otthoniaknak

Aki szívélyes fogadtatásra vár, ne menjen vendéglátóipari egységbe dolgozni, ezt én már tudhattam volna. Ennek megfelelően az első nap eléggé lefelé görbült a bili füle, de már okés, legalábbis: megérte nekiugrani.

Fizikai panasz nincs, kivéve egy lassan lehorzsolódó kézbőrt, amit a hideg, nedves és forró, száraz textil váltakozó kezelése eredményez. Gerinc, és egyéb csont és ízületi bántalmak: negatív. Légkondi okozta panaszok: negatív (hihetetlen szerencse, hogy szobatársam (egy középkorú olasz csóka) szintén nem bírja, és még nem is horkol csak néha kicsit.)

Lelki gyűrődések: semmi.

Ez vagyok én. Ha kell, hirtelen megszűnik minden nyűgöm-bajom, halántékomra két oldalról felragasztom a szemellenzőt, és csak megyek, amerre látok, akár állva is alszom, nem nyerítek, és alapjában véve a munka-alvás-evés teljesen le tud kötni jó időre. Persze vége lesz, mint ahogy Dublinban is vége szakadt, merthogy az ember nem igásló, de ezt most meg kell próbálni majd kitolni az időben, mert itt így könnyebb.

Már az is kicsit kizökkent, hogy pl. leültem írni az 1-2 szabad órámban, és ehhez összeraktam a laptopom. Ez már megtöri a szentháromságot, gondolkodom, érzések jutnak eszembe. De nem vészes, kábé leírom, mi a helyzet, megyek vacsorázni, délutános műszak, kis olvasás, alvás és indul a nap reggel 6-kor.

Nem baj, hogy nincs net, az egyből bezavarna, illetve nem tudtam volna már a második napon ráfeküdni a futószalagra (merthogy az első délután kivételével máris egyedül találtam magam az én kis mosodámban, és egyelőre annyira kell figyelni minden apróságra, hogy jobbára értelmes gondolataim sem szoktak felmerülni a nap 11-13 órájában.

De nem baj, hiszen az értelmes gondolataim gyakran vezettek elkeseredéshez és dühhöz, vagy csak tompa pesszimizmushoz, most viszont jámbor és mosolygós vagyok, és ahogy a Mátrixban is elhangzott: „a tudatlanság áldásos”. Olyan jámbor lettem, hogy talán napi 1-2 káromkodás röppen el maximum, ami pl. utóbbi munkahelyemen átlagban 10db/óra is megvolt, néha egér- vagy asztalcsapkodással kísérve. Amúgy nincs sok mondanivalóm, hacsak az észrevételeimet nem vehetjük annak

Mint pl. hogy Donka, a főnököm jó zsaru-rossz zsarut játszik egyedül, és egyelőre nekem a jót játssza, mert ebben a szezonban egy csávó már lelépett miatta, aztán meg hozta a fiát, akit kirúgtak, szóval rossz fényt vetne rá, ha én sem válnék be. De ez azt jelenti, hogy miközben „kímélni próbál” és „védeni a szobalányoktól”, könnyen a szobalányok ellenérzéseit is a nyakamba akaszthatja, ami tipikus nyújtott lábbal hátulról becsúszás. (A célja az, hogy látványosan ne legyek jobb a fiacskájánál.) Ha nem ő lenne kb. a tizenötödik felettesem, és nem ismerném az összes mocskos praktikáikat fejből, akkor ez is jobban aggasztana, de már nem az ifi keretben vagyok.

Szóval igyekszem mindenben segíteni a szobalányoknak, még ha Donka ezt tiltja is, és neki magának igyekszem nem mondani soha olyat, „yes, but…” hanem csak, mint a munkakereső lengyel Dublinban: „yesokay” és igyekszem elővenni a legkölykösebb mosolyomat, ami már sok suta mozdulatomat és kifacsart logikámat képes volt elfedni rengetek munkahelyi szituációban.

És erről eszembe jut, mit is keresek itt 33 éves fejjel, egy mosodában, ahol az idő nagy részében a mángorlógépet etetem? Ha kíméletlenül őszinte lennék magamhoz, akkor azt mondom, sosem volt meg bennem a kellő lelkesedés, és eltökéltség valami iránt, hogy felelősségteljes munkát végezzek. (Vagy az életben felelősséget vállaljak…) Bár lehet felelősségteljes munkát végezni mindenfajta elszántság és lelkesedés nélkül is, de mivel az igazságérzetemnek egy külön dúcpár fejlődött ki a koponyámban (ki lehet tapintani, tényleg!), ez nekem túl nagy fájdalmakat okozna.

Nem kerestem soha nagy erőbedobással a szokásos munkákat, amit diploma nélkül lehet keresni (hogy miért nincs még diplomám, az meg egy másik történet.) Szóval nem kerestem klasszikus irodai munkákat, mert olyannak látom, mint a sűrű ingoványt: minél jobban taposol, annál sárosabb leszel, és annál kisebb rá az esély, hogy kikecmeregj belőle.

Egy cégnél taposni kell a bennmaradásért is, de persze azért is, hogy esetleg feljebb mászhass és jobb taskokat kapj, vagy magasabb fizetést, ezért nehéz feladni és az évek múltával nehezebb lesz. Abbahagyni a kiégett házak takarítását, a viharban-szélben bringázást, vagy akár most ezt a mosodázást: piece of cake.És még KERESEK is közben, amit jelenleg Magyarországon aligha tehetnék meg. Az, hogy pénzt teszek félre, időt jelent, az idő pedig mindig lehetőségeket tartogathat.

A diplomám nem tűnik valami jó lehetőségnek adott pillanatban, de ez tényleg egy másik sztori.

Szeretem a kétkezi munkát is, és még azon belül is az egyszerűbbeket, mert a pepecselés, filózgatás és az egyéb szakembert igényelő jellemzők nem nagyon mennek, a derékszög és a vízszint nem barátaim. Ami megy: belevágni és darálni, pont. Ez lehet, nagyon éretlen hozzáállás, és lehet negyven évesen már akkor is égő lesz egy ilyen posztadoleszcens periódusban találni magam, ha még mindig csak 33-nak fogok kinézni, de lehet hogy akkor már egész más lesz minden és épp most zárom le az ilyen filózgatásokat.

Amit mondani szeretnék, hogy mivel körülöttünk mindent szándékosan túlbonyolítottak, nem csoda, hogy az egyszerűséget keresem. Amikor a seggfej főnök miatt beszart a cég, és pár hete munka nélkül találtam magam, hát nagyon csontig hatott a tudat, hogy a bank akár 3-4 hónap múlva el is árverezheti a jenői házat, mert én is csak 1 „sub prime” hitelesnek bizonyultam. Levegőért kapkodtam. Jelentkeztem 1 melóra, ami pont olyan volt, mint amit Dublinban a McConnell’s-nél csináltam: valahogy irodai lótifutinak lehetne nevezni, most nem tudom ők milyen cirkalmas nevet adtak neki. Gondoltam talán sanszom van, merthogy ezt én már külföldön is csináltam. Amúgy ezt a fajta munkát szintén kábé mindenkinek be lehetne tanítani, aki tud angolul, így semmivel sem előkelőbb a mosodai munkánál, és ide sorolom az összes kurva ügyfélszolgálatos, helpdeszkes melót is.

A lényeg a mód, ahogy oda be kellett nyújtani a jelentkezést, összehasonlítva ezzel.

Töltsek ki egy online űrlapot, olyan kérdésekkel, mint pl. milyen nehéz szituációba keveredtem, és hogyan oldottam meg, meg egyéb faszságok. Csatoljak egy cv-t, aztán ha majd nekik ez tetszik, behívnak az assessment centerükbe egy csoportos interjúra, ahol persze nem a fogamat fogják nézni, és nem is azt, hogy a faszomon van-e fityma vagy sem, mert a nyílt előítéletek elavultak. Nem bazmeg, azt fogják nézni hogyan reagálok csoporthelyzetekre, mennyire vagyok asszertív vagy mennyire vagyok „team player”. Ez az új rabszolgapiac, az új lóvásár. Egy kibaszott irodai lótifutimelóért három körben kell jó időt futni, és talán a harmadikban a leendő supervisor is beszél veled, meg két másik döntőssel és aztán felveszi azt amelyik épp szimpatikusabb.

Minden emberségünket elveszítjük lassan, ezért is tetszik az a nemes egyszerűség, ahogy itt elintézték a dolgokat: jó voltam az interjún (amire mellesleg még időpontot sem kellett kérni, csak úgy fogadtak és beszéltek velem), és mivel jó voltam, kiküldték a cv-t az alkalmazónak, gondolom 2-3 másikkal együtt + talán egy széljegyzettel, ami engem favorizált. Aztán amikor kiválasztottak, akkor egy hét múlva már Amszterdamban voltam, munkára jelentkeztem, és egy órán belül már dolgoztam is. Nem kaptam balesetvédelmi oktatást (ami a legtöbb irodában évente kötelező, hogy nehogy pereljen valaki, ha elcsúszik egy kurva felmosott padlón), sőt, azt sem tudtam meg a harmadik napig, kábé hogy nézne ki egy evakuálás, pedig talán egy hajó veszélyesebb, mint egy iroda. A mai ISO-szabványozott világban egy ilyen munkaszerződés egy tenyérbeköpéses kézrázással egyenértékű, egy ilyen munkahelyi környezet pedig egy 19. századi szénbányával vetekszik.

De én így szeretem, és kívánom, hogy kezdjünk el az egyszerűség felé haladni.

Akkor talán majd máshoz is lesz kedvem, egyelőre maradnék itt a mosodában.