Találtam egy követ (kősziklát) a parton, ami a tökéletes eszköznek bizonyul eddig a bokagyakorlatokhoz. (Lásd előző bejegyzés)
Mondjuk annyi mínusszal, hogy rengetegen kocognak és sétálnak arra, szóval teljesen ki kell zárni a külvilágot, és le kell szarni, hogy idiótának néznek, ahogy egyensúlyozok rajta...
De van inspiráció ehhez is, kaméleon típus vagyok...
És ahogy tegnap, vagy tegnap előtt ez a kő (meg a szivárvány) csak abban segített, hogy végre biztosan átmenjek a József Attila Teszten hazafelé, ma már ebben tuti voltam, és még ez is történt:
Elment mellettem a Ferrari, amit néha látok errefelé. Persze nem jutott sokra, hiába duruzsolt a ki-tudja-hány henger, útjavítások vannak, az ezer sebből vérző bringámmal megint utolértem, és volt egy szitu, hogy akár pimaszul be is vághattam volna elé, ahogy az útmunkás "GO" jelet adott, és utána Ferrari ide vagy oda, a sínekig (a "József Attila Tesztig") nem tudott volna nagyon elmenni mellettem...
Keserű kis goblin lettem volna, ha kijátszom a kártyám, mi?!
De gondoltam, itt "a lottó nyertes". Lehet nem okoz neki nagyobb boldogságot a Ferrarija, mint nekem az, hogy már végül is 8 héttel a könyökműtétem után (igazából már 6 héttel utána kezdtem) tekerem a csumpi bringámat, de AZ BIZTOS baszná az agyát, ha a milliós kocsijával mögöttem kellene pöfékelnie egy darabig... És miért basszam el valakinek a kedvét, ha én se akarnám, hogy az enyémet elbasszák?!
Szóval elengedtem.
(A DART sorompónál újra találkoztunk, de addig legalább ráléphetett a pedálra, nem igaz?)
De jól megvoltunk ma, én meg a ferráris...
Én a zenémet hallgattam, tekertem a roncs bicómat, és jobban helyén éreztem a bokám-térdem-gerincem, ő meg ki tudja... minek örülnek a milliomosok???
Ha bevágok eléjük és felbaszom az agyukat, csak azt tudom meg, hogy minek NEM örülnek, ugye?
Asszem kezdek "indiai" lenni, mi?
:D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése