utolsó morzsák, 2009

Burger King, 10:10

A Mekiben ilyenkor még nem is adnak hamburgert.
Lehet, a tollat sem adták volna "kölcsön" (később megtartottam), amivel a bankkártyás fecnit szingóztam, majd gondoltam írok pár sort is...
Majdnem 1 órám van a vonatig, a "falusi bringámat" leparkoltam a Nyugatiban.
George Michael örökzöld (Don't let the Sun...) szól, és ez így kerek.
Kicsit olyan poláris, mint maga 2009. Végül is 2009=2, aki nem érti, hamar rájön, miért.
Plexi fal mögül figyelem a tömeget, kellemesen elválasztva, mégis a "kiválóság" érzése nélkül, hiszen pl. éppen tömegeledelt helyezek szervezetembe. Most emberinek tűnnek, mert tudom, hogy délután már egyedül leszek, és nincs hatalmuk felettem. Olyan ez, mint esőcseppek koppanása a homlokodon, a dublini reptéren, mikor épp végleg hazaköltözöl: sokat nyafogtál miatta, de most bezárod egy borostyáncseppbe, és így van a helyén :)
Amúgy?
Semmi pátosz. Semmi búcsú, véglegesség, lezárás, újjászületés...
Csak úgy itt vagyok most, és halvány ötleteim vannak, hol lehetek majd 23:59 felé, és ha olyan lesz a díszlet, akkor majd később "misztifikálhatom", de most még nem.
Most arra gondolok, talán majd ideírom a tegnapot is, mert az még 2009, amit le kell ereszteni a folyón, tisztelgéssel, fehér kesztyűben vagy anélkül, de haladjon az árral mindenképp!!!

A tegnap?

Óh, tegnap (31-én) leírtam, ma újra elolvastam, és nem vállalom mégsem.
Magamnak persze megtartom, és gondolom amúgy is egy kezemen meg tudnám számolni, hány ember olvassa a bejegyzéseim, de ami belső használatra van, az mégse menjen ki...

Gyászjelentés

Két napja elhunyt Brittany Murphy (Sin City, 8 mérföld, A por). 32 éves volt. Heath Ledger után szabadon.
Érdekes címek a filmográfiában: Something Wicked (Valami gonosz); Abandoned (Elhagyatva); MegaFault...
Ja, és The Expendables c. új Stallone gyöngyszemben is látjuk még, amit nem tudom hogy fognak magyarra keresztelni, de kb.: "A feláldozhatók"
Szóval, majd mindenki nézze meg:

http://www.youtube.com/watch?v=CDu2v4h7gsY

Friss hó

Ilyenkor a világ illúzió mivolta sokkal érzékelhetőbb: amit látunk csupán a víz egy formája, mégis rabul ejt, elgondolkodtat, lehet akár nem szeretni, de nem hagyhat hidegen ;)

Amikor a fák törzsén felkapaszkodik 20-30 centire és a környéken még kevés a lábnyom is, egy olyan természeti egyensúlyi állapotot pillantunk meg, ami emlékeztet: részei vagyunk egy élő, lélegző, érző rendszernek; a Földnek.






Sajnos ritkán gondolkodunk el ezen, mert egyrészt kevés ilyen direkt jel kerül elénk, mint a szűz hó, másrészt mert ilyenkor is sokaknak már kapcsolt gondolatok tolulnak az agyába egyből, az eredményt látják csak, a mögöttes folyamatot nem, vagy kevésbé.
Pl. amikor maga a hóesés történik, kevesen vannak kint, kevesen szeretik, ha az arcukba csap, a szemöldökükre vagy a bajszukra dermed a hó.
Aztán, amikor már "ott van", akkor ki a gyerekkel szánkózni, vagy a kutyákkal játszani! Termoszban a forralt bor, tea vagy kávé, a szülők csevegnek, amíg a csemete lecsúszik, a kutyások csevegnek, amíg a kutyák viháncolnak, és a hó megmarad színpadi díszletnek.

Én szeretek ilyenkor egyedül is sétálni, meg-megállni, gyönyörködni.És persze, ha esik éppen, és kevesen osztozunk a ligeten, mint territóriumon, meg tudok állni egy platán törzsénél, és "a földbe gyökerezik a lábam". Elvileg ezt konkrétan érezni kellene, a Föld magjától a gravitáció mentén, a testen át az egekbe tartó (oda-vissza futó) energiákat, és ez megtisztít, véd, "leföldel".Sajnos ilyen elmélyülésre most nem vagyok képes, meg persze mindig jön valaki, de az az egy-két perc figyelem is megéri. És addig szép, amíg nem avatkozunk bele, nem jön a sózás, meg a lapátos ember, dehát nem arra kell gondolni, hogy 1-2 nap és latyak lesz, hanem tessék kimenni, akkor amikor történik!
Tessék csak belegondolni a világba, milyen szép, még ha az egész csak illúzió is!

Két malom közt

Nehéz lassan eldönteni, városi taktikákban, vagy vidékiekben vagyok otthon inkább? Pl. mi megy jobban?:
. BKV-ellenőr kiszúrása a villamosmegállóban vs rönkaprítás láncfűrésszel?
. Forgalommal szemben bringázás vs talicskával fordulás szűk helyen?
. Könyvtárpultnál tartozás kulturált rendezése vs restipultnál nagyfröccs kérése vonatra váráshoz?
Szóljatok, ha összekeverném a kettőt, pl:
- BKV ellenőr aprítása láncfűrésszel...
- Talicskatolás forgalommal szemben az Aranykéz utcában...
- Nagyfröccs kérése a Fővárosi Szabó Ervinben...

Midlife Crisis?

Nem véletlen, hogy Starssbourgban az első könyv, amit megláttam a kirakatban, A Kis Herceg volt. Meg is vettem, el is olvastam gyorsan.
No, hát nem könnyű olvasmány. Nem nyelvi akadályok miatt, hanem mert olyan tömör, mint egy ima, és mindenkinek mást jelenthet általában is, vagy más gondolatokat ébreszt bizonyos életciklusokban. Most pl. csak szeretném, hogy én legyek a róka, akit megszelídített valaki, de gondolom nem én vagyok az egyetlen, akinek a róka a kedvenc karaktere.
Ezért el is gondolkodtam, mi lehet vele?
Teljesen megszelídült, és túl közel ment az emberekhez, akik aztán lelőtték vagy fogságba ejtették. Kis szerencsével, ha ketrecben is tartották, néha arra jár egy aranyhajú kisfiú, és olyankor a róka a Kis Hercegre gondol, és keserédes könnyeket hullat.
Vagy csak félig szelídült meg, kiült a búzamező szélére, és csak nézte-nézte, ahogy ring az aranyló kalász, és megpróbált búzát enni csirkék helyett, belebetegedett (végül is nem erre van beállítva az emésztése) és elpusztult.
De talán elvadult újra, és volt olyan okos, hogy elkerülje az embereket, és megegye a csirkéket. A búzát persze már észrevette, és elnézegette néha, de azt mondogatja már: „Picsába, ha legközelebb egy barna kisherceg pottyan le az égből, akkor már a gesztenye láttán is sírni fogok?! Inkább menjünk, szedjünk fel valami falusi csirkét!”
Elsőre (most arra gondolok, ahogy a napokban elolvastam újra, és aztán egyes részeit újra meg újra) úgy tűnt, a róka a romantikus, melankolikus hős, aki pusztán a múlandó szeretet kedvéért szelíddé válik, közel engedi a Kis Herceget, mire az elhagyja, de a róka nem haragszik rá így sem, még jó tanácsot is ad búcsúajándékba. (Hozzá kell tenni, én mindig egy különösen hamis róka voltam, és sok simogató kézbe belemartam már.) Itt, ez a róka tiszta és önzetlen, ezért könnyű szeretni, és ezért akartam én a róka lenni.
De ő mégsem a romantikus hős, hanem a bölcs tanítómester, és előre tudta ő, hogy el fogják hagyni, mégis vállalta a fájdalmat, csak hogy megtanítsa a Kis Herceget szeretni. A megszelídítése csak ravaszdi rávezető-gyakorlat volt, hiszen teljesen szelíd volt már ő azelőtt is, és látta a szépet nem csak a búzában, hanem mindenben, ami körülvette. Még a vadászt sem bánta, hiszen tudta, hogy a vadászok csütörtökön táncolni mennek, és akkor kedvére flangálhat. A róka okos, és a MOST-ban él, a Kis Herceg pedig az emlékeiből él, és csak annyi kreditet adhatunk neki, hogy néha mond jókat magától is, és legalább tanulékony.
De alapjában véve mégsem tanulta meg a legfontosabb leckét (most így látom), és nem volt szép tőle az sem, amikor kifakadt az egyszerű rózsákra, csak mert rájött, hogy az ő rózsája (bár ugyanúgy néz ki) mégiscsak egyedi a világon. Visszamehetett volna a rókához is, aki már háromkor elkezdett örülni, ha négyre várta.
A rózsa szerette a Kis Herceget, de nem voltak jó pár. Máshogy látták a világot, máshogy beszéltek róla, ezért nem értették egymást igazán.
Miért nem maradt akkor a rókával?
Miért kellett meghalnia, hogy visszatérhessen a rózsájához?
Azt hiszem, én is elhagytam a rózsám is, és a rókám is, és csak ülök a sivatagban, és lehet erre jön majd egy kígyó, vagy leszáll egy pilóta. Az a szerencsém, hogy nem vagyok sem éhes, sem szomjas, se nem fázom, így semmitől sem kell félnem, csak attól, hogy végül is senki nem jön…
És sajnos, ha felnézek a csillagokra, tökmindegy nekem, hogy valahol van-e egy rózsa, vagy megette már rég egy oktondi bárány. A rózsák és a csillagok most számomra kevés jelentéssel bírnak.
De valahol van egy róka, aki eljátszotta a kedvemért, hogy megszelídíthetem, és akinek eszébe jutok a búzamezőkről, és ő is eszembe jut a sivatag közepén is, bármikor, ha behunyom a szemem. Akkor csak a szívemmel látok, és csak akkor látok igazán. És ezt is Tőle tanultam, persze…

