Vízszint

Viszonylagosság, ez jutott eszembe. Az ácsolgatós munkáim fontos része (kellene legyen) a vízszint. De mi is az?
Ami itt vízszintben van, egy meghosszabbított vonal mentén pl. Dublinban tutira lejtene.

A folyamatos viszonyítás világa a Föld, az életünk ebben a porhüvelyben, ami határokat szab és szabályokat "kényszerít" ránk.

Ez így kerek egész.

Viszonylagosan szép/csúnya,  gazdag/szegény, okos/oktondi,  boldog/boldogtalan. Ez nem is dualitás, inkább lágy tónusok léteznek.

A kapcsolatok (bármiféle, családi, baráti, párkapcsolat) is általában akkor működnek, ha nincs bennük merev szög, időről-időre viszonyulnak. Esetleg kis fáziskéséssel is, de rendszeresen, követhetően.

A hajlékonyság a lényeg, nem a "törekvés".

Simulni nem kell mindig tökéltesen, mint a deszkának a rögzítéskor (akkor tart), de jó érzés összetalálkozni néha-néha egy ilyen pontban, vagy síkban, akárhogy nevezzük. 

Aztán a Természet úgyis elhajlítja, és vagy hozzáhajlunk, vagy megfeszülünk.

Fontos az a bizonyos vízszint mégis, mert mi kicsik vagyunk és a Föld nagy, a világ "kitágult" (globalizáció, információáradat, stb.), és a korlátok nem feltétlen gátolnak, hanem kapaszkodót nyújtanak, megvédenek.
A kicsi szép, ugye? (Hú, de rég hanyagolom már a csoportomban a #NapiSchumachert... )

De valamiért a 21. században egyre inkább a túlzások világában élünk, ahelyett, hogy óvatosan idomulnák adott naphoz, adott emberhez, adott helyhez, valamihez ami (látszólag) biztos, és valamihez ami (látszólag) bizonytalan. A világ megtapasztalása gyakran olyan pillanatnyi ingerekből áll, amiről a Fight Club mozisnittes jelenete ugrik be, a cigicsikk-jel a pörgő filmszalagban, amikor Tyler bevágja a merev faszt a Bambi közepére, 24-25 képkocka közé csak egyet, de épp elég a hatáshoz.

A szemlélődés hiányzik, ahol egy "jelenetet" nem 25, hanem 250 képkockán keresztül fogadunk be másodpercenként, mert egész lényünkkel figyelünk, nem robotként...
De ez csak úgy eszembe jutott most.
Talán arról, hogy egy kedves barátom azt hitte, ezt most a hozzátámasztott deszkák tartják, míg a Tibi szomszéd meg a házhoz nézte be a tetőt, és a ház fala maga csal, mert már "megindult" lassan a lejtőn. És én meg mit látok bele? Hol ezt, hol azt...

Fordítva: A pázsit a legjobban öntözött "termény" Amerikában. Le kell ezzel számolni!

A pázsit a legjobban öntözött "termény" Amerikában. Le kell ezzel számolni!

Eredeti cikk: ITT (érdemes legörgetni a végére, van egy jó 4 perces videó is)

   Mint új tulajdonosnak, a preferenciáim a házkeresésben valószínűleg elütöttek attól, amit a nagy többség igényel: olyat kerestem, ahol a lehető legkisebb a begyepesített terület.
   Tulajdonosnak lenni egyre ritkább kiváltság, és biztos akartam lenni abban, hogy a kicsike földem javítja a városom, és persze a nagyobb léptékű környezet minőségét. A város, St. Paul, Minnesotában, azzal címkézte fel magát, hogy "Amerika legélhetőbb városa". Szeretném ezt a kijelentést valóssá tenni. A stratégiám: kiiktatni a füves pázsitot, amint csak lehet.

   A pázsit persze rendelkezik jó oldallal is: a zöld terek enyhítenek a városi hőszigetek jelenségén, kissé csökkentve az egész agglomeráció átlaghőmérsékletét. Segíthetnek a talajvíz kezelésében és csökkentik a villámáradások esélyét, és persze növény a fű is, egy kicsike széndioxidot is megkötnek a levegőből. Plussz, nyilván jó hancúrozni rajtuk.

   De mindent egybevetve károsak a bolygónak. A pázsitfüggőségünk azt eredményezi, hogy a kerti gyep a legeslegnagyobb öntözött "termőterület" Amerikában, nagyobb, mint a kukorica, búza és a gyümölcsösök együttvéve. Egy NASA kutatásban, 2005-ben, kimutatták, hogy 63.000 négyzetmérföldnyi pázsit található az államokban, ami nagyobb, mint Georgia állam területe. Ennyi gyepet életben tartani azt jelentheti, hogy a lakossági vízfogyasztás 50-75 százalékát a locsolás emészti fel.

   A fűnyírók zabálják a benzint és szennyezik a levegőt: az USA lakossága évente nagyjából 17 millió gallon benzint tankolnak bele a fűnyíróikba. Több tízmillió kilónyi műtrágya és gyomirtó is elfogy a szép pázsit érdekében.
   Mindez persze nem olcsó mulatság. 36 milliárd dollár megy el csak erre, évente. Ez 4,5-szer nagyobb összeg, mint a Környezetvédelmi Hivatal éves büdzséje. 
   Amerikában az így pázsitosított területekben rengeteg lehetőség lenne, de most ez mind kárba vész. Itt az ideje, hogy megbélyegezzük a klasszikus túlöntözött, túlműtrágyázott, túl gyakran lenyírt előkerti pázsit kultuszát! A túlfogyasztás eme szimbólumát, ami már túl régen uralkodik.

   Minnesota a kevés helyek egyike, ahol ez a fajta pázsit túl sok rásegítés nélkül képes fennmaradni. De még így is eltörpül az ilyen zöld felület hatása az őshonos fűfélékhez képest, ha a cél az ökolábnyom csökkentése lenne. Ugyan minden fűféle kivon széndioxidot a levegőből, és megköti a talajban, de az őshonos fajoknak sokkal mélyebbre nyúlnak a gyökerei, így sokkal hatékonyabban végzik ezt.
   Olyan területeken, mint pl. Dél-Kalifornia, nincs létjogusultsága a konvencionális gyepnek. És a jelenleg tapasztalható súlyos aszályok miatt a városi tanácsok már pénzzel támogatják a tulajdonosokat, hogy pázsit helyett őshonos fajokkal borítsák a kerteket, vagy kőzetlapokkal próbálják a talajnedvesség párolgását gátolni.

   Az olyan kert, amelyet őshonos fajokkal ültetünk be, élőhelyet biztosít a rovaroknak, madaraknak, és minden más helyi fajnak. A kert, amely élelmiszertermelésre van berendezve, elláthat egy családot, és szomszédsági kötelékeket hozhat létre. Akár munkahelyet is teremthet, amennyiben valakinek nincs érzéke, vagy ideje ezt művelni. Amikor mindent egy kalap alá veszünk, szinte minden megoldás jobb, mint a pázsit, kivéve persze, ha lebetonozzuk az egész területet.

   Az én gyepem napjai, mint a fű-alapú ökosivatag, meg vannak számlálva. Terveim a telkemre: gyümölcsfák, konyhakert, őshonos növények. Elég kis projekt, hogy magam is kezelni tudjam, még úgy is, hogy egymagam nevelek két gyermeket.
 

Fordítva: A klímaváltozás megállításához a kapitalizmus eltörlése szükséges. Van gyomrunk hozzá?

A klímaváltozás megállításához a kapitalizmus eltörlése szükséges. Van gyomrunk hozzá?

Eredeti cikk: ITT
Magyar fordítás: Kováts Dóra (Singer On A Bike)

A szabályozások finom módosítása nem elég, ehhez az egész rendszer újragondolása szükséges, beleértve a kapcsolatunkat a tulajdonlással, munkával és a tőkével.

   

 ‘A kapitalizmus kerekeinek olajozottsága fontosabb még az erdőtüzeknél, árvizeknél és hurrikánoknál is’ 

A klímaváltozással kapcsolatos aktivizmus egyre nagyobb teret nyer a fiatalok körében, mint például a 16 éves Greta Thunberg , az iskolai klímasztrájk meglepetés arca, kinek mozgalma sok ezer gyereket vitt az utcára, azt követelve a szüleik generációjától, hogy viseljenek felelősséget a számukra is élhető bolygóért. Elnézve a jelenlegi politikai intézményeket, egyre inkább úgy tűnik, hogy ezek csak a változás akadályai. A globális felmelegedés következményei kiléptek a csupán teoretikus és előrejelezhető zónából a valóságba az elmúlt pár évben, de ezt nem követték egyre sürgetőbb változások. A kapitalizmus kerekeinek olajozottsága fontosabb még az erdőtüzeknél, árvizeknél és hurrikánoknál is.

Napjaink gyermekei, ahogy politikailag egyre tudatosabbak lesznek, sokkal radikálisabbak szüleiknél, egyszerűen mert nem marad más választás számukra. Ez a növekvő radikalizmus meglepő sok ember számára. Az Új Zöld Egyezmény (Green New Deal, GND), ami legfőképp a 29 éves Egyesült Államokbeli Alexandria Ocasio-Cortez képviselővel hozható jelenleg összefüggésbe, a “szabad piac támogatói“ körében hatalmas felfordulás okozott, akik minden erővel próbálják elnyomni, azzal érvelve, hogy nem más, mint egy trójai faló, ami csupán a marxizmus új előretörését próbálja megteremteni a klímaszabályozás hullámán.

 A kritika nevetségesen hangzik. Részben mert a GND messze van az igazán radikálistól és már így is egy kompromisszumos megoldást takar, de főként mert a radikális gazdasági változások nem az apróbetűs rész, hanem a fő pont. A klímaváltozás a jelenlegi gazdasági és ipari rendszer egyenes következménye. A GND-szerű javaslatok azért házasítják össze az új környezetvédelmi szabályozásokat a szociális reformokkal, mert a hőmérséklet „abszolút katasztrofális” szint alatti tartásához szükséges zavar szintje alapvetően, a strukturális alapoktól kiindulva inkompatibilis a status quo-val.

Most még, ha nagyon összeszedjük magunkat 2030-ra, épphogy 1.5C fok alatt tudjuk tartani a melegedést. Ez a ”rossz, de kezelhető” terület. Ha nem vagyunk képesek megtenni ezt az erőfeszítést, a világ átlép olyan hőmérsékleti tartományokba, ami az ökoszisztéma összeomlásához, az óceánok elsavasodásához, tömeges elsivatagosodáshoz, és a tengerparti városok elsüllyedéséhez vezet.

Egyszerűen meg kell próbálnunk bármit megtenni, hogy megállítsuk ezt. A szabályozások finomállítása, mint például a karbonadó nem lesz elég.  Alapvetően kell átgondolnunk a kapcsolatunkat a tulajdonjoggal, a munkával és a tőkével. Az ipari gazdaság drámai átrendezése hasonlóan nagy változásokat igényel a jóléti állam esetében. Olyan dolgokról kell döntenünk, mint az alapvető jövedelem, nagyarányú állami munkaprogramok és sok minden más, hogy a bekövetkező rendszersokk ne hagyja a populáció hatalmas tömegeit nyomorban és éhezésben. Talán még alapvetőbben, nem kezelhetjük tovább a jóléti államot az állítólagosan tétlen alsóbb rétegek fegyelmezésére használt eszközként. A rendszerünket át kell formálnunk, hogy a mostaninál humánusabb módon tekintsünk a munkanélküliségre, szegénységre és a migrációra.

Sajnos a gyerekeink pechére, azokat az embereket kell meggyőzniük ezekről, akik nagyon is jól jártak a rendszerből, és ez erőteljesen arra ösztönzi őket, hogy tagadják, bármi gond is lenne. Joke Schauvliege, egy belga környezetvédelmi miniszter már le kellett mondjon, miután hamisan állította, hogy a belga állami rendészet arról tájékoztatta, a Belgiumban zajló demonstrációk mögött „szellemek” vannak.

Az elit e konspirációja, az állítás, hogy egy valódi tömeges megmozdulás egyszerűen nem létezhet és kell lennie valami mögöttes irányító ügynöknek, csak egy módja a jelenlegi rendszert irányítók politikai manipulációjának, hogy a saját kezükben tartsák a hatalmat.

A manipuláció (gaslighting) kifejezést nem használom minden nap, mert az érzelmi bántalmazás egy valódi megtestesülése, ahol a bántalmazó tagadja a valóságot, és az áldozat a végén kétségbe vonja a saját épelméjűségét, és ezt nem szabad túlhasználni. Azonban küzdelmet jelent bármi más szóval összegezni azt, amikor „értelmes” felnőttek megerősítik korábbi stratégiájukat egy, az általunk látott világgal semmilyen valóságot nem mutató politikai valóság megkreálásában.  Ez Groucho marxizmusa, nem Karl-é: „Kinek hinnél inkább? A komoly politikai szakelitnek, vagy a saját, hazudó szemednek”?

Dianne Feinstein egyesült államokbeli szenátor találkozása iskolásokkal, akik azért indítottak petíciót, hogy tegyen az ügy érdekében, futótűzként terjed, mert lenézően beszélt hozzájuk, csupán mert azt kérték, egy számukra is élhető bolygót hagyjon hátra. “Már 30 éve csinálom ezt,” mondta, “Tudom, mit csinálok.” A nyilvánvaló válasz, természetesen, hogy 30 évig elrontani a dolgokat már elég volt, kösz. A hosszú hivatali idő eredmények nélkül nem jelent egyet a szakértelemmel.

Ez egy kemény és keserű pirula, amit a politikai szaktekintélyeknek le kell nyelniük, akik határozottan tartják magukat a kormány mögött. Egyre inkább nyilvánvaló, hogy a taktikázásaik az időnyerésen kívül semmi másra nem voltak jók, de továbbra is ragaszkodnak ahhoz az állításhoz, hogy a fiatalok nem értik ezt és ez nem ilyen egyszerű. Élő megtestesítői annak a híresNew York-i karikatúrának, ahol egy öltönyös figura ül egy poszt-apokaliptikus tájban, és azt mondja a közönségnek „Igen, a bolygót elpusztítottuk. De egy gyönyörű pillanatig hatalmas vagyont teremtettünk a részvényeseknek.”

Ez a valóság a hatalmon lévők érdekeivel ellentétes. Bármilyen jelentőségteljes szabályozás fel kell, hogy bolygassa a kialakult elit és a politikai donor szervezetek rendszerét. Bármi olyan szabályozás, ami nem dühíti fel ezen embereket, hiábavaló. Azt színlelni, hogy kompromisszumokkal kijutunk ebből a lyukból miközben egy varázslatos technológiai áttörésre várunk, ami szinten tartja a hőmérsékletet, miközben mi semmit nem veszítünk, több, mint szándékosan tudatlan. Ez alapvető etikai kérdés.

A mai klímasztrájkolók nagy része még 30 sem lesz, mikor eljön a 1,5C fokos határidő 2030-ban. Egy egyszerű kérdés figyelembe vételét kérik csupán: többet ér-e a jövőjük, mint a hírnevünk fenntartása? Mi a válaszunk erre?

