A következő három fejezet kb.egy hét múlva.
PUCI
Kicsit most otthagyjuk Tepertőt,
és távolabb megyünk az erdőben. Egészen egy hatalmas almafáig, amely a
Csigabiga egy felsőbb szakaszának közelében trónolt egy dombocska tetején. Magának
a fának a tetején pedig egy réges-rég elhagyott gólyafészek volt, azon egy kis
kunyhócska, benne Puci, akire e furcsa név rögtön ideérkezésekor ráragadt.
– Puci! Puci! Puci mindenkinek! –
örömködött, amikor ugyanebben a gólyafészekben öntudatra ébredt úgy tíz évvel
ezelőtt. Persze puszit akart mondani, de kissé pösze volt még akkortájt.
Sokáig nem is nagyon mondott
mást, így gyorsan ráragasztották a nevet a környékbeli madarak. El is látták
gyümölccsel, ezzel-azzal, mivel kezdetben úgy tűnt, Puci egy tapodtat sem
hajlandó mozdulni a fészekből. Mintha várt volna valakire vagy valamire. Csak
pislogott a nagyvilágra hosszú pilláival. A madarak egyfajta bolond szerzetnek
tartották, de azért kedvelték, és gondozni sem kellett sokáig, mert hamar
megtanulta ellátni magát élelemmel. A fészektől ugyan soha nem ment túl
messzire, de ez is egy olyan minden jóval megáldott környék volt, mint
Tepertőé, így nem kellett sokat törnie magát az élelemért.
Az első telén már saját kezűleg
fabrikált kunyhócskájában lakott, melyet a gólyafészek tetejébe épített. De ha
nem is építette volna, akkor sem kellett volna félteni a fagyoktól, ugyanis
télire mindig vaskos, selymes bundát növesztett. Ez a bunda hol vöröses, hol
inkább barnás volt, mint egy mókusé, ám csíkos is, mint egy cicáé. Puci
arcocskája is inkább macskaszerű volt, főleg a szeme. Nagy, mandulavágású, zöld
szemének pupillája épp olyan függőlegesen szűkült és tágult, mint a
macskaféléknek. A farka viszont megint csak mókusra emlékeztetett, ugyanis
hosszú és nagyon tömött bundájú volt, kiválóan kormányozta magát vele ugrás
közben. Egy okos bagoly meg is jegyezte, nagy igazságtalanság, hogy nincs olyan
elnevezés, hogy macskamókus, amikor például van pocoknyúl vagy hiénakutya. Sőt!
Ha olyan is van, hogy lótetű, ami tetűre sem igazán hasonlít, de lóra aztán
egyáltalán nem, akkor Pucinak teljes létjogosultsága lenne a macskamókus
elnevezés használatára. Talán akkor nem lenne ilyen súlyos személyiségzavara
sem.
Ugyanis Puci madárnak tekintette
magát. Ennek ellenkezőjéről senki nem tudta meggyőzni, még közeli ismerősei
sem. Hiába mutogatták a madarak a tollaikat, csőrüket, bőrös, csontos lábukat,
hogy nézze meg, aztán nézzen magára, és belátja a különbséget. Egyszer sajnos
egy bölcs, világlátott gyöngybagoly még a pártját is fogta, és megtanította
fordított módon érvelni. Innentől kezdve gyakoriak voltak az effajta
párbeszédek:
– Nincs tollad.
– A keselyű fején sincs.
– Nem tudsz repülni.
– A strucc sem tud. Egyébként még
meg is tanulhatok.
– Nem tojásból keltél ki.
– Ezt nem láttad. – Sajnos
tényleg nem volt hiteles szemtanúja Puci „érkezésének”. – Lehet, hogy tojásból
keltem ki.
– Szőrös vagy.
– Honnan tudod biztosan, hogy egy
madár nem lehet szőrös? Bejártad talán az egész világot? Még itt sem tudsz
hozzám hasonlót mutatni, akkor meddig terjed a tudományod?
– Bolond vagy!
– Az sem kizárt, de amíg konkrét
bizonyíték nincs az ellenkezőjére, addig én igenis madár vagyok.
Nem csoda, hogy sokan inkább csak
elfogadták a jelenlétét, mintsem barátkoztak volna vele. Voltak, akik
gúnyolódtak rajta, de legtöbben nem piszkálták, hiszen ő is mindig derűs és
barátságos volt. Azt is belátták, hogy hiába van macskaszerű ábrázata, az
étlapján nem szerepeltek szárnyasok. Sokan mondták, hogy egyedül két dologban
hasonlít a madarakra: az egyik, hogy azt eszi, amit a madarak általában (kivéve
a kukacokat), a másik, hogy fészekben lakik.
Voltak még egyéb furcsaságai is,
ha mindez nem lett volna elég. Például, mániákusan szerette kergetni a
pillangókat, de sosem kapta el őket. Az első naptól kezdve, amikor megjelent,
az almafa kora tavasztól késő őszig termett. Irtózott a víztől, mindenkinek azt
mesélte, hogy volt már fulladásélménye. Ezt megint nem értették. Valaki, akinek
fulladásélménye van, szerintük meg is fullad egy percen belül. És, mint egyszer
véletlenül fény derült rá, megértette az emberek beszédét. Normális esetben –
mondták neki a madarak – csak a tündérek, a manók, a koboldok és a szellemek
értik egyszerre az állatok és az emberek beszédét is. Hogy ez legyen a végső
érv, amellyel bebizonyíthatják, hogy Puci nem madár, arról már rég letettek.
*
Tepertőnél közben zajlott az
élet. Alig hozta haza Svaszkát, a három tündér egyszerre megjelent. Kissé
aggodalmas arckifejezéssel zümmögtek, zsongtak a bejárat előtt, amikor Tepertő
reggel nyújtózkodva kimászott, hogy egy kis hóval frissítse fel az arcát.
Tepertő sajnálta, hogy Kárgó Bácsi nincs ott, mert megmutathatta volna neki,
hogy lám, ha vannak tündérek, akár koboldok is létezhetnek.
– Minden rendben? – kérdezte
Zümőke. – Nincs szükséged segítségre?
Tepertő sejtette, hogy Svaszkáról
hallhattak, és biztos féltik egy kicsit a nagy hiúztól. Ha nem lett volna ott a
szigorú tekintetű Sillyna, talán el is mondja a két másiknak, hogy ne féltsék,
mert van egy titkos szobája, ahol veszélytelenül meghúzódhat. De így betartotta
a pók tanácsát, és csak annyit mondott:
– Minden rendben. Ha Svaszkára
gondoltok, ő történetesen a barátom, és különben is vegetáriánus.
– Nem túl meggyőző – jegyezte meg
Sillyna.
– Te mindenáron el akarsz
varázsolni valakit?! – fakadt ki Tepertő. – Most például az új barátomat, csak
mert hiúz? – Sillyna széttárta a karjait méltatlankodása jeléül.
– Megfenyegetett? – kérdezte
félve Donna.
– Nem! Mondom, hogy minden
rendben. De ha már annyira akartok segíteni, egyet elárulhatnátok. Mi az, hogy
valaki csak úgy elmegy? Mint az a borz, aki itt lakott. Hová ment? Mikor
jön vissza?
Zümőke már majdnem mondott
valamit, de Tepertőnek úgy tűnt, mintha Sillyna egy ujjal megbökte volna. Nem
közvetlenül, csak úgy rámutatott Zümőke oldalára, mire ő kissé megrezzent.
Tepertő sejtette, hogy Sillyna képes ilyesmire. Nem volt meglepő, hogy ő
válaszolt a kérdésre.
– Elment, mint ahogy mi is
mindjárt elmegyünk. Ha úgyis minden rendben… – tette hozzá hűvösen.
– Ez nem olyan! – erősködött
Tepertő. – Nekem úgy tűnik, ő vissza sem fog jönni.
– Honnan tudod, hogy mi
visszajövünk? – kérdezte egy rosszindulatú vigyorral Sillyna. A keze most össze
volt fonva a mellén, és két mutatóujja mintha folyamatosan a két oldalán lebegő
Zümőkét és Donnát bűvölte volna. Tepertő felháborodva sarkon fordult, és jól
hallhatóan megjegyezte – Te ne is gyere vissza! –, majd eltűnt az
odúban.
Még aznap kissé hajba kapott
Kárgó Bácsival is, mert tőle is ki akarta csikarni a választ a kérdésére. Az
agg varjú először olyan dolgokat károgott, hogy nem kell mindent azonnal tudni
egy ilyen tejfelesszájú kismalacnak, meg hogy ő már kétszáz éves, vele nem
lehet ilyen stílusban beszélni, aztán elrepült, és napokig vissza sem jött.
Svaszka pedig, ahhoz képest, hogy Tepertő barátjának vallotta magát,
legtöbbször álmosságot színlelt, ha a kérdés felmerült.
– Túdod, Svászka náppal álmos,
mert égész éjjel sétal áz érdőben. Ílyenkor ety hiuz ném tud góndolkodni.
Tepertő egy idő után
beletörődött, hogy a kérdéssel meg kell várnia, hogy valamelyik tündér Sillyna
nélkül jöjjön, vagy a pók újra mutatkozzon. Sokáig duzzogott, dúlt-fúlt
jártában-keltében, de végül lecsillapodott. A tündérek megint hosszú időre
eltűntek, Svaszka három hét után elbúcsúzott – megígérve, hogy kipróbálja a
teljesen húsmentes kosztot –, és a hóolvadással Kárgó Bácsi is búcsút intett.
Tepertő még utoljára, ezúttal teljesen illedelmesen, megkérdezte, hogy
egyáltalán kérdezhet-e valamit. Kárgó Bácsi furfangosan azt mondta, hogy csak
olyat, amit még nem kérdezett korábban, arra válaszolni fog. Így beleesett
Tepertő csapdájába, akit ezúttal a diófával való beszélgetés érdekelt.
– No! – vakarta a fejét a varjú.
– Ezt se könnyű egy ilyen sihedernek megérteni… – Tepertő durcásan nézett – de
megígértem, hogy válaszolok, és Kárgó Bácsi tartja a szavát. Tudod, a fák is
élőlények, mint az állatok, vagy az emberek. Talán jobbak is, mert ők aztán
soha nem ártanak senkinek. Szóval élőlények, így érző lények. Ha sok
szeretettel közeledsz hozzájuk, és ők is megbíznak benned, akkor szót érthetsz
velük.
– De hogyan? – Tepertő is akart a
fáival beszélni, különösen most, hogy megint egyedül marad.
– Ez már másik kérdés, így erre
is csak az a válaszom, hogy majd rájössz egyszer, ha rájössz. Az ilyen dolgokat
nem lehet csak úgy elmagyarázni. – Tepertő biztos volt benne, hogy el lehetne,
csak a vén csont nem akarja. – De, ha ezzel könnyítek a lelkeden, én úgy nézem,
te rá fogsz jönni egyszer. No! Akkor jövőre. Talán… – azzal már rá is feküdt
egy felszálló szellő hátára, és elvitorlázott.
*
Már április közepe volt, de sem a
tündérek, sem a pók nem jelentek meg. Tepertő néha beszélt a fához, de csak
úgy, hogy: – Jó reggelt. Hogy ’s mint? Kissé párás, nem igaz? – Meg például: –
Szépek a rügyek. Tényleg. Sokkal szebbek, mint a szomszédodé. – Próbálta
szeretni Kárgó Bácsi fáját, de csak üres bókokig jutott. Végül erről is letett.