naplódarabka

7.10.9.
…
Az EMK-ról sajna elsőre már mindig Birtalan fog eszembe jutni, de ettől függetlenül biztosan van benne valami, hogy a nyelv (sakál vagy zsiráf), illetve a szavak használata, meg tud határozni. Ha a szavak gondolatokból fakadnak, a gondolatok pedig valóságból (épp érzékelt vagy csak „teremtés alatt álló” valóságból, akkor biztosan így van. Rosszul gondolkodsz -> rossz szavakat használsz -> magad körül teremted a hibás valóságot…
Pl. első hetekben alig káromkodtam és sosem panaszkodtam. Mindent elfogadtam, illetve ha mégsem, akkor is csak abban erősített meg a hatás, mennyire ITT vagyok MOST.
Mostanra minden eltorzult, és már nem vagyok itt szinte SOHA!
Ezért a sors, ha jobban belegondolok, jobban nem is intézhette volna, mint hogy másik hajóra tegyen holnap. Hazamenni „nem ér”, maradni lehetetlen.
Ha a „Fenti Tesóval” megfogjuk egymás kezét, holnaptól megint újabb lendületet is lehet venni. A „Fenti Tesó”-t nemrég találtam ki a lelkemnek arra a részére, aki – az én hitvilágom szerint – „odaát” maradt, tehát nem szennyezte be a fizikai lét. Ő lenne az, aki minden komoly fordulópontban meg tudná súgni, merre menjek, de sajnos nálam gyatra a térerő, és nem hallom, vagy ha néha meg is hallottam, nem hallgattam rá, mert túl „földinek” szerettem magam képzelni…
Már nem így van. Nem igazán.
A Föld (a világunk) nem olyan, mint ahogy azt 20-25 éve érzékeltem vagy elképzeltem, és már nem köt ide sok minden. Pár ember (lélek), a kicsi fám (képzelt lélek), és a belémprogramozott élni akarás, ami egyenlő azzal, hogy a „leckét” be kell fejezni, lógni tilos!
De ez a lecke inkább olyan, mint egy rajzfeladat, nem egy kétismeretlenes egyenlet, amit egyféleképpen lehet levezetni. Emlékszem, matek-rajz szakon beadtam egyszer egy téli tájképet, amit a mester felismert, hogy látta már tavasziként is. Vagy fordítva, de lényeg, hogy csak át volt dolgozva kicsit. Hát így is végig lehet menni az életen, ha a Fenti Tesóra nem figyelek oda…
Elbliccelem a dolgokat, mondván, hogy nem tetszik a tematika, de nincs meg bennem a bátorság, hogy csak szimplán leszarjam az egészet és ismételjek.
Persze a tematika TÉNYLEG szar, mielőtt túlzott mea-culpázásba kezdenék. A világ sokkal érdekesebbnek, emberközelibbnek, mégis rejtélyesebbnek látszott a tízes éveim elején, amikor kb. váltottam onnan, hogy afrika-kutató (de legalábbis erdész) leszek, és mivel nagyjából mindenből jó voltam, talán valami univerzális művésszé szerettem volna kinőni magam…
Abban az időben még 11-12 éves fejjel is éveztem a homokozót, és élveztem, hogy az alig fiatalabb tesóknak sztorikat mesélhettem, és odafigyeltek. És kb. olyan játékokkal játszottunk az időnk nagy részében, amilyenekkel a szülők, nagyszülők is gyerekkorukban. Nem néztünk tévét, csak este, de akkor már úgy kivoltunk a napi futkosástól, hogy elaludtunk a „Klinika” vagy a „Derrick” alatt. Az Amazonas említésére még mindig pucér bennszülöttek és 8 méteres anakondák jutottak eszünkbe, nem láncfűrészek és égő erdők. (Persze voltak hátulütők, mint a keresztény neveltetésnek köszönhető értelmetlen félelmek, de összességében azért cserélnék.)
Szóval a tematika megváltozott, gyorsan és brutálisan, és kb. akkor, amikor én ellógtam 1-2 fontosabb fejtágításról, vagy csak nem figyeltem eléggé, és a gyermekkori nemtörődömséget alkoholgőz és cigarettafüst konzerválta jóval azon a ponton túl is, amikor még elfogadható kis kamaszos hóbortnak lehetett volna becézni.
Amikor még feladtam a tanári pályát ’97-ben, nem volt semmi gáz. Amikor a vendéglátásban sem láttam a jövőmet 2000 körül, még belefért. Amikor 2002-ben valahová KELLETT jelentkeznem, mert a trend azt mutatta, hogy diploma nélkül mégiscsak nehéz lesz, akkor már láttam, hogy eggyel le vagyok maradva és bele kéne húzni. Két évig ki is tartott a lendület, aztán megint elmosódtak a dolgok, és egyre közelebb a határidő, amikor már be sem tudom majd fejezni, mert a szakot közben kegyeskedtek teljesen felszámolni, és a kb. 600.000 forint ráfordítást hozzácsaphatom az elpiált, elrulettezett, egyéb módon elkúrt összegekhez, amik hozzásegítettek ahhoz, hogy „sub prime” hitelesként vegyek házat és ami miatt most egy kurva hajón vagyok, és ki tudja, hol leszek jövőre?...

13.10.9.
„Amióta itt vagy…” kezdetű mondatok
8-án majdnem feladtam. Még 9-én is necces volt, látva az új környezetet: lepattant hajó, 90% magyar (most erre nem térek ki, miért rossz az arány), harmadosztályú munkakörnyezet (mosoda vízcsap nélkül?! Ccc), stb…
De eltelt 5 nap, és lassan végleg belátom, hogy így most a legjobb, ez az a hely ahol lennem kell, ahol kihúzhatom a következő heteket. A Ruby-n nem bírtam volna tovább fizikailag, otthon nem bírnám lelkileg. Nem bírtam volna ki a szégyent, hogy feladtam.
Otthon jelenleg a helyzet kb. olyan, hogy az „Amióta itt vagy…” kezdetű mondatok mindenképp negatívan csengenének mindenki szájából, akik nagyon hiányoznak, akiket szeretek, akik szeretnek. Nem vert seregként akarok hazatérni, és nem akarom rákenni a dolgok kimenetelét a körülményekre.
Az „Amióta itt vagy…” kétszer ütötte meg itt a fülem, és csak erősítette bennem azt a negatív érzést, hogy mindig mindenkinek jobb volt, mielőtt én porondra lépek. Persze sokak tetszését eleve nem nyerhettem el a búvalbaszott, leharcolt ábrázatommal, amivel feugrottam (szó szerint: a hajó nem állt meg Würzburgban, a zsilipen vettek fel, mint egy stoppost) a fedélzetre, és kieresztettem a negatív spóráimat, mint egy érett pöffeteg.
Mint egy vírus, ami ellen persze a viharvert vendéglátós arcok be vannak oltva, ezért én csak kapom tőlük a védelemre kirendelt gondolat-sejteket, és ezért nem is hibáztathatom őket. Persze azt is mondom: basszátok meg, elpusztítani nem fogtok, legfeljebb semlegesíteni. Betokozódok egy kis szövetdarabba és kihúzom szezonvégig. (Ettől pozitívabb egyelőre csak ritkán tudok lenni.)
Jelenleg az is haladás, hogy felismerem a „vírus-természetem”, és nem tagadom le.
Egyesek életében már sajnos örökre oltásnyomokat hagytam, csúnya hegeket. Amikor pozitívabb vírus vagyok, akkor elhitetem magammal: ez volt az én hálátlan feladatom, meg kellett ismerniük a veszélyt azoknak, akik szerettek, fel kellett őket készíteni hogy esetleg később az immunreakciójuk megfelelő legyen, ha még egy ilyen pestis kerül az útjukba, mint én.
Hogy erre mindenáron szükségük volt-e, hasznát veszik-e valaha, azt nehéz megmondani. Mint ahogy emberek életben maradtak az oltások feltalálása előtt is, nélkülem is meglettek volna, és most hegek nélkül élhetnének.
Ezeket most nem keserűen írom, majdhogynem érzelemmentesen, mintha mikroszkóp alatt vizsgálnám magam. Osztályozok, rendszerezek, elhelyezem magam egy evolúciós folyamatábrán.
Most épp olyan szinten állok, mint egy fertőzött légy vagy szúnyog. Nem csak a hangom bosszantó, még a csípésem is irritációt, néha súlyosabb károkat is okozhat. De megvan a helyem az Univerzumban, mint ahogy a legyeknek és szúnyogoknak is (denevérek, asztalhoz! :) ) És persze ez csak egy egyszerűsített gondolatmenet (agyszülemény), és már léphetek is tovább (kissé pozitívabbra hangolva a puszta felismerésektől): talán inkább hernyó vagyok, aki egy korai állapotában ugyanannak a növénynek a leveleit rágja, amit később lepkeként be fog porozni. Igen, van nemesebb célom is még…
Akárhogy is, minden nagyon homályos, és a lényeg ma csak ennyi: itt kell megélnem, egy kellemetlen, egyes pillanatokban ellenségesnek tűnő környezetben. És ahogy itt pár perc alatt a feketét szürkére világosítottam, arra kell használnom az időmet, a következő heteket mindenképpen, hogy magamba forduljak, elgondolkodjak a lehetséges szerepeimen és azokon a módokon, hogy lehetek leginkább hasznos.
Nagyon remélem, hogy a végeredmény nem egy mikroorganizmushoz, nem is egy rovarhoz, hanem valami magasabbrendűhöz fog közelebb állni…

17.10.9.

Talán már egér vagyok egy labirintusban :)
Ha érzem a sajt szagát a kijáratnál, hamar kitalálok.
Most csak szimatolok, szimatolok…

nagy volt a pofám megint...

Hát, ha bárki is olvasta itt a hajókázós sztori elejét, annak most mondhatom, minden csoda három napig tart.
Cirka 70 nap meló után lelkileg és fizikailag sem vagyok közel ahhoz az állapothoz, ami az első három-négy hétben volt természetes. Akkor táncoltam, mint egy fénysugár, most sűrűn, maszatosan folyok, mint a bitumen.
És időközben azon is el kellene gondolkodnom, miért nem vagyok én még sehol sem, se a magánéletemben, se a munka terén?
Találok rá időt majd...

Imagine

Kábé 20/9/2009: Chris Cornell (ex-Soundgarden) az "Imagine"-t énekli a CNBC-n Conan O'Brien talkshowjában...
Szarul adja elő, de Ő AZ EMBER!!!

Hová tűnt a kilencvenes évek???
Illetve: mikor köszön már vissza?
Ha a '80-asok visszajöttek kb. 2000 környékén, talán ideje lenne már látni a jeleit egy újabb fordulatnak, ha nem is 180, de 90+ fokban...
Még recessziónk is van hozzá, vazzeg! Mire vár az IGAZI second-hand-culture???
Persze a Lehman tesók buktája után egy évvel már fújják a szagtalanítót a szellőzőcsatornába, de a bulllshit csak bullshit marad, és imho a válság csak gyűrűzik tovább...
Az örökölt flanellingek és a turis cuccok megint le kellene, hogy cseréljék a gyártott cuccokat. Úgy értem, tömegesen. A gyártott cuccok amúgy is kínaiak, az utolsó gombig-cipőfűzőig, szóval hordják csak egészséggel a kínaiak, akik amúgy is a belső piac felvevőképességét akarják növelni, válságmegoldásképpen, vagy mi...
Nem kellene mostanság olyan arcoknak felbukkanni, mint Eddie Vedder vagy Chris McCandless? Úgy értem, tömegével, hogy az egyszerű embernek is feltűnjön...
Mert még ami feltűnik, az ilyesmi:
- A Real Madrid (a válságos időkben) megveszi C. Ronaldót és Kakát
- WWF ismétlések mennek a Eurosporton
- Az enyhén finpmított "bundesliga-séró" évek óta nem megy ki a trendből, míg a szimpla "wind-dried" haj a szocmunkások, és ELTE TTK-sok védjegye kábé...
- Anime. Emo. Punk-Pop (nemtom van-e ilyesmi, de ÉRZEM, hogy kell legyen...)
Mindennek azt kell közölnie, hogy ADSZ magadra. Adsz = időt fordítasz rá = pénzt költesz rá = PAZAROLSZ!
Persze mi divatból IS túrtunk bele a szüleink, nagybátyáink, nagynénéink ruhatárába, és hagytuk loncsosan lógni a hajunkat, de nem csináltunk belőle ügyet, csak jól esett.
És egy pont itt: a szüleinknek még volt valahol eldugva 1-1 trapézgatya, pedig bő 10 évig a cső vagy a répa volt a menő fazon. De őket még nem a pazarlásra nevelték a nagyszülők. Szóval nme dobták ki, mi meg megtaláltuk, és jól jött. Vagy ha nem találtunk ilyesmit, akkor mentünk bálázni.
'92-ben, vagy '93-ban vettem 1 pólót, ami ki tudja, mennyire volt használt, mindenesetre 4-5 évig hordtam anélkül, hogy a nyaka kinyúlt volna, vagy kirojtosodott volna. Most munkruhának vettem 4 fehér pólót a kínaiaknál, és mivel itt hamar kaptam egyenruhát, nem is használtam sokat, de karácsonyra kb. mosogatórongy lehet(ne) belőük. Akkor is, és most is, kb. egy doboz cigi árában kell számolni, szóval érezhető a különbség, nem?
Még 1 pont: mosogatórongy. Nem vagyok dinoszaurusz, és nem mondom azt, hogy állítsuk le a szivacsgyártást, de vagyok olyan öreg, hogy még mosogattam túlhasznált atlétatrikóval...
Mert célnak kb. megfelelt...
Öreg vsgyok, vagy sem, a divatok ismétlődnek általában, és most épp erre várok.
A Jethro Tull a '94-es Szigeten a "szülők" zenéje volt, de mi éppúgy élveztük, és az volt nekem is A SZIGET. '95 még elment, utána már nem tetszett :(
Utána úgy éreztem, jönnek azok a csávók, akik szakadtnak akarnak látszani, de nem kis erőlködésbe telik ez nekik.
Most úgy gondolom, a szakadságnak is ÁRA van. Mivel folyamatosan kidobálunk mindent 10-15 éve, nincs eredeti. A gyártók megérzik (vagy kreálják) az igényt, és kapsz régi logóval Adidas Superstart, hogy csak 1 olyan példával éljek, amilyen csapdába én magam is beleléptem, mert van nekem is. (Mentségemre: 50 eurót megért, asszem.)
De a hajak úgy tűnnek lógósnak-borzasnak-elfeküdnek-zsírosnak, hogy látszik rajtuk: 1 óra meló, hajlakk, zselé, ez+az van a hatás mögött, és ha nem is hinnéd, akkor is elárulja a csávót, hogy enyhén ki van húzva a szeme, brrrr...
...
Közben Chris Cornell biztosan berajzolta annak az üveg whiskynek a második felét, amit a fellépés előtt bontott ki, és most a showban valami összedobott, négyakkordos emós garnitúra cincog, akikre lehet a mostani tizenévesek még egy év múlva emlékezni fognak, de 15 év múlva semmiképpen sem.
Ilyenkor jut eszembe, hogy mire vár még az eldobható bicikli piacra dobása?
Aztán jöhet a maximum 10 évig garanciális apartment, amit 15 éves használat után kötelező lesz eldózerolni, de maga a procedúra a 10. évben kezdődik majd, az 5 év alatt kétdiplomás bürokraták fognak egymással e-mailezni, hogy a munka látszatát keltse valaki...
...
De ne legyek pesszimista!
Mi még talán be tudunk valamit oltani a gyermerkeinkbe, ha nem változunk meg teljesen. (Valaki azt mondja, "felnőttünk", van aki azt mondja "elkurvultunk", de szerintem csak megváltoztat minket a sok behatás. Nem kell hagyni!)
Ne legyek idealista!
Jaja, a kilencvenesekben is tömegével készültek ügyvédnek, közgzdásznak a kockásinges srácok, és nem azért, hogy több esélyük legyen megváltani a világot, hanem azért, mert zsíros bankszámlák jártak a fejükben. De nem volt divat bevallani ezt. Talán a magamfajták hangosabbak voltak még.
Persze lehet az emlékeim csalnak...
Én lélekben még mindig a zsíros hajú csávó vagyok, apa trapézgatyájában, nagyfater "leninsapkájában", csak most már meg is tudom magyarázni, míg régen CSAK ÍGY VOLT JÓL, ÉS KÉSZ...
/Közbevetem: lélekben vagyok ez, természetesen én is kétnaponta mosom a hajam, mert megérdemlem.../
...
Hogy akkor mit keresek ciprusi szerződéssel egy svájci hajón, ami naponta több száz kiló hulladékot (közvetlen vagy közvetett módon) termel, az már egy másik sztori, magamnak is meg kell magyaráznom még...

