"Nem az tesz boldoggá, ami a miénk, hanem az, aminek örülni tudunk."
(Számomra ismeretlen forrás)
"Hogyha együtt feküsznek is, megmelegszenek, az egyedülvaló pedig mi módon melegedhetik meg?"
(Prédikátor könyve...asszem... valahol, én Joseph Heller Isten tudja c. regényéből ollózom)
Csupaszon, de nem azzal a fajta öleléssel, amelyikben szinte a másik bőre alá akarnánk bújni.
Elég a bensőnknek, ha fizikailag épp csak találkozik a külső.
Oldalra nézek a szórt fényben, ami csak a lényeget emeli ki egyébként is. Épp csak több, mint az árnyjáték, ahol már csak a sziluett marad.
Szép.
És anélkül, hogy a szépségről a fentebbiekhez hasonló elmésségek futnának végig az agyamon, hirtelen rajtakapom magam, hogy az agyam nem is fut igazából (okés, csekkolja a szívverésem, a lélegzetem, de a gondolataimat MOST meghagyja nekem.)
Az se jut eszembe, hogy "jól csak a szívével lát az ember", meg semmise... csak egy érzés kerít hatalmába.
Megnyílt egy féreglyuk vagy micsoda: az időnek nincs semmi jelentősége.
Ő a "túloldalon" 17 éves, én pedig idősebb vagyok.
Kábé annyival, mint amennyivel "most" (ideát) ő idősebb nálam, amit szintén csak kábé tudnék megsaccolni, nem tudom pontosan, és nem is érdekelt egy percre sem. (Csak másodjára találkoztunk, amúgy is...)
Szóval 17, naiv, kissé introvertált, de nem félénk, és nem vágyik a befordulásra, csak arra, hogy úgy szólítsák, hogy megnyílhasson.
Igazából nem látom, csak érzékelem.
Magam duplán nem látom: én csak figyelek,
mindkét oldalon.
Van ennek gyakorlati jelentősége?
Nem a szerelem lángralobbanása ez, még csak a szex se lesz jobb tőle.
Nem kezdünk lelki-társ-beszélgetést, úgyis belebonyolódnánk.
Amikor a kapu bezáródik, épp úgy látom, ahogy egy perccel azelőtt.
Minek az egész akkor?
Sokat hallani a MOST hatalmáról, de próbáld megfogni igazán, és rájössz milyen nehéz.
A múlt lehet évtizedes, lehet kvázi azonnali feedback, pl. egy párbeszédben elhangzott mondat megváltoztathat valamit, amit mondani szerettél volna, de már inkább elharapnád a nyelved.
A múlt tapasztalatai a jövő praktikáihoz vezetnek.
Ez rendben van, mondhtni: praktikus. Ha már ebben a dimenzióban, ezen a fizikai síkon létezünk, kell valami kapaszkodó, azaz korlát.
Nem azért nem utazgathatunk az időben, hogy véletlenül meg ne öljük a saját nagyapánkat, hanem azért mert idő nincs is, csak a fejünkben van, mert enélkül az implantátum nélkül valószinűleg megőrülnénk, azaz legalábbis mindenki más őrültnek nézne.
Az, hogy az időből igazából sosem tudunk kilépni, az közmegegyezés....
De sikerült MOST, azta!
Nem gondoltam semmire kábé pár másodpercig, amíg mindez - mint intenzív tapasztalás - meglepett, megszállt.
Maga ez az érzés az egész értelme, semmi más!
Mintha leugranék egy három méteres magasságból, és másfél méterre a talaj felett egy pillanatra tökéletesen megállna a tér-idő kontinuum, és egyszerre lennék súlytalan, meg egyszerre a föld alattam egy rohanó folyó lenne, meg egy százméteres szakadék, meg ugyanakkor szárnyam is lenne, vagy csak magamtól tudnék repülni, esetleg testem sem lenne igazából...
Neki is elmondtam rögtön (mármint a lényeget, nem egy ekkora okoskodást), ezzel meg is törtem a varázst, mert amint kinyitottam a szám, már megint csak én voltam ott, és csak ő, csak az ágyban, csak azon a naptári napon, csak abban a percben.
De emlékszem.
Talán a titok az, hogy a bizalom biztonsággá alakult.
Olyan fajta biztonsággá, ahol nem kellenek a korlátok sem, nem fogunk sehonnan lezuhanni.
A birtoklási vágy pl. az esetünkben abszurd lenne, ezért nagyon könnyű az elengedés, ellazulás.
A bizalomhoz sem kell ám akkora idő, mint amekkora mítosz van körülötte, csak akkor, ha akarsz valamit a másiktól, és attól tartasz, ezt "zálog" nélkül nehezebb elérni.
Pl. egy bizonyos együtt töltött idő, mint feltétel bizonyos dolgok (vágyott dolgok) megengedéséhez, az egy tipikus zálog.
Nem mondom, hogy úgy kerültem ebbe az összebújásba, hogy nem voltak apró kis zálogok, de abszolút ember-léptékű dolgokról beszélhetünk.
Szóval, azt hiszem, pl. ahhoz, hogy valaki csinos, vagy helyes, vagy jóképű-e, pár fotó megmutatja a neten,
Hogy szóba akarunk-e állni, azt pár sor is elárulja.
Hogy vonzódunk-e egymáshoz, azt ezeknek a valós életben történő leképezése (fotó helyett a személy, chat vagy komment, vagy e-mail helyett a kimondott szó, hang, testbeszéd), azaz a kisugárzás elárulja.
Azonnali a hatás, de ekkor szokott bejönni a bizalom, amihez inkább még kell egy pár zálog, mert tévedtünk már pár ordasnagyot, ugyebár? (Itt jön a múlt a jelenbe, ami képes elbaszni is a jövőt...)
A bizalomhoz kinek több kell, kinek kevesebb, de bátraké a szerencse, és én örülök, jelenleg.
A pillanat szép volt, mindenképpen.
És pozitív példa a "közelműltból a közeljövőbe", ha maradok is a klasszikus idősémában, ez mindig jól fog esni, amíg csak át tudom élni. Ez mostanában a legközelebbi, amit MOST-élménynek neveznék.
