Az univerzum furcsa törvényei szerint ilyenkor a világot sem láthatom másként; az is meghasadt, felfordult, egyre rosszabb minden komponense. Pedig tulajdonképpen csak „gyorsabban rezeg” minden körülöttünk, de ugyanakkor a világi rendszer egyre inkább az anyaghoz láncol minket (hitelek, megtakarítások, „ezt-látnod-kell” utazások, „meg-kell-venned” cuccok, újabb és újabb tételek, amiért gürcölhetsz.)
Persze ismerek olyanokat, akik örömüket lelik a munkájukban, és még bőven meg is élnek belőle, szóval az én hibám is, hogy nem jutottam el erre a szintre, de most nem is ezzel szeretnék foglalkozni, csak egy kis időutazást tennék, főleg a saját koponyámban, teljesen objektíven úgysem menne a dolog. (Azért lesz benne 1-2 tényszerűség, és olyan kövület, aminek a mintája mindenki számára ismerős lehet.)
Talán az ihlette az egészet, ahogy a minap elnéztem két tizenéves srácot a vonaton, ahogy böngésznek az okostelefonjukon, és szinte szürreális volt ezek után átszállni a kis piros BZMOT-ra. Ez a vonat (nem elképzelhetetlen, hogy konkrétan ez a szerelvény is) már futott a hetvenes években, amikor a vezetékes telefon is csókosoknak járt csak vidéken, a mobiltelefont még talán el tudtuk képzelni, hiszen létezett már a CB-rádió, dehogy érintőképernyővel?! Még a Csillagok háborújában is úgy nézett ki a high-tech irányítópult, mint egy svédasztal, egy radarképernyő és egy flipperautomata keveréke, nem igaz? Ahogy a hetvenes években képzelték a jövőt: a közlekedési eszközök hihetetlen változáson mennek át, míg az őket vezérlő elektronika ehhez képest alig fejlődik.
Ha így lett volna, kb. most TGV-vel mehetnék Pestről Vácra 5 perc alatt, viszont ha közben haza szeretnék telefonálni, akkor nem a zsebembe nyúlnék, hanem a szerelvényen lenne egy készülék, ami annyiban lenne „futurisztikus”, hogy a bankkártyámról használhatom, és nem tárcsás, hanem nyomógombos…
Most nem azt mondom, hogy ez így vagy úgy nem jó, csak annyit: „Készültem én eleget, másra, mint ami aztán lett…”
És erre még visszatérek a végén, de most vissza a hetvenes évekhez, ahogy én emlékszem rá:
Kis falu. Télen sötét van, szénpor ül a ráncokba is. Nyáron a szétrepedt földön gőzölög a friss kacsafos, és a fülledt levegőben lecsapódik a bőrön a trágyaszag. A „tiszta szobában” Himalája-magasságban feltornyozva a dunna és a párna, nemzedékeken át öröklődő takaróval fedve. A nagyszülők a konyhában, hokedlin ülve tömik a libát, és amikor az IFA leborít három tonna szenet a kapu elé, az egész család hordja befelé a sufniba, még én is beleteszek pár darabot a játékvödörbe. Nagyfater lepattant zománcú vaslavórban borotválkozik (szintén a konyhában), és engem nem ijeszt meg, ha vörös csík fut végig a fehér habon.
Fémvájling ide vagy oda, volt már műanyag is bőven. Egy részét elégették a hátsó udvaron, vagy kidobták a Sajó-partra. Legalábbis én emlékszem, egyszer ott valami flakonon csúszott meg a lábam, és a kis folyó partjáig gurultam. Azért a játékok nagy része még valamilyen könnyű fém, gumi, sőt akár fa volt, a műanyagot még kicsit később is reklámozni kellett („Mert ez műanyag!”). Mindenesetre a játékaink nem virtuális térben mozogtak, hanem kézzel fogható babák és puskák, dömperek és építőkockák voltak. Ha ezeket meguntam, lehetett bogarakat fogni, vagy akár kiskacsákat ledobálni a padláslétráról (hiszen madár, tud repülni, nem?) vagy tyúkokat terelgetni husánggal. Hogy közben megtámad a kakas, mert akkora voltam, mint ő, az már bónusz-faktor: úgy képzeljétek el, mintha élőben támdna a T-Rex, kevés dologra lehet emlékezni 3 éves kor előttről, de ez ilyesmi ;)
Szerintem a ’70-es években nem volt ritka az efféle, de mostanra kevés ezo-bio-öko féle hippi családon meg a hátrányos helyzetűeken kívül eltűnt ez a fajta világ.
Pedig tehenet még bőven láttunk a ’80-as években is, amikor egy kisebb iparvárosba költöztünk. Azon kívül, hogy kilométereken keresztül egy vegyi kombinát mellett ment a busz, a város még be sem volt teljesen fejezve, a mi környékünk meg főleg nem. A kert, és a baromfiudvar után a következő játszótér az építkezés lett. Szétszáradt deszkapallók, sóderhalmok, szétszórt betonvas, csövek és gödrök. A tikkadt csirkeszar után bitumenszag jön, de a szomszédságban az előkertek azért még mindig burjánzanak a virágoktól és rajzanak a méhek, darazsak, dongók, amiket befőttesüveggel fogunk be. Néha beleesünk a gödörbe, szálka, üvegszilánk, és szög fut bele a húsunkba, de az a minimum, hogy a susnyásban szétkarcol a gaz, és a plezúrt mindig csipegetjük a térdünkről. Ezzel együtt semelyik szülőtől se hallottam, hogy „Zsuzsika ne menj arra, allergiás vagy arra a sárga virágra!”, inkább ez volt a divat: „Mássz le onnan fiam, mert ha leesel, kapsz két pofont is mellé!”… Ez így volt rendben. Mint ahogy az is rendben volt, hogy a sör csak 9 napig jó, és néha pucér csiga van az üveg alján, a kocsmáros mégis kiadja, nem bünteti meg a KÖJÁL, és senki nem is kéri a vásárlók könyvét :)
Amikor békés, családias napokat éltünk a ház is barátságos kuckó volt. A bútorok újak a lakberendezési áruházból (ami még magyar volt, nem skandináv), a szőnyegek tiszták, a radiátor meleg. A kádban hármunkon kívül elfért még a szomszéd kislány is. Sajnos csak az elején, kábé 5 éves koromig :D A paplanokból fészket raktam a tesóknak, hogy meséljek valamit, merthogy a TV csak öt percet mesélt naponta, hétfőnkét még annyit sem, de akkor még jobb volt: diavetítés! Érdekes, milyen kevesen dolgozhattak a médiában, hogy hétfőre nem tudtak műsort gyártani, mégis volt munkahely, de nem akarok korán ilyen irányba kitéri…
Igaz, még a nyolcvanas évek alatt lett színes TV is, és befigyelt a Disney-matiné, meg a SKY-Channel, és aztán az MTV meg a WWF (pankráció) is megjelent, de csak a végére.
A kezdetleges játékok mellé lassan beszivárgott a matchbox, az „öltöztetős katona”, csajoknak az élethű csecsemő-baba, meg a gazdagabbaknak a LEGO. Az igazi játék azért maradt a „hunyó” (bújócska), a foci, meg amikor fáradtabbak voltunk, az „Amerikából jött két híres ember” (A mi activity-nk.)
De volt tehéncsorda is, hogy szavam ne feledjem! No nem az utcában, de a suli mögötti réten, és a suli csak két utcányira volt. A csordás tavasztól őszig szinte ott lakott, egy kis rőzseviskóban, és olyan volt mint Maugli: félig ember-félig állat, visszahajtott ujjú zakóban, mint a locsolkodó cigányok húsvét idején, de a bőre pórusain is trágyaszag jött, és a vezényszavait csak a kolompos bika, meg a kutyák értették meg. Gyerekfejjel gyakran gondoltam olyasmikre, hogy ha kapok egy kettest valami fontos tantárgyból, talán én is inkább felütném a tanyám az erdőben, minthogy hazamenjek. (Még most is gondolok ilyesmikre, pedig senki nem baszogat, ha valamiből csak „elégségest” érek el…)
Az utca velünk nőtt fel: a virágágyások egyenes arányban tűntek el a focizó gyerekek számával. Egyesek kicsit megszedték magukat (fusi, GMK, Bécsből számológép, Romániába gyógyszer, stb.), és vagy leléptek, vagy csak soron kívül vettek kocsit és pár négyzetméteres medencét építtettek a hátsó kertbe, de a nagyja maradt, senki nem fizetett a banknak (a banki kamat akkor egyet jelentett: beteszel, és többet veszel ki!), és senkinek nem mondtak fel a munkahelyén. A szülők egy darabig átjártak egymáshoz trinkelni, és ha sok kevert lefolyt, esetleg maradtak táncolni is, aztán 30-egy-két-három-évesen megöregedtek és abbahagyták.
A mi nyolcas blokkunkból a leggazdagabb is csak annyiban tűnt ki, hogy 1-2 év líbiai meló után voltak olyan cuccai, mint a gofrisütő, vagy a VHS-lejátszó (és megnéztük a Rambót a garázsban, juhé!!!).
A legnagyobb para az volt, hogy egyszer történik valami nagyobb krach a vegyi kombinátban. Mert ammóniaszag azért volt néha (mintha egy panellakás-zugfodrászatban egyszerre festetné a haját Gizike, Rózsika és Sárika…) Amikor már volt egy Ladánk, az volt a fixa ideám, hogy ha elkezdenek szirénázni, és egyedül vagyok otthon, akkor csak beszállok, és megyek az ellenkező irányba felhúzott ablakokkal, miközben a hömpölygő toxikus gáz nem ér utol. (Ez elég sok halivúdi forgatókönyvírónak is eszébe szokott jutni a mai napig is :)
A fantáziánk a miénk volt, nem a játékok kínálták fel! Nem a monitoron láttunk viszont, de még csak nem is egy vaskos könyv lapjain (később, kilencvenes évek: Dungeons and Dragons, dobókockázós játék.) És ha a miénk volt, gyakran le is vezettük fizikailag; nem kellett pszichodrámára járni hozzá, hogy szabad utat engedjünk az érzelmeinknek. Kardoztunk, kövekkel dobáltuk egymást, hangokat utánozva lőttünk és haltunk meg, az ölés nekünk sáskák és cserebogarak megsemmisítése volt, nem emberszerű virtuális lények halomra irtása a monitor előtt ülve. De (én legalábbis) éreztünk valami „felelősséget” közben: ahogy elpusztult a bogár, tudtuk hogy hatalmunk van felette, de azt a bűntudatot is egyből éreztük, hogy ezzel nem illik visszaélni. Asszem nem is lett senki közülünk notórius állatkínzó.
Oké, lehet hogy ma is vannak ilyen gyerekek, és csak az én heppem, hogy mindegyik a PlayStation előtt mereszti a szemét…
Oké-oké-oké; azért akadt 1-2 elfajultabb helyzet is, nem csak a számítógépes játék csinál állatot a gyerekből, ahogy ezt már William Golding is sejtette. Pl. valódi csapdát állítottam az ügyeletes vagány csávónak egy bozótosban-kardozós játszmában: rálépett, és beleesett a 1,5-2 m mély betonaknába, és a tarkóját beverte a vaslépcsőbe, és folyt a vér. Valóságban folyt! Meg is ijedtem, bizony ám!
De nem sokkal fiatalabban még attól is megijedtem, amikor egyik este anyámék elaludtak a TV előtt, és valami kulturális műsorban beadtak 1 részletet az E.O. Kapitányból, amiben Michael Jackson űrlényekkel táncolt, és nekem ár ez is bőven átlépte a küszöböt, hogy aznap éjjel reszkessek a sötétben…
De legalább a haláltól, a vértől, a fájdalomtól és a pokoltól féltünk, ami szerintem kisgyerekek számára teljesen normális.
Ízlésvilág: szerettük a matricákat a dipótáskán, vagy a „felvarrósokat” a farmerdzsekin, vagy körömlakkal kifesteni a kopott matchboxot, vagy az Amerikai Ninja c. remekmű hatására alulemezből vágott surikennel dobálózni, később bundesliga sérót növeszteni, felgyűrni a márványfarmer szárát, és kirakni elé a túlméretezett nyelvet a Csehszlovákiában vett sportcipőből.
Samantha Fox, C.C. Catch és Sabrina poszterek voltak az íróasztal felett, de nem azért mert hallgattuk a számaikat, csak mert a Zenebutik leadta a videoklippeiket, ahol beleszerettünk a melleikbe, vagy a sminkjükbe. Amúgy azt a zenét hallgattuk, amit a nagyobbak voltak kegyesek átmásolni kazettára, és azt se nagyon, mert hamar begyűrte a magnó. Mivel a környékünkön a nagyobbak rokkerek voltak, így nekünk is Iron Maiden, Halloween és Judas Priest kitűzőink voltak, holott én például egy számot se tudtam megkülönböztetni a másiktól, csak tetszett a feszesgatyás, tupírhajas kiállás. (Szöges-csuklószorítós-cicanadrágos figura akartam lenni, aki egy fantáziavilágban Samantha Fox mellét markolássza…) A mi BMX-ünk lecsupaszított Camping és Kama canga volt, amivel ügyesebbek pár méteren egykerekűztek, de amúgy csak buckákon „ugrattunk” és szétradíroztuk a külsőt a sok kontrafékes farolgatással.
Az első kiskaput, amin besurrantam, az oroszok/kommunisták nyitották meg: otthon elnézték, ha oroszból csak bukdácsolok, vagy osztályfőnökit kapok a piros nyakkendő mellőzése miatt, merthogy anyámék utálták a "komcsikat", de ezt még sok más csávó nem tehette meg, ezért olcsó, vásári mutatványos lazaságra tettem szert. Ezt egyfajta „Adrian Mole féle” okostojás pimaszsággal keverve elég kellemesen teltek az általános iskola utolsó évei. Azt hihettem néha, hogy „menő” vagyok…
Nem hiányzott a cigi, sem a pia, igazi A-osztály voltunk! A lázadásunk kimerült abban, hogy beszólogattunk a tanároknak, vagy egyéb felnőtteknek, én meg még elkezdtem direktbe felvenni olyan cuccokat, amiért rosszallóan néztek rám. Svájci sapkával és ujjatlan kesztyűvel a nyolcvanas évek kisvárosi avantgárdja akartam lenni, LOL!!!
Aztán ott volt még egy tökéletes találkozási pont, ami átfűzte a nyolcvanas éveket a kilencvenesekbe: 1990 nyara, Zánka. Már nyakkendő nélkül, de úttörőtáborok alatt edzett szervezőgárdával, lelkes ifivezetőkkel, kiváló programokkal, amiket a kamaszok sem tartanak gyerekesnek. Balaton, először „csajozással”, utoljára sör és cigi nélkül, 10 nap ártatlan szórakozás :) Már elég nagy voltam ahhoz, hogy azt a zenét hallgassam, ami tetszik is, de elég kicsi ahhoz, hogy amikor Pink Floyd kitűzőt nyomattam magamnak, konkrétan rózsaszín hátteret választottam hozzá…
Nohát nekem igazából 1990-ben nem a nyolcvanas évek záródott le, inkább a könnyedség időszaka. A hivatalos ’90-esekben én még 1-2 évig márványfarmerben virítottam, és 1,5 évre elvesztem Kecskeméten egy bentlakásos egyházi gimiben.
Nem éreztem magam jól a bőrömben (szó szerint sem: elleptek a pattanások). De hogy ne legyek ilyen személyes, 1-2 tárgyilagosabb benyomás: A rendszerváltás még igen friss volt, így az egyházi gimi hirtelen lett megint divatos: a puszta számok (4-szeres túljelentkezés volt, ha jól emlékszem) azt sugallták, hogy egy nívósabb helyről van szó, holott korántsem volt így. A szerzetesek a puha diktatúra alatt megszokták, hogy csak a kemény mag küldi oda a gyerekeket, azok viszont kitartanak a „piár” mellett, ha a gyerek beledöglik akkor is! Ergo: tele volt öntörvényű kiskirállyal a tanári kar és a kollégium. Egyik jó fej volt, és négyest adott technikából, ha elolvastad a Momo-t, ötöst, ha elolvastad a Fehér Tigrist. Másik egy kínai kung-fu mesternek álcázott keménykedő desszantos volt, aki azzal pózolt, hogy reverendában nyomott le 60 saslengést a koliudvaron. Harmadik mezei szadista, nekem tépte a hajam, mert hosszú volt, de pl. télen leszerelte az ablakot a zuhanyzónkról, merthogy penészedik a pára miatt, holott 50-ből eleve csak az első 30-nak jutott meleg víz a tus alatt. Ja, és a kötelező elem, mint katasztrófafilmben a kutya: az osztályfőnököm buzi volt, és azért adott agyament kérdéseket biosz és kémia röpdogákba (lehetett nullást is kapni ám, nem csak egyest!), hogy aztán magánkorrepetáláson tesztelje, kire merhet jobban rámozdulni. Az egész egy kibaszott nagy káosz volt, és ha valaha is szégyellnem illene magam amiatt, hogy 18-19 évesen nem nyomtam le a fél évemet a seregben, hát lenyomtam ezt a 1,5 évet 14 évesen, meg később voltam hajón 1,5 szezont, asszem menetgyakorlat és kanalazás nélkül is megvolt a kötelező basztatós-szivatós időszakom (és még a sitt csak most következik, hahaha…)
Szóval eléggé viseltesen érkeztem Miskolcra, spec rajz tagozatra 1992 elején, amikor is elkezdődött a számomra az igazi ’90es évek.
Milyen volt?
Azt csináltam, amit akartam, olyan! (És ezzel biztosan nem voltam egyedül.)
No persze nem 100%-ig, nem is való még az egy tizenévesnek, meg persze néha előkerült az „amíg az én kenyeremet eszed…” , de hát azt is meg lehet érteni. (Elvileg lehetne most már egy 14-15 éves gyerekem, és én is megpengetném ezeket a húrokat egy-két nyűgösebb napon.)
Az állami gimi az egyházi után nagyon lazának (emberségesebbnek) és ugyanakkor jól szervezettnek tűnt. Azon belül is: én rajzos voltam, senki nem basztatott többé a hosszú hajért, vagy hogy tűrjem az ingem a nadrágba, de még hajat mosni sem kellett feltétlenül. Az óráink egy része blokkokban volt, és nem a csengetések szerint mentünk ki szünetre. Nem kellett sorban állni a büfénél egy kávéért, és könnyebb volt cigizős búvóhelyet találni. Volt, hogy estig bent „dolgoztunk” a rajzteremben, mert pl. egy kiállításra készültünk, és a portás bácsi nem motozott meg, amikor becsempésztünk 1-2 kettes kevertet az ihletkeresés végett. Kétkazettás magnóból bömbölt a Smells Like Teen Spirit, és mégsem volt mindez teljes káosz és infernó: a suliban voltunk, nem egy drogosztogatós klubban, és végül is elég komolyan vettük a rajzot is (hogyne, hiszen művészek akartunk lenni, akik 35 évesen meghalnak valami szenvedélybetegség következményeként), szóval a cuccokat is „lehoztuk” időben, a kiállítások, egyéb szereplések öregbítették a gimi hírnevét.
Még mindig kazettán hallgattuk a zenét, csak már nem a nagytesók másolták, hanem volt nálunk pl. ilyen zugbolt, akik kábé 150 forintért (plussz üres kazi) átvették az újdonságokat is, amik az üzletben 7-800-ba kerültek. (Akkoriban kb. 40 forint volt egy doboz Szofi, az olyan, mintha most 10000 lenne egy új CD!!!) Meg egymás közt cserélgettünk, persze. Így terjedt kézről kézre a Primus, Faith No More, Red Hot Chili, Rage, Pearl Jam, Cypress Hill és a többi. Ezek nagy része egyszerre volt populáris és alternatív zene abban az időben, nem volt nagy klikkesedés. Ha valaki jobban ki akart lógni, az már festette magát, vagy állandóan összekarcolta az alkarját, vagy nem volt neki elég a kettes kevert, kellett egy fél levél Seduxen is mellé. De én épp hogy csak elkezdtem ilyen arcokkal is ismerkedni a suli utáni sörházas kitérőkben, koncerteken, vagy az Avas pincenegyedében, máris eltörtem a lábam, hónapokig otthon voltam, de aztán is meg kellett húzni magam, és nem vittem túlzásba a kamaszkori elkallódást. (Tekintve a korai toxikomán fícsöreimet, könnyen lehetett volna másképpen is…)
Ehelyett az lett, hogy mivel valahogyan összekapcsolták a tanáriban a balesetet a sörözős-cigizős aktáimmal, így feketelistára kerültem. Megint bizonyítani kellett, mint ’87-ben, amikor meghamisított félévi bizonyítvánnyal, 3,6-os átlaggal raktak át másik suliba, és év végére én lettem a fiúk között a legjobb tanuló. Mankóval mentem matekversenyre, de amúgy az egész bice-bóca sztorinak csak az volt a veleje, hogy kimaradtam javarészt minden buliból második-harmadikban :(
Otthon viszont megihattam a magamét, és amikor már bot nélkül jártam, akárhol piálhattam ahonnan hazataláltam, mivel anyámék este kilenc körül elaludtak a tévé előtt, és csak arra kellett vigyázni, hogy ne verjek le semmit és zárjam kulcsra az ajtót.
Csajokhoz abszolút nem értettem, két háromhónapos kapcsolatom volt, egyik harmadikban, másik negyedikben, és nem igazán tanultam még a saját hibáimból sem, de nem akarok nagyon személyes lenni, csak annyit: ebből a szempontból a gimis időszak nem volt valami klasszikusnak nevezhető :(
Közben persze fiatal demokrácia voltunk, és valahogy ez sokaknak jól jött, legalábbis nem emlékszem egy mélyszegénységben élő haverra sem, pedig BAZ-megyében voltunk (!) Volt HBO, autóval mentünk templomba vasárnap, pedig mindenkinek volt buszbérlete, volt a hűtőben minden, és semmi nem volt kiporciózva. A zsebpénzemből futotta havi 2 karton cigire + a sörözésre, és mivel szigorúan turkálóból öltözködtem, így nagyon nem is kellett másra.
’94-ben és ’95-ben végigsátoroztuk a Diákszigetet (akkor még így hívták), de nekem az utóbbi már nem tetszett igazán. Az igazi az volt, amikor az első két napban elfogyott a pénz nagyja, és utána már kaját nem is vettünk, mert úgyis a Krisna sátor mellett tanyáztunk, a sörsátrakban pedig megkértük a pultost, hogy ürítse ki a csap alatti tálcát egy külön pohárba, a muslincák nem érdekelnek. ’94-ben a legnagyobb sztár amúgy is csak a Jethro Tull volt, akikről kábé annyit tudtunk, hogy valami hippi banda. És csodák csodája: nem is volt tele a sziget olyan instant-punkokkal, akik átlagos outfitben búcsúznak otthon apucitól, aztán a nulladik napon temperával festik be a hajukat, gyorsan átszúrnak egy biztostűt a szájukon vagy a szemöldökük felett, aztán egy pohárral a kezükben járkálnak, amibe bármilyen alkoholt beleönthettél, ők hálásan megitták. És mire a jobb koncertek kezdődtek már valamelyik bokor alatt hevertek a saját hányásuk mellett, de ha nem őrizte valaki folyamatosan a haveri sátrakat, akkor akár ott is találhattál egyet a saját hálózsákodon kinyúlva :(
A ’94-es szigeten ilyen még nem nagyon volt, viszont lehetett a hippi-szellem jegyében csókolózni, esetleg egy-egy mellet polírozni, és persze biztos többet is lehetett volna, de nekem nem volt olyan szerencsém…
’95-ben amúgy már én is feketére festettem a hajam, cserébe a kitűnőre sikerült érettségi vizsgámért. (Figyelem! Én ekkor már majdnem 19 voltam, korábban meg se mertem volna kérdezni a témát! Ma már látok olyan 13 éveseket, akiknek melírozva van a haja...)
Az, hogy a gimit sikeresen befejeztem, kábé azóta is az egyik két-három másik dolog mellett, amire ezt elmondhatom. Hogy ilyen eredménnyel miért nem vittem többre? Egyik az, hogy semmilyen konkrét pályaválasztási tanácsadás nem létezett, sem a suliban, sem otthon. Mindenből voltam olyan jó, hogy kis erőfeszítéssel mehessek akár külkerre, akár vendéglátóra, stb. De ahogy visszagondolok erre a dologra: javarészt azért volt kitűnő az érettségim, mert aki általánosban megtanul mindent, és aztán kicsit odafigyel órákon, annak kábé így kellene mennie, de nem is fontos ez. Specializálódni kellett volna, az meg nekem nem ment. Hogy miért? Mert semmi nem érdekelt, és lusta voltam.
Persze ha erre idejében rávilágít egy iskolapszichológus, akkor még mindig biztosan meg lehetett volna találni valami kreatív aggyal, de lustasággal megáldott emberre megalkotott életpályát, de nem volt ilyen szerencsém. Otthon már épp eléggé felnőtt-számban tartottak, hogy rám bízzák a döntést, és asszem azért választottam a BGYTF matek-rajz szakát, mert úgy kalkuláltam, hogy mimimális erőfeszítéssel 100%-ig biztos lehetek benne, hogy felvesznek, aztán meg el is végzem valahogy. Hogy utána mit kezdek vele, azt nem gondoltam át, de az előrelátás soha nem volt az erősségem...
Azt például nem is sejtettem, hogy a főiskolás mateknak nem sok köze van már a gimishez, és hullottak a karók anélkül is, hogy sokat ittam, vagy hiányoztam volna az első évben. A bulik persze egyre inkább elferdültek az aranyos lerészegedéstől az aljas bebaszások felé, főleg miután az első igazi szerelemre alapuló kapcsolatom kihívásait nem tudtam kezelni, és ebből értelemszerűen az első mélységes szerelmi bánatomat is regisztráltam.
A második év javarészét már a kolibüfében töltöttem egy-két hasonszőrűvel. Még banda-nevünk is volt: Sittesek. (Az én becenevem Gyökér volt, és nem állíthatom, hogy alaptalanul.) Mivel az otthoni zsebpénz már nem mindig fedezte a a sörfogyasztást, dolgoztam párszor éjszakai műszakban a konzervgyárban vagy a papírgyárban is.
Utolsó kapálózásként még beadtam a felvételit ugyanazon intézményen belül rajz-vizkomra, és a második fordulóig el is jutottam. De otthon olyan volt a helyzet, hogy ha azt mondom az első két évem full leírandó veszteség és még négyet finanszírozzanak, az túlmegy a határokon. Úgy ítéltem meg, hogy négy évet nem tudok úgy lenyomni, hogy mellette dolgozom is kell, így „kényszerből” maradtam inkább csak az utóbbinál, és ’97-ben megkezdtem fővárosi éveimet.
Figyeljetek! Ez papíron még mindig a kilencvenes évek, bár a stílusom tett egy bizarr kitérőt: nemcsak elhagytam a szakadt flanel kockásingeket és a Doc Martenst, de csatos magastalpú cipőm is volt! (A bundesliga séró és Halloween kitűző után ez életem legförtelmesebb és legutolsó ízlésficama…)
Amúgy meg még mindig fejlődött a gazdaság, Pesten könnyű volt melót találni, az igényeim meg még a fősulis szinten maradtak. Egy lepukkant újpesti udvari lakásban kezdtük, egy nyíregyi haverral egy szobában, a másikban fiatal pár egy hároméves kislánnyal. Kezdetben mindketten szinglik voltunk, együtt jártunk moziba. Még volt Bástya, Metró, Broadway, és több olyan mozi is, aminek már a nevére se emlékszem. Lakótelepi pingpongasztalokon söröztünk utána, csak a megszokás végett. A metróra még fel tudtak szállni a hajléktalanok, és a nyócker is megőrzött még valamit a régi híréből. (Pl. egyszer elküldtek a nyelvvizsga központba, és a főnököm nem azt mondta, hogy üssem be a Google Maps-be a Rigó utcát, hanem így igazított el: „Leszállsz a Baros utcánál, balra mész kábé 100 métert, balra nézel, ott áll egy sárga hajú kurva, pont ott van a kapu.”
Nem volt mobilunk, de akinek volt, az is így hívta még: „elektromos póráz”. Kaptam egy pagert, amire néha üzenetet kaptam az Easy Call nevű cégen keresztül, hogy hívjam vissza a főnökömet, és akkor keresnem kellett egy kártyás telefonfülkét. Ez a cucc is kábé olyan kérészéletű volt, mint a szintén akkor megjelenő minidisk-player; erről kicsit később.
A Marriott hotelben nagyon jól éreztem magam mosodai londinerként. Mászkáltam mindenfelé a 10 emelet + alagsoros épületben, és számlákat kellett beütnöm, telefonálni a vendégekkel, meg persze néha olyan egyszerű dolgokat, mint törölközőket hajtogatni, ilyesmi. Láttam élőben Deborah Ungert, sőt Emily Watsont is! (Később láttam Rachel Weisz-t és Ralph Fiennest, de akkor már mint statiszta, a Napfény Íze forgatásán) A hotelben rengeteg jó kaját zabáltam, de nem híztam el, mert thai boxra jártam, futottam, és hetvenesével nyomtam a szabályos fekvőtámaszt. A fősulis igénytelenség is lehámlott rólam lassacskán: Durbincs Sógor helyett minőségi vörösbort ittam, és főzőcskében eljutottam a paprikás krumplitól a spagettin át a sült húsok készítéséig. Mindez bizonyára olyan kis csírakezdeményeket táplált bennem, hogy beiratkoztam a KVIF-re (!) Azt az álmot dédelgettem, hogy étteremvezető leszek, sőt ha lehet, mindez Kanadában. Úgy képzeltem, 35 éves korom körül ez már meg fog valósulni…
Anyám (és még sokan mások) ebben az időben sok MLM-es, hálózatépítős-ügynökös melóba folyt bele, és méteres sorban voltak olyasmi könyvek otthon, amik a siker receptjéről, és a célok eléréséről szóltak. A sikert (most már tudom) mindig összekevertem a „sült galambbal”, a célok helyett mindig álmaim voltak, az eszközkészletem pedig a stratégiai tervezés és gondos időbeosztás helyett homályos elképzelésekből és azok vizualizálásából állt. (Sebaj, a nullás években aztán erre is voltak már bőven könyvek, erről később :)
Valószínűleg nem nagyon tűnt fel Pesten a kilencvenes évek feeling elsorvadása (pedig gyorsan ment, az igazi kilencvenes évek nem is tartott egy kerek évtizedig), a nullás évek máris a nyakamon voltak, egyre erősebb nyolcvanas évek stílusmintával, ami nem tetszett. A hotelben átmentem az étterembe, de rosszul viseltem, ezért otthagytam, feladva a vendéglátó fősulis tanulmányokat is (egy évet azért elvégeztem.)
Elmentem egy lepra gépkaszinóba, mert tálcán kínálta magát a lehetőség. Egy szűk évig igazán jól kerestem, de ahogy gyakran történik velem még most is, ez is csak olyan volt, hogy mindenki a régi szép időkről mesélt, aztán egyre szarabb pénzeket kaptunk, egyre több stressz árán, és ez a szakasz is véget ért.
A félretett pénzen vettem egy tetkógépet, hogy majd azzal foglalkozom, de persze ez a befektetés sem hozta be az árát a mai napig se, hacsak azt nem számolom bele, hogy a bal lábam térdig biztos többe került volna egy szalonban, mint maga a gép. Francia tanfolyamra is beiratkoztam, azt be is fejeztem, később pedig egy fél középfokúig is eljutottam, de valójában ezt se használtam soha semmire. Valahogy elkezdődött belém ivódni ez a rossz minta: semmit nem fejezek be, mindenhez több kitartásra lenne szükségem. Ja, megint túl személyes vagyok egy ideje…
Hol vannak a „tények”?
2001-ben volt az első eset, hogy jelentkeztem egy melóra (valutapénztárosnak, a játékterem után) és NEM vettek fel. De aztán egyből felvettek call-centeresnek, mert annyira még nem volt munkaerő-túlkínálat, és még kevesen beszéltek jól angolul. A fizetés rendben volt még, persze a játékteremhez képest kevesebb, de azért maradt hóvégére is. A kezdeti telefon-fóbia után (néha lebasztak, mert "elvesztettem" az angol tulajt, miközben holdra tettem és megpróbáltam kapcsolni az ügyvezetőnek :) belejöttem, és egész jól ment utána, ott is maradtam 2004-ig. Nemzetközi autómentő-segélyszolgálat volt, amúgy. Volt internet, de javarészt magáncélra használtuk (én pl. hódítóztam, haha). Faxoltunk, kézzel töltöttünk ki formanyomtatványokat, és egész Európával telefonon kellett beszélni, mert nem volt még live-help-chat. Customer Service Retro…
Közben harmadszorra is nekifutottam a magyar felsőoktatásnak, bevallom főleg azért, mert egyetemista barátnőm volt, és alsóbbrendűnek tartottam volna, ha megragadok az ügyfélszolgálati berkekben szellemi napszámosként. Azért sok időt akkor sem fordítottam rá, hogy valóban megfontoljam, mi is érdekelne igazán. Egy kolléga ajánlotta a BDF levelezős művszerv szakát, hogy lazán lehet venni. Mellette szólt még, hogy volt településfejlesztés szakirány, én meg vidéki életet képzeltem el későbbre, és gondoltam sosem árt egy ilyen végzettség…
Persze hogy megint menet közben derült ki, hogy azért vannak arrogáns, direktbe buktató tanárok, és a településfejlesztéssel kapcsolatban nagyon homályos és nagyvonalú a képzés! Ezzel szemben az andragógiát erőltették, ami szerintem egy újabb felesleges kamu-ágazat, csak hogy minél több szócséplő, papírtologató munkahelyet lehessen teremteni a magasztos cél mögé bújva. (Tipikus XXI. századi humbug!) Szóval nem is tetszett már annyira az első év után, de azért amíg a szerelem megvolt, mindenképp meg akartam mutatni, hogy el tudom végezni.
Aztán úgy alakult, hogy a meló egyre stresszesebb lett, a barátnővel pedig elváltak útjaink, és életem első igazi depressziójába estem (második szerelmi bánat, egyéb világfájdalmakkal fűszerezve.) No, nem tartott olyan sokáig, de a passzív betegszabadságot akkoriban még fél évig lehetett igényelni, így nem siettem javulást mutatni a pszichiáter előtt. Amúgy legalább valami olyasmivel is foglalkoztam közben, amire eddig talán legbüszkébb lehetek, ha másért nem is, merthogy végigvittem A-tól Z-ig: írtam egy meseregényt.
Utána munkanélkülire mentem, de mellette felütöttem az Expressz-t (2004-ben még mindig érdemes volt az analóg médiában álláshirdetést böngészni!) és két hónapig közvéleménykutató is voltam. Több mint havi 200-at kerestem vele a segély mellé, és szabad időbeosztásom volt. Hol találsz ma ilyen lehetőségeket?
Ekkorra már nem voltam depressziós, csak némileg a fonalat vesztettem el: merre orientálódjak, ha már az ügyfélszolgálati basztatást nem nagyon tűröm, és a diploma még nincs belátható közelségben? Gondoltam, kibekkelem valahogy, amíg megjön az isteni szikra. Pl. elmentem egy gyógyszertesztre, amivel szintén megdobtam kicsit a tartalékaimat, és az egész olyan simán ment, erőlködés nélkül, háttal az „áramlaton fekve”, hogy teljesen természetesnek tűnt: nem kell semmit tervezni, úgy a legfaszább!
Akkoriban már az önsegélyező könyvek, és a sikerkalauzok mellett méteres polcokat lehetett találni a könyvesboltokban az ezoterikus irodalomból, és miután párat én is elolvastam, azt gondoltam; ez maga a nagybetűs FLOW.
Időközben albérletről albérletre költöztem, és időről időre racionalizálni kellett a cuccaim volumenét. Asszem ez idő tájt ült belém az a kettősség, ami egyfajta raktáros-bulímiaként fogható csak fel. Elkezdek gyűjteni valamit, aztán megrettenek a soron következő költözés bonyodalmaitól, és abbahagyom. Egy darabig poros dobozokban tartom, aztán a végén valószínűleg valahol „elhagyom”, vagy egy nagy sóhajjal konkrétan kidobom: kihányom. Akik azt hiszik, ebből kimaradtak, azok talán nem költözgettek annyit. Persze nem hiszem, hogy ez a karakterem speciális vonása. A technika fejlődése és az Annie Leonard féle „lerakóra tervezett cuccok” is óhatatlanul erősítik a folyamatot. Jó példa: amikor volt egy viszonylag fixnek vehető lakóhelyem meg egy kis többlet pénzem, vettem egy számítógépet, egy tévét meg egy videót, és mivel volt szabadidőm is a tévénézéshez, így elkezdtem NatGeo és Discovery sorozatokat felvenni, de 1-1 koncert, vagy akár vébé-meccs is belekerült, a filmekről nem is beszélve. Nomármost, a VHS kazik nem voltak ám azért olyan olcsók, viszont rengeteg helyet foglalnak, és ha kicsit is van eszem, tudhattam volna, hogy a gyártásukat is le fogják állítani pár éven belül, szóval teljesen felesleges idő és pénzpocsékolás. (Mint ahogy most is felesleges már kiírni DVD-re, épp elég egy külső vinyón tárolni, ha már nagyon kéznél kell tartani.)
Ez van: a nullás években már volt olyan gyors a folyamat, hogy egyes dolgok el se terjedtek, máris elavultak: pl. (visszatérve a kilencvenes évek végére): semmi értelme nem volt a minidisk-playernek sem, még jó hogy soha nem is vettem :)
Azért ez általánosan szomorú, és gondolom nem én vagyok az egyetlen, aki úgy érzi, hogy az ilyen mértékű „fejlődés” csak talajvesztetté tesz minket, átlagembereket. Hát nem átlátszó, hogy a 2 Gigás és a 256 Gigás pendrive között gyakorlatilag semmi különbség? De előbb kiszórták a piacra a kettest drágán, és a nyolcast kurva drágán, majd állítólag fejlesztettek rajta, és a kettes már olcsó lett, a nagyobb kapacitásúak meg elérhető áron, de ha megdobod pár ezerrel, már vehetsz egy 500 gigás külső vinyót? Nem egy megoldhatatlannak hitt matematikai paradoxon van a dolgok mögött, amin egy évig agyal egy zseni, nem igaz? Közben a szemetet kábé ugyanolyan kamionokkal, tehervonatokkal és teherhajókkal szállítják, mint ezelőtt húsz évvel, csak többet, és máshová, hogy ne vedd észre. Azt hiszem, ez minden jóérzésű embert bosszant, csak akik jobban benne vannak a mókuskerékben mint én, azok örülnek, hogy valami egyébbel is leterhelhetik az agyukat, minthogy ezen merengjenek, és végeredményben így harap a kígyó a farkába: nem lázad fel senki, ha nem hagynak rá időt…
Mindehhez passzol az általános trend, ami a főleg a ’80-as éveket mintázza, a yuppie-korszakot, bő smink, rikító színek, kényelmetlen formák, macerás hajak. Adj magadra, költs magadra! Most, hogy kicsit benne vagyunk már a tizes években, nem tudom mikor következik be a váltás, amikor némileg megint a ’90-es éveket fogjuk utánozni (egyszerűen, őszintén, „smink nélkül”…) Ahogy a kilencvenes évek utánozta a hatvanas-hetvenes éveket pár évig, elvileg ideje lenne a fordulatnak, de semmi jele.
A nullás években még elcsíptem egy jó szériát, amikor hirtelen ötlettől vezérelve kimentem Dublinba. Hogy sikerült, az még a flow-periódushoz tartozik, de amúgy jellemzően ezt is csak elképzeltem, nem terveztem meg a durva részleteket sem. Volt 1000 Euróm, vettem egy repjegyet, és hajrá! Persze ezt is épp leszálló ágban fogtam meg, mint korábban a játéktermet, vagy később a livejasmin.com-ot, vagy a folyami hajózást. Mire kimentem, volt aki már pakolt, merthogy már „nem olyan, mint rég…” Két év után hazajöttem: egyrészt életem harmadik igazi szerelme, másrészt a BDF befejezése volt az ok. Aztán távlatilag egyikből sem lett semmi, de mea maxima culpa: mindkettőért csak magamat hibáztatom.
A nullás évek végén járunk ekkor, a call-centeres és a külföldi tapasztalat már nem sok ahhoz, hogy 10-15 (de akár 50) beküldött cv elég legyen egy biztos munkahely megcsípéséhez. Amit dobott a gép: netes pornó biznisz. Gyorsan közbeszúrom: nem „performer” voltam, ilyen mélyre még nem aljasodtam le. Oké, gondoltam, ez is valami új, rengeteg pénz van benne, erkölcsileg megkérdőjelezhető, de mi nem az manapság, amiben van pénz? (Itt megjegyzem, ez a pénz-nem pénz dolog nem a nullás évekhez, inkább a saját kis életciklusomhoz tartozik: harmincas éveimbe léptem és nem volt kvázi semmim…) Amúgy meg alkalmazotti szinten ebben is csak az indulásnál volt lóvé. Amikor én odakerültem, akkor már megint csak hallgattam a sztorizást milyen jó is volt anno. Sokat dolgoztam, és a szabadságomat főleg a suli miatt vettem ki, de azért megvoltam még, legalább biztosnak tűnt a dolog, lehetett valamire számítani.
Főleg kicsit később, amikor a nagy anyacégből kivált pár arc és saját live-sex-chat oldalt kreáltak, volt szerencsém csatlakozni, és úgy éreztem egy pár hónapig: no most az egyszer időben vagyok ott valahol. A meló is elment abba az irányba, amikor már nem a saját szarukat 1 dollárért megevő filippínókat kell moderálni a bal monitoron, miközben a regisztrációra váró ukrán stúdiófőnökkel, és a member awards bónusz miatt reklamáló perverz francia üzletemberrel help-chatelsz a jobb monitoron. (No ezt hogy tálalta volna egy kezdő filmrendező a nyolcvanas évek valamelyik socio-sci-fi alkotásában?!) Egy idő után számokkal és adatbázisokkal dolgoztam, meg persze com-site-okon nyomoztam, hogy kiszúrjam a gyanús vásárlásokat. Nem mondom, hogy ez sokkal lélekemelőbb meló, de jobban sikerült verifikálni, amikor szégyenkeznem illett volna a pénzügyi szféra középkáderei, vagy a kulturális életben tevékenykedők előtt.
Ja, és egy időben rászoktam a céges hunglish nyelvezetre is:
"Mondd meg neki hogy vizsgáljuk a requestet, nem tudunk further helpet provájdolni, de forwardoljuk az issue-t."
A nullás évekre amúgy a legtöbb, eredetileg akár nemesebb célú tevékenység is, ami kicsit is üzleti alapokra helyezhető, a korábbi verzió pornójává degradálódott. A művészeti és kulturális értékek, az egészségügy vagy a nevelés sem kivétel, mert minden kifejezhető pénzben (ami viszont már régóta egy hókuszpókusz, semmi valós érték nem áll mögötte, csak pár tucat manipulátor.)
Csoda, hogy lett egy nagy válság, és csak azért nem visszük haza bőröndben a tíztrilliós bankjegyeket fizetésnapon, mert A) elektronikusan utalják B) a pénznek már eleve nincs értéke. Az egész válságkezelő program (szerintem) egy nagy parasztvakítás, mert még mindig csak süllyedünk a pöcegödör „alján”, míg a fejünkön egyre és egyre kapaszkodnak felfelé azok, akik teleszarták az egészet. Egy ilyen káosz után én minimum azt várnám, hogy szó szerint legyen 1-2 fej karóra tűzve a Wall Streeten, ehelyett hol is vannak?
Richard Fuld (Lehman) nem sokkal az után, hogy beidézték, 100 dollárért (!) átíratta a házát a felesége nevére, mert félt, hogy elveszik tőle. A házat 13,5 millió dollárért vette. A válságot megelőző két évben több, mint 70 millió bónuszt kapott.
Joseph Cassano (AIG) még akkor is kapta a havi egymillás konzultánsi fizetését, amikor már nyilvánosságra hozták a felelősségét. Húsz év alatt 315 millát keresett.
Ben Shalom Bernanke (Fed) 2005-ben, amikor már kurva sok sub-prime hitelt kinyomtak, azt nyilatkozta, hogy semmi baj nem lehet. Kiváló munkájáért Obama újra kinevezte 2009-ben.
Stanley O'Neal (Merrill Lynch) lemondott egy laza 161 millás végkielégítés fejében. Most nyugodtan csücsül az Alcoa Inc. igazgatótanácsában. (Az Alcoa az egyik legnagyobb alumíniumcég, és mellesleg a kedvükért a brazil kormány Agent Orange növényirtót permetezett az Amazon felett, hogy a cég könnyebben meg tudja építeni a bányához szükséges gátat :( Valószínűleg itt sem keres rosszul a fickó, mi?
Most minek idegesítem magam, mi?
Miért nem törődök a "saját dolgommal"?
A legtöbben ott tartanak már vagy 15-20 éve, amire egy másik Kispál sor jut eszembe: „sörtöl elbutult hús, sárral kevert vér”. (Angolul van egyszerű neve is az ilyennek: drone.) Akiknek be lehet tömni a száját az Auchanban pár forintos zsemlével és a Tesco-ban 119 forintos sörrel, azoknak már reszeltek. Nekik már csak az orrlyukuk van kint a szarból, és az is megszokta a szagot, hogy akár tiltakozásig jussanak.
Ez is túl szubjektív? Túlzok most, mert BENNE VAGYOK. (No én nem sorolom magam a drone-ok közé, de a széles elszaporodásuk betesz az én tevékenységemnek is.) Ha 2025-ben egy emlék lesz belőle, majd szépítek rajta.
Ha leszek még akkor…
Szóval, a tízes évek még csak épp elindult, és talán eddig annyit fűzhetnék hozzá a nullások után: a válság csak mélyül és mélyül. A gazdasági tényezőt nehéz lelki karcolások nélkül megúszni. Amikor a Maslow piramis falát beszappanozzák, ki tudja hol állsz meg seggen csúszva, és ki tudja, mennyire tudod ezt integrálni a kialakult rendszeredbe.
Megismétlem: ismerek embereket, akik boldogok, és/vagy szakmailag sikeresek. (Ezek egy része persze külföldön tevékenykedik.) Lehet ők tökéletesen meg vannak elégedve a világ alakulásával, vagy csak leszarják, mert nincs rá idejük.
Lehet, hogy CSAK a lustaságom, az álmodozó természetem juttatott oda, hogy vagy a nosztalgiázásban, vagy az abszurd fantáziálásban keresek menedéket. (Két kedvenc sorozatom is jellemző: That 70s Show és a Futurama.) Lehet, hogy CSAK az a bajom, hogy rossz mintákat követek, és ha kicsit is jobb helyzetben találom magam, máris beindul a program, hogy „ez hihetetlen”, aztán a vonzás törvénye, blablabla... Ugye, lassan szállóige, hogy „ne gondolj rá, mert bevonzod!”. Az elkurvított ezotéria révén már minden harmadik középosztálybeli háztartásban téma lehet a „Titok”, a vonzás törvénye, 2012 és a hasonlók. Képzeld el, hogy az autót vezeted, amire vágysz, és a tiéd lehet! Képzeld el, hogy karcsú vagy és lefogysz! Képzeld, hogy a paraszt szomszéd kurva kutyája gyomorrákos lesz, és megdöglik, és nem fog zavarni az ugatás! … No ez utóbbit nem lenne szabad, mert túl sok lenne a negatív rezgés a világon, de vajon hányan vannak máris addig a mértékig elkeseredve, hogy mindenről csak ilyesmi jut eszükbe? (Én sem vagyok jelenleg kivétel, sajnálom…)
Prózában: a tízes évek egy folyami hajón virradt rám, egy úszó Big Brother Show-n, ahol még dolgozni is kell, kábé napi 12-13 órát. Miért nem maradtam operátor/kockázatelemző a szexoldalnál? Mert bedőlt a cég és kirúgtak. Pedig a válságok állítólag a legkevésbé a csokoládé-, cigaretta- és alkoholfogyasztásra hatnak negatívan, no meg a szexiparra.
A hajózás megmentett ugyan attól, hogy pár hónap után máris elvegye a bank a házat, amit épphogy csak megvettem igazi sub-prime hitelesként (3% önerővel, minimálbérre!), de csillagászati összegeket már nem lehetett keresni vele. Viszont a fizikai munka már betett, sajnos: nem azért szálltam ki, mert nem bírtam a monoton munkát, vagy a bezártságot; egyszerűen szar a bokám, ez van. Akkor kellett volna hajóra mennem, amikor otthagytam a főiskolát, vagy legkésőbb akkor, amikor otthagytam a játéktermet.
És most mi van? Hová tovább?
Vállalkozó lettem. A bokám se jobb, a pénzem is elfogyott, a büfé pedig nem megy. A kormány nem segít, sem rajtam, se máson, ezért egyre kisebb a vásárlási kedv, azt a kicsit ami meg van lehalássza a helyi TESCO meg a Lidl. Persze lehet az én hibám, hogy megint nem terveztem, csak ugrottam, és most itt ülök a saját asztalomnál, iszom a sört, amit el kellene adni, letöltött zenét hallgatok a laptopon (amiért elvileg megbüntetne az Artisjus), miközben ezt írom, és senki nincs a környéken se, mivel épp rákezdett egy júniusi kis zápor. Ahogy hallom, nem én vagyok az egyetlen, akinek hasogat a feje és alig aludt. És ez nem csak valami fronthatás (eddig soha nem éreztem meg a frontot), ez lehet már az akkumulálódott negatív sugárzás. A pillanat, amikor a mágnes kritikus közelségbe kerül a vashoz, és az megmozdul. A ki-bebaszott vonzás, mi?!
Hát ez van, meg a vígasztaló tudat: NEM egyszer élünk……..
Kész a leltár?
József Attilával búcsúznék, de senkire nem akarok ráijeszteni.
Hazafelé még félreállok a sínen, amikor jön a kis piros BZMOT.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése