Keresés ebben a blogban

2012. június 29., péntek

Kis lépés egy embernek


Már csak az hiányzott, hogy csíkokat húzzak az arcomra...

Kezdődik azzal, hogy eléggé leharcolt állapotban vágtam bele újra a mosoda-bizniszbe, ami - mint minden valamirevaló vendéglátós vonal - nyáron elég strapás tud lenni. Nem is csalódtam; az első 10 napomból csak egy day-off-ot kaptam, de legalább nem dobott mély vízbe a főnök, az első háromban nem kaptam a legnehezebb részt, aztán jött a szabadnap, elvileg hagyott időt a visszaszokásra.

Csakhát valahogy a jobb kezem elkezdett megint vacakolni, afféle reumás tünetekkel, hogy a vízcsap nyitását-zárását vagy a váltást a bringán is éreztem. Ez egy fel-alá sétálás a "Petőfi utcában" (erről majd írok később, mit jelent, most legyen elég annyi: az ilyesmi le tudja foglalni az ember teljes koncentrációját.) Hogy?
Félelem, persze.
Mert otthon sok dologra rájöttem, de ezek közül aminek anyagi vonzata van, az a következő: gyakorlatilag eddig csak azt értem el 4 hónap alatt, hogy van pénzem megszüntetni a cégem, és megadtam valakinek még egy összeget. Mindez a lelki békémhez mindenképp kellett, de a nap végére csak azt mondhatom, hogy no akkor most elkezdhetek pl. valaki más felé törleszteni, és bár nagyon jó ehhez, hogy nem 28-30 órás munkaheteim vannak, de akkor fittebnek kell lenni, mint Makk Marci!

Szóval fáj a kezem, alig bírok markolni, ez a kiindulópont.
Hétfő az egyetlen pihenő, és keddre beharangozzák a nagy szopodát, 100% foglaltság, 160 departure, stb. (A Red Hot Chili is nálunk volt éppen.) Az "öregek" is előre izzadnak.
Elő Weöres Sándorral, Deepak Choprával, elő a saját gyártású mantrákkal és fohászokkal! 
Napoztam, megcsináltam nagyon alaposan a légzőgyakorlataim ("Breathe. The Universe is taking care of everything else."), és megkértem Fenti Tesót, ugyan üljön már be a kapitányi székbe, igen szépen kitakarítottam neki odabent (pl. megint nem iszom egy csepp alkoholt sem, tudatosan eszem, jókat alszom, stb.), szóval ilyen fizikai járművet már el lehet kormányozni, nem húz se jobbra, se balra, nem billeg, nem tántorog.
Csak az a kéz...

A kérdéses napon eléggé kapkodtam a levegőt reggel, és az ön-bátorítás kemény rimánkodásba csapott át.
Fizikai síkon megtettem a magamét: jól összecsalánoztam a kezem, és ilyen olyan krémkkel kenegettem. Vettem előző nap gumikesztyűt, mivel a Housekeeping épp kifogyott, és a kesztyűben melegebben tartom a kezem, amikor a vizes cuccokat kell markolászni.
Azokat a számokat hallgattam a bringán munkába menet, amik a legjobban dobják a nyers energiát (pl. Roni Size: Brown Paper Bag...)
Csatára készültem.
Mondom, már csak az hiányzott, hogy csíkokat húzzak az arcomra...

Aztán az öltözőben bevillant az idézet, amit akkor hoztam fel magamnak, amikor hullafáradtan leszálltam pár napja a repülőről:

"Nem a gyorsaké a futás, és nem az erőseké a viadal, és nem a bölcseké a kenyér, és nem az okosoké a gazdagság, és nem a tudósoké a kedvesség; hanem idő szerint és történetből lesznek mindezek."

Oké, hogy csatára készülök, és oké, hogy félek.
Nem vagyok hős, aki kihívásokat keres minden ütközetben, hevernék én békésen egy fa alatt inkább... De besoroztak, és nincs visszaút, meg kell tenni, amit lehet, leginkább túlélni.
Mi történhet? Elesek... Béke... No, kell ettől igazán félni? Már jobb is. Megnyugodtam.
El tudom képzelni azt is, hogy megúszom, nem csak azt, hogy elvérzek.
Eldöntöttem: a hazaúton a "Feeling Good"-ot fogom hallgatni Nina Simone-tól, és kurvára úgy is fogom magam érezni, ahogy a szöveg szerint illik.

És így is lett.
Picit "kerülőúton", de Fenti Tesó intézkedett. Nem is volt olyan kemény, és a nap végére nem jobban, hanem kevésbé fájt a kezem is.
És bocsánat, biztos nagyon pitiáner dolognak tűnhet egy kemény napra készülni egy mosodai dolgozónak, de a lényegből nem vesz el szerintem semmit.
Hát így igaz: minden fejben dől el.
Nem a kanalat akartam meghajlítani, hanem magamat, s jelentem: működik.

PS: Nemsokára elmagyarázom mi is az a Petőfi utca. Ide tartozik, de még mást is hozzáveszek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése