő dolgok szinte mindig rosszabbak, főleg ha egyedül él az ember. És, ha egyedül él az ember, még mindig lehet mondjuk kutyabuzi, és akkor persze amúgy is kikérné magának, hogy egyedül él, mert a kutyája is személy... De én csak kutyamegőrző vagyok, nem voltam sose kutyabuzi. De még csak macskabuzi sem, azaz Manci se számít. 

   De máris elkalandozom... Egyedüllétben az internet kb. köldökzsinór a "többiekkel", és ha nincs áram, akkor ugye nincs net. És olvasnék könyveket, de valahogy sikerült valami jó szar fejlámpát is vennem, és hát nem egy élmény azzal olvasni... meg mondom, nem akarom sokszor bizonygatni, de nem vagyok antiszociális típus. Ezzel együtt meg imádom sokszor, hogy egyedül vagyok, mert ez is kell, csak épp kell(ene) az a varázsütésre előálló szitu, hogy alapból ugye magam vagyok, de benyomom a laptopon a power gombot, és a neten meg "velem van" aki akar, meg akit én akarok ;) 
   Ha nincs áram, néha-néha lementem a Vadvirágba, de mivel majmot nem kéne banánszállító konténerhajón szabadon engedni, sokszor több volt a kár, mint a haszon...



   

   Lehet ám egy ilyen "kivonulás" mindenkinek segít kicsit megtalálni az igazi énjét? 
   Hát, én tényleg ajánlanám, kóstoljon bele mindenki, érdekesnek érdekes. Nem kell elköteleződni örökre, nem kell ökomártírkodni, de érdemes kipróbálni, és hát persze nem csak mondjuk júniustól augusztusig...
   Hogy "lusta" lennék, az vitatható. Kampánymunkás vagyok. Belelendülök és elfelejtek enni is, máskor meg visszabújok az ágyba 'sztlevanszarva!
   Ez okés, de amikor mindennek tétje van (vagy lehet), akkor mégsem okés. Néha erőszakot kell tenni magamon. Na, akkor vagyok általában ideges. Ha a (6-700 lépésnyire lakó) "szomszédaim" néha egy óriási ordítást hallanak, sosem azt jelzi, hogy nyílt törést szenvedtem. Nem vagyok egy hímsoviniszta típus, de egy pasi amúgy se ordít, ha valami fizikailag fáj, ebben én se vagyok kivétel... Nem, én akkor ordítok, ha valami felbasz. És van olyan sokszor. Szóval a #Hegylakónapló is igyekszik azt tükrözni, hogy ez itt ám nem a "béke szigete", de emeljétek négyzetre és szorozzátok meg pível, csak, hogy kerek legyen a kép!
   Geci sok idegesítő dolog van, a kihűlt lábujjaktól kezdve, amik miatt abba kell hagyni a munkát, a berepedt ujjbegyig (szintén a hideg, meg a szárazság kombója), meg amikor valamit még este kint felejtettem, amikor már bebarikádoztam az ajtót, és vígan fűtök. Meg hogy a rövidtávú memóriám szart sem ér, és lassan azon parázok, mindent fel kell-e majd címkéznem, és akcióterveket plakátolni ki a szobában és a teraszon?! És még csak 42.......
   

   Na, és a "kivonulás" mibenléte is olyan, mint a falusi élet: lehet mondjuk nincs 50 árnyalata, de nem is ugyanaz nekem, mint - bocs, csak ismert nevek miatt hozom fel - Zaka Dominikának, vagy Paulicséknak, vagy Tóth Rékának, amikor még a Boldogszer fantáianevű helyen éltek az 5 gyerekkel, meg az akkori párjával.
   Számomra egyszerre önkéntes "vállalás", és kényszer is!
   És - (fontos!) - kényszer nélkül lehet nem tartanék itt, azaz nem véletlen, hogy úton-útfélen a kényszrítő erőt, egyfajta "öko-diktatúrát" reklámozok, mind személyesen, mind a csoportomon keresztül. Vannak persze nagyon nagy spílerek, akiknek megy kényszer nélkül is, de egy Faith No More számból kiragadva: "But me, I'm just a man." És a nagy spílerek aránya mindig hangyafasznyi lesz a tömeghez képest, azaz a kényszer jelenthet szerintem csak kézzelfogható megoldást.
   Egy példa erre: vízzel való viszony.
   Imádok fürdeni! Ehhez képest most néztem az IBC tartályt, amibe 2 hete 500 liter vizet hoztunk: 300 liter felett áll! Kb. 2 naponta elmegyek a kúthoz egy 10 literes kishordóval és egy 5 literes ásványvizes kannával, ez az ivóvíz-főzővíz. A többi célra használom az IBC-be hozott vizet, kiegészítve némi természetes csapadékkal. És nem esz meg a kosz! Mármint a testem nem eszi meg, az ingatlan takarítása nyilván jócskán eltér egy közművesített ingatlan takarításától, de azért nem gázolok bokáig a sárban a szobában sem ;)
   Előző albérletemben nem volt vízkényszer, és hát nem mondom, hogy le is szartam, jöjjön, ami a csövön kifér, de nagyságrendekkel többet használtam el. Ilyen az emberi természet...




   

   Az, hogy mennyire van alattam "biztonsági háló", vagy sem, és alapvetően mennyire magasan kísérlem meg a trapézmutatványt, még elválik...
   Nagy háló semmiképp nincs, mert pl. nem milliomos családból származom, sőt!
   Nagy bizonyítanivalóm sincs ám, nem azért írok! Azért írok, mert nekem ez betegségem és/vagy hobbim. Ennyi.
   Valamiféle bizonyítanivalóm mégis van: saját magamnak. Hiszen erről papolok már vagy 6-8 éve legalább, de már azelőtt is megvoltak bennem a csírái: természethez közel élet csak az élet!
   Ezt meg tudással, 
és becsülettel kombinálva manapság nem lehet úgy megélni, hogy mondjuk elkaristolok valahol és aztán "amikor tehetem" túrázok, sőt! Elmegyek mondjuk Thaiföldre, Afrikába, Dél-Amerikába "megélni", milyen helyek vannak még mindig az úgynevezett érintetlen természetben! Bocs, tudom érzékeny pont, de a repcsivel utazgatósok nekem azán szelektívezhetnek, meg használhatnak intimkelyhet, mosipelust, meg fasztudjamit, de vagy csak mentegetőznek, vagy totálisan figyelmen kívül hagyják azt a tudást, amit már egy átlag internetező is képes egy átlag intelligenciaszinttel kiszámolni...
    Szarfej vagyok, mi, hogy ezt így bedörgölöm az orruk alá? Ez van...szarfej vagyok. Ha jófejeket akartok, tudok neveket ajálani, kit kövessetek, és ez most NEM cinizmus, szerintem tényleg jófejek!!!


   Akkor sem utazgatnám már körbe a világot, ha nyernék a lottón, csak mondjuk akkor elfürdenék napi 100 liter vizet, mécseseket égetve és bálnahangokat hallgatva a laptopon, az kurvaélet! De újra is használnám azt a fürdővizet, ahogy az előző albérletemben is legtöbbször megtettem, pedig csatornadíj nélkül kb. 350-400 forint volt egy köbméter, ha jól emlékszem...

 



   Szóval "a szükség nagy úr!" - rémlik valahonnan gyerekkoromból, mint ahogy az "egy gyomorba megy!", amikor nagyszüleim ki se törölték a tányért bableves leves után, és pakolták rá a cukros mákostésztát, és nekem az nagyon nem volt kóser. És mániákus kézmosó voltam kb. 5-6 évesen, mert valahol hallottam a bacikról a rádióban, vagy a tévében...
   Minden generáció egy kicsit "elkajmul" az előzőhöz képest, mármint ha nagy átlagokat vonunk persze! Nyilván vannak most újító fiatalok és avarégetős, szemétégetős nyugdíjasok, de a nagy átlagban sajnos verjük be az újabb koporsószegeket, és valahol nekem ez jutott küldetésnek, hogy - megint hangsúlyozom, valamelyest kényszerből, de javarészt tudatosan - visszaöltsek egy generációnyit legalább... csak, hogy megmutassam: lehetséges!
   Hogy "kövessenek", azért?
   Ugyan már!!!
   Ez már tényleg csak afféle intellektuális, morális maszturbáció, bevallom! Ha meglepetés érne még, hogy mégsem az, hát én lennék a legboldogabb, higgyétek el! Ha "segítenék elérni a kritikus tömeget", vagy faszomtudja... De kb. azt érzem, mint valami tanmesében a szerzetes, aki megcsúszik a szakadék szélén, és kapaszkodik egy gyökérbe, de felette megjelenik egy éhes tigris, és hát... a gyökér mellett észrevesz egy szem szamócát, és rácsodálkozik: "Ez a világ legszebb szamócája!"... Na, és kb. azt mondanám:
   - Azt a geci kurva életet! Hát nem hiszem el, hogy két hete azért könyörgöm a sorsnak, bárcsak találnék szamócát, oszt tessék!!!
   De tudnék még eközben nevetni!
   Az a lényeg!


   Szóval technikai részletekkel nem nagyon jövök most, esteleg a Facebook-on ott a profilomon (némiképp szűrőzve, nem publikus) néha az infó, milyen a "hegylakó" élet, de valahogy érzésre ilyen: keserédes, gyönyörű, viszontagságos, idegesítő, lélekemelő, kalandos, váratlan fordulatokkal teli, "nevelési célzatú"...
   Egy valami nem: nem kerek!
   Hogy miért nem, azt majd talán másik posztban...
   

 

   
 
 
  

2018. december 4., kedd

Fordítva: A Föld egy halálspirálban van. Csak radikális cselekvés menthet meg minket

A klímakatasztrófa gyors és kiszámíthatatlan következményekkel járhat. Nem óvatoskodhatunk tovább a rendszer szélén, azt remélve hogy az apró lépések elkerülhetővé teszik az összeomlást


George Monbiot eredeti cikke : ITT

Magyar fordítás: Kováts Dóra ( Singer on a Bike )



(Az illusztráció az eredeti cikkből csatolva.)

Egy olyan pillanat volt, ami megváltoztat egy életet. Egy, az Extinction Rebellion által múlt héten szervezett sajtótájékoztató mi, a két újságíró nekiszegeztük a kérdést a szervezőknek, hogy céljaik vajon reálisak-e. Olyan követeléseik voltak, mint például az Egyesült Királyság szénkibocsátásának nullára redukálása 2025-re. Nem lenne jobb, kérdeztük, inkább valami köztes célt kitűzni?
Egy fiatal nő, Lizia Woolf szólalt fel. Korábban nem beszélt, de a hangjában érezhető szenvedély, szomorúság és düh teljesen magával ragadó volt. “Mire kér engem, egy 20 évest, akinek el kell fogadnia a jövőjét és az életét? … Ez egy vészhelyzet. Amikor ilyen kérdéseket tesz fel, mit szeretne, mit érezzek?” Erre nem volt válaszunk.
A lazább célkitűzések talán reálisabbak politikailag, de fizikailag irreálisak. Csak olyan változások elengedőek elkerülnünk a létezésünket fenyegető eseményeket, melyek a helyzet súlyosságával egyező mértékűek. A reménytelen realizmus, a problémának csupán érintőleges piszkálása juttatott minket ebbe a kalamajkába. Nem várhatjuk, hogy kijuttasson belőle.
Közéleti szereplők gyakran beszélnek és cselekednek úgy, mintha a környezeti változások lineárisak és fokozatosak lennének. De a Föld rendszeri rendkívül bonyolultak, és a bonyolult rendszerek nem reagálnak lineárisan a rájuk nehezedő nyomásra. Amikor ezek a rendszerek kölcsönhatásba lépnek (mert a világ atmoszférája, felszíne és életformái nem ülnek tétlenül a saját kis dobozukban, mely megkönnyíti a tanulmányozásukat), a változásra adott reakcióik eléggé kiszámíthatatlanná válnak. Apró változások hatalmas hullámokat vethetnek.  A fordulópontok általában rejtve maradnak mindaddig, míg át nem léptük őket. Olyan hirtelen és mélyreható változásokat tapasztalhatunk, hogy a folytatás lehetősége nem biztosított.
Csupán egynek kell a számos létfenntartó rendszerből, melyre támaszkodunk – talaj, víztározók, eső, jég, szél és áramlatminták, beporzók, a biológiai bőség és diverzitás – megszűnnie ahhoz, hogy az egész elkezdjen szétesni. Például amikor az északi sarkköri jég olvadása elér egy bizonyos pontot, pozitív visszacsatolás, amit ez kivált (mint hogy a sötétebb víz több hőt nyel el, a felolvadó állandóan fagyott altalajból metán szivárog, eltolódik a sarki örvény) megállíthatatlanná teheti az elszabadult klímaösszeomlást. Amikor a korai driász korszak végetért 11600 évvel ezelőtt, a hőmérséklet mindössze egy évtized alatt 10 C fokot emelkedett.
Nem hiszem, hogy egy ilyen összeomlás még ne lenne elkerülhető, vagy hogy egy ehhez mérhető válasz technikailag vagy gazdaságilag lehetetlen lenn. Amikor az egyesült államok 1941-ben csatlakozott a második világháborúhoz, hónapokon belül lecserélte a polgári gazdaságát katonaira. Ahogy Jack Doyle írja regényében, a  Taken for a Ride-ban, “Egy év alatt a General Motors kifejlesztett, felszerelt és az alapoktól teljesen felépített 1000 Avenger és 1000 Wildcat repülőgépet… Csupán egy évvel az után, hogy a Pontiac tengerjáró-ellenes rakétákra szóló szerződést kapott a tengerészettől, a cég elkezdte leszállítani a teljes készletet a rakétahordozó-anyahajókra az egész világon. És ez még a azelőtt történt, hogy a fejlett informatikai technológia mindent felgyorsított volna.
A probléma politikai. Egy, a szociolgógia professzor Kevin MacKay tollából származó érdekfeszítő analízis határozottan állítja, hogy az oligarchia az alapvető oka a civilizációs összeomlásnak, és nem a szociális bonyolultság vagy az energiaigény. Az oligarchák általi irányítás, mondja, eltereli a racionális döntéseket, mert az elit rövidtávú érdekei gyökeresen eltérőek a társadalom hosszú távú érdekeitől. Ez megmagyarázza, a korábbi civilizációk miért omlottak össze „annak ellenére, hogy megvolt a kulturális és technológiai tudástáruk a krízisek feloldására”. A gazdasági elitek, melyek a társadalmi működés zavaraiból szereznek hasznot, megakadályozzák a szükséges megoldásokat.
Az oligarchák irányítása a vagyon, a politika, a média és a közéleti társalgás felett megmagyarázza a teljes intézményi csődöt, ami jelenleg a katasztrófa felé sodor minket. Gondoljunk Donald Trumpra és a multimilliomosokból álló kabinetjére; a Koch testvérekbefolyására amikor jobboldali szervezeteket pénzelnek; a Murdoch birodalomra és annak masszív hozzájárulására a klímatagadáshoz; vagy az olaj és gépjármű vállalatok lobbijára, ami megakadályozza a gyors átállást az új technológiákra.  
Nem csak a kormányok nem válaszoltak a problémákra, habár ott látható a legnagyobb bukás. Az állami műsorszolgáltatók szisztematikusan leállították a környezettel kapcsolatos tudósításokat, miközben hagyták, hogy kétes pénzelésű lobbisták hozzáértő színében tűnjenek fel a beszélgetések során és eltereljék a közéleti diskurzust, tagadva a ránk váró következményeket. Számos tudós inkább hallgatásba merült, minthogy elidegenítse magától a befektetőit.
Még azon szervek is ártalmas keretek között mozognak, melyek azt állítják, hogy szembenéznek jelenlegi helyzetünkkel.  Múlt szerdán részt vettem egy, az Állami döntések kutatóintézete általi megbeszélésen, ami a környezeti összeomlásról szólt. A teremben sokan megérteni vélték, hogy a folytatólagos gazdasági növekedés nem kompatibilis a Föld rendszereivel.
Ahogy a szerző Jason Hickel kiemeli, a növekvő GDP szétválasztása a globális erőforrásoktól nem történt meg és nem is fog megtörténni. Miközben 50 milliárd tonna nyersanyag az a limit, amit éves szinten a Föld rendszerei tolerálni tudnak, a világ már most 70 milliárdot fogyaszt. A jelenlegi gazdasági növekedés mellett 2050-re ez 180 milliárdra nő. A maximális erőforrás-kihasználás, összekapcsolva egy szigorú karbon adóval, ezt legjobb esetben is 95 milliárddal tudja csökkenteni: továbbra is jóval a környezeti limit felett. A zöld növekedés, ahogy a szervezet tagjai elfogadják, fizikai képtelenség.
Mindemellett ugyanazon a napon, ugyanaz a szervezet egy új közgazdasági díjat jelentett be azon “ambiciózus javaslatoknak, amik új szintre emelnék a növekedést”. Olyan ötleteket várnak, amik segítenek az Egyesült Királyság növekedési rátáját legalább a duplájára növelni. A bejelentést a szokásos fenntartható frázis követte, de a díj egyik bírója se rendelkezik olyan életrajzzal, ami egy fikarcnyi környezetvédelmi érdeklődést mutatna.
Azok, akiktől a megoldást várjuk úgy viselkednek, mintha minden mehetne az eddigiek szerint. Mintha a halmozódó bizonyítékokról nem vennének tudomást. Az évtizedes intézményi kudarc biztosítja, hogy csupán a „valószínűtlen” javaslatoknak – a gazdasági élet teljes újragondolása, azonnali hatállyal – van egyáltalán esélye megakadályozni a planetáris halálspirált. És csak azok tudnak ebben vezetők lenni, akik a bukott intézményeken kívül állnak.
Két feladatot kell párhuzamosan véghezvinni: nekiveselkedni annak, hogy elkerüljük az összeomlást, amit az Extinction Rebellion is csinál, még ha ennek esélye elhanyagolható is; és felkészülni ezen törekvések valószínűsíthető bukására, még ha ez a kimenetel rémisztőnek is tűnhet. Mindkét feladat megköveteli, hogy teljesen átértékeljük viszonyunkat az élő bolygóval.
Mivel nem menekülhetünk meg anélkül, hogy ne szálljunk szembe az oligarchikus rendszerekkel, a demokrácia és igazság mellett való kiállás, és a környezeti katasztrófa elkerüléséért vívott küzdelem egy és ugyanaz.
Ne hagyjuk, hogy ugyanazok határozzák meg a politikai lehetőségek határait, akik maguk voltak a probléma okozói!
Ne hagyjuk, azok, akiknek abszurd logikája belekevert minket ebbe a káoszba, továbbra is megmondhassák, mi az amit meg lehet tenni, és mi az amit nem!