Beleunt, hogy nem kap semmi visszajelzést. Dühös ugyan nem volt a fára, no meg
kicsit tartott is tőle, hogy illetlenül szóljon hozzá, hátha akkor direkt nem
hoz termést, de rájött, hogy van neki fontosabb dolga is. Például felfedezni a
Csigabiga felső folyását.
Így történt, hogy egyik reggel
korán kelt, kiugrott a pókhálón keresztül – amióta Svaszka elment, ugyanúgy
használta a belső szobát –, és egy jó adag gombával, gyümölccsel, dióval feltarisznyázva
elindult a patak mentén felfelé. Először semmi különöset nem talált, a táj épp
olyan volt, mint amilyet megszokott. Meg kellett másznia egy-két kapaszkodót a
vízesések mentén, átcsörtetett több csalánoson, gizgazoson, de nem talált semmi
érdemlegeset. Aztán egyszer csak kiért egy tisztásra, és meglátott egy olyan
kedves kis lényt, akihez foghatót eddig még soha. Érezte, hogy ez a kis
teremtmény – aki mellesleg nem is volt olyan kicsi – nem abból a fellengzős,
előítéletektől terhes fajtából való, mint a legtöbb erdőlakó, akik továbbra is
kerülték a társaságát. És – ami legalább olyan fontos – nem olyan komolykodó
felnőtt, mint Kárgó Bácsi vagy Svaszka.
Ugyanis ez a kis tünemény éppen
önfeledten játszott. Tepertő szinte már el is felejtette, ő mikor játszott
utoljára. A félig cica-, félig mókusszerű állatka egy hatalmas, színes
pillangót kergetett, de Tepertő egyből látta, hogy csak játékból. Szó sem
lehetett valamiféle zsákmányszerzésről. A cicókus, ahogy Tepertő jobb híján
elnevezte magában, épp mindig oda szökkent, ahol a pillangó egy picit
megpihent, de mindig csak akkorát, hogy az éppen felrebbenjen, mielőtt ő földet
érne. A pille pár virággal arrébb cikázott, megtelepedett, míg a cicókus
huncutul nézte, megvárta, hogy legyen ideje kipihenni magát. Aztán újra ugrott.
Tepertő lenyűgözve bámulta egy
csalánbokor mögül. Úgy mérte fel, talán épp egy kicsivel kisebb nála az
ismeretlen állatka, ugyanis ő nagyon lelassult a növésben. Most volt nagyjából
akkora, mint egy valódi kis vadmalac. Teljesen elbűvölte, ahogy a cicókus
hatalmasakat szökkent, mintha súlytalan volna, mintha repülne. Tömött farka
ilyenkor akkora volt, mint maga a kis test.
– Ilyen állat nem is létezhet –
gondolta önkéntelenül Tepertő. – Ezt biztosan csak álmodom. De ha mégsem, akkor
sem lehet egyszerű állat. Igaz, Svaszka se volt semmi, de róla rögtön tudtam,
hogy hiúz…
Ekkor olyan dolog történt, ami
kiszakította ábrándos gondolataiból. A pillangó, mintha kissé már fárasztónak
találta volna a játszmát, megtelepedett egy kis halom tetején illatozó virágon,
és várta az újabb támadást. Tepertő izgatottan figyelte, hogyan gömbölyödik
össze a cicókus egy újabb ugrásra. Nem is tulajdonított nagy jelentőséget
annak, hogy a halmon túl már a Csigabiga patak csörgedezik. A cicókus nagyot
ugrott, a pille magasra felröppent.
Puci, merthogy persze ő volt a
cicókus, annyira belefeledkezett a játékba, hogy nem figyelt a patak
közelségére. Az utolsó pillanatban kétségbeesetten próbálta magát kormányozni a
levegőben, de már nem kerülhette el, hogy a vízben landoljon. A csobbanással
teljesen elvesztette a kontrollt önmaga felett, hiába volt sekély a víz, a
pánik eluralkodott rajta. Prüszkölve, küszködve hagyta, hogy sodorja a víz.
Kalimpált, rúgkapált, csapkodott, de amennyire ügyes volt a szárazföldön,
annyira elesettnek tűnt a vízben. A patak sodrása elkapta, az örvények a víz
közepére húzták. Hipp-hopp, már szinte egy vonalba ért a meghökkent Tepertővel.
Tepertő nem sokat teketóriázott,
belegázolt a sekélyesbe, majd a patak közepe felé vette az irányt. Nem volt túl
jó úszó, hiszen a szórakozásnak ezt a módját még nem fedezte fel. Kissé ő is
megijedt ugyan, de elsősorban az lebegett a szeme előtt, hogy neki mindenképpen
meg kell mentenie a kedves cicókust a veszélytől, mielőtt késő nem lesz. Az
utolsó pillanatban kiszámította, hogy Puci épp egy nagyobb kő mellett fog
elsodródni, így abban kapaszkodott meg három lábával, a negyedikkel pedig
sikeresen kikanalazta a magatehetetlenül hánykolódó Pucit, majd kisegítette a
kő tetejére. Puci onnan pánikszerűen kiugrott a patakpartra, és már el is
illant, mint a kámfor.
Tepertő egy darabig úgy érezte,
álomkép volt csupán az egész. Kikászálódott a kő tetejére, hogy kifújja magát
az izgalmak után, majd kievickélt a partra. Megrázta magát szárítkozásképpen,
majd kissé zavarodottan felmászott egy fatuskóra, hogy talán egy pillanatra még
látja nyomát a tüneménynek. Szíve nagyot dobbant, amikor rájött, hogy nem tette
ezt hiába. A tisztás túlfelén ugyanis megpillantott egy terebélyes almafát,
mely felett a szokottnál több madár keringett, és amely szokatlan módon tele
volt érett almával. A tetején egy gólyafészekben ott állt a cicókus, mellső
mancsaival a mellkasa körül, furcsán reszketve. Tepertő úgy érezte, meg kell
közelítenie, legrosszabb esetben a kis lény továbbmenekül, és végleg eltűnik a
szeme elől.
– Mondom én, ez a Puci nem
komplett. – Hallotta a közelbe érve egy csalfaképű csóka csacsogását.
– Az már biztos, hogy ha madár,
akkor nem kacsa – toldotta meg egy szarka. Többen felnevettek a környéken. Puci
szótlan volt.
– Jó napot! – kezdte Tepertő,
ahogy a fa alá ért. – Csak tudni szeretném, jól vagy-e? – nézett fel a
fészekre. Puci továbbra is csak pislogott remegő pilláival.
– Hogy ez jól van-e? – meresztett
nagy szemeket a szarka. – Volt-e ez valaha is jól?
– Tudja is ez, mi a jó neki? – toldotta
meg a csóka.
– Olyan buta, hogy még magát is
madárnak nézi…
– Azt hiszi még tizenegy évesen
is, hogy a gólya hozta – fogta a hasát nevettében a szarka.
– De – nézte meg a csóka jobban
Tepertőt – te sem panaszkodhatsz, látom. Ki látott már kék malacot?
– Te meg talán jégmadárnak véled
magad? – röhögött a szarka.
– Hagyjátok békén! –
kiáltott hirtelen Puci. Egy pillanatra meg is volt a hatása a kifakadásának,
hiszen eddig még senkire sem rivallt így rá.
– No lám! – nyerte vissza
lélekjelenlétét a csóka. – Két bolond egy pár…
Talán tovább is folytatták volna
a gúnyolódást, ha hirtelen nem esnek két párnás mancs fogságába. Tepertő
legnagyobb meglepetésére Svaszka bukkant fel a semmiből, és a lombok közül
előretörve szorosan megragadta a két szégyenletes madarat. Mivel azok nem tudhatták,
hogy Svaszka sosem élt szárnyashúson, egyből beléjük fagyott a szusz. A környék
összes madara felröppent, még Puci is összehúzódott ugrásra készen, de aztán
mégis maradt.
– Gónosz mádárak – méltatlankodott
a hiúz. – Svászka légszívesebben mégkopásztana őket. Még á hángjuk is hámis.
– Ne bántsd őket! – kérte Puci. –
Nem az ő hibájuk.
– Tépertö mit mond?
– Hagyd őket, Svaszka! – egyezett
bele Tepertő. – De jegyezd meg az ábrázatukat!
– Mégjegyzem áz ízüket – nyalt
végig rajtuk vészjóslóan a hiúz, majd engedett a szorításon, és a két rémült
madár halálra váltan csapkodva tovaszárnyalt. Svaszka undorral kiköpött. –
Pffffúj! Mádártoll. Sóha ném énnék ílyet.
Pucin látszott a megkönnyebbülés
erre a kijelentésre.
– Svaszka! – kezdte döbbenten
Tepertő. – Hogy-hogy nem alszol nappal?
– Svászka végetáriánus lett –
jelentette büszkén a hiúz. – Már ném kell éjjel vádasznia. Bógyók jobban
észrevehetőek náppal.
– Ő Svaszka – mutatta be büszkén
Tepertő. – Nálam lakott, amíg felgyógyult egy sebesülésből. Nagyon barátságos
fickó.
– Szia! – mondta félszegen Puci.
– Engem Pucinak hívnak.
– Én Tepertő vagyok – kapott a
bemutatkozáson Tepertő. – Tényleg minden rendben? Nagyon ijedtnek tűntél. Itt
laksz? Látom, van almád bőven. Nekem diófáim vannak. Talán egyszer meg is nézhetnéd…
És sokat összehablatyolt még,
mire szóhoz hagyta jutni Pucit. Észre sem vették végül, hogy Svaszka csendben
elsurrant a lombok között, és magukra maradtak. Végül szépen lassan rájuk
esteledett, és Tepertő búcsúzni akart, hogy most már valami alkalmas éjjeli
szállást kell keresnie. Puci először azt javasolta, hogy próbáljon meg
felmászni a fára hozzá, de Tepertőnek nem voltak karmai, és túl magasan voltak a
legalsó ágak is. Végül is a környéken összegyűjtöttek gyorsan pár nagyobb
levelet, mohadarabot, puha fűcsomót, és Tepertő boldogan vackolódott be az
almafa egyik kiálló gyökere alá. Bár a belső szobában régen elszokott az
effajta nomád körülményektől, annyira fűtötte belülről a boldogság, hogy akár
egy darab jégen is szívesen lehajtotta volna a fejét.
PUCI ÉS TEPERTŐ
Az elkövetkezendő hónapok Tepertő
eddigi élete legboldogabb időszakának bizonyultak. Sülve-főve együtt voltak
Pucival. A tavaszt mintha direkt nekik találták volna ki. Puci vidáman kergette
a pillangókat, Tepertő legnagyobb gyönyörűségére, aki szinte teljesen áttette a
szálláshelyét az almafa alá, ahol mindig adott volt a bőséges reggeli, az idő
pedig egyre jobbra fordult, így nem volt kellemetlen a gyökerek között aludni.
Puci is lemászott hozzá egy idő után, és vaskos farkával mindkettőjük derekát
körbeölelte. A cicókus gyümölcsöt szedett neki, ő pedig színes virágcsokrokkal
viszonozta. Sokszor egy fél napot is eltöltöttek a fűben hemperegve,
ugrándozva, visítozva örömükben. Vagy csak süttették a hasukat egy-egy
vakondtúráson fekve.
Csak arra nem tudta őt rávenni
Tepertő, hogy egyszer az ő odújához is elmenjenek. Puci mintha hozzá lett volna
láncolva az almafához, mintha minden kalandot kerülni akart volna, vagy éppen
makacsul várna oda valakit, aki késik egy találkáról. Pedig Tepertő de
szeretett volna elbüszkélkedni két gyönyörű diófájával és mohapárnás
napozótetőjével. Még füllentett is, mekkora pillangók repkednek arrafelé, hogy
arról ne is beszéljünk, a patak már méterekről észrevehető, nem lehet csak úgy
véletlenül beleesni. Puci sejtelmesen csak annyit mondott, hogy itt, az
almafája közvetlen környékén érzi csak magát biztonságban, és neki nagyon
fontos a biztonság.
Tepertő a végén már arra is
gondolt, hogy keres egy jó helyet a környéken, azért mégse mindig a fa alatt
aludjon, amikor épp nincs kedve a jó kétórás hazaúthoz. Véletlenül betolakodott
egy rókalyukba, ahol nem fogadták túl szívélyesen. Szerencséjére csak a kamasz
rókafiak voltak otthon, mert a szüleik biztosan megtépázták volna a kismalac
fülét. Végül feladott minden próbálkozást, és megbarátkozott az almafa
gyökerével. Csak az fájt neki, hogy Pucinak hol volt kedve lemászni hozzá
éjszakára, hol inkább fenn aludt a fészkében, ahová Tepertő sajnos nem tudott
felmászni. Pedig az a selymes bundácska, az a tömött, simogató mókusfarok valami
olyan érzéssel töltötte el, hogy egy pillanatáért elcserélte volna az egész
otthoni mágikus mohapárna-birodalmát. Néha bizony nagyon szontyoli képet tudott
vágni, amikor úgy érezte, Puci nem is szereti igazán.
– Mi a baj? – kérdezte ilyenkor Puci. – Ennyire fontos neked, hogy
együtt aludjunk? Hiszen együtt töltöttük az egész napot.
– Neked nem fontos? – sandított
rá sírósan Tepertő.
– De. Nagyon szeretek veled
aludni. De néha fenn kell aludnom a fészkecskémben. Néha egyedül kell lennem.
Csak én és az almafám, meg a kis fészkem.
Erre Tepertő egyből azt gondolta,
hogy biztosan Puci is beszélget az almafájával, ahogyan Kárgó Bácsi a diófával,
de nem mert rákérdezni. Nem akart butának tűnni, amikor kiderül, hogy ő ugyan
még egy szót sem hallott egy fától sem. Néha eszébe jutott, hogy ő még csak
alig egy éves múlt, Puci pedig már tizenegy. Néha azt gondolta, hogy kicsi ő
hozzá. Aztán megváltoztatta a véleményét, amikor újra látta Pucit önfeledten
ugrabugrálni, szaltózni, bukfencezni, este pedig arra kérte, hogy megint
meséljen valamit.
Puci nagyon szerette Tepertő
meséit Rondabelláról, Lelkecskéről, az egerekről, a tündérekről, Kárgó Bácsiról
és Svaszkáról. Tepertő ebből jött rá, hogy a tíz év korkülönbség nem számít,
mivel Puci ezt az időt végig a környéken töltötte, és mindig ugyanazt a napi
rutint végezte, míg ő már túl volt egy-két meghökkentő élményen. Egyedül a
pókról nem mesélt, és a szobájáról. Szinte biztos volt benne, hogy Puci is
észreveszi majd a pókhálót, de mi van, ha nem jut át rajta? Akkor csak feddőn
fog rá nézni, hogy milyen piszkos, rendetlen malac is ő, még az odúja is pókhálós.
Haza is ment egyik nap, hogy
rendbe tegye a külső szobát, minden eshetőségre felkészülve. Arra gondolt,
talán ki tud hozni pár mohapárnát, melyekkel biztosan lenyűgözné kedves
cicókusát. Meg talán még elhozza az asztalkát és egy-két dísztányért a falról,
vagy egyéb dekorációs eszközt. De mindenekelőtt ki kell szépen seperni az odút.
Vígan nekilátott, és már majdnem minden zeggel-zuggal végzett, amikor hirtelen
megállt benne az ütő. A pókhálós sarok üres volt.
Izgatottságában körbe-körbe
forgott egy darabig, hátha ezüstös fényt lát valahol, de ettől csak elszédült.
Olyan kétségbeesés fogta el, hogy először le kellett ülnie pár percre, aztán
zokogni kezdett, és kiszaladt az odú elé. Már megint úgy érezte, összedől a
világ. Pucinak ott a folyton termő almafája, a helyes fészke, a rendezett,
nyugodt élete, ő meg csak ezt a szurtos odút tudja felmutatni, régi, rongyos
ágyneműkkel. A napozótető most persze eszébe sem jutott. Nekidőlt a diófa
törzsének, és keservesen zokogott, miközben önkéntelenül úgy simogatta a fa
törzsét, mint annak idején a Mamma hátát, ha valamelyikük túl zaklatott
volt. Egy idő után még beszélni is elkezdett, bár nem tudatosan szólt a fához,
csak nem maradhattak bezárva a gondolatai, kitörtek fogai kerítésén.
– Miért ver engem folyton a sors?
– sírta. – Miért kell mindig azt hinnem valamiről, hogy már az enyém, hogy
aztán kiderüljön, eltűnik, mint egy pillangó? Nem is megyek vissza Pucihoz,
nehogy még jobban megszeressem, mert akkor biztosan ő is köddé válik egyik
napról a másikra. Miért nem élhetek úgy, mint ő?
Most úgy érezte, jobban érti,
mire gondolt Puci, amikor azt mondta, hogy az almafája körül biztonságban
érezheti magát.
– Igen! – szipogott tovább. – Én
sem mozdulok innen többé. Nem érdekel a nagyvilág. Itt ismerek már minden
bokrot, minden bogarat, minden pitypangszirmot. Nem akarok több csalódást!
Ekkor a fa alsó ága megmozdult,
és hajlékony, zöld gallyacskáival megsimogatta Tepertő buksiját. Először nem
vette észre, aztán véletlennek gondolta. De azért, ha véletlen is volt, nagyon
hálás volt érte. Végigsimított a fa törzsén, most már csendben szipákolva,
szótlanul. A fa visszasimogatta. Tepertő úgy érezte, megkockáztat egy konkrét
kérdést, hátha választ is kap rá.
– Miért van, hogy valami egyszer
a tiéd, aztán minden ok nélkül odalesz?
– Talán nem úgy kéne mindenre gondolni, hogy a tiéd, hogy birtoklod –
tanácsolta egy hang fentről. Tepertő nehezen hitte el, hogy a diófának épp
olyan hangja legyen, mint Sillynának. Gyanakodva nézett fel, és valóban, a
darázstündér ült ott egy ágacskán, csendesen hintázva.
– Te meg mióta ülsz itt? –
hökkent meg. Az utolsó lény, aki előtt így ki akart volna fakadni, az éppen
Sillyna volt.
–
Épp elég ideje ahhoz, hogy halljak mindent. Csak azt nem értem, vajon miféle
veszteség érhetett.
– Ahhoz neked semmi közöd. Én a
fához beszéltem.
– Bravó, bravó! – tapsolt
Sillyna. – Meg is hallgatott. De attól még a válaszát nem hallottad meg. Nem
megy ez egyik napról a másikra.
– A te válaszodra viszont nem
vagyok kíváncsi! – hangsúlyozta Tepertő. – Inkább megvárom, amíg megértem a
fáét. Úgyis most döntöttem el, hogy nem mozdulok innen. Ha annyira segíteni
akarsz, tűnj el, és küldd ide mondjuk Zümőkét. Talán ő majd lefordítja nekem,
mit mond a fa.
Sillyna élesen felkacagott, és
hanyatt dőlve lebukfencezett az ágról. Zümmögve megállt Tepertő orra előtt a
levegőben, aki legszívesebben lecsapta volna egy légycsapóval.
– Zümőke és a fák! – kacagott
tovább a tündér. – Az én kicsi lányom még a pipacsokat is félreérti néha.
– Ő a lányod? – Ez teljesen
hihetetlenül hangzott.
– Donna pedig a húgom, igen.
Meglepő, ugye? Két ilyen tehetségtelen rokon az én véremből… – forgatta a
szemeit. – Ha bármire is értelmes választ akarsz kapni, kicsi Tepertő, jobb, ha
velem is megbarátkozol.
– De hát – hebegett-habogott
Tepertő – eddig mindig olyan ellenséges voltál. Hogyan lehet ilyen valakivel
barátkozni?
– Kárgó Bácsi aztán maga volt a
Mikulás, nem igaz? – mosolygott rá Sillyna, és Tepertőnek kivételesen úgy tűnt,
hogy nem gúnyos ez a mosoly, inkább őszintén vidám. Teljesen összezavarodott.
Kárgó Bácsi tényleg nem volt az a kedves nagyapó, ha őszintén belegondolt…
– Vissza akartál varázsolni
játékmalaccá – duzzogott azért tovább.
– Nem kívántad-e ezt azóta
többször te magad is?
Tepertőnek nem sok tere maradt a
további vitára. Be kellett látnia, hogy Sillyna ugyan egy kellemetlen perszóna,
de amit mond vagy tesz, amögött mindig van értelem. Félre kell hát tennie az
ellenérzését, és őt kell kérdeznie.
– Mit mondott a diófa? – Ezt
afféle tesztkérdésnek szánta.
– Azt nem tudom, mivel neked
mondta. A fák nem úgy beszélnek, mint mi. Egyszerre csak egy valakinek mondják
a mondandójukat, másra nem tartozik.
– Lakott itt valaha egy kobold
vagy manó? Aki elment?
– Ezt miből gondolod? Mondtuk,
hogy egy borz volt.
– De előtte?
– Azt nem tudom. Talán igen,
talán nem. Talán van valami odabenn, amiből erre következtetsz?
Tepertő úgy érezte, most vagy
soha, mindent kitálal. Elmondta a pókot is, a belső szobát, és végül azt, hogy
most azért sírt, mert elvesztette a hálót. Sillyna figyelmesen hallgatott,
arcán nem volt se gúny, se rosszindulat. Még egy kis szünetet is tartott,
mielőtt válaszolt volna, holott rendesen mindenre egyből volt valami fennhéjázó
riposztja.
– Ami a manókat illeti – kezdte
megfontoltan –, ők afféle örök gyermek lények. Egy pók sző nekik kapukat, hogy
biztonságosan elrejtőzhessenek a külvilágtól. A gyerekek látják a hálót, a
felnőttek nem. A felnőttek legtöbbször azt sem veszik észre, ha a manó az orruk
előtt ugrik ki a hálóból.
– Te láttál már manót? –
reménykedett Tepertő.
– Kis koromban láttam egynek a
hálóját, de nem mutatkozott – vallotta be csendben Sillyna. – Most már túl rég
felnőtt vagyok. Mint virágtündér, éppen így is láthatnék egyet, de csak ha ő is
úgy akarná. Ha nem, akkor nem venném észre akkor sem, ha az orrára szállnék.
– Tehát én is felnőttem? – tört
le Tepertő. – Amíg távol voltam Pucinál? Ezért nem látom többé a hálót?
– Talán csak olyan gondolatok
jártak a fejedben, mint egy felnőttnek – öntött belé lelket Sillyna, amit
nagyon furcsa volt tőle hallani. – Például az önzés. Nem hiheted, hogy az a
szoba a tiéd!
Tepertőnek eszébe jutott, hogy
eleinte tényleg sokáig várta a valódi lakót, még egy kanalat sem mert
elmozdítani, mostanra pedig már teljesen a sajátjának vallotta. Úgy akart vele
büszkélkedni Pucinak, mintha ő építette volna oda. Ettől elszégyellte magát.
Amiatt is szégyenkezett, hogy milyen durván beszélt mindig a darázstündérrel,
holott ő sosem akart rosszat neki.
– Ne haragudj rám Sillyna, ha
komisz voltam veled – kért most bocsánatot.
– Gyerekség! – vigasztalta a
tündér.
– Ha ettől leszek újra gyerek –
nevetett keserűen Tepertő – lehet, hogy mindjárt újra rád förmedek. –
Mindketten nevettek, majd a tündér szólalt meg.
– Próbáld meg rendbe tenni az
odút a saját erődből. Ne ékeskedj idegen tollakkal! És főleg: ne így próbáld
meg kivívni új barátod elismerését, mert az olyan, mintha őt magát is
birtokolni próbálnád. Na, fel a fejjel! Még látjuk egymást – azzal eltűnt,
éppolyan hirtelen, ahogy szokott.
*
Tepertő kissé megkönnyebbülve
látott hozzá az odú kicsinosításának. Igaz, hogy túl sok eszköz nem állt
rendelkezésére, de amit közönséges mohából, páfrányból, ágakból, levelekből,
szalmából ki lehetett hozni, azt ki is használta. Közben direkt oda sem
pislantott, ahol a pókháló rendesen lenni szokott. Néha pihenésképpen kiállt az
odú elé, és megpaskolta mindkét hűséges diófája törzsét. Azok ágaik halk
suhogtatásával válaszoltak, ami felvidította Tepertőt. Kezdett biztos lenni
abban, hogy egyszer a fák nyelvezete is összeáll agyában, mint ahogy a
rágcsálók cincogását is megértette egy-két hét után.
Másnap megjelent Donna, egy
nálánál százszor nagyobb tarisznyával a kezében, dönögve-donogva.
– Na, látod! – kezdte Tepertő
derűsen. – Neked is van varázserőd. Különben hogyan tudnál ekkora csomagot
cipelni?
– Á! – legyintett ő. – Ezt
Sillyna kötötte rám bűvkötéssel, hogy el ne hagyjam, és ne érezzem a súlyát. Ő
meg Lelkecske küld neked pár hasznos holmit a vackod szépítgetéséhez.
A tarisznyából előkerült
tárgyakról gyorsan kiderült, hogy mágikus fajtából valók. Maga a tarisznya is
annak bizonyult, hiszen a kipakolt halom jóval nagyobb volt annál, ami rendesen
belefért volna. Volt ott el nem kopó kelme az új ágyneműhöz, tű, cérna, gyűszű,
csettintésre fellángoló varázsgyertya, összecsukható asztalka (összehajtva
akkora volt, mint egy levélboríték), tál, bögre, kanál, színes
hajókabin-ablaküveg és egy hatalmas szamovár, amelynek Donna elmagyarázta a
használatát. De a legnagyobb meglepetést egy iciri-piciri kecske okozta.
Alig volt nagyobb, mint Tepertő
játékszer korában. Vidáman mekegve rohangált fel s alá, majd barkarügyekre
emlékeztető szarvacskáival kedvesen megdöfködte Tepertő csülkeit. Ő ekkor vette
észre, hogy a kis kecskének nem kettő, hanem három szarva van, s ennek okát
sietett is megkérdezni Donnától.
– Ez nem kecske, kis buta! –
mulatott a dongótündér. – Ez egy trikornis, azaz háromszarvú. Mindig ilyen
irinyó-pirinyó marad, de majd meglátod, mennyi tejet ad neked. Még fejni sem
kell, elég, ha este adsz neki egy tálat, reggelre ott lesz a habos tej. Annyi
titka van, hogy dióval kell etetni, ha lehet, semmi mással. És be kell engedned
a párnád mellé, különben boldogtalan lesz.
– Ezt mondanod sem kellett volna
– ujjongott Tepertő. – Pont egy ilyen kispajtásra vágytam.
– Azért vigyázz! – vonta össze a
szemöldökét Donna. – Sok mindent nem tudok, de egyet igen. Az emberek gyermekei
hajlamosak kis állatokat kérni ajándékba, aztán megunják őket, nem törődnek
velük. Néha még el is viszik messzire, hogy ne találjanak haza. Olykor még
gonoszkodnak is velük…
– De én nem vagyok embergyerek! –
ellenkezett Tepertő.
– Épp elég, hogy egyszer már
kisfiúnak hitted magad – válaszolt szokatlan határozottsággal Donna. – Szóval
vigyázz rá mindig, mert aki nem vigyáz egy trikornisra, háromszorosan kapja
vissza a bajt. – Ezzel a végső, szigorú kijelentéssel el is dongott az
orgonabokrok között.
Tepertő csak kissé szeppent meg.
Hogy ő elhanyagoljon egy kis lényt, aki még tejet is ad neki?! Nonszensz!
Vidáman barackot nyomott a gida fejére, majd behívta, dióval kínálta. Elkezdte
rendezgetni ajándékait az odúban, és a végeredménnyel annyira elégedett volt,
hogy már nem is bánta a belső szoba elvesztését. Fúrt egy kerek lyukat is, hogy
elhelyezhesse a színes ablakot, melyet aztán agyaggal körbeszigetelt. A
varázsgyertyák és az üvegablak együttes fényjátéka különös hangulatot
kölcsönzött a korábban sivár üregnek. Tepertő annyira felvidult, hogy eszébe
jutott, napok óta nem látta Pucit.
Másnap el is csörtetett hozzá,
bár útközben rájött, hogy nem újságolhat el szinte semmit. Eddig nem említette
a belső szobát, így most nem mesélhette el annak elvesztését, illetve az új
dekoráció történetét sem. Mindenképpen látni akarta szeretett cicókusát, még ha
nem is szólnak egymáshoz, akkor is. Viszont Gidóról (így nevezte el a kicsi
trikornist) mindent bevallhat, jutott vidáman eszébe, hiszen a tündérekről
mesélt már, így nem kell magyarázkodnia, füllentenie.
Ott is találta Pucit, folyton termő almafája
tetején, lustán nyújtózkodva a fészkében. Nem vette észre Tepertőt, így a
kismalac megállt egy pillanatra a fa alatt, majd szelíden meglapogatta annak
törzsét. Csodák csodájára az almafa megélénkült, lehajtotta egyik vaskos,
göcsörtös ágát a földig. Tepertő felcaplatott rá, mire újabb és újabb ágak
álltak rendelkezésére. Egy fél perc alatt azon kapta magát, hogy egy ág beemeli
Puci fészkébe.
– Jééé! – ámult el a cicókus. – Megtanultál
fára mászni?
– Inkább megtanultam a fák nyelvén
– jelentette büszkén Tepertő, mire az ágak rosszallóan megrezegtek alatta.
– Illetve – szeppent meg kissé –
ők tanultak meg engem megérteni…
Ekkora sértést már nem viselt el
az almafa, úgy lerázta magáról Tepertőt, mint egy túlérett gyümölcsöt. Kissé
fájlalta is a derekát, amikor feltápászkodott.
– Engedd vissza! – hallotta Puci
kérlelő hangját a lombok között. – Biztosan csak rosszul fejezte ki magát. – Ám
a fa mozdulatlan maradt. Puci kénytelen volt lesurranni a kissé rosszkedvű
Tepertőhöz.
– A szívére vette – kommentálta
tárgyilagosan a dolgot. – A fák nem könnyű esetek. Még a végén engem is ledob,
ha veled barátkozom… – Tepertő sértődötten, durcásan elkapta a fejét.
– Na! Nem gondolod, hogy emiatt
nem barátkoznék veled.
– De ha nem enged fel a fa?
– Akkor elmegyek hozzád.
Tepertő szeme felcsillant. –
Tegyél most egy próbát! – sürgette Pucit.
Sajnos látnia kellett, hogy Puci
minden nehézség nélkül felsuhan a fészekbe, majd vissza. – Ez nem jött be –
gondolta.
– Tudod mit? – csillant fel Puci
szeme. – Mindenképpen elmegyek hozzád. Akit a fám akár egyszer is felenged a
fészekig, amellett akkor is biztonságban vagyok, ha nem maradok a környéken.
– Tényleg? – Tepertő nagyon bamba
képet vágott. Még egy csepp nyál is kicsordult kitátott száján. – Most eljönnél?
Puci bólogatott, és már fel is
pattant Tepertő hátára. Több se kellett a kismalacnak, olyan vad csörtetésbe
kezdett, mintha csak újra a Csigabiga jegén siklott volna. Puci egy idő után
kénytelen volt a fülébe kapaszkodni, nehogy leessen. A vad iram ellenére ő is
élvezte az utat, még pár szem szamócát is sikerült leszüretelnie a vágta
közepette. Most érezte csak át igazán, hogy mennyire fontos ő Tepertőnek. Eddig
csak durcás, követelődző megnyilvánulásnak tartotta, amikor Tepertő nem akart
egyedül aludni az almafa tövében, most viszont vegyes érzelmekkel tapasztalta,
hogy a kismalac mennyire kötődik hozzá. Egyrészt nagyon szerette Tepertőt, és
tényleg kíváncsi volt már az otthonára, másrészt viszont félt attól a
„ténytől”, hogy míg ő egy légies madár, addig Tepertő egy földhözragadt
vadmalac, és ez a kapcsolat nem biztos, hogy túl sok jóval kecsegtet a jövőre
nézve.
Akárhogy is gondolta Puci, mire
megérkeztek, már teljesen kiverte a fejéből a negatív gondolatokat. Ha nem is
tette volna, a napozóterasz, a két hetyke diófa, a színes üvegablakon beszűrődő
fény, a varázsgyertyák táncoló lángocskái, a kedves esetlenséggel összefércelt
párnák, paplanok mindenképpen megtették volna hatásukat. Valahogy nem így
képzelte el egy vadmalac hajlékát, még akkor sem, ha történetesen ez a malac
kék színű, és valaha játékállat volt. Gidótól pedig teljesen elolvadt.
Tepertő sürgött-forgott,
kinyitotta a kisasztalt, feltett egy adag teát a szamovárban, egy tálba diót,
mogyorót, mandulát, pisztáciát öntött. Felajánlotta Pucinak, hogy nyugodtan
üljön egy párnára, ha kemény lenne a padló, majd kirohant, hogy szedjen egy
szép csokor virágot az asztalra. Visszatérve Pucit a sarokban találta. De nem
ám akármilyen sarokban, hanem a pókhálós sarokban. Puci egy pillanatra még
hatalmas farkát csóválta a sarok előtt, majd egy szökkenéssel eltűnt. Tepertő először meghökkent, majd még egyszer
külön meglepődött azon, hogy megint látja az ezüstös hálót. Közelebb lépett, de
valahogy úgy érezte, jobb, ha nem is próbál Puci után ugrani. Visszaült az
asztalkához, elrendezte a virágokat és várt. Körülbelül tíz perc múlva Puci ki
is ugrott a pókhálóból.
– Ez csodálatos! – ujjongott. –
Nem is meséltél erről a szobáról, meg a pókról.
– Beszéltél a pókkal? Mit
mondott?
– Hát, a nagy részét nem mondhatom
el, mert megígértette velem. De megnyugtatott, hogy akár ketten egyszerre is
bemehetünk. Menjünk be! – kérlelte Tepertőt, miközben már vonszolta is a
háló felé.