Addig is, amíg a szarban vagyok, én is csak ELKÉPZELNI tudom, de képzeljétek el Ti is, mert a képzelet hegyeket mozgat meg!:

"Imagine there's no Heaven
It's easy if you try
No hell below us
Above us only sky
Imagine all the people
Living for today

Imagine there's no countries
It isn't hard to do
Nothing to kill or die for
And no religion too
Imagine all the people
Living life in peace

You may say that I'm a dreamer
But I'm not the only one
I hope someday you'll join us
And the world will be as one

Imagine no possessions
I wonder if you can
No need for greed or hunger
A brotherhood of man
Imagine all the people
Sharing all the world

You may say that I'm a dreamer
But I'm not the only one
I hope someday you'll join us
And the world will live as one "


PS: Az Imagine amúgy kora '70-es évek, és az érzés a kora '90-esekben jött vissza, szóval lehet a késő '10-esekben már megint szebb időket fogunk élni, csak reménykedjünk addig is...

Pozsony

Minden napra van valami, néha több is (ma pl. laundry out (szennyes ágynemű kicipelése a rakpartra), safety drill (mi lenne, ha jéghegynek ütköznénk-színház) és garbage party, azaz szemetessákok kicipelése)), de amúgy píszofkék a meló, főleg most, hogy a csajok lázadása nem ért célba, és Donka nyeregben érzi magát.

Tibi persze másképp éli meg, mivel a csajok most több melót hagynak ránk, de én ezt nem bánom. Ha néha csak úgy kell tenni, mintha lenne dolgom, az rosszabb, mintha végig kell hajtani, és esetleg még az is belefér, hogy a csajoknak segítsek valamiben, így én lehetek mindenki szemében a dzsoli dzsóker. Nem mintha népszerűséghajhász lennék, de jobban szeretem, ha munkában nem szúrnak tarkón a lapos pillantások, cserébe pár csepp extra izzadságért. Donka fia, Iván, pont az ellentétem volt: nyíltan filmet nézett a laptopján mángorlás közben, miközben a meló nagyja Tibire és a csajokra maradt. Nem izgatta, hogy közutálatnak örvend az egész hajón. Tibi a kettőnk közt van: nem hatja meg, ha 1-2 emberrel le kell állna arról kiabálni, kinek mi lenne a feladata, mert szerinte épp így is eleget dolgozik. (Megjegyzem műszak elején lehet bármi, állhat a fején a mosi, ő akkor is 4-5 cigivel indít a fedélzeten, utána gyűri csak fel az ingujjat…)

Én lennék a világon a legjobb munkaerő?

Vagy csak túl sokat panaszkodtam már fiatalabb koromban, és további életemre kifogyott a készlet? Mint ahogy pl. egy időben kvázi hipochonder vol,tam, most meg az utóbbi 5 évben fogorvoson kívül nem mentem semmilyen vizsgálatra, ha csak nem volt kötelező. (Pl. most a hajózás miatt, ahol ki is derült, hogy makkegészséges vagyok, beleértve a gamma GT szintemet is, pedig azért mindig megittam a magamét.) Szóval kifogytam a tünetekből és panaszokból, ami meg fáj, vagy bosszant, azzal már tudom hogy egy életre együtt leszek.

Itt is megvannak a speciális sirámok, ha már a panaszoknál vagyunk. Otthon mindenki a pénzt hiányolja, itt meg a magánéletet. Persze ebbe most nem akarok két és fél hét után nagyon belelátni, de egy dolog eszembe jut: miféle magánéletem volt pl. most június közepe és a hajókázás között?

Beterveztem, hogy kisebb albiba költözök, le is szerveztem gyorsan, és máris örültem, hogy pl. közel a Pálvölgyi barlang, ahová reggeles műszakok (azaz délután 3 után) ki tudok menni kicsit lazítani, meg örültem, hogy Andika is 2 percre lakik, és pl. ha van kedvem átmehetek teniszt nézni, vagy vacsorázunk együtt, vagy mozizunk. A ritka szabadnapjaimon pedig mehetek Diósjenőre, és a kisebb albi miatt talán lesz is valami maradék a fizetésből, amit rá tudok költeni a házra, de valószínűbb, hogy amit lehet saját magamnak kell megoldanom.

Vagy egy másik példa: jógázni akartam, de mivel csak kedden este 7-kor volt, és a három műszakos melóm miatt az alkalmak fele eleve nem fért bele, meg a maradék másik felében is közbejöhetett valami, így nem nagyon merültem el a témában. Kereshettem volna olyan oktatót, aki nem hetente egyszer tart órát, de az meg nem fért volna a büdzsébe, még egy átlagon felül fizetett három műszakos munkával sem.

Ezen kívül, kivel könnyebben, kivel nehezebben, le tudtunk néha ülni a Bambiba, a Golyósba, az Avarba, vagy valahová és 2-3-4 fröccs mellett agyaskodni, vagy egyedül is meg tudok otthon inni egy ausztrál vöröset a gép előtt, és agyaskodhatok a világhálón.

No, ez lenne a szabadidő, amit most „feladtam”.

És rossz szokások nehezen múlnak, most is voltaképpen agyaskodok, a kis szabadidőmben, miközben a pozsonyi felhők, egy összekötő vasúti híd, földtúró gépek hangja, és román matrózok vesznek körül. Ez van, egyelőre. Ez, meg a munka. De mennyit is adtam fel, mennyiért? Jól jártam, asszem.

No, okoskodós fejezet vége, inkább leírom a napi rutint, mert sosem fogja megtudni így senki sem, mit is csinál egy Laundry Master >>>

Hatkor kelek, mert Roberto órája akkor jelez. (Amúgy elég lenne 6:30-kor is, a 7-es kezdéshez, kávéval, szarással, borotválkozással együtt is.)

Hétkor általános kis mosodatakarítás, aztán 8 körül már lehet indítani valamit, vagy addig is törölközőket hajtogatni, vagy vasalni, ha előző napról marad vendég cucc. 9 körül reggeli, aztán valamikor lejön az éttermi textil és akkor már beindul a valódi pörgés, ami kitart kettőig, és van hogy tovább is. (Utascserénél, Pesten és Amszterdamban, 14 órás folyamatos pörgés.) Gyakran pisilni sem kell kimenni, a vizet bőven kiizzadom.

Gumikesztyűt mellőzöm, zsákbamacska alapon szedem ki a nedves törölközőt, mert az időtényező fontosabb, mint a fertőzésveszély. 1-2 aggodalmasabb szobalány él a luxussal, de állítólag ők azok, akik egyből elkapják a körbejáró vírusokat, szóval le kell szarni. A kézmosás persze könyékig megy, és fogy a Nivea is, a körmömet meg heti három helyett egyszer is elég levágni, úgy kopik a munkában (nem viccelek, tényleg!) A szárított törölközőt egyből kiszedni szar, mert 80 fokon megy 40 percig, és a vasalóval is vigyázni kell, de persze nem olyan veszélyes a meló, mint pl. a krokodilidomároké…

Ma úgy néz ki (már amennyire a bolgár metakommunikációt megértem) kibaszták az egyik frissen toborzott szakácsféleséget. Asszem leesett a lépcsőről két napja, és emiatt nem tud dolgozni, de a sous-chef első nap mondta, hogy a gyerek nem találja a helyét. Állítólag sírni is látták, pedig 38 éves meglett ember. Szóval lehet valami abban, hogy nem való ez mindenkinek.

A mosogatók és a konyhai előkészítő mind indonéz. Ők se bírják, viszont nem is reklamálnak és valszeg feleannyit kapnak, mint mi. Azért angolul tudókat is találhatnának…

A hajó hátuljába kimehetünk, és a sundeck végébe is, de a sundeck általában le van zárva, mert olyan alacsony hidak alatt megyünk át, hogy be kell húzni a kapitányi hidat is. Amúgy a lépcső legtetején jó, mert odáig nem megy föl a csatornaszag, ami amúgy gyakran az elsőn is érezhető. A pöce-tartályok gondolom nem tökéletesen záródnak, a rossz rating, ami miatt havi 300 euróval kevesebbet keresünk, pl. lehetséges emiatt van, nem pedig a rossz ételek, vagy az udvariatlan személyzet miatt…

Vagy amiatt, hogy Achim kapitány nem tudja betenni a hajót 15 ütközés nélkül a zsilipekbe. Ezt ma reggel tudtam meg, mert eddig szabin volt, és a Ludo nevű hidrogénezett kiscsávó egy koccanás nélkül lehozott mindenhol. Nem lenne meglepő, ha Achim vaskos borítékokat tenne félre a Hammerite-tól, mivel a hajó oldalán olyan karcolások vannak, mintha maga Wolverine találkozott volna velünk, egy rosszabb pillanatban. (Ja, és a patkány képes visszaküldeni az ingét, ha nincs tökéletesre vasalva, de ehhez még nem volt szerencsém.)

A hivatalos ebéd 1 körül, ami korai a késői reggelihez, de úgyis fél hatkor van a vacsora. Ebédre általában eszem 1-2 muffint egy kávéval és azzal bőven elvagyok. A reggeli a szociális tér, laza 20 perc van rá, és mindenki ott van, mintha szentmise lenne, vagy halpiac. Pletykák, viccek, jól megrágott jó falatok. Még az éjjelesek is fennmaradnak, a reggeli kedvéért.

Reggeli műszaktól vacsoráig van 3,5 órám. Akár ki is mehetek, ha épp áll a hajó. Eddig legtöbbször az ágyamban olvastam, amibe rendszerint belealudtam 20-30 percre, de az utóbbi héten már nem volt ilyen. Az esti shift 6-9-ig gyorsan eltelik, Tibit felkísérem a 20 perces cigiszünetére, aztán megeszem, amit vacsoráról lehoztam, és ágy, vagy esetleg kicsit ki a fedélzetre.

Mert kezdek szocializálódni. Pl. söröztem 2-szer a séfekkel (képesek Kőbányait venni Pesten kartonszámra, mert sokallják a 89 centet egy német szupermarketben!), meg ilyesmi. Bulik, a szó bármilyen értelmében, nincsenek, ez a hajó fekete zászlóval fut. Aki lehúzott már pár évet a műfajban, azt mondja, ez a legszarabb, ahol volt, de ennek örülök, mert akkor ennél már csak jobb lehet, ha még ezt folytatom 2-3 évig.

Pozsonyból tudósított: Iso-Masa

PS: Amúgy meg, most két-három hibát is számolok magamban. 3 kicsi „warning”:

1) nagyképűség: a bolgár szakács „lesajnálása” a magam javára

2) elbizakodottság: lazább munkatempó, mert „még így is jobban csinálom, mint bárki 3 hét után”

3) régi-régi rossz program: a budapesti „otthonvagyok-feeling” után ma is lecsúszott egy üveg bor…(no comment)

Az alázat nem kenyerem, de azért nem árt óvatosan mozogni. Ahogy hallom, az alázatosság hiánya kiüt fizikailag is, és képes szó szerint térdre kényszeríteni, ami itt kellemetlen lehet. Szóval vigyázok, okés? (Borral is, bár jó a GGT-m, )

otthoniaknak

Aki szívélyes fogadtatásra vár, ne menjen vendéglátóipari egységbe dolgozni, ezt én már tudhattam volna. Ennek megfelelően az első nap eléggé lefelé görbült a bili füle, de már okés, legalábbis: megérte nekiugrani.

Fizikai panasz nincs, kivéve egy lassan lehorzsolódó kézbőrt, amit a hideg, nedves és forró, száraz textil váltakozó kezelése eredményez. Gerinc, és egyéb csont és ízületi bántalmak: negatív. Légkondi okozta panaszok: negatív (hihetetlen szerencse, hogy szobatársam (egy középkorú olasz csóka) szintén nem bírja, és még nem is horkol csak néha kicsit.)

Lelki gyűrődések: semmi.

Ez vagyok én. Ha kell, hirtelen megszűnik minden nyűgöm-bajom, halántékomra két oldalról felragasztom a szemellenzőt, és csak megyek, amerre látok, akár állva is alszom, nem nyerítek, és alapjában véve a munka-alvás-evés teljesen le tud kötni jó időre. Persze vége lesz, mint ahogy Dublinban is vége szakadt, merthogy az ember nem igásló, de ezt most meg kell próbálni majd kitolni az időben, mert itt így könnyebb.

Már az is kicsit kizökkent, hogy pl. leültem írni az 1-2 szabad órámban, és ehhez összeraktam a laptopom. Ez már megtöri a szentháromságot, gondolkodom, érzések jutnak eszembe. De nem vészes, kábé leírom, mi a helyzet, megyek vacsorázni, délutános műszak, kis olvasás, alvás és indul a nap reggel 6-kor.

Nem baj, hogy nincs net, az egyből bezavarna, illetve nem tudtam volna már a második napon ráfeküdni a futószalagra (merthogy az első délután kivételével máris egyedül találtam magam az én kis mosodámban, és egyelőre annyira kell figyelni minden apróságra, hogy jobbára értelmes gondolataim sem szoktak felmerülni a nap 11-13 órájában.

De nem baj, hiszen az értelmes gondolataim gyakran vezettek elkeseredéshez és dühhöz, vagy csak tompa pesszimizmushoz, most viszont jámbor és mosolygós vagyok, és ahogy a Mátrixban is elhangzott: „a tudatlanság áldásos”. Olyan jámbor lettem, hogy talán napi 1-2 káromkodás röppen el maximum, ami pl. utóbbi munkahelyemen átlagban 10db/óra is megvolt, néha egér- vagy asztalcsapkodással kísérve. Amúgy nincs sok mondanivalóm, hacsak az észrevételeimet nem vehetjük annak

Mint pl. hogy Donka, a főnököm jó zsaru-rossz zsarut játszik egyedül, és egyelőre nekem a jót játssza, mert ebben a szezonban egy csávó már lelépett miatta, aztán meg hozta a fiát, akit kirúgtak, szóval rossz fényt vetne rá, ha én sem válnék be. De ez azt jelenti, hogy miközben „kímélni próbál” és „védeni a szobalányoktól”, könnyen a szobalányok ellenérzéseit is a nyakamba akaszthatja, ami tipikus nyújtott lábbal hátulról becsúszás. (A célja az, hogy látványosan ne legyek jobb a fiacskájánál.) Ha nem ő lenne kb. a tizenötödik felettesem, és nem ismerném az összes mocskos praktikáikat fejből, akkor ez is jobban aggasztana, de már nem az ifi keretben vagyok.

Szóval igyekszem mindenben segíteni a szobalányoknak, még ha Donka ezt tiltja is, és neki magának igyekszem nem mondani soha olyat, „yes, but…” hanem csak, mint a munkakereső lengyel Dublinban: „yesokay” és igyekszem elővenni a legkölykösebb mosolyomat, ami már sok suta mozdulatomat és kifacsart logikámat képes volt elfedni rengetek munkahelyi szituációban.

És erről eszembe jut, mit is keresek itt 33 éves fejjel, egy mosodában, ahol az idő nagy részében a mángorlógépet etetem? Ha kíméletlenül őszinte lennék magamhoz, akkor azt mondom, sosem volt meg bennem a kellő lelkesedés, és eltökéltség valami iránt, hogy felelősségteljes munkát végezzek. (Vagy az életben felelősséget vállaljak…) Bár lehet felelősségteljes munkát végezni mindenfajta elszántság és lelkesedés nélkül is, de mivel az igazságérzetemnek egy külön dúcpár fejlődött ki a koponyámban (ki lehet tapintani, tényleg!), ez nekem túl nagy fájdalmakat okozna.

Nem kerestem soha nagy erőbedobással a szokásos munkákat, amit diploma nélkül lehet keresni (hogy miért nincs még diplomám, az meg egy másik történet.) Szóval nem kerestem klasszikus irodai munkákat, mert olyannak látom, mint a sűrű ingoványt: minél jobban taposol, annál sárosabb leszel, és annál kisebb rá az esély, hogy kikecmeregj belőle.

Egy cégnél taposni kell a bennmaradásért is, de persze azért is, hogy esetleg feljebb mászhass és jobb taskokat kapj, vagy magasabb fizetést, ezért nehéz feladni és az évek múltával nehezebb lesz. Abbahagyni a kiégett házak takarítását, a viharban-szélben bringázást, vagy akár most ezt a mosodázást: piece of cake.És még KERESEK is közben, amit jelenleg Magyarországon aligha tehetnék meg. Az, hogy pénzt teszek félre, időt jelent, az idő pedig mindig lehetőségeket tartogathat.

A diplomám nem tűnik valami jó lehetőségnek adott pillanatban, de ez tényleg egy másik sztori.