• Phil McDuff writes on economics and social policy

Tudatos álom, tudatalatti szorongásból

Szokásomtól eltérően ez rövid lesz, félig-meddig magamnak jegyzem fel.

Éjjel ezt álmodtam. Sajnos 1-2 rész már most foszladozik, le kellett volna írni azonnal az egészet! 
Egy nagyon holdfényes éjszakában egy elkóborolt kisbárányt kergettem egy hegyen felfelé menet. Nem sikerült terelgetni, de amúgy is mentem volna a gazdájához, mert valami nagy dzsembori készült, mint régen pl. a Galagonyatanyán voltak napfordulókkor máglyagyújtós, zenélős bulik, olyasmi. Megvolt a poszt-apokaliptikus vonalnak a legjobb-forgatókönyv-szerű változata: semmi mesterséges infrastruktúra, még házra sem emlékszem, de út az tuti nem volt, még csúszkáltam is a sárban a meredek hegyoldalon, a végén pedig a hegy átment valami olyasmibe, mint amit pl. a rendezőpályaudvarokon látni: felhalmozott civilizációs maradványokat befutó gizgaz, folyondár. Ezt már kb. hegymászóként kellett megmásznom, és valahogy nagyon magasra kerültem, egy nagy szakadék szélére, és óvatosan a gerincen kellett kerülnöm a társaság felé, akiknek inkább csak a távoli hangjait hallottam.
Aztán egyszercsak nem volt további kerülési lehetőség, deszkapallókon kellett átkelni egy nagyon ijesztő mélység felett. Olyasmi volt, mintha valami szürreálisan nagy hangárnak a félig beomlott tetőzetén lettem volna, és négykézláb másztam egy deszkán a biztonságos másik oldal felé. Egy faszi még bátorítólag hívogatott is, de amúgy látszott rajta, hogy menne már a buli felé, nem akar velem sokat törődni. És egyre foghíjasabbak lettek a deszkák, sőt! Átment az egész egy olyasmibe, hogy magam mögül kellett kiügyeskednem, csúsztatnom a pallókat, hogy magam elé toljam, mert ott már nem volt elég széles, hogy át merjek menni a mélység felett. Mindezt négykézláb, fél kézzel.
Aztán eltűnt a faszi is, és a deszkák is vékonyabbnak kezdtek tűnni, be is remegtek, és maga a rozsdás acélszerkezet (vagy málladozó tégla, erre a részre már nem emlékszem pontosan) is egyre bizonytalanabbnak tűnt. Bepánikoltam, úgy éreztem nem tudok továbbmenni, de ahogy hátranéztem, ott meg már elfogytak a pallók, azaz nem volt visszaút sem. Ahogy hátranéztem, megláttam Vacskát, aki szintén csak pár lécen egyensúlyozott, de - talán mert kisebb és ügyesebb is - nem pánikolt, illetve csak miattam, mert aggódva mondta, hogy maradjak ott, ne is mozduljak, jön!
Oda is jött, hihetetlenül gyorsan pakolgatta maga mögül maga elé az egyre vékonyabb leceket. Lehet ez már afféle filmestrükk-szerűen jelent meg, hogy nem is ő pakolta, egyszerűen eltűnt mindig 1-2 mögötte, és megjelent előtte, és ő maga hirtelen mellettem volt. Alattam eddigre eltűnt még valami, mert a bal lábam alatt már nem volt semmi, csak a lábfejemmel tartottam magam, meg a jobb lábamon térdelve, és emiatt az egyensúly nélküli állapot miatt úgy belengtem, hogy majdnem leestem.
 - Úristen! - kiáltott Vacska, és ezzel együtt össze is rándult, és az alatta lévő leceket "összekötegelte", mintha azok már csak egy reluxa elemei lennének. Mondtam erre, hogy nyugi, mert mindjárt ő fog leesni, nem is én, és szedje rendbe gyorsan maga alatt a leceket! De közben fél kézzel még megpróbáltam én is igazgatni magam alatt, és rájöttem, hogy nem fog menni, nem bírom már ezt a plankolós pózt fenntartani, másrészt meg így Vacska útjában is vagyok, nem bír megkerülni.
És ekkor afféle feladom-nyugalom lett úrrá rajtam, és mondtam neki, hogy úgyis le fogok esni mindjárt, és hátha tudok repülni! ÉS ez volt a pillanat, amikor végre rájöttem, hogy ez valószínűleg csak egy álom lehet, és akkor tényleg tudok repülni! De nem volt ám az kalsszikus példa, amikor van idő vizsgálódni és kérdéseket feltenni, hanem kb. az, hogy átvillant a fejemen, hogy most úgyis esni fogok, akkor ugorjak neki bátran, mit veszíthetek?
Talán még Vacska (aki kicsit Gilinggalang is volt, de csak a hangja, meg a hanghordozása, a kisugárzása, külsőleg megmaradt Vacskának) utoljára egyet tiltakozott, hogy "Ne csináld!", de már elrúgtam magam, kb. mint a vízben, a medence széléről. És éreztem a húzást, a gravitációt, de azt is: nem fogok leesni! És már nevetve kiáltottam vissza, hogy:
- Gyere nyugodtan! Tudunk repülni - vagy hasonlót. És én ekkor már tettem egy kanyart és egy felfelé húzó ívet, nem ám afféle kezdő repülőként, aki úgy érzi, csak mellúszásban tud lassacskán haladni a levegőben! (Legelső élményem a repüléssel ilyen volt, szerintem segített, hogy azóta láttam 1-2 profi repülőmókus-ruhás lesiklást a Youtube-on, és könnyen bele tudom élni magam dolgokba.)
És Vacska is megindult, ugyanilyen profi módon, és még a tér sem változott sokat: olyasmi volt, mintha valami gigantikus pályaudvar, vagy szerelőhangár belsejében lennénk, és megmaradt felül a viharvert tetőzet, belül pedig voltak még egyéb ácsolat- vagy állványzat-féle építmények, ami azért volt nagyon jó, mert el lehetett köztők húzni, mint egy műrepülőpilóta. És még azt is sikerült odakiáltani Vacskának, hogy:
- Csak arra vigyázz, hogy ne fixálj semmit a szemeddel, mert akkor felébredsz!
Ez ugye az egyik "gyakorlat" a tudatos álmodásban, eddig sosem sikerült sokáig "bennmaradni", ahogy most sem. Még volt 1-2 igen jóleső lebukás-felhúzás, még asszem a centrifugális erőt is éreztem a gerincemben, ahogy kanyarodok, meg közben figyeltem, Vacska milyen profi egyből, olyan figurákat csinál, mint a szinkronúszók a medencében, csak épp sokkal-sokkal gyorsabban! Még egy gondolatra volt időm, hogy vajon most ha reggel felhívnám, ő is emlékezne erre az álomra, hogy ez kb. valami párhuzamos valóságban történt? Asszem ez volt az egyik hiba, hogy ebbe a gondolatba nagyon beleakadtam, és ekkor felébredtem.

...
Na, és az egész, mint költői kép, a se előre, se hátra érzés, a szakadék, és az, hogy 1 pallót ki kell venni hátulról és előre tenni, mint az extraktív civilizációnk végnapjainak metaforája, na nyilván ez már ébredés után jutott csak eszembe. De ha valami táltos lennék, és megfejtést kéne adnom, akkor ez lenne:
Közel a pillanat, amikor el KELL döntenünk egyénileg és kollektíve is, hogy zuhanni fogunk-e vagy repülni, de ezen kívül se előre, se hátra nem lesz már út! 
Na, keziccsókolom!