– Talán majd máskor –
bizonytalankodott Tepertő.
– Most! Most! Most! – erősködött
Puci.
– De… Nem tetszik neked itt kinn?
Hoztam még virágokat is.
– Jaj, annyira kedves vagy! –
Puci alig vetett egy pillantást a virágokra. – Nagyon szép az előszoba is, de
ott benn… Hát az tényleg fantasztikus!
Tepertő készült megsértődni, hogy
Puci nem értékeli eléggé az ő két dolgos keze munkáját, de ezzel az érzéssel
mintha a háló halványodni kezdett volna.
– A sértődés nem helyénvaló dolog
– gondolta. – Azt kell tennem, amire Puci kér. Ha annyira szeretne odabenn
lenni velem, akkor meg kell próbálnom. Ha nem sikerül, akkor is felajánlhatom,
hogy ő ott aludjon. – Azzal engedett a húzásnak, vonszolásnak, és együtt
nekirugaszkodott Pucival. Nagy megkönnyebbülésére jött az ismerős bukfencérzés,
és már benn is találták magukat. A szoba változatlan képet mutatott.
Puci vidáman ugrándozott
össze-vissza, mindenhez hozzányúlt, mindent megvizsgált. Tepertő rásandított a
hálóra, vajon nem figyeli-e a pók őket, vajon nem mond-e most olyan dolgokat,
ami mindkettőjüknek szól? De a pók már nem volt ott. Tehát valóban nem nőtt még
fel, nemcsak észrevette újra a bejáratot, de át is jutott rajta. Eszébe jutott,
hogy a pók manómalacnak szólította, meg hogy Sillyna szerint a manók örökké
gyermekek maradnak. Ezek szerint Puci is manóféle lehet, talán ezért nem nőtt
be a feje lágya tizenegy év alatt sem. Puci közben a ládikóhoz ugrott.
– Azt ne nyisd ki! – kiáltott rá
önkéntelenül Tepertő, de már késő volt.
– Nincs benne semmi – jelentette
Puci, fejjel a ládában. Tepertő közelebb lépett, de Puci már visszazárta a
fedelet. Eszébe jutott, hogy nem mindenki lát egyformán, és az volt az érzése,
talán jobb, ha ő mégsem néz bele a titokzatos dobozba. Épp elég izgalmasak az
eddigi események is.
– Aludjunk itt! – kérte Puci. –
Ezeken a puha párnákon.
– Alhatunk itt is, ha ezt
szeretnéd. De be kell vallanom, hogy ez a szoba valójában nem az enyém.
– Hát kié? – Puci hangja kissé
csalódott volt.
– Nem tudom. Senkié. Nem mondta a
pók?
– Nem. Ő csak azt mondta, hogy
utoljára egy furcsa szerzetet látott itt. Te azért elég furcsa vagy, nem?
Mármint, nem bántani akarlak ezzel…
– Persze. Értem – sietett
biztosítani Tepertő. – Csak úgy vagyok furcsa, ahogy te is az vagy. Ezt nem
jegyezte meg a pók?
– Jaj, nem árulhatok el mindent –
intette meg Puci egy ujjával. – De most már itt is éppolyan biztonságban érzem
magam, mint a fészkemben. Ez olyan, mintha neked is fészked lenne. – Közben
boldogan hanyatt vágta magát a mohapárnákon. Tepertő örült is, de kissé
csalódott is volt, hogy Pucit végül mégiscsak a manólak fogta meg, amely ugye
nem az ő érdeme. Aztán lassan felengedett, elhessegette a negatív gondolatokat.
Kiderült, hogy Gidót is könnyedén le tudta hozni a hóna alatt, így a kis
trikornisnak sem kellett egyedül aludnia. Este ott vacsoráztak, és a párnák, Puci
puhasága meg Gidó szuszogása együttesen lágyan beleringatták az álomba.
*
Ha Tepertő eddig boldog volt Puci
almafája alatt, most rá kellett jönnie, hogy kétszer olyan boldog. Néha ugyan
összeszorult a gyomra, amikor belépett az odúba, vajon látni fogja-e a hálót,
vajon át tud-e csúszni rajta, de egy idő után már csak az járt a fejében, hogy
legrosszabb esetben is csak annyi történik, hogy teljesen átengedi a belső
szobát Pucinak, Gidó meg majd valahogy eldönti, melyikőjük párnáján akar
aludni. A pirinyó trikornis minden reggelre megtöltött egy nagy tálat langyos,
habzó tejjel, amelynek Puci egyszerűen nem tudott ellenállni. Már csak hetente
egy-kétszer kérte meg Tepertőt, hogy a hátán vigye el az almafához látogatóba.
A fa túltette magát a sérelmeken, és újra felsegítette Tepertőt a fészekig, így
néha ott is aludtak.
Puci kuckója Tepertőt a bűvös
tarisznyára emlékeztette, abból a szempontból, hogy belül háromszor-négyszer
olyan tágas volt, mint amilyennek kívülről látszott. Ha még olyan különleges
felszerelések is lettek volna benne, mint például Tepertő összehajtogatható
asztalkája, akkor arra gondolt volna, hogy neki is tündérek segítettek a
lakberendezésben. Ám Puci egyből megjegyezte, hogy ezt a vackot ő maga tákolta
össze, már nem is tudja milyen réges-régen, Puci pedig nem szokott füllenteni.
Belül mindent puha szőrszálakból szőtt, fonott, kötött és horgolt holmik
borítottak. Tepertő, bármivel is érintkezett, olyan melegséget érzett, hogy ha
nem tudja magáról, hogy egy elvarázsolt játék, akkor azt mondja, olyan ez, mint
az anyaméhben. Mindenesetre épp olyan jó volt Pucinál, mint az ő belső
szobájában. Ami azt illeti, ha együtt voltak, és megölelték egymást, akár Villa
de Gonosqua hatodik pinceszintjén is lehettek volna. Még egy gyakorlati haszna
is volt a túráknak: a bűvös tarisznya segítségével ilyenkor mindig bőséges
almakészlettel térhettek vissza az odúba.
Arra is volt alkalom, hogy Puci
bemutatkozhasson a tündéreknek, mégpedig egyszerre mind a háromnak. Tepertőnek
feltűnt ugyan, hogy Sillyna karjai végig keresztbe vannak fonva, mutatóujjai
mereven húgára és lányára mutatnak. Ezek szerint a két oktondi tündérnek megint
lett volna valami olyasmi mondanivalója, amit a tapasztalt darázs-dáma nem
akart elárulni. Aztán megint sokáig nem mutatkoztak.
Beköszöntött az ősz, amelynek
nagy részét az avarban hempergőzve, bújócskázva töltötték. Aztán jött a tél,
nagyot hógolyóztak az első hó leestével. Puci rákérdezett Kárgó Bácsira, mire
Tepertő komolykodva megjegyezte, hogy az agg varjú valószínűleg elment. Puci
egy pillanatig sem tűnt úgy, mintha ezt megértette volna, inkább úgy fogta fel,
hogy biztos talált egy jobb helyet a varjúapó. Tepertő lopva megpróbálkozott
azzal, hogy a diófától kérdi meg régi, rendszeres lakója hollétét, hogylétét,
de megint csak sejtelmes ágsuhogtatást kapott válaszképpen.
Eljött a karácsony is, amiről
Tepertő Pucitól hallott életében először. A cicókus azt mondta, hogy a
csodálatos almafa ilyenkor hozza utolsó termését, amely nem közönséges
gyümölcs, hanem kristálygömb-alma. Már tizenegy ilyen almát őriz a fészekben.
Meg is egyeztek, hogy az ünnepet ott töltik, együtt várva a varázslatos
pillanatot. Puci elejtett egy megjegyzést arról is, hogy ilyenkor ajándékot
illik egymásnak adni, így Tepertő fokozott izgalommal készült az estére.
Végül, mielőtt teljesen
kétségbeesett volna, vajon mi lenne megfelelő meglepetés Puci számára, megjelent
Zümőke, hogy kisegítse. Az utolsó pillanatban bukkant fel egy különös
gömböcskével. Akkora volt csak, mint egy narancs, és Tepertő nem is találta
különösnek. Most inkább azt kívánta, Sillyna hozott volna valami hasznosabb
holmit, bármilyen savanyú képpel adta volna át. Zümőke kissé fel is húzta az
orrát a hálátlan ábrázatán, de hamar megenyhült, és hajlandó volt magyarázattal
szolgálni.
– Ne hidd, hogy én találtam ezt
ki. Szerintem ez még csak nem is afféle tündérholmi, még Sillyna sem tudja,
mire való. Lelkecske adta azzal, hogy Pucinak biztosan tetszeni fog. Márpedig,
ha ő valamiről úgy érzi, hogy örömet okozhat, akkor biztosan úgy is lesz, ezt
elhiheted. Ha nem tudnám, hogy emberanya szülte, azt hinném, hogy ő is
tündérféle.
Tepertőt ez valamelyest
megnyugtatta. Végül is a bogyókból összefércelt esetlen cicókusfiguránál,
amelyet eszkábált, talán egy ilyen tiszta fényű kicsi gömb is nagyobb tetszésre
talál.
El is indult a hulló hópelyhek
között kora délután az almafa irányába, hátán a tarisznyával, abban a golyóval
és a boldogan mekkentgető Gidóval, akinek háromszarvú kobakja jobbra-balra
ki-kikandikált az ismeretlen tájékot szemlélve. Gidó nagyon élvezte a havat,
sokszor úgy eltűnt benne, mint egy kis vakond, és Tepertőnek nagy önuralomra
volt szüksége, ha este be akarta hívni az odúba. Svaszka ugyan fel-felbukkant a
környéken, vastag, téli bundájában parádézva, és megígérte, hogy fél szemmel
mindig figyel a kicsi trikornisra, Tepertő mégis sokat aggódott miatta. Most
mindenesetre meghagyta neki, hogy maradjon a tarisznyában, legyen szófogadó kis
gida.
Épp sötétedéskor ért az almafa
alá, amely már engedékenyen nyújtotta is alsó ágát. Pucinak nyoma sem volt, de
Tepertőnek nem volt rossz érzése. Amint feltornászta magát a fészekig, egyből
szembetalálta magát egy apró fenyőfácskával, ami Puci kunyhója előtt állt. Nem
értette, minek egy almafa tetejére még egy fenyőfát is ültetni, de még mindig
sok mindent nem értett Puci gondolatvilágából. Megtelepedett a fenyő mellett,
megetette Gidót egy marék dióval, és türelmesen várt.
Puci úgy bukkant fel a kunyhóból,
mintha előtte ott sem lett volna. Praclijaiban egy színes dobozkát szorongatott,
és mosolyogva nyújtotta Tepertő felé. Ő ekkor kapott észbe, hogy talán neki is
be kellett volna csomagolnia a golyócskát, de már mindegy volt. Átvette a
dobozt, felnyitotta. Egy sál volt benne, ami Puci illatát árasztotta. Félig
vöröses, félig barnás csíkos mintája volt. Tepertő rögtön észrevette, hogy Puci
bundája mintha nem lenne olyan tömött, mint ami télire megfelelő lett volna.
Szinte könnyekig hatódott, amikor rájött, hogy Puci saját prémecskéjéből szőtt
fonalat, abból kötött számára sálat. Örökre ajándékba kapta Puci egy részét.
Ezek után már valóban
szégyenlősen nyújtotta át a csomagolatlan, tompa fényű, sima golyót, melyről ő
sem tudta, mire való. Puci kézbe vette, ám ugyanabban a pillanatban a gömb
felreppent és megtelepedett a fenyő csúcsán, földöntúli fényben pompázva. Puci
bűvölten nézte, Tepertő meg sem mert mukkanni. Közben az almafa legfelső ágán,
épp a fejük felett, egy különös alma kezdett kifejlődni egy rügyecskéből.
Hamarosan olyan méretűvé vált, mint Tepertő ajándéka, majd magától levált az
ágról, és úgy repült a golyóbis felé, mintha mágnes vonzotta volna. Tepertő
legnagyobb meglepetésére egyszerűen összeolvadt a két test.
Ám ezzel még nem volt vége. A
kunyhó belsejéből újabb fénylő almácskák süvítettek ki, és mindegyiket elnyelte
a bűvös gömb. Tepertő magában számolta, épp tizenkét almát kebelezett be a mohó
ajándéktárgy. No, gondolta, Lelkecske ezzel most alaposan mellényúlt. Az
ajándéka beszipkázta Puci féltve őrzött különleges almáit. Mit fog ezért most ő
kapni…
Ám Puci teljesen más dimenzióban
volt. Sokáig nézte a fénylő golyóbist, mintha transzban lenne. Még Gidó sem
mert megmukkanni. Aztán a gömb felröppent és szétrobbant a fa felett, csodás tűzijátékot
produkálva. Puci nedves szemmel tapsolt örömében. Még egy percig némán figyelte
az esti égboltot, mintha a tűzijáték újra kezdődhetett volna, majd Tepertő
nyakába borult, és olyan szorosan ölelte át, mint még soha eddig a pillanatig.
ÚJ TÁRSASÁG
A tél olyan volt ezek után, mint
egy mágikus pillanat. Tepertő ugyan nem is fogta fel, mi történhetett azon a
karácsony estén, de nagyon örült Puci örömének. Hóvárat építettek Gidónak, szánkóztak
a domboldalon, még a Csigabiga egyes szakaszain is, este forró tejet ittak,
összebújva aludtak, hol Tepertő belső szobájában, hol Puci fészekkuckójában.
Tepertőnek többé eszébe sem jutottak olyan kérdések, hogy hová megy, aki
elmegy; manók-e ők, vagy csak furcsa állatkák; lesz-e újra olyan pillanat,
amikor nem léphet be a pókhálón túlra. Az egész élet úgy formálódott
körülöttük, mint egy szivárványszínű szappanbuborék.
Tepertő megállt a növekedésben,
amit nem is bánt. Nagyjából másfélszer akkora volt, mint Puci, ami ideálisnak
bizonyult több szempontból is. Például fáradság nélkül csörtetett vele
keresztül az általuk ismert erdőrészeken, ugyanakkor egyre otthonosabban
mozgott az almafa ágai között is. Elég erő volt benne, hogy két ujjal törje fel
a legkeményebb mandulahéjat is, mégis elég gyengédség maradt benne ahhoz, hogy
legszorosabb ölelésével se okozzon fájdalmat cicókusának. Az egyetlen újdonság
fokozatosan éledező kalandvágya volt. Néha úgy érezte, nem elég ismerni a patak
azon szakaszát, amely összekötötte az almafát a Hömpölygővel. Néha megemlítette
Pucinak, hogy bepakolhatnának egy nagyobb adag elemózsiát a bűvös tarisznyába,
és felmehetnének a Csigabiga forrásáig. Puci erre mindig azt felelte, hogy arra
megbízhatatlan állatok laknak, ravasz rókák, nyűgös nyusztok, falánk farkasok
és mogorva medvék. – És hiú hiúzok – tette hozzá ilyenkor magában Tepertő
Svaszkára gondolva, de nem akart gúnyolódni Pucival.
Azért ő néha távolabb merészkedett
annál a határnál, amelyet mindketten elfogadtak lakóterületüknek. Ilyenkor
izgatottan, fújtatva csörtetett, lihegve loholt, hátha szembejön vele valami
szokatlan kalandforrás. Aztán hazaiszkolt, mielőtt még Puci gyanút fogott
volna, és épp olyan lelkesedéssel tette fel a teát, törte a diót vacsorára,
mintha csak a szomszédos csalitosban járt volna.
Egy kora tavaszi délutánon
viszont új ismeretséget kötött. Annyira megszokta már, hogy az erdőlakók
elkerülik, hogy először a nyusziról, akit megpillantott egy tisztáson, azt
hitte, hogy azért ugrál eszeveszetten össze-vissza, hogy elkerülje a vele való
találkozást. Nem is törődött vele, mert egyébként is megéhezett. Hátát egy
vakondtúrásnak vetette, és elkezdett mogyorót majszolni. Csak úgy a szeme
sarkából vette észre, hogy a nyuszi épp felé ugrabugrál, hol jobbra, hol balra,
de végső soron határozottan közeledve. Hipp-hopp, ott is termett egy
szökkenéssel Tepertő előtt, szemeiben zavart keveréke a túljátszott rémületnek
és a pajkos bolondozásnak.
– Látod? – azzal ugrott kettőt,
egyet hátra, egyet előre.
– Mit? De ne ugr… – a nyuszi
megint nem maradt egy helyben.
– A gyilkos méheket – vetette oda
két szökkenés közben.
– Nem. És hagyd ezt abba, mert
elszédülök!
A nyuszi megállt és nagy
tappancsaival alaposan megvakarta lifegő füleit. Nagyon kedves és bolondos kis
állatnak látszott, ami Tepertőt Puci megpillantására emlékeztette. Csak míg
Puci először felszaladt előle a fára, ez a nyuszi egyenesen ide szlalomozott az
orra elé.
– Ne lennének ezek a gyilkos
méhek! – nézett körül aggódva a nyuszi. – Amúgy egész jó lenne ez a környék.
– Én egyet sem láttam.
– Azt hiszed, csak úgy kitalálom?
Majd ha legközelebb egy barátomnak azt mesélem, hogy egy kék malac nem
hitte el a méheket, akkor majd ő nem fogja elhinni a kék malacot. – Gyorsan
körbeugrálta Tepertőt, aki kissé tényleg megszédült.
– Csak azt mondtam, hogy nem
láttam őket, úgyhogy meg is nyugodhatnál.
– Épp egy baráttal vettük észre a
méhkast – kezdte a nyuszi a történetet csak úgy magától. – Én egyből menekülni
akartam, de ő mondta, hogy most alszanak, lophatnánk egy kis mézet…
– Lopni nem szép dolog – szúrta
közbe Tepertő.
– Jaj, ez nem olyan! A méheknek
nem kell a méz, csak úgy termelik. Azé, aki ki meri venni a kaptárból. –
Tepertő megkönnyebbült. Így mégiscsak más. – Szóval a nyest azt mondta, nyúljak
csak be, dobjak ki neki egy darabot, aztán fussunk két irányba, mert akkor a
méhek nem tudják eldönteni, kit kövessenek, így megússzuk ép bőrrel. Ki is
dobtam neki a lépet, aztán uccu. Futottam vagy száz kilométert.
– És mikor osztjátok el a mézet?
– Hát azt nem tudom – vakarta
megint a fülét a nyuszi. – Nem volt idő rá, hogy ezt a részt megbeszéljük. Most
lehet, hogy nem is látom hetekig.
– Menj el hozzá még most! –
tanácsolta Tepertő. – El is kísérhetlek.
– Á! – csóválta a fejét a nyúl. –
Nem tudom én, merre lakik…
– Tényleg a barátod ez a nyest? –
hitetlenkedett Tepertő.
– Ki mondta, hogy a barátom? Épp
csak összefutottunk a méhkas előtt.
– Akkor bizony jól átvert téged.
Meglépett a mézzel, te meg futhattál a méhek elől.
– Na ugye, hogy most már te is
belátod! Elhiszed a méheket.
Tepertőnek határozottan úgy tűnt,
hogy míg Puci kissé bolondos, addig ez a nyúl határozottan bolond. Egyszerűen
nincs ki mind a négy kereke. Nem lenne szabad egyedül mászkálnia az erdőben.
Kissé máris megkedvelte, pusztán a féltés miatt, hogy még egyszer megüti a
bokáját szegény. Bemutatkoztak, a nyuszit Nussziának hívták. Tepertő
felajánlotta, hogy hazakíséri.
– Jó. Az merre van? – kérdezte
teljesen természetes hangon ő, miközben megint ugrándozni kezdett.
– Hogy-hogy merre van? Nem tudod,
merre laksz?
– Ja, hogy én? – nevetett
zavartan. – Erre is, arra is, hol ennél, hol annál, hol csak úgy egy bokorban.
Azt hittem, hozzád megyünk…
– Hát, ha nincs lakásod, pár
napig meghúzhatod magad nálam. Aztán majd keresünk neked is egy megfelelő
üreget, ahol berendezkedhetsz.
Nusszia vidáman ugrabugrált végig
az úton, és értelmetlenségeket hordott össze. Legalábbis Tepertő sok mindent
nem értett vele kapcsolatban. Például, hogy mikor, kit nevez barátjának; miért
nem épít saját üreget; hogy élhet így napról napra? Azt sem tudta, vajon Puci
mit szól majd az új ismeretséghez, viszont arra határozottan kíváncsi volt,
vajon Nusszia is észreveszi-e a pókhálót?
Erre aztán gyorsan fény derült,
ugyanis a bohó nyuszi épp a pókhálós sarokban huppant le, ahogy berontott az
odúba, és megjegyezte:
– Hű! Micsoda tisztaság! Még egy
pók sem merne itt hálót szőni. Komolyan mondom, életemben nem jártam még ilyen
rendes üregben.
Körbeugrált, de olyan hevesen,
hogy épp levert egy gyertyatartót, amikor Puci belépett, és a meglepetéstől
kiejtette a kezéből a szamócával teli kosárkát. Pár szem épp Nusszia elé
gurult, aki nemes egyszerűséggel felmarkolta és lenyelte őket. – Komolyan
mondom, itt a földről lehetne enni – fűzte hozzá.
Tepertő sietett átesni a
bemutatási ceremónián és a gyors magyarázkodáson, miért szertelenkedik egy
ismeretlen nyúl az odúban. Valahogy az volt az érzése, hogy Puci nem fogadta
kitörő örömmel a vendéget. Amíg Puci ugrándozása mindig kecses és légies volt,
Tepertő csörtetése pedig körültekintő és óvatos, addig Nussziát elnézve félő volt,
hogy bármelyik pillanatban puszta véletlenségből átugrik az üvegablakon. A
vacsora legalább megnyugtatta, csak a fülével tapsikolt örömében a jobbnál jobb
falatokat majszolva. Puci illedelmes, ám tartózkodó maradt, Tepertő viszont
felengedett, és teli szájjal röhögött Nusszia bolond kalandjain. A nyúl olyan
furcsaságokon esett át, és olyan bolondosan adta elő a történeteit, hogy
Tepertő alig vette észre, amikor Puci felállt és távozni készült.
– Miért mennél el? Nusszia itt
kinn alszik, mi pedig majd a belső szobában.
– Öcsém! Belső szoba is van?! –
Kapta fel a fejét a nyuszi.
– Igen. Nézd csak! – Tepertő
átugrott a hálón, majd két másodperc múlva visszatért. Puci a fejét csóválta,
Nusszia szemei csak úgy düledeztek a csodálkozástól. Majd hirtelen fejest
ugrott a sarokba, akkora csattanással csapódva be, mintha csak Ferrus Durcius
vágta volna be az üregajtón az egyik vaskesztyűjét. Tepertő odaugrott segíteni,
és mire beborogatta a szédelgő nyuszi kobakját egy nedves párnahuzattal, azt
vette észre, hogy Puci már ott sincs. A malacpánik szokásos jeleként megpördült
párszor egy helyben, majd Nussziához szólt.
– Próbálj meg veszteg maradni egy
kicsit, és vigyázz Gidóra! Le is fekhetsz a paplanokra aludni, csak Gidót
engedd magad mellé! – Azzal kirohant az éjszakába.
Puci még soha nem ment haza
egyedül, főleg nem éjjel. Tepertő ugyan sejtette, hogy a cicaszemek jól látnak
a sötétben is, de Pucit ismerve ez nem volt feltétlenül áldásos. Néha jobb, ha
inkább semmit nem veszünk észre a baljós, rémisztő dolgokból, akkor kevésbé
ijedünk meg tőlük. Nem messze meg is hallotta Puci szipogó hangját egy fa alsó
ágáról, látta világító, zöld szemeit. Nagyon megrendült. Még sosem látta Pucit
sírni. Csendben leült a fa alá, és egy ideig mindketten hallgattak.
– Mi a baj? – kérdezte végül
Tepertő.
– Semmi! – szipákolt Puci. – Haza
akarok menni.
– De… Megbántottalak? Nussziával?
Svaszka is lakott nálam, tudod.
– Neki nem parádéztál a belső
szobával.
– Most sem parádéztam –
méltatlankodott Tepertő.
– Hazaviszel? – kérdezte Puci,
mintegy lezárva a témát.
– Ha ezt akarod… – jegyezte meg
Tepertő inkább durcásan, mint készségesen.
Puci lesurrant, felült Tepertő
hátára és szó nélkül csörtettek az almafáig. Puci még mintha mondani akart
volna valamit, de Tepertő sarkon fordult és eltűnt az éjszakában. Mire hazaért,
már teljesen eluralkodott rajta a duzzogás. – Hogy lehet ilyen? Ez biztos nem
helyes nézőpont. Még, hogy én parádézok! Ő most be sem tudna jutni, mert önzően
gondolkodott. Biztos még azt a pár szem szamócát is sajnálta, amiket Nusszia a
földről szedett fel…
Ekképpen gondolkodott Tepertő,
majd kissé lecsillapodott, és kissé meg is szeppent, vajon ez a nagy
durcáskodás, sértődöttség nem zárja-e be előtte is a kaput. – Nem is érdekel! –
kapott új erőre a duzzogásban. – Puci nem is értékelte soha a külső szobát, amit
saját magam rendeztem be. Nusszia meg majd elolvadt, úgy odavolt érte. Nem is
kell nekem az a manólak, mert nem is manó vagyok. Mától vadmalac vagyok és
punktum! Majd Nusszia megmutatja, hol vannak az igazi testvéreim. Vele amúgy is
be lehet járni az egész erdőt, nem ül otthon, mint Puci…
*
Tepertő konokul kitartott
elhatározása mellett, hogy attól a naptól fogva ő büszkén vállalja a vadmalac
létet. A pókhálós sarokra rá se nézett, behunyt szemmel eltorlaszolta egy
jókora párnával, és meghagyta Nussziának, hogy azt a sarkot szigorúan kerülje
el. A nyuszi nem sokat kérdezett, és bár továbbra is sokat ugrabugrált
bolondul, ezt a szabályt be tudta tartani. Amúgy is sokat voltak házon kívül,
volt hogy a szabadban éjszakáztak. Sorra látogatták Nusszia közelebbi
ismerőseit.
Ott volt például Tronzó, a kopottas, foghíjas tüskézetű sündisznó. Egy
szűkös, korhadt faodúban lakott, ahol semmiféle berendezés nem fért volna el.
Tronzó megevett minden rendű-rangú gyümölcsöt, bogyót, és egyéb lehetőségekkel
is élt. Például, ha nem talált mást, elvolt csalánlevélen és papsajton is. Nem
csoda, hogy nagy ismerője volt a gombáknak, hiszen több olyasfajta baleseten
túl volt már, mint amilyet Tepertő egyszer elszenvedett. Mellesleg szenvedélyes
dohánylevél-rágcsáló volt, ami miatt Tepertő nem szeretett szemtől szembe
beszélni vele, mert rettenetes szagot árasztott.
Aztán ott volt Sebestyén, az
álomszuszék teknőc. Őt valamiért szerette Nusszia felkapni és cipelni magával
egy darabig, amikor összefutottak az erdőben. Sebestyén viszont vicceket
szeretett mesélni, főként nyuszivicceket. Például az első vicc, amit Tepertő
halott tőle, így szólt: – Miért nem eszik a nyúl befőttet? … Mert nem fér a
feje az üvegbe. – Mivel Tepertő nem értékelte kellőképpen Sebestyén
szellemességét, a következő már az volt, hogy – Miért sír a kis vadmalac? ... Mert
az apja azt mondta, túrjon ki egy gödröt, és most nem tudja hazavinni. –
Tepertő nem értette, Nusszia miért cipel magával fél napig egy csipás szemű
teknőcöt, aki csak ennyire képes.
De a csúcs Hermész volt, a
hermelin. Ő majdnem a falu határában lakott egy elhagyott kukoricagóréban. Vele
élte át eddig a legtöbb furcsa kalandot Nusszia. Hermész ugyanis azért lakott a
falu szélén, mert bejárt tojást csórni a különféle házi szárnyasokhoz, és néha
a nyuszi is vele tartott. Tepertő ezt nagyon nem helyeselte, de aztán hagyta
magát meggyőzni.
– A tyúkok direkt a magamfajták
miatt tojnak annyit – jelentette ki sanda oldalnézésével Hermész. – Vagy azt
hiszed, minden tojásból kiscsibe lenne? Vegyünk tíz tyúkot. Tojnak napi
átlagban négyet. Az napi negyven, havi ezerkétszáz, évi tizennégyezer-négyszáz.
Ha azt veszed, hogy egy éves csirke már tojik, tíz év alatt már átvennék a
hatalmat az erdő felett, annyian lennének.
Nusszia szaporán bólogatott, és
Tepertőnek is be kellett látnia, hogy nem érdemes egy ekkora matematikussal
vitába szállnia, hiszen ő még csak egy kétesztendős kismalac. Ezek az állatok
itt mind az erdőben születtek, a maguk erejéből tanulták meg, hogyan lehet itt megélni.
Nem volt folyton termő almafájuk, mágikus mohapárnájuk, bűvös tarisznyájuk vagy
tejet adó trikornisuk. Ha ő is valódi erdőkerülő vadmalac akar lenni, hozzájuk
kell idomulnia.
Ami Gidót illeti, már nem adott
minden reggel tejet. Tepertő ugyan nem hagyta magára, és folyton dióval etette,
de Gidó láthatóan nem élvezte a sok csavargást, szabad ég alatt hálást, és
főleg: az új társaságot. Néha bánatosan mekegett, mintha Pucit hívná. Hermész
egyszer a szarvacskáján tört fel egy tojást, amikor nem figyelt oda senki. Ha
Tepertő látta volna, biztosan jól elagyabugyálja a sunyi hermelint, de Hermész
persze mindig vigyázott rá, hogy tetten ne érjék.
Tepertő szomorú volt, hogy nehéz
összeegyeztetni megszokott életstílusát ezzel az újsütetű ismeretségi körrel, de
konokul megmaradt eredeti elképzelésénél. Ha Puci kíváncsi rá, az ő ajtaja
nyitva áll, szívesen látja. De meg kell akkor barátkoznia azzal a gondolattal,
hogy ő, Tepertő, egy vadmalac, aki vágyik a csörtetésre, avartúrásra és a
valódi erdei életre. Ezek a cimborák talán nem olyan érzékenyek, kifinomultak
és kedvesek, mint egy cicókus, de sok mindent tudnak, amit Tepertőnek még meg
kell tanulnia. Ha pedig Gidó nem érzi így jól magát, majd elmehet Donnával,
amint a dongótündér újra mutatkozik.
*
A tündérek persze ilyen esetekben
hajlamosak voltak távol maradni. Tepertő arra gondolt, ez annak a jele, hogy
neki most valóban az a feladata, hogy élje az életét, ahogy neki jól esik. Csak
hát, a gond az volt, hogy két hónap elteltével még mindig nem esett jól. A
gombákat ugyan már messziről felismerte, tudott egy csomó faviccet, és volt már
őrposzton Hermész tojásszerző akcióján is, de valahogy kezdtek elmaradozni a
kalandos élmények. Puci pedig egyre jobban hiányzott.
Nusszia ugyan még mindig kedves
volt neki minden bolondságával együtt, szerette, ha nála alszik, van valaki
mellette. A nyuszi egyszer valóban betörte az üvegablakot, és tönkretette a
gyertyák nagy részét is, de ezzel még együtt lehetett élni. Gidó is adott
tejet, ha csak Nusszia volt vendégségben. A nyuszi mindig játszott vele, diót
szedett neki, és este a füleivel takarta be, amikor Gidó kettőjük közé bújt.
Tepertő meg is kérdezte, miért van neki szüksége ilyen szedett-vedett
barátokra, hiszen jobban meglennének csak ők ketten. – Talán később még Puci is
megbarátkozna a kelekótya nyúllal – gondolta –, de ami a többieket illeti…
– Jaj, nem is tudom – felelte
fülcimpáját húzgálva Nusszia. – Kell a változatosság. Tronzó vigyáz rám,
Sebestyén megnevettet, Hermész meg… Tudod, olyan vagány fickó. – Kissé
elpirult. – És rém okos, nem igaz?
– Hát, számolni azt tud –
jegyezte meg fintorogva Tepertő. – A múltkor is azért adott neked egy tojást a
faluban, míg ő hármat tartott meg. Jól kihasznált.
– Nem kell nekem egy tojás sem –
vallotta be Nusszia. – Mindig odaadom Sebestyénnek, hogy csempéssze be valami
vadkacsafészekbe. Muris lenne, ha egyszer kiköltenék, és egy kiscsibe úszkálna
a Csigabigán. A kaland miatt teszem. Te nem élvezted, amikor őrt álltál, és
tudtad, hogy bármelyik pillanatban felébredhet a komondor?
– Nem – vallotta be kurtán
Tepertő.
– Hát majd a ma esti kártyapartit
élvezni fogod – ugrálta körbe a nyuszi. Tepertő rosszat sejtett. – Idejön
mindenki hozzád és játszunk. Hermész kifigyelte a padlásról, ahogy az
embergyerekek játszanak, aztán megfújta a paklit. Ne nézz már így mindig! Egy
ilyen kártyapakli semmit nem jelent egy embernek. Különben is elhagyná
előbb-utóbb.
Mielőtt Tepertő tiltakozhatott
volna, meg is jelent a díszes társaság. A dohányon nyammogó Tronzó és a
sandaképű Hermész, akinek hóna alatt bóbiskolt Sebestyén, csipás szemekkel és csepegő
nyállal. Kurtán üdvözölték Tepertőt, Hermész megcsiklandozta Nusszia füle
tövét, majd benyomultak az odúba. Kérdezés nélkül tömni kezdték magukba a diót,
mogyorót, miközben a feleszmélő Sebestyén máris elsütött egy nyuszis viccet, melyet
ráadásul Tepertő már hallott is, de Nusszia most is jóízűt nevetett rajta.