Szeretem a kétkezi munkát is, és még azon belül is az egyszerűbbeket, mert a pepecselés, filózgatás és az egyéb szakembert igényelő jellemzők nem nagyon mennek, a derékszög és a vízszint nem barátaim. Ami megy: belevágni és darálni, pont. Ez lehet, nagyon éretlen hozzáállás, és lehet negyven évesen már akkor is égő lesz egy ilyen posztadoleszcens periódusban találni magam, ha még mindig csak 33-nak fogok kinézni, de lehet hogy akkor már egész más lesz minden és épp most zárom le az ilyen filózgatásokat.

Amit mondani szeretnék, hogy mivel körülöttünk mindent szándékosan túlbonyolítottak, nem csoda, hogy az egyszerűséget keresem. Amikor a seggfej főnök miatt beszart a cég, és pár hete munka nélkül találtam magam, hát nagyon csontig hatott a tudat, hogy a bank akár 3-4 hónap múlva el is árverezheti a jenői házat, mert én is csak 1 „sub prime” hitelesnek bizonyultam. Levegőért kapkodtam. Jelentkeztem 1 melóra, ami pont olyan volt, mint amit Dublinban a McConnell’s-nél csináltam: valahogy irodai lótifutinak lehetne nevezni, most nem tudom ők milyen cirkalmas nevet adtak neki. Gondoltam talán sanszom van, merthogy ezt én már külföldön is csináltam. Amúgy ezt a fajta munkát szintén kábé mindenkinek be lehetne tanítani, aki tud angolul, így semmivel sem előkelőbb a mosodai munkánál, és ide sorolom az összes kurva ügyfélszolgálatos, helpdeszkes melót is.

A lényeg a mód, ahogy oda be kellett nyújtani a jelentkezést, összehasonlítva ezzel.

Töltsek ki egy online űrlapot, olyan kérdésekkel, mint pl. milyen nehéz szituációba keveredtem, és hogyan oldottam meg, meg egyéb faszságok. Csatoljak egy cv-t, aztán ha majd nekik ez tetszik, behívnak az assessment centerükbe egy csoportos interjúra, ahol persze nem a fogamat fogják nézni, és nem is azt, hogy a faszomon van-e fityma vagy sem, mert a nyílt előítéletek elavultak. Nem bazmeg, azt fogják nézni hogyan reagálok csoporthelyzetekre, mennyire vagyok asszertív vagy mennyire vagyok „team player”. Ez az új rabszolgapiac, az új lóvásár. Egy kibaszott irodai lótifutimelóért három körben kell jó időt futni, és talán a harmadikban a leendő supervisor is beszél veled, meg két másik döntőssel és aztán felveszi azt amelyik épp szimpatikusabb.

Minden emberségünket elveszítjük lassan, ezért is tetszik az a nemes egyszerűség, ahogy itt elintézték a dolgokat: jó voltam az interjún (amire mellesleg még időpontot sem kellett kérni, csak úgy fogadtak és beszéltek velem), és mivel jó voltam, kiküldték a cv-t az alkalmazónak, gondolom 2-3 másikkal együtt + talán egy széljegyzettel, ami engem favorizált. Aztán amikor kiválasztottak, akkor egy hét múlva már Amszterdamban voltam, munkára jelentkeztem, és egy órán belül már dolgoztam is. Nem kaptam balesetvédelmi oktatást (ami a legtöbb irodában évente kötelező, hogy nehogy pereljen valaki, ha elcsúszik egy kurva felmosott padlón), sőt, azt sem tudtam meg a harmadik napig, kábé hogy nézne ki egy evakuálás, pedig talán egy hajó veszélyesebb, mint egy iroda. A mai ISO-szabványozott világban egy ilyen munkaszerződés egy tenyérbeköpéses kézrázással egyenértékű, egy ilyen munkahelyi környezet pedig egy 19. századi szénbányával vetekszik.

De én így szeretem, és kívánom, hogy kezdjünk el az egyszerűség felé haladni.

Akkor talán majd máshoz is lesz kedvem, egyelőre maradnék itt a mosodában.

Csak néhány kósza gondolat kezdetnek

Feladnám a látszatszabadságot egy élhetőbb korlátozottságért.

Vállalnám, hogy "cipőt a cipőboltból", ha ezzel visszaszorítanánk a szemét áruk bőségét.

Nem bánnám , ha banán csak mikulásra lenne, hiszen a szabolcsi jonathán kiválóan elállna a spájzban és az közelebb is van + a miénk is, valakinek közülünk segítünk vele ha korrekt áron megvesszük.

Nem bánnám csöppet sem, ha soha többé nem látnék olyant, hogy a Széna téren Hummer limuzin dudál a pláza előtt üvegből pezsgőző trendy (enyhén aszexuális) fiataloknak, hogy ideje belevágni az éjszakába, és mikor elindul, a zsebkendőnyi pázsitos, ligetes darabkán egyből ki lehet szúrni a Koccintóst szürcsölgető hajléktalanokat. Szeretném, ha ilyen ügyekben nem Indiára akarnánk hajazni, inkább Svédországra.

Nem bánnám, ha a hétfőn újra adásszünet lenne a tévében, és anyu vagy apu esetleg hajlandó lenne esti mesét mondani. (A maradék hat napon sem bánnám, ha lenne egy kis cenzúra a kereskedelmi tévéknél és egy kis plussz támogatás az M1-nek, hogy legalább azok a színvonalas műsorok ne csődöljenek be.)

Úgy összességében: nem bánnám, ha a világ kicsit újra beszűkülne, mert előbb azt kéne megismerni ami közvetlenül körülvesz, és megtanulni mindezt megbecsülni.

Nem bánnám azt sem, ha mindez úgy kerülne helyre, mint egy kificamított váll:
Fájdalmasan de gyorsan.

Persze lassan és kíméletesebben illene, hiszen a limuzinosok is áldozatok. Dróton rángatott bábuk. Ha valaki eltörné a bábos pár ujját, összenyaklanának és addig bambán pislognának felfele, amíg meg nem tanulnának a saját lábukra állni. (Nehéz tanulni, ha egész életedben a vállalatok és üzletemberek irányították a gondolataid nagy részét, valszeg sokan lent maradnának.)

Szóval kíméletesen és körültekintően képzelem, és nem valami mindent elsöprő forradalomra áhítozok.

De azok, akik vígan báboztak eddig, nem sok kíméletességet érdemelnének, és nem bánnám, ha nekik legalább kilátásba lenne helyezve a fájdalom, ha nem hajlandóak végre felismerni, hogy a súlyos ficam, ami kialakult, magától bizony nem ugrik helyre.

Nem bánnám cseppet sem.