Hermész hamarosan elővarázsolta a színes kártyapaklit, és fontoskodva
kiterítette az asztalon.
– A legfontosabb – kezdte –, hogy
tétre megy a játék. Különben nem sok értelme van. Itt mondjuk szotyira
játszunk, de mindenki előre kijelenti, hogy ő mire váltja be a nyertes
szotyiját. Például mindenki kap ötvenet, nálam az tíz tyúktojást ér. Tepertőnél
mondjuk tíz kiló mandulát.
Ezen aztán sokáig vitatkoztak,
ugyanis Tepertő sokallta a tíz kiló mandulát tíz tojás ellenében, Tronzó pedig
csak csiperkében gondolkodott, ami épp mindenütt nőtt az erdőben. Végül aztán
mind tojásban egyeztek meg, amire ugyan Tepertőnek nem volt nagy szüksége, de
beletörődött ő is.
– Akinek nincs tojása a végén, és
tartozik, az majd segít nekem a faluban, és így meg tudja adni – jelentette ki
Hermész.
– Mármint neked? – akadékoskodott
Tepertő. – Honnan tudod előre, hogy nyerni fogsz?
– Csak általánosságban beszéltem.
Rajtad kívül mindenki megértette, nem így van? – Mindenki bólogatott. – Akkor
kezdjük! – Hermész osztani kezdte a lapokat.
– Mik a szabályok? – kérdezett
újra Tepertő. Hermész sandábban már nem is nézhetett volna.
– Mik a szabályok? Mik a
szabályok? Folyton akadékoskodni kell? Akinél az ász, az az ász; a király, az
király; a dáma a ház, de a bubi az gáz. Értve vagyok? – Megint mindenki
bólogatott, de Tepertő ezt már megelégelte. Letette a lapjait és felállt.
– Akkor csak játszatok –
fújtatott. – Én inkább kimegyek levegőzni.
– A gond csak az, hogy ezt öten
kell játszani – nézett fanyalogva Nussziára Hermész. – Cukifalat! Azt mondtad,
ő is benne lesz.
– Mégsem lesz malaca a nyúlnak? –
nyögte be Sebestyén. Nusszia most a nevetés helyett elpirult, és kérlelőn
nézett Tepertőre.
– Na, Tepertő! Csak egy partit. A
kedvemért…
– Rendben! – egyezett bele egy
jókora hatásszünet után Tepertő. – De Tronzó nem rághat több dohánycserjét itt
benn.
A toprongyos sün Hermészre
nézett, aki bólintott, mire Tronzó fogott egy üres mogyorós tálkát, és
beleköpte a pofányi dohányt. Tepertőnek majd felfordult a gyomra, még Nusszia
is érezhetően megrökönyödött, de nem szólt egyikük sem.
– Egy valódi vadmalac sosem
majrézna emiatt – dörmögött Tronzó.
– Sokat kell még fejlődnöd –
toldotta meg Hermész.
A hermelin újra osztott.
Tepertőben forrongott a sértődöttség. Eltökélte, hogy most már valóban
felkeresi a vadmalacokat, nem fog ilyen szedett-vedett erdőkerülők véleménye
alapján viselkedni. Még egy-két sértés, és legközelebb megkéri Sillynát, hogy
ha átokszóró kedvében van, csak keresse fel a három jómadár valamelyikét. De
már Nussziát is nyűgnek érezte. Magában azért adott neki még egy esélyt, talán
azért, mert nem akart újra teljesen egyedül maradni.
Két-három parti úgy zajlott le,
hogy Tepertő csak testben volt jelen, gondolatai vadul cikáztak minden irányba.
Akkor kapott észbe, amikor már csak öt szem szotyi volt előtte. Hermész épp egy
kártyalappal seperte maga felé a magokat, miközben Nussziát okította.
– Igaz, hogy ász vagy Cuki, de
mondtam, hogy a dáma a ház. Vagyis én. Tehát viszem a bankot szabályszerűen.
Nem, nem, Tronzókám, a király sem olyan király ilyenkor. De tőlem akár itt abba
is hagyhatjuk – nézett körül sértődötten. – Már így is jöttök nekem összesen
vagy ötven, hatvan tojással. Csak meg kell számolnom, hány szotyi van előttem…
– Számoljunk csak! –
reccsentett rá fenyegetően Tepertő. – Én úgy látom, van ott körülbelül
háromszáz mag, meg még előttünk is vagy száz összesen. Ami lehetetlen, mivel
öten kezdtünk fejenként ötvennel. Egy ma született vadmalac is rájönne a
csalásra, nem kell hozzá nagy matematikusnak lenni. Hermész időközben kipótolta
a saját zsetonjait az asztal alól. – Összecsapta az asztalkát egy pillanat
alatt, mire mindenki láthatta a hermelin ölében a szotyis zacskót. – Vége a
játszmának! – kiáltotta Tepertő, utat engedve haragjának. – Tronzó különben is
újra dohányt vett a szájába, Sebestyén nyála pedig folyton az asztalra csorog. Elegem
van belőletek! Kifelé azonnal! Te is Nusszia! Madarat tolláról, tudod… Mozgás!
KIFELÉ! Meg ne lássalak még egyszer titeket a környékemen!
Még a dörzsölt Hermész is
megszeppent Tepertő dühe láttán. Tronzó szorosabbra húzta magán tüskebundáját,
Sebestyén az orra hegyéig behúzta a nyakát a páncéljába. Nusszia mintha
elszégyellte volna magát, mintha mondani akart volna valamit, de Hermész
tódított rajta egyet, kipenderítette maga előtt az odúból. A hermelinnek
utoljára még sajnos volt alkalma szembe találkozni Gidóval, és éles fogaival
belemart a kis trikornis nyakába, majd villámgyorsan kisiklott, és elnyelte a
sötét erdő.
Az egész egy pillanat alatt
zajlott le, Tepertő még alig eszmélt a dühkitörésből. Majdnem Hermész után
vetette magát, de Gidó vérző sebe láttán meggondolta a dolgot. A trikornis
panaszosan mekegett, de Tepertő közeledésétől elhúzódott. Mindhárom szarva
vörösen izzott, orrlikából kis gőzfoszlány süvített elő. Tepertő megérezte,
hogy rá mérges. Joggal, gondolta, hiszen elhanyagolta ezek miatt az
anyaszomorítók miatt.
– Ne haragudj Gidó! – könyörgött
Tepertő könnyes szemmel. – Hadd lássam el a sebed!
Ám a seb Tepertő szeme láttára
gyógyult be magától, csak a szarvak izzása nem szűnt meg, és Gidó rosszalló
tekintete is maradt. Újabb fújtatás után a trikornis nagyot szökkent, és ő is
eltűnt az éjszakában. Tepertő újra teljesen egyedül maradt, mintha az élete
csak egy folyamatos körhinta lenne, ahol minden körért ugyanazt az árat kell
újra megfizetnie, csak a szédülés lesz egyre erősebb.
*
Tepertő másnap fedezte csak fel,
hogy eltűnt a bűvös tarisznyája. Rémlett neki, hogy Tronzó mintha rejtegetett
volna valamit a tüskekabát alatt, mielőtt távozott, de akkor túlságosan feldúlt
volt ahhoz, hogy erre felfigyeljen. Az is eszébe jutott, hogy Donna szerint
háromszorosan kapja vissza a bajt, aki megbánt egy trikornist, és erre mint
első büntetésre gondolt. Belátta, hogy kár volna Hermészre kenni az egészet,
neki kellett volna jobban odafigyelnie, hogy ilyen alakok ne kerülhessenek Gidó
közelébe.
Pár napig tétován bolyongott a
környéken egy marék dióval a mancsában, Gidót szólongatva, de csak Svaszkával
futott össze. Ennek is annyira megörült, hogy nem szégyellte elpityeregni magát
a hiúz előtt. Svaszka megrendülve hallgatta végig az egész történetet a
nyuszival való találkozástól kezdve a csúfos végkifejletig.
– Nátyon rossz társasag –
csóválta a fejét. – Há Svászka a környéken lett vólna, bíztosan élkápja a
grábancukat. Már ámuty is fénem a fogam Hérmészre. Kifosztja cínegék,
pácsirtak, vőrösbégyek fészkeit. Gónosz állat.
– Én meg azt hittem, csak
tyúktojást lop – vallotta be Tepertő.
– Csák nátyon ritkan. Jóbban
széreti a kisebb tojasokat. Kőlcsönkéri a sűn tűskebundájat, még a téknőc
páncéljat sisáknak, hoty a mádarszülők még ne csipdessék. A két másik
gyálazatos ségit néki, ázok sem vetik meg a tojasokat. Sájnos ván pár ílyen
élvetemült társasag ébben áz érdőben is, pédig ez még ném is rossz kőrnyék.
– És Nusszia? Ő is benne van
ezekben a gonoszságokban?
– Ném. Csák a nyulak mind
bólondok. Könnyű őket bécsapni, könnyű őket kihásználni. Ő csák ety ártatlan
bálek. De te miért báratkoztal ílyen álakokkal? Miért nem méntél vissza Púcihoz?
– Mert én a vadmalacokat
szerettem volna megtalálni – csüggedt el Tepertő. – Nusszia azt mondta, hogy
Hermész tudja, hol tanyáznak, csak várnom kell, míg alkalmas lesz a
bemutatásom.
– Szégény Tépertő – paskolta meg
a hátát Svaszka. – Gyére vélem, májd én mégmutatom őket néked.
Elindultak egy ismeretlen
csapáson, árkon-bokron, csalánon, szamárkórón, tövises bozótokon át. Végül
Svaszka megállt, hegyezte kissé pamacsos füleit, majd arra kérte Tepertőt, hogy
nagyon óvatosan, minél halkabban lépdeljen a nyomában. Így kúsztak ki csendben
egy páfránylepte szikla tetejére, ahonnan egy kis katlanra nyílt a kilátás.
A katlan alján három megtermett
vadkan hentergett egy iszamlós sártócsában. Sörtéjük erősebb, mint Tronzó
tüskéi, agyaruk sárga és ápolatlan, szemük vérben forog, pocakjuk, mint a
söröshordó. Látható élvezettel paskolták egymásra a poshadt tócsavizet,
miközben pöfeteggombát dobáltak a pofájukba, hogy hangosan csámcsogjanak rajta.
Tepertő lába a földbe gyökerezett. Ez lenne hát a sorsa. Felnő, pocakot ereszt,
agyarat, sörtét növeszt, és a posványban fetreng.
Tepertő térde megremegett, épp
eléggé ahhoz, hogy megcsússzon egy páfránycsomón, és lebucskázzon a sártóba.
Épp nekiütközött az egyik kan hátának, nagy felfordulást okozva. Csak úgy
spriccelt a latyak, ahogy a három vaddisznó csülökre pattant. Nyilvánvalóan úgy
vélték, hogy valamiféle támadás érte őket. Tepertő sietett volna bocsánatot
kérni, de mielőtt megtehette volna, az egyik vadkan észrevette a káosz okozóját,
és jókorát taszított rajta agyarával. Talán rosszabbul is járt volna szegény
Tepertő, ha a bátor Svaszka két ugrással ki nem menti a veszélyzónából. Tepertő
félig aléltan vette tudomásul, hogy a hiúz rohan vele, ahogy csak a lába bírja,
majd sötétlila függöny ereszkedett a szemére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése