Mesekönyv

A minap eszembe jutott, hogy újra elolvasom a saját könyvem. Aztán ezzel együtt az is felmerült bennem, hogy talán megosztom itt, mivel már nyomtatott formában úgy sem kapható, és nem is tervezem, hogy még egy magánkiadást letolnék belőle.

Miután megállapítottam, mint saját magam legszigorúbb kritikusa, hogy 9 év után sem szégyellem a sztorit, eldöntöttem, hogy tényleg kipókolom a világhálóra, a saját gyéren látogatott blogomra, amire senki nem kíváncsi, de azok az emberek annál fontosabbak nekem ;)

Szóval, a konstrukció az lesz, hogy mivel a regénynek 18 fejezete van, hármasával fogom kiposztolni, heti rendszerességgel. Meg mindjárt iderittyentek egy kis előszót és köszönetnyilvánítást is, ami kimaradt a könyvből.

  Előszó a blogos "kiadáshoz":

Kilenc éve (szinte pontosan) a tavaszom nagyon borongósra sikeredett.

Volt pl. benne egy elválás. Nem ám szakítás, az túl durván hangzik. Ez egy szép-szomorú kép máig is, kb. olyasmi, mint ahogy az őszi szél fosztogatja a sárga leveleket, hol nagyobb csomókban, hol épp csak megrezegteti, hagyja a helyén még picit, de a vége már látható, az ágak pucérak lesznek hamarosan.

A kötelező depressziómat az Amorf Ördögök debut albumával tuningoltam, meg némi Rivotrillal, amit felírt a doki, ugyanis a munkahelyemen is felmondani készültem, de még előtte gondoltam elmegyek betegszabira pszichés alapon.
De nem hagytam ám magam, nem olyan családból származom én!

A depresszió segít néha az alkotómunkában (főleg, ha nem kell bemenni a call centerbe telefonálni, mert fizet a TB), és én nekiültem írni a sztorit, aminek az alap karaktereit még Gücivel teremtettük meg. (Güci = Gücülke, aki maga is mesekarakter, Bálint Ágnesé, de én így becéztem a barátnőmet.)
Itt rögtön megmagyarázok valamit: én magam (mint azóta sokan mások) neccesnek találtam a Puci nevet a "női" főszereplő számára, és bár a Cikcakk egy semleges név, de ezzel mentem volna, ha Güci nem ragaszkodik a Pucihoz. Picit megnyugtatott, hogy a Móra Kiadó lektora sem jegyzett meg semmit a névvel (és címmel) kapcsolatban, csak azt írta hogy nagyon tetszik neki a sztori, küldi tovább a főszerkesztőnek.
Aztán persze a Móra nem adta ki, mert nem írtam előtte semmi mást (akkor még blogot sem, nem mintha ez itt számítana valamit is), szóval első nekifuásra kb. 200 oldalas meseregényt, amit eleve nem lehet marketingelni 10-11 év alatt még akkor is necces lett volna, ha legalább 6 kiszavazzást túlélek előtte a Big Brotherben...
Ha Fekete Pákó egyszer ír 10 versikét, és Soma rajzol hozzá 10 rajzocskát, az tuti elférne az Auchan polcán, 599 Forintért...
De nem panaszkodom, hiszen iszonyatos terápiás hatása volt, és nagyon elégedett voltam pusztán már azzal is, hogy mégis van valami az életemben, amibe nem csak belekezdek, de pontot is teszek a végére.

Közben eltelik pár év, Dublinban is jártam korábban, az volt az a nyugodt-békés periódusom, amikor a rajzokat kb. leskicceltem,  későbbi illusztrációkhoz.

2008 végén került papírra a mese, 100 példányos magánkiadásban.

Elfogyott teljesen szinte, ami még egy olyan dolog ami sem előtte (tetoválás), sem utána (SzendóKuckó, Vakláma Klub) nem sikerült soha: konkrétan nem bebukni a lóvét, amit valami vállalkozás-félébe fektetek. Néha már azt érzem, vissza is vásárolnék 1-2 példányt, hiszen mindig barátkozik az ember, és néha ajándékoznám is.

Köszönetek:

Gücinek, Ancinak és Krisztinek, akik még készülőfélben olvasták és bíztattak.

Andikának, aki - mint második legszigorúbb kritikusom - megjelenésre méltónak találta, és áldozatos munkával korrektúrázta.

Laczkó Lackónak a tördelésért.
Mindenkinek, aki megvásárolta és ezen belül is háromszoros hurrá azoknak, akik el is olvasták.
(Ha nem, akkor most hajrá!!!)

Bocsánat:

Andika, nincs meg a korrektúrázott változat elmentve, így ebben lehetnek hibák. 

Mindenért felelősséget vállalok ;)

Illusztrációk itt:

http://www.flickr.com/photos/10957909@N03/sets/72157623123480341/

PUCI ÉS TEPERTŐ

A KÉT KIRÁLYSÁG

III. Ferrus Durcius de Gonosqua¹ kinn állt kastélya egyik égbekarcoló tornyának erkélyén. Elmaradhatatlan páncélkesztyűjével időről időre belemarkolt a balkon kovácsoltvas korlátjába, szétmorzsolva ujjai közt pár szál aszott töviskórót, amik körbefutották a kastély minden falát, tornyát, meg az egész város minden zegét-zugát. A toronynak mintha kifejezetten az lett volna a feladata, hogy szétmarcangolja az alacsonyabbra tévedt bárányfelhőket, ezzel is kifejezve a várúr állandó vérengző hangulatát.

A bárányfelhők persze fittyet hánytak rá. Ha beleakadtak a torony egyik-másik kitüremkedő tüskéjébe, szétrebbentek, és sok kicsi felhőbarikára váltak szét, amelyek gügyögve-gurgulázva bégettek. Azonban a király nem hallhatott ebből semmit, lévén az emberi fül nem képes e hangok felfogására. Így hát két kisbárány-pamacs – amik egy különösen logikátlanul kihelyezett, fűrészfogas épületkiegészítő elem segítségével váltak le az anyafelhőről – más módját választotta Ferrus Durcius bosszantásának. Fürgén alászálltak, és egy röpke pillanatra megtelepedtek a király kesztyűin. Egymásra kacsintottak, és mindketten kipréseltek magukból egy kis adag esőt, mint két önkifacsaró fehér szivacs. Tovaröppenve egy csókkal egyesültek, így megint csak egyetlen kisbáránnyá váltak, ami vidáman igyekezett a nyáj után, hogy elmesélje a csínyt.

A király megérezte, hogy a számára utálatos folyadék beszivárog a kesztyű vasgyűrűi között, de már csak az öklét tudta rázni a felhőcskére. Rögtön még dühösebb is lett, ugyanis amikor ökölbe szorította a kezét, a kesztyű élesen csikorgott, jelezve, hogy máris beindult a rozsdásodás folyamata.

– Malicius! – bődült el, az intézőt szólítva. – MALICIUS! – Majd bajsza alatt dörmögött tovább. – Hogyan lehetséges, hogy ezek a kis átokfattyak képesek ilyen hiperkorrodáló vizet termelni? Biztosan e mögött is annak a fene Jegenyének a sámánjai állnak. Amikor az ő búzaföldjeiknek eső kell, akkor ott esik. Amikor meg neki napsütéses idő kell, akkor átküldeti ide ezeket a megbűvölt felhőket, hogy rozsdásodást okozzon a seregem páncélján, és az épületek vasveretén. Eső! – puffantotta ki undorral. – Víz, víz! Mi haszna a víznek? – Ferrus Durcius nyilvánvalóan nem volt tudatában, hogy többek között az ő királyi testének is több mint a fele vízből áll. – Persze kell a kovácsoltvas edzéséhez, no meg a gépeim hűtéséhez, de arra bőven elég ez a nyamvadt folyó, minek kéne még eső is?

Mintegy végszóra el is kezdett csendesen cseperegni, ami elől a király úgy ugrott vissza a torony belsejébe, mintha forró olajat öntöttek volna az égből. Csak úgy zörgött-csörgött a páncélzata. Főként azért csörömpölt annyira, mert hátraugrás közben épp nekiüközött a sietve érkező intézőnek.

– Ezer bocsánat felség. – Mondta Malicius, miközben féltérden megállt a feltápászkodás közben. Ferrus Durcius egy horkantás kíséretében megtaszította vascsizmájával, mire az intéző a fenekére pottyant egy méterrel távolabb. Jobbnak is látta ott maradni.

– Vidd ezeket a zsírozóba! – vágta a király súlyos kesztyűit a keselyűforma emberke arcába. – Hozz újat! Vadonatújat! Ezek már csak egy poroszlóhoz méltók. Mikor készül már el az a pokolbéli szélgerjesztő gépezet, amivel megfutamíthatjuk az összes nyavajatört felhőt? Jelentést kérek! – Az intéző felcihelődött. Így látszott csak igazán a dögkeselyűhöz való hasonlatossága. Az, hogy tar kopasz volt, még nem lett volna elég, de görbe hátán jókora púp éktelenkedett, és hosszú, vékony nyakát minduntalan visszarántotta vállgödrébe, amire úgy tűnt, mintha csak kampós orra akarna mutatkozni, hogy kapcsolatban maradjon az eseményekkel. Ezt a szokását persze a királyhoz való közelség messzemenően indokolttá tette, tekintve, hogy állandóan felé repülő tárgyaktól kellett tartania. – Azonnali jelentést kérek! – hangsúlyozta Ferrus Durcius. – És most rögvest hozasd fel ide Makkeinsteint! Lódulj!

– Ti meg mire vártok idióták?! – förmedt rá a két ajtónállóra. – Ereszt kiereszteni!

Hangosan csörömpölve, a két talpig páncélos őr egy vaskerékhez ugrott, és elkezdték tekerni, ami csak még nagyobb ricsajt csapott. Tudniillik, a fogaskerekek is rozsdásak voltak. Villa de Gonosquában¹ – a király városában – mindenhol megszokott hang volt a nyekergés-nyikorgás, csikorgás-bicsorgás, egyszóval minden elképzelhető hang, amit fém a fémmel érintkezve kiadhat, de ahogy most beindultak a kerekek, megfeszültek a láncok, az már több volt a soknál. Ferrus Durcius kénytelen volt két lapát tenyerébe temetni a füleit. Orrlyukai ütemesen szűkültek-tágultak, szemhéja remegett, miközben figyelte ahogy a torony erkélye fölött lassan kifeszül egy denevérbőrökből összevarrt tetőponyva. Hamarosan a király biztonságosan kiállhatott az esőbe, csak hogy dühösen megállapítsa; az Esthajnalcsillag királyság búzamezőit vígan simogatja a májusi napsugár.

A két királyságot egy nagyon széles folyam választotta el. Olyan széles volt, hogy a középső sávját – ami önmagában volt vagy ötszáz méter – mindkét uralkodó semleges vizeknek ismerte el. Jobb partján, ami az Esthajnalcsillag dinasztia szállásterülete volt, Hömpölygőnek nevezték, míg a bal parton Epeömlésnek. Nem csoda hát, hogy a folyami halak rajai ezek után inkább a jobb partot választották, egy-egy rosszmájú csuka, vagy a vérengző piráják kivételével. Így Esthajnalcsillag halászbárkái mindig bőséges fogásnak örvendtek, míg a túlparton többnyire nem fogtak semmit kövér piócákon kívül. Ráadásul ez a tekintélyes terebélyessége a folyónak megakadályozta, hogy Villa de Gonosqua és a mögötte komorló Sierra² Mortadella hegység árnyéka bármikor is elborítsa a jobb part lankáit. Az árnyék sokszor küszködött, nyújtózott, araszolt feléjük, de alig jutott a semleges vizek határáig, a nap már búcsúzkodott, vitte tovább éltető fényét a nyugatabbra lakók számára. A fény nélkül pedig az árnyék egy pillanat alatt szétfoszlott a fodrozódó vízen, hogy átadja helyét a hold tükörképének.

X. Jegenye király országa, az Esthajnalcsillag-terület, egész más képet mutatott, mint a Gonosqua királyság. Mondhatni, szöges ellentéte volt annak. Csikorgás helyett kacagás volt az általános zajforrás, mivel egyébként is nagyon kevés vasat lehetett itt látni. A házak, pajták, csűrök, szélmalmok és vízimalmok, de még a királyi palota is fából és vályogtéglából épült. Minden házhoz takaros kis kert tartozott, gyümölcsfákkal, kerekes kúttal és nagy szénaboglyával, amin pirospozsgás gyerkőcök viháncoltak. Az utcák mindkét oldalán vadgesztenye és diófasorok futottak, és semmilyen épület nem haladta meg egy jól megtermett fa magasságát. Az emberek épp akkora házakban laktak, amekkorára szükségük volt. A nagyobb családok nagyobban, a kisebbek kisebben. A kicsi kertbe nem építettek soha túl nagy házat, hogy legyen hol futkosnia a házőrző kutyának is. A természetes arányokat, komótos életmódot kedvelték, szerettek összhangban élni az őket körülvevő világgal. Ismeretlen volt náluk a kapzsiság, zsugoriság, irigység, féltékenység. A király is alig szedetett adót, így a nép jómódú és egészséges volt, nem láttak koldust már vagy háromszáz éve az utcákon.

Szerette is őket az anyatermészet. Soha nem volt olyan szárazság, ami kiégette volna a mezőket; sosem tartott olyan sokáig az esőzés, hogy elkátyúsodjanak az utak; nem volt jégeső, ami leverte volna az érett cseresznyét. A tél hideg volt, de nem esett akkora hó, hogy elzárja a kutyaól bejáratát; a nyár meleg, de nem kapott senki hőgutát. Valahogy mindig olyan volt az időjárás, hogy egyaránt hasznára vált a termésnek, és tetszett az embereknek. Nem is jött soha divatba az időjárásra terelni a szót, ha nagy ritkán kényszeredetté vált volna a társalgás. Ha két esthajnalcsillagi kicsit megakadt egy beszélgetés során, akkor inkább csendben figyelték a madarakat, vagy akár egy szirmát bontó tulipánt, amíg valamelyiküknek újra eszébe nem jutott valami.

Bezzeg a túlparton! Villa de Gonosquában annyi szegény ember tömörült össze egy kis helyen, hogy sokan a hatodik pinceszinten laktak, és havonta egyszer láttak csak napfényt. A zaj – főleg az alsóbb szinteken – elviselhetetlen volt a város alatt működtetett hatalmas gépeknek köszönhetően. Ezekkel a gépekkel csupa vas- és rézárut állítottak elő, többek között rengeteg fegyvert. Éjjel-nappal hányták a szenet a kemencékbe, hogy fűtsék a kohókat, gőzgépeket. Nem hiába lakott a királyi család égig érő tornyokban, hiszen az utcák felett állandóan sűrű füst gomolygott, az emberek folyamatosan köhögtek, prüszköltek, a növények közül csak a legmakacsabb gizgazok voltak képesek életben maradni. A sok árut, fegyvert messzi földeken adták el, amiből a Gonosqua család busás hasznot húzott, az emberek mégis toprongyosak voltak és éheztek. Azért, hogy mégis dolgozzanak, minden ötödik alattvaló fegyveres, páncélos poroszló volt, akik a legkisebb fegyelemsértésért helyben vasra vertek bárkit. Ha nagy volt a füst, akár a saját rokonukkal is megtették ezt, mert nem ismerték fel a kulimásztól; amazok meg őket nem ismerték fel a sisakrostély alatt.

Földrajzilag is egyszerű jellemezni a királyságot. A folyóparti lápoktól, ingoványoktól, bűzlő mocsaraktól eltekintve csupa meredek szikla, meg tövises bozót volt. A hegyeket át, meg átlyuggatták a hatalmas bányák, hogy a Sierra Mortadella egy jókora lyukacsos sajtra kezdett emlékeztetni. Napi huszonnégy órában fejtették a szenet, bányászták az érceket, vájkáltak az arany után. Élelmiszert nem is teremtettek elő, mindet meg kellett vásárolniuk. És itt vissza is térhetünk a balkonon álló Ferrus Durcius sötét gondolataihoz.

– Ha csak egyszer lerohanhatnám azokat a búzamezőket, felgyújthatnám a csűrjeiket, malmaikat… – Ábrándozott. – Kénytelenek lennének százszoros áron vásárolni az én felhalmozott készleteimből.

Nem sokáig merülhetett el azonban szörnyű fantáziaképeiben, ugyanis visszatért Malicius, háta mögött Makkeinsteinnel, a feltalálóval, gépkarbantartóval, bányamérnökkel, és még felsorolhatnánk az összes olyan posztot, amihez Villa de Gonosquában egy csöppnyi ész kellett. Nem is csoda, hogy Makkeinstein nem volt odavalósi, gyakorlatilag rabként tartották az egyik pincében, amit laboratóriumnak rendezett be.

– Felség! – kezdte remegő hangon Malicius. – Alázatosan jelentem, hogy a szélgerjesztő fejlesztése közben a rozsdás csavarok miatt az egyik tartópillér összeroppant, és az öntöttvas főfúvócső kettétört. – Az intéző szinte minden második szónál mélyen behúzta a nyakát, attól tartva, hogy az új pár acélkesztyű bármelyik pillanatban az arca felé repülhet. – A munkálatok – hallható volt mekkorát nyelt – így két évvel tovább tartanak a negyedik, módosított tervhez képest, felség.

Malicius szerencséjére, még mielőtt a hallottak összerendeződtek volna Ferrus Durcius agyában, hogy ott egy jókora dührohamhoz szükséges vértolulást idézzenek elő, Makkeinstein ügyesen hátratolta őt, és a helyébe lépett. A király szája félig tátva maradt, az orrán halkan kipréselődött az indulat gőze. A tudósnak akkora volt az értéke az udvarnál, hogy még ő sem mert ártani neki. Makkeinstein feltolta orrán fémkeretes szemüvegét, mely mozdulat mindig mély benyomást tett az uralkodóra, majd csendben beszélni kezdett.

– Felség! Malicius nem szakember, így nem tolmácsolhatja hűen a történteket. A gazdasági helyzet, az infláció, a túlparton várható bőséges termés óvatosságra kell intsen mindannyiunkat. Fokoznunk kell a kitermelést a bányáinkban, és több és több vasat felhasználni. Mivel az embereket erre motiválni kell, úgy láttam helyesnek, hogy a tartópillér és a főfúvócső elvesztése épp eléggé felbuzdítja őket, hogy keményebb munkával utolérjék a tervet. – Makkeinstein tovább beszélt, a király pedig csüngött a szavakon, melyek nagy részét nem is értette. Elmorfondírozott a tudós egy-egy szaván. Ha Makkeinstein szerint az embereket motiválni kell, gondolta, akkor majd ő kihirdettet egy olyan törvényt, hogy mindenkit jó alaposan motiváljanak meg a poroszlók legalább naponta kétszer. – …így minden gyorsabban amortizálódik… – kapta el újra a szálat Makkeinstein beszédéből, majd elégedetten összecsapta a tenyerét.

– Amorfizál, helyes. Kiváló. Mit is jelent ez?

– Azt, felség – mosolyodott el a tudós –, hogy most újabb évekig biztos alapokon nyugszik az iparunk, a foglalkoztatási-, és népjóléti politikánk.

– Zseniális! – veregette meg a vállát a király. – De én most nem is az ilyen apró-cseprő ügyek miatt hívattalak. Hogy állsz az én kicsi lányom új ajándékával? Tudod, hogy már csak egy hét van hátra a látogatásig. Valami egészen lenyűgözőre lenne szükségünk.

– Mint mindig, felség – kacsintott Makkeinstein. – Holnap reggelre kész lesz a játékszer, de addig maradjon titok, hogy meglepetés érje Rondabella kisasszonyt.

– Pompás! Most elmehetsz a laboratóriumodba dolgozni – villantotta meg sárga fogait Ferrus Durcius, mire Makkeinstein visszavonult állandó őrzői kíséretében.

*

Ferrus Durciusnak volt egy elmélete, miszerint minden kislány egyforma, azaz mindegyik olyan, mint egyetlen lánya, Rondabella. Egyszóval hisztérikus kis zsarnok, aki állandóan új és új káprázatos ajándékokért sivítozik. Mivel Jegenye királynak is csak egy lánya volt, így a két uralkodó elfogadta, hogy a diplomáciai kapcsolatukat az ők kéthavonkénti találkozójára szűkítik le. Abban is megegyeztek, hogy a helyszín mindig az Esthajnalcsillag terület. Egyrészt Jegenye nem engedte volna, hogy tíz éves lánya, Lelkecske, lássa a sok szörnyűséget, másrészt Ferrus Durcius félt a kémkedéstől. Inkább ő kérte meg lányát, hogy nézzen körül alaposan, de csak annyi információhoz jutott egy fintor kíséretében, hogy „ott minden olyan parasztos”.

Ettől függetlenül azt remélte, hogy Lelkecske egyszer megirigyeli Rondabella valamelyik furmányos játékszerét, és addig nyüstöli az apját, amíg az hajlandó hatalmas árat fizetni érte. Akár búzamezőket is átengedne. Tudta, hogy arannyal, ékszerrel, selyemruhákkal nem lehet meghatni Lelkecskét, hiszen Jegenye egész udvartartása kerülte a pompát; még a királyi korona is csak egy erdei bogyókkal kirakott háncsfonat volt. Bízott viszont Makkeinstein tudásában, mágikus képességeiben, hogy olyan játékszert készít, ami sehol máshol nincs a világon. Nem értette, hogy eddig miért nem koronázta siker a próbálkozásaikat.

*

– Hm, hm – morfondírozott magában Makkeinstein a munkaasztala felett. – Mi is legyen ezúttal? Átkokat szóró, repkedő miniboszorkány? Kénköves bűzt lehelő sárkánygyík? Vajon rájönnek-e valaha is, hogy direkt olyan játékot csinálok, amitől Lelkecske csak megijed, csak elborzad? – Hátranézett csöpögő orrú őreire. – Ennek esélye a nullával egyenlő. Tehát lássuk a szempontokat. Egy: legyen kicsi, hogy ha lehet, Rondabella még azelőtt elhagyja, hogy partot ér a túloldalon. Kettő: adjon ki hangot, hogy addig is elszórakoztassa valahogy, mert különben két nap múlva földhöz vágja, és hisztérikus rohamot kap. Három: rossz modor, rossz szellem, rossz szag. Itt mindenki mulatságosnak találja majd. Rossz szag? Hm, hm. Volt már görény, pipázó kalóz, pukizó pudli…Disznó! Ez az, legyen disznó!

Elkezdett gyúrni, formázni egy különleges, sárgásbarna színű anyagot, míg lassan tenyérbeillő malacforma nem lett. Először túl kedves figurának találta, és át akarta formálni amolyan varacskos-félére, de aztán meggondolta magát. Legyen az a meglepetés, hogy igazi disznóságokat fog mondani, mihelyst valaki a közelébe megy. Még helyes kis csíkokat is festett az oldalára, hogy kölyök vadmalacnak tűnjön. Egy királykisasszonyhoz mégsem illik egy közönséges házisertés. A szemgödrébe két fekete gyémántot illesztett, a fülét kissé kajlábbra húzta, majd felnyitotta a malac hasát.

Most kerül bele a lényeg, Makkeinstein mágikus módszerével. Mozogni ugyan nem fog tőle, de egy kis lélek-esszencia belülre, ez az amitől a játék megszólal. A tudós már oda is lépett a lombikokkal, dunsztosüvegekkel, kémcsövekkel telirakott polchoz, és leemelt egy kopottas dobozkát. Felnyitotta, és egyesével apró fiolákat emelt ki belőlük, melyeken titkos jelek voltak felragasztva. A szeme elé emelte, és magának mormogott.

– Részeg matróz; volt már. Piaci kofa? Nem, ez nem koca. Dühöngő adószedő? Ez sem passzol. – Ebben a pillanatban egy falból kilógó csőből gőz süvített ki. Makkeinstein elfeledkezett róla, hogy a laboratórium szomszédos egy gőzkazánnal, és néha a repedt csöveken átütött a gőznyomás. Szerencsére csak a szemüvege párásodott be, azon keresztül nézte a negyedik fiola jelzését. – Kéjelgő pernahajder, ez az! – kiáltott fel vidáman, majd a fiola tartalmát a malac hasába öntötte, és összezárta rajta az anyagot, azután az egyik meleg csőre tette egy percre, hogy megszilárduljon.

– Na, kiskomám! – nézett a játékszer szemébe. – Most holnapig érik benned a matéria, dolgozik a szellem, és mire Rondabella felnyitja a dobozt, olyanokat fogsz neki mondani, hogy sikongat örömében, drága apjaura udvartartása pedig nem győz majd tapsolni. – A malacot egy előre odakészített díszdobozba tette. – Ez talán végre annyira felháborítja majd Jegenye királyt is, hogy megszakítja a diplomáciai kapcsolatot, én pedig megszököm dolgom végeztével.

TEPERTŐ

Másnap reggel az összes előkelőség összegyűlt, hogy tanúja legyen az új csodajáték átadásának. Tudták, hogy mindig tetszik a királynak, de az, hogy mennyire nyeri el a tetszését, egyáltalán nem volt mindegy. Ha kevésbé, akkor kicsit tapsikol, majd elküld mindenkit dolgára, de ha nagyon – mint például a kegyetlen zsoldos szellemével kezelt Görénykapitány –, akkor mindenkinek kioszt egy kis aranyat, és csapra veret pár hordó bort. Makkeinstein ünnepélyes arckifejezéséből sokan nagy dáridót véltek kiolvasni, miközben a trón felé közeledett, kezében a dobozkával.

Rondabella durcásan ült a rengeteg selyem és csipke között. Az egész látvány arra hasonlított, mintha egy csillogó habgömböc tetejére egy tortaalátétlapot helyeztek volna, arra pedig egy makifejet, aminek történetesen még egy szem éretlen szőlőt is dugtak a szájába. Olyan beesett volt az arca, mintha a koponyájára feszült volna a falfehér bőr. Ámbár akkor sem lett volna sokkal megnyerőbb, ha egy pumpát dugnak a szájába, és kellően kerekdedre fújják, ugyanis volt a szemében valami különös gonosz csillogás, ami még helyi mércével mérve is párját ritkította.

Makkeinstein végül elérte a trónust, és ünnepélyesen átnyújtotta a dobozt a királynak, majd illedelmesen hátrébbhúzódott, hogy több teret adjon az uraságoknak a bámészkodásra. A király egy kerek, tömör arany asztalkára helyezte, és óvatosan – már amennyire aranyozott páncélkesztyűi engedték – kibontotta a szalagokat lánya szeme előtt. Rondabella szemei nem mutattak feszült várakozást, bár első pillanatra mindig megörült az új játékoknak; csak pár napon belül kezdte el a becsmérlésüket.

Elsőre a helyes kis vadmalac nem is okozott nagy meghökkenést, tekintve, hogy a nézősereglet felfogása meglehetősen lassú volt; ám amikor a malacka, egyenesen Rondabella bogárszemeibe nézve, megszólalt – Szia! Én egy kisfiú vagyok. Nevezz el! –, súlyos csend telepedett a trónteremre. Egyesek ugyan kuncogni kezdtek, akik azt gondolták, hogy már ez is vicces, de gyorsan magukba fojtották, vagy köhögésnek álcázták. Makkeinstein a haja tövéig elvörösödött, de szerencsére senki nem figyelt rá. Mindenki a királykisasszony reakcióját leste. Rondabella méla undorral elfordította a fejét apja felé, és megjegyezte .

– Ez egy disznó.

– Na és akkor? – mondta védekezőn Ferrus Durcius. – Majd disznólkodik neked. Biztosan tetszeni fog, Kicsi Cserebogaram !

– Miért mondod, hogy disznó vagyok? – kérdezte közben elszontyolodva a kismalac. – Nem csináltam semmi rosszat. Jó kisfiú vagyok.

– Mert egy büdös disznó vagy, nem kisfiú! – robbant ki Rondabella. – Megmondom, mit fogok veled játszani. Disznótort. Először elvágom a torkod, kicsorgatom a véred, megperzsellek, kibelezlek; és nem leszel más, csak hurka, kolbász, szalonna, meg…meg tepertő.

– Tepertő? – remegett a hangja a malackának. Ha képes lett volna rá, egész testében remegett volna. – Ha neked úgy tetszik, hívhatsz Tepertőnek.

Közben a zaklatott Makkeinstein előretolakodott és megragadta a játékot, egyúttal a száját is befogva. – Biztosan valami hiba csúszott a hang beállításába, felség – hadarta. – Most azonnal leviszem, és precízen átprogramozom. Többet ilyen nem fordul elő, felség. – Már meg is indult, szorosan hóna alá gyűrve a vadmalacot, miközben agyában kergetőztek a gondolatok. – A kisfiú esszencia, amit az unokám játékának tartogattam. Hogyan lehetek ilyen szórakozott, hogy elcseréltem a kéjelgő pernahajderrel? És ez volt az egyetlen fiola. Meg kell mentenem ezt az ártatlan játékot, mielőtt a kis varangy tönkreteszi. Vagy ha mégsem, megtetszik Lelkecskének, és beválik a király ördögi terve. – Gondolatait egy éles, sikító, parancsoló hang szakította félbe.

– Kérem – a – disznómat!

Makkeinstein ereiben megfagyott a vér. Lassan megállt. Most Rondabella kedvet kapott hozzá, hogy végrehajtsa mindazt, amit az imént felsorolt. Nem lesz szép ajándék az unokának. Kivette hóna alól a malacot, és szomorúan a szemébe nézett. Ha csilloghat fekete gyémánt nagyon szomorúan, akkor most ilyen csillogás nézett vissza rá. De legalább, ha megsemmisül, nem is jut el Lelkecske szeme elé, gondolta keserűen a tudós.

– Isten áldjon…Tepertő – mondta halkan. – Légy jó kisfiú!

– Isten áldjon, bácsika – válaszolt elhaló hangon Tepertő.

A csendes trónterem egy emberként nézte a letört tudóst. Vajon most őt bünteti meg a király a malőrért, vagy mindenkin kitölti a bosszúját? Egyesek nem akarták megvárni a választ, nesztelenül kislisszoltak egy-egy oldalajtón. A király arcán azonban, érdekes módon, eddig semmi jele nem látszott a haragnak. Inkább úgy festett, mint aki nagyon töri a fejét. Szinte hallani lehetett agya rozsdás fogaskerekeinek csikorgását. Egyszer csak felkiáltott.

– Megvan! Ez az! Rájöttem! Nem vagyunk-e mindenben különbözőek, mint a túlpartiak? Nem lehet, hogy egy ilyen egyszerű kis disznó kell az ő lányaiknak? Hiszen Rondabella mindig azt mondta, hogy olyan parasztosak. A parasztnak disznó kell, nem igaz? – Makkeinstein elsápadt. Nem feltételezett ekkora intelligenciát a királyról. – Ha pedig egy beszélő disznóról van szó – mutatott Ferrus Durcius Tepertőre –, olyan biztosan nincs náluk. Olyat biztos, hogy csak a mi Makkeinsteinünk tud gyártani. Tapsoljuk meg Makkeinsteint! Nagy vigalmat csapunk ma. Mindenkinek kiosztani egy zacskó aranyat – fordult Maliciushoz. – Te pedig – szólt parancsolóan Rondabellához – elviheted a játékot a szobádba. De ha tönkreteszed, ha nem fog beszélni, vagy csak a füle törik le…

Nem kellett befejeznie a mondatot. Rondabella tudta apjáról, hogy a terve mindennél fontosabb, még saját lányánál is. Amiket pedig azok szenvedtek el, akik keresztbe tettek ennek a tervnek, vagy csak a gyanú árnyéka vetődött rájuk, arra intette, hogy most az egyszer az engedelmes kislányt kell eljátszania. Mindemellett már most azon törte a fejecskéjét, hogyan gonoszkodhat Tepertővel, anélkül, hogy maradandó, látható károsodást okozna neki. Szipogva, ártatlan szemekkel bólogatott, és vézna kezecskéjét kinyújtotta a malacka felé. A király bólintott, mire Makkeinstein vegyes érzelmekkel átadta. Tepertő gyomrába belemarkolt a félelem.

*

Tepertőnek, ha lett volna szíve, most biztosan hevesen vert volna, miközben elmosódva égő fáklyákat látott elsuhanni, ahogy a királylány toronyszobája felé sietett vele. Szédült a csigalépcsőtől, felfordult a gyomra. Egyébként is, szinte a kicsomagolása első pillanatától a hasában érezte, hogy itt valami nincs rendjén, hogy rossz társaságba keveredett. Ledisznózták, megfenyegették, gonosz arcok bámultak rá. Az egyetlen, aki kedvesen nézett rá, és aki végső soron elkeresztelte Tepertőnek, elbúcsúzott tőle, mintha már tudná, hogy soha többé nem látják egymást. Tepertő úgy döntött, nevezze ez a kis fúria később ahogy akarja, ő már csak Tepertőként gondol magára. Ez a dacos elhatározás épp a kellő pillanatban adott neki némi lelkierőt, amikor Rondabella berontott lakosztálya ajtaján, és lecsapta őt az öltözőasztal előtt álló nagy, aranykeretes tükör elé.

– Nézd meg jól magad! – förmedt rá. – Látod, hogy egy undok disznó vagy? Ne játszd a kisfiút! Látsz engem is, ugye? – hajolt egészen közel. – Látod? Én kislány vagyok. Te disznó vagy. Na röfögd ki szépen, mi vagy te, és mi vagyok én!

Tepertő egyből felfogta, hogy ő ugyan tényleg nem kisfiú, de hogy ez a makimajom kislány, afelől is voltak kétségei. Még ha így is van, kis elégtétellel töltötte el, hogy sokkal helyesebb ő kismalacnak, mint Rondabella kislánynak. Viszont elég okos is volt ahhoz, hogy mindezeket magában tartsa.

– Én csak egy csúnya malac vagyok, te pedig kislány – mondta bocsánatkérő hangot erőltetve magára.

– Nananana-na! A csúnya malac nem kifejezés. És én? Milyen kislány vagyok én?

– Te egy szép, aranyos, helyes kislány vagy. Én egy ronda, büdös, mocskos disznó. – Ha ez kell neki… – tette hozzá magában Tepertő.

– Hazudsz! – köpte a királylány. – Látom a sunyi szemeden.

Elkezdett fel-alá masírozni a tágas lakosztályban. Csak úgy verte a sarkát a padlóhoz. De legalább Tepertő így csak néha látta felvillanni a tükörképét, és volt ideje több figyelmet szentelni magára. – Hogy lehet, hogy kisfiúnak érzem magam, mégis ennek a kellemetlen lánynak van igaza; úgy festek, mint egy vadmalac. Azt sem tudom, hogyan viselkedik egy kis vadmalac. De neki úgysem az kell. Arra kellek neki, hogy azt mondjam szép, meg okos, én meg csúnya vagyok. Hazudni ugyan nem szabad egy jó kisfiúnak, de egy vészhelyzetben lévő vadmalacnak biztosan, így hát akkor hazudni fogok, hogy ne bántson. – Fekete gyémántszemei huncutul megcsillantak miközben megállapította; nem is olyan rossz dolog vadmalacnak lenni. – A király meg különben is azt mondta, hogy nem árthat nekem, különben már rég összezúzott volna egy kalapáccsal.

Rondabella végül toporzékolni kezdett, és több kristály és porcelánholmit is összetört, mire annyira összeszedte magát, hogy visszatérjen a tükör elé. Kicsit nézte még az első játékát, amit semmi szín alatt nem törhetett össze kedvére. Gondolkodott. Megint otthagyta, hogy egyen egy kis édességet, majd visszatért és tovább gondolkodott. Ez jobban aggasztotta Tepertőt, mint a hisztizés. Végül este felé Rondabella agyában fény gyúlt. Ha nem az ő hibája lesz, nem kaphat büntetést. Itt vannak mindig az egerek, megrágnak mindent. Csak oda kell tenni az egérlyuk elé, és biztosan belekóstolnak. De ha nem is, akkor is jól ráijeszthet ezzel a lehetőséggel a sunyi malacra.

– Én most lefekszem, Disznó. Téged is elhelyezlek éjszakára. Ide ni, ez elé a kicsi barlangocska elé. – Letette Tepertőt a legnagyobb egérlyuk elé, amit talált a falak mellett. – Figyelj jól! Figyelj egész éjjel! Mert innen kapafogú szörnyetegek szoktak előbújni, amik lerágják a disznók fülét, farkát, kikaparják a szemét. Na jó éjt, remélem nem vagy ijedős kisfiú…

Tepertő a mai nap után pont úgy gondolta, hogy alapvetően ijedős fajta lehet, hiszen többször is megijedt. Erre most jönnek a szörnyek is. A hasában megint minden egész kicsire rándult össze. Nem is gondolt arra, hogy egyébként sem tudna aludni, mivel például nincs is szemhéja, amit lehunyhatna; annál inkább gondolt arra, hogy lába hiába van ugyan, nem tud futni, nem menekülhet a szörnyek elől. És mindegy már, hogy a király mit mondott, arra nem volt semmi utalás, hogy a királylánynak védenie kell őt holmi szörnyek ellen. Reggelre biztosan halott lesz, és nem siratja meg senki. Rövid élete során nem is szerette senki, máris meg kell halnia. Érezte, hogy a gyémántszeme olyan fényesen csillog, mintha könnyes lenne, bár tudta, hogy csak belülről sír.

*

Sokáig nem történt semmi, nem volt se mozgás, se hang. Persze Rondabella hortyogását kivéve. Aztán egy pillanat alatt megjöttek a szörnyetegek. Egyszerre vagy öten, és olyan sebességgel érkeztek, hogy felbillentették az útban álló Tepertőt. Ha ő képes lett volna rá, hogy ennél jobban megmerevedjen, most biztosan azt tette vola, miközben fejjel lefelé szemlélte a végzetét. Az öt szörnyeteget megvilágította a beszűrődő holdfény, különösen előreálló éles fogaikon csillant meg. Néztek jobbra, néztek balra, orrukat furcsa módon rezegtették. Hárman hirtelen felugrottak, és eltűntek Tepertő látómezejéből. A maradék kettő viszont egyenesen rá meredt.

–Cin-nicci-ni! – mondta az egyik, épp rá mutatva. Tepertő gyorsan lefordította magában, mint „Végezzünk vele!”, vagy hasonló.

– Niii! Cikikiki. Linci-pinci, minicishi.

Közelebb jöttek. Az egyik meg is szaglászta, majd a másik megkocogtatta.

– Cikk. Nicc i civivici! – A másik rábólintott. Tepertő sokért nem adta volna, ha legalább a szemét képes lett volna becsukni. De otthagyták. Viszont Tepertő tanúja lehetett, milyen brutálisan hatékonyak is ezek a szörnyű kapafogak. A két egér – merthogy persze azok voltak, csak Tepertő nem tudta ezt – a közeli asztallábat kezdte rágcsálni. Alig folytatták ezt a tevékenységet egy fél percnél tovább, máris jól látható volt a hatás. Tepertő arra gondolt, hogy ha akarnák, ezek egy-két perc alatt nemhogy a fülét, de mind a négy lábát lerágnák.

– Ticci? – mutatott egyikük a fogára, a másikat kérdezve.

– Picc-nicc. – válaszolt az, majd elöl-hátul, felugorva összecsapták praclijukat, egy pillanatra összefonták farkincájukat, aztán ők is kiugrottak a látótérből.

Másnap Rondabella csalódottan vette észre, hogy nem vált be a terve. Ráadásul maga Ferrus Durcius is megszemlélte Tepertőt, és miután teljesen épen találta, egy hatalmas csokitortát küldetett lánya lakosztályába jutalomképpen; amit ő kegyeskedett mérgében azonnal kidobni az ablakon. Egész nap ismételtette Tepertővel, milyen ronda disznó is ő, és különféle drága ruhákban pompázott előtte, hogy Tepertő mondjon róluk véleményt. Ez némi megnyugvás volt, Tepertő megtanulta mi a selyem, mi a bársony, mi a düftin („Hát még ezt sem tudod, ostoba disznaja?!”), és hogy van mattfekete, szénfekete, éjfekete, valamint ezüstfehér, hófehér és elefántcsontfehér. (Rondabella nem szerette a színes ruhákat.) Aztán viszont hirtelen a királylány egy bross tűjével közeledett felé, és megígérte neki, hogy kiszúrja a szemét, és a szörnyekre fogja az egészet. Még addig is elmerészkedett, hogy megkapargassa a gyémántokat, de mivel a gyémánt keményebb a vasnál, így nem történt semmi. Tepertő meg is könnyebbült, hogy az már biztos; nem érez fájdalmat.

Ennek tudatában bátrabban nézett az újabb éjszaka elé, bár az elmúlástól való félelem ismét összerántotta a gyomrát. De ezúttal az egerek nem is jöttek. És nem is jöttek többet vissza, bár Tepertő más éjszakákon is hallott furcsa neszeket, amikor Rondabella épp nem horkolt.

Rondabellának végső elkeseredésében szokásává vált, hogy mindenhová magával cipelte őt, és különböző veszélyes pontokon „véletlenül” ottfelejtette. Például a bástyaszegélyen, közel egy poroszló könyökéhez, vagy lenn a konyhában kitette a veknik közé, amik arra vártak, hogy a pék a kemencébe dobja őket. Tepertő kezdte úgy érezni, hogy a gyomra már úgy összerándult, összecsavarodott-facsarodott, hogy úgy nézhet ki mint egy kicsavart felmosórongy. Végül is a királylány félsikert ért el, épp azon a reggelen, amikor indulnia kellett diplomáciai küldetésére.

Egy magas állványzaton sétált, amin az emberek épp a királyi magtár oldalát kezelgették egy Makkeinstein által kifejlesztett rozsdataszítóval. Ravaszul kifigyelt egy ügyetlen festőlegényt, és a közelébe ólálkodott. A kellő pillanatban kitette Tepertőt a palló szélére, amit a legény egy széles mozdulattal meglendített, mire Tepertő lecsúszott róla és lezuhant. Rondabella a leérkezést sem várta meg, óriásit sikított, majd fejvesztve rohant apjához.

Hamarosan meg is érkezett a fél udvartartás, és elkezdték keresgélni Tepertő maradványait az állványzat alatt. Ferrus Durcius úgy dühöngött, mint egy csapdába esett rinocérosz. El sem mondható, szegény festőlegény milyen büntetést kapott; de Rondabellának sem voltak túl jók a kilátásai, legalábbis ami az édességeket illeti. A királylány megszeppent, kezdett azon izgulni, hogy inkább találják meg épségben a malacot egy szénacsomóban.

Végül egy rozsdataszítóval teli vödröt öntöttek ki, és előbukfencezett Tepertő. Persze nem fulladt meg, mivel nem is lélegzett, de elmondható, hogy kissé sokkos állapotban volt. És ami lényeges; tetőtől talpig kék rozsdataszító ragaccsal volt bevonva, ami egyből rászáradt a levegőn. Mivel a szemére is rákeményedett, így nem látott semmit, csak hangokat hallott.

– Most nézd meg! – mutatott rá vádló hangon a király, szavait Rondabellához intézve. – Meg lesz ennek még a böjtje. Csokoládéböjt, az ám. Legalább egy évig.

– De Lelkecskének a kék a kedvenc színe! – sírta el magát végső elkeseredésében a királylány. – Így biztos még jobban tetszik majd neki.

A király nem enyhült meg azonnal. – Minden azon múlik, tud-e még beszélni? Egy kék vaddisznót odaát is tudnak fabrikálni. – A szeme elé emelte Tepertőt, bár ő csak a lendületet érezte, azt sem tudta ki vette fel. – Beszélj! – vakkantott rá Ferrus Durcius. – Beszélj, vagy kettéhasítalak!

Ennek nem lehetett ellenállni.

– Tepertő vagyok. Remélem tetszem majd a másik királylánynak. Szerintem szép ez a kék szín – füllentett csilingelő hangon.

– Hát jó. – fújt egyet megkönnyebbülve a király. – Szerintem ez a kék undorító, de ha maradunk annál, hogy a túlpartiak nem ilyen kifinomult ízlésűek mint mi, akkor beválhat. Rondabella! Ha elintézed nekem, hogy az a lüke lány megkívánja ezt a kis játékszert, akkor ehetsz csokoládét. De mondd meg, hogy nagyon drága játékszer! Sőt! Most jut eszembe a legjobb ötlet. Ha megtetszik neki, akkor hozd haza, és mond azt, hogy levél útján tárgyalunk az árról. Már azért is fizetniük kell, ha újra akarja látni. Makkeinstein! MAKKEINSTEIN!

– Felség! – közeledett térden csúszva Malicius. – A tudósnak nyoma veszett. Ma reggel még látták a laboratóriumában, aztán egyszer csak…

– MI JÖHET MÉG?! – őrjöngött a király. Majdnem Malicius arcába vágta a kezében tartott Tepertőt, aztán az utolsó pillanatban lehiggadt annyira, hogy ehelyett egy üres vödröt rúgjon felé. Ezután visszafordult lányához. – Rajtad a világ szeme, Kicsi Denevérem. Ezt a malacot mi máris annyira gyűlöljük, hogy nekik egyértelműen szeretniük kell. Csak ne mutasd ki, hogy te igazából szabadulni akarsz tőle. Mond, hogy nagyon szereted, mert ilyen csak egy van a földkerekségen. Mond, hogy vele alszol – mindkettőjük arca összerándult a szentségtörésre –, mond hogy mindent megadsz neki. Megértettél? – Rondabella bólogatott. Ferrus Durcius megint az orra elé emelte Tepertőt, hogy nyomatékot adjon szavainak – Te pedig maradj csak ilyen esetlen, bárgyú és gyerekes! Viselkedj úgy, hogy tessél a másik királylánynak, mert ha nem úgy lesz, el sem tudod képzelni mi vár itthon. – Ezek után újra üvöltözni kezdett. – Hozzátok a lányom gyaloghintóját! Azonnal vigyétek a kikötőbe, és rögvest induljon a túlpartra. Makkeinsteint pedig kerítsétek elő a föld alól is!

LELKECSKE ÉS A VIRÁGTÜNDÉREK

Tepertő izgult, ami kicsit hasonló érzés volt a gyomrában, mint amit halálfélelem közben érzett, mégis valahogy elviselhetőbb. Minden fontos információt hallott a leendő sorsáról, esélyeiről. Gyakorlatilag vagy megtetszik a túlparti király lányának, és akkor is még ki tudja mennyi időt kell Villa de Gonosquában töltenie az alkudozás alatt; vagy legrosszabb esetben egyből megy a kemencébe, a kohóba, vagy csak nemes egyszerűséggel kettéhasítják. És ha sokáig elhúzódnak a tárgyalások, rájönnek, hogy megvakult, ami biztosan értéktelenné és feleslegessé teszi. Olyan nyomorultnak érezte magát az utóbbi napokban, hogy nem is tudta mit szeretne igazán. Felvillant az agyában, hogy ha megtetszik Lelkecskének, megpróbálja rávenni, hogy tartsa ott őt akár erőszakkal is.

Miközben ízlelgette ezt az utolsó gondolatot, a felcicomázott gálya, amin utaztak, megközelítette a Hömpölygő partján álló Esthajnalcsillag kikötőt. Tepertő úgy érezte melegebb van, bár igazából a hőt sem érzékelte, így tudta, csak annyiról lehet szó, hogy itt barátságosabb népek laknak. Szerette volna látni is a kikötőt, a halászbárkákat, a kedves embereket. Nagyon elesettnek érezte magát vakon és mozgásra képtelenül.

Rondabella bezzeg látott de ő cseppet sem örült neki. Észrevette például Lelkecskét, aki a móló végén, felgyűrt szoknyában ült egy stégen, meztelen lábfejével a folyóban pancsikolva. Felsőruházata egyszerű lenvászon ingecske volt, szőke hajának fonatai majdnem a vízbe lógtak. Arca kerek és pirospozsgás, mint egy mosolygós alma. Amikor meglátta őket, felpattant, és integetve elindult feléjük a móló padlóján. Rondabella szerint ennél póriasabb királylány még azt sem érdemelte volna meg, hogy az apja akár egy hagymaágyás felett uralkodjon.

– Üdvözlet a napos oldalon – csilingelt Lelkecske minden gúnyos felhang nélkül. – Látom új ruhád van…

– Minden nap új ruhám van – szakította félbe fogcsikorgatva Rondabella.

– Ó! Igazán szép. Apám azt mondta, hogy a hintónak, amivel fogadni szoktunk, eltört a tengelye. És mivel az az egyetlen hintó… Ugye nem bánod, ha szekéren megyünk a kertembe?

– Tessék? – Rondabella nem hitt a fülének.

– Mehetünk gyalog is – dalolt tovább Lelkecske. – Igazán nincs messze, csak szerintem le kéne venned a magassarkú cipőt, mert úgy kényelmesebb. Látod? – mutatta porlepte lábfejét. – Nincs jobb mint az illatos fűben sétálni.

– Egy: egy igazi királylány sehova sem megy gyalog, csak a kastélyon belül. Kettő: soha nem veszi le a cipőjét, csak alváshoz. Három: illata csak a drága, külföldi illatszereimnek van, minden másnak szaga.

– Feltételezem, akkor a szekér is megfelel –mondta Lelkecske, ezúttal érezhetően hűvösebben.

– Feláldozom magam – emelte égre szemeit Rondabella.

*

A szekérút annyira felzaklatta Rondabellát, hogy el is feledkezett a küldetéséről. Tepertő egyelőre egy aranyozott dobozkában kuksolt, bár ő ezt csak onnan sejtette, hogy a kocsi zötykölődésével minden irányban odaütődött már a doboz falának, mégsem gurult el sehová. Hallotta, ahogy lelkecske kedves hagon beszél a körülöttük lévő világról, és nagyon tetszett neki. Csupa szín, csupa élet, csupa vidámság. Valószínűleg éppen ezek miatt nem hallotta egyszer sem a „gazdája” hangját egész út alatt. Azután viszont, ahogy megérkeztek, és leszálltak a szekérről – Lelkecske leugrott, míg Rondabella addig várt ott, amíg két apród le nem segítette –, egyszerre megérezte, hogy rázzák a dobozkát.

– Ki sem találnád, mi van ebben – hallotta Rondabella büszkélkedőre vett hangját.

– Gondolom egy újabb „kedves” játékszer – fintorodott el kissé Lelkecske.

– Csak várj, de annyit mondhatok, hogy ez most tényleg, khm, kedves.

– Nem mondod komolyan! – hitetlenkedett Lelkecske.

– Mondom, odaleszel érte. Csak mielőtt megmutatnám, hozass nekem dobostortát! De rengeteg csokival! – Rondabella úgy gondolta, hogy jó lesz kissé felcsigázni Lelkecske érdeklődését, és ha már minden kötél szakad, legalább a mai napon még annyi csokoládét eszik amennyi belé fér.

Lelkecske ezúttal tényleg szerette volna látni a játékszert. Rondabella rendszerint már a hintóban leleplezte a „nagy világszámot”, ami őt vagy megbotránkoztatta, vagy undorította, de legtöbbször mindkettőt egyszerre. Nem is értette, mi baja lehet ennek a kislánynak, aki ráadásul még két évvel fiatalabb is volt nála. Ha ő nem találkozik soha Rondabellával, talán még évek múlva sem hallott volna olyan szavakat, amiket a most nyolc éves Gonosqua királykisasszony korábbi játékai használtak. Sietett hát rendelni a szakácstól egy dobostortát. Rondabelláéknál sosem kellett volna rendelni, amire ő egyből rámutatott mihelyt Lelkecske visszatért.

– Nálunk mindig kell, hogy legyen friss torta, de minden fajta, a cukrászunknál arra az esetre ha megkívánom.

– És ha nem?

– Tudom én? – hökkent meg a puszta kérdésen Rondabella. – Gondolom kidobják. De kell nekem ilyeneken törni a fejem? Végtére is királylány vagyok.

Ehhez hasonlóan folytatódott köztük a beszélgetés Lelkecske virágoskertjében. Ő a füvön ült törökülésben, míg Rondabella egy hintaszékben bágyadozott, napernyővel a feje fölött, miközben egy apródnak folyamatosan legyeznie kellett. Hiába tanácsolta Lelkecske, hogy talán meg kellene szabadulnia egyik-másik ruhadarabjától a kényelem kedvéért, az ilyen tanácsai mindig süket fülekre találtak a sápatag kislánynál.

Amikor szervírozták a tortát, Rondabella olyan mohón vetette rá magát, hogy még arról is elfeledkezett, hogy odavesse, az ő cukrászuk ezerszer ízletesebbet is kirázna a kisujjából. Lelkecske komolyan aggódott, hogy Rondabella a szeme láttára lesz rosszul a rengeteg édességtől, intett is az apródnak, hogy legyezze szaporábban. Végül egy Gonosqua illemszabályok szerinti büfivel Rondabella hanyattvetette magát a hintaszékben és megpaskolta a dobozkát, amit az ölében tartott.

– Ez egy olyan játék, hukk, hogy olyan nincs az egész világon, de még a Holdon, még a Napon sem. Annyira szeretjük egymást, hukk, hogy egy ágyban alszunk. Olyan, olyan édes. Majdnem mint a csokoládé. – Lelkecske most már tényleg kezdett nagyon kíváncsi lenni. – Olyan, mintha a testvérem lenne.

– Te nem is akartál soha testvért – hüledezett Lelkecske.

– De te igen – vágta rá ravaszul Rondabella.

– Volt is egy, tudtad? – mondta ábrándos szemekkel Lelkecske. – Ikreknek születtünk volna, de apukám azt mondja, ő az utolsó pillanatban meggondolta magát, és mégsem akart a világra jönni. A lelke elszállt, és biztosan egy virágba vagy kis állatba költözött.

– Mesebeszéd! Ez a játékszer tényleg lehet a testvéred. Mindjárt megmutatom, csak be kell szaladnom a mellékhelyiségbe. Ez a torta azért mégsem olyan mint minálunk, tudod… – fintorgott.

– Persze – gondolta Lelkecske. – Ekkora adagtól még egy felnőtt is rosszul lenne. – Fejcsóválva nézett a hasát fogó kislány után, majd visszafordult a karosszékhez.

Ott volt a díszes doboz. Tudta, hogy nem illik, de annyira kíváncsi volt már, hogy feltérdelt, és megpróbálta felnyitni. Mi lehet benne? Egy gügyögő kisbaba? Egy szuszmákoló kiscica? Sajnos zárva volt a ládika. De mielőtt beletörődött volna, hogy várnia kell még, egy kisfiús hang szólalt meg belülről. Tepertő végig figyelemmel kísérte az eseményeket, és úgy tippelt, Rondabella legalább öt percig távol lesz.

– Lelkecske! – kiáltotta. – Kérlek szabadíts ki!

– Megint egy durva tréfa? – vonta össze a szemöldökét a királylány. – Rávesz, hogy nyissam ki a dobozt, mire előugrik valami szörnyűség. – De mégis olyan szívhezszóló volt a segélykiáltás, hogy ez nem származhatott egy szörnyű lénytől. Lelkecske hátranézett, de ő is úgy gondolta, van pár percük Rondabella visszatéréséig. A vörös, szeplős apród cinkosan mosolygott rá, mire döntött.

– Vidorc, kérlek, ki tudnád valahogy nyitni?

– Természetesen, kisasszony.

Vidorc letérdelt mellé, és Lelkecske hajából kihúzott egy hajtűt. – Ha megbocsátasz, kisasszony – mondta, mire összenevettek. Tíz másodperc múlva felpattant a doboz teteje, és Lelkecske nagy megkönnyebbülésére nem egy vicsorgó tökfej ugrott ki belőle, hanem egy kék malacka feküdt benne az oldalára fordulva. Valamiért úgy érezte, ki kell emelnie, de Vidorc – még mindig valamiféle veszélytől tartva – kötelességének érezte, hogy megelőzze. Tepertő érezte, hogy kiemelik a dobozból, és megkönnyebbülve hadarni kezdett.

– Ez egy gonosz fúria. Meg fog ölni. Rájön, hogy nem látok, és akkor nem érek semmit. Nem tudnak neked eladni. Ha ma visszavisz, én halott vagyok. Csak te segíthetsz. Nem látlak, de kedves a hangod; biztosan segítesz valahogy. Itt kell maradnom – könyörgött Tepertő.

– Nem látsz?

– Nem, mert beledobott valami ragacsba, ami teljesen rászáradt a szememre. Ha legközelebb megkérdezi, hogy milyen színű a ruhája, akkor rájön, és megöl. Mert el akarnak neked adni sok pénzért, és vakon nem érek semmit. – Tepertő hangja egyre elkeseredettebb lett. Mi van, ha nem is tetszik a kisasszonynak, és esze ágában sincs megvenni őt? – Kééérleeek! – hüppögte.

– Egyelőre csak elhitethetem vele, hogy szándékozunk megvenni – mondta bocsánatkérően Lelkecske. – Apám sosem vesz semmit Gonosqua királytól. De a látásodon segítünk, így nem bántanak majd, ha visszavisz. Aztán majd kitalálunk valamit, hogy mindenkinek jó legyen. – Tepertő nem volt ilyen optimista, de nem szólt közbe. – Most mindenesetre játszuk el, hogy meglátlak, és nagyon megtetszel. Ahogy ismerem, miután arra kérem, hogy adjon nekem, egyből visszadug majd a dobozba. Aztán valahogy elcsaljuk megint egy percre, és idehívom az én három kicsi barátnőmet, akik tudnak olyan varázsigéket, amitől visszanyered a látásodat. Így máris egy gondod megoldódik.

– A kertajtó arra van, kisasszony – kiáltott bentről az egyik szobalány, épp elég hangosan ahhoz, hogy a kintiek tudtára adja Rondabella visszatértét.

– Gyorsan, vissza a dobozba, és nem is láttuk egymást, rendben?

– Hát én biztosan nem – jegyezte meg magában keserűen Tepertő, miközben hallotta ahogy a hajcsat visszakattintja a zárnyelvet.

*

Az „ismerkedés” nagyon olajozottan ment. Tepertő felfedezte magában azt a tulajdonságot, hogy akármilyen nyomorúságot is érez belülről, a hangját képes úgy alakítani, ahogy akarja, az pedig, hogy a testbeszéde elárulja, eleve kizárt volt. Lelkecskének nem kellett megjátszania, hogy megtetszett neki a kis vadmalac, csak az esett kicsit nehezére, hogy ne pirítson rá Rondabellára, amikor olyanokat hazudott például, hogy – És, képzeld, amikor magam mellé fektetem a párnámon, addig mesél tündérmeséket, amíg el nem alszom. – Rondabella pedig annyira elégedett volt az eddigi eredményekkel, hogy semmi nem tűnt fel neki. Amikor végülis megegyeztek, hogy Lelkecske könyörögni fog apjának, hogy minden áron vegye meg neki ezt a kis játékot, hogy lehessen kistestvére; elérkezettnek látta a pillanatot, hogy visszazárja Tepertőt. – Tudod, aludnia kell, mert még olyan kicsi – hazudott újra.

– Nőni is fog? – leplezte felháborodását Lelkecske.

– Ha úgy szereted, mint én, biztosan. Nálam egy hét alatt nőtt másfél centit. – A háttérben Vidorc pantomimjátékkal utalt rá, hogy menten elokádja magát, ha ez sokáig így megy tovább.

– Még egy kis tortát? – kínálta Lelkecske a másik királykisasszonyt.

– Ha már ilyen jól sikerült megegyeznünk, miért is ne ennénk rá még egy szeletkét.

Az igazság az lehetett, hogy Esthajnalcsillagék szakácsa sokkkal jobban készítette a dobostortát, mint Gonosquáéké, mert az egy szeletből hamar kettő lett, majd három, és nemsokára újra rohannia kellett a mosdóba a mohó kislánynak. Így nem kellett külön kitalálni valamit, amivel elcsalhatják, és Lelkecske egyből előhúzott egy apró sípot a tarisznyájából, ami nem adott hallható hangot, ahogy megfújta.

Ennek ellenére a virágágyások felől azonnal megjelent dongva, zümmögve, zöngicsélve egy karcsú darázs, egy helyes méhecske és egy potrohos dongó. Hármat szaltóztak röptükben – a dongó majdnem elütötte közben a darazsat –, mire mindhárman tündérré változtak. Így sem volt persze nehéz őket megkülönböztetni. A darázsból egy valódi darázsderekú dáma lett, a méhecske szorgos, fejkendős menyecskévé, a dongó pedig terebélyes csípőjű, cipóképű asszonysággá változott.

– Miért hívtál Kicsi Lelkem? – kérdezte a méhecsketündér.

– Jaj, Zümőke, nagyon gyors segítség kell. Van itt ez a szegény kismalac, aki elvesztette a látását. – Közben Vidorc már elővette Tepertőt, amihez ezúttal csak öt másodpercre volt szüksége. – Biztosan tudtok olyan varázsigét, amivel újra visszanyerheti. Ugye tudtok?

– Donna? – nézett Zümőke a dongótündérre.

– Mindjárt mondom is, momento, momento – piszkálta a kontyát Donna. Tepertő csak hallotta a társalgást, és egykedvűen várta a végeredményt. Végülis még senki sem mondott rá varázsigét, hátha ez lesz az, ami kissé felvillanyozza, kirángatja a rosszkedvéből.

– Megvan!

„Tarlid erse Roputum,

Baraklavi Lon Sinum!”

Tepertő hirtelen olyat érzett, mint még soha. A térdei megroggyantak, lábai remegni kezdtek. Egy furcsa szédülésérzés jelentkezett a fejében, valami nagyot dobbant a mellkasában. Tett néhány tétova lépést, mire lebucskázott a doboz tetejéről a zsenge fűbe. Érezte, hogy puha, és selymes, símogatta a szőrét. Érezte, hogy szőre van, nem pedig kemény réteg borítja. Feltápászkodott, mint egy kis újszülött bárány, tántorogva meglódult, majd orral egyenesen nekiszaladt a hintaszék lábának.

– Uííí! – visított fel, ahogy elsőként megérezte a fájdalmat. Ezután jobbnak látta a fenekére ülni, hogy nagyobb biztonságban érezhesse magát. Lelkecskének és Vidorcnak tátva maradt a szája. Donna igyekezett minnél kisebbre zsugorodni a másik két tündér rosszalló tekinteteinek kereszttüzében.

– Tessék! – mondta a fejét csóválva Zümőke. – Most igazi vadmalacot csináltál belőle. Lehet, hogy nem is érti már, amit mondunk.

– De értem – emelkedett föl Tepertő, miközben beverte a feje búbját a hintaszék egy másik pontjába.

– Látni mindenesetre nem lát – jegyezte meg epésen a darázstündér. Zümőke nagy lélegzetet vett, és már inteni készült a kezével, hogy Tepertőre olvassa a helyes varázsigét, de a darázstündér közbeszólt. – Inkább magam csinálnám, drágám.

– Ahogy gondolod, Sillyna – húzta fel kissé az orrát Zümőke. – Csak tessék.

„Tarlid erse Roputum,

Baraklavi Sin Lanum!”

Tepertő örömmel tapasztalta, hogy újra lát. Kétszeres örömmel, hogy egy ilyen gyönyörű virágoskertben tért vissza a képessége. Sőt! Háromszoros örömmel nyugtázta, hogy akár oda is szaladhat a tulipánokhoz, és beleszagolhat egy lekonyuló kehelybe. A pillanat hevében nem is gondolt semmi másra, még Rondabellára sem. Közben Zümőke bocsánatkérően bevallotta, hogy ő nem ezt a változatot kántálta volna el.

– Te jószagú dália! – forgatta szemeit Sillyna. – Még a végén Lelkecskének lett volna kettős látása. – Lelkecske örömmel mulatott volna még tündér barátnői civakodásán, és boldog volt, hogy végső soron sikerült megoldania kis pártfogoltja látásproblémáját, ám megint felhangzott a tornác felől a komorna indokolatlanul hangos útmutatása. Ezúttal hisztérikus hangok is kísérték, mivel Rondabella igyekezett tudtára adni a szobalánynak, hogy ő királylány, nem buta cseléd, és kitalál a kertbe magától is.

– Most mi legyen? – aggódott Lelkecske.

– Visszabűvöljem játékmalaccá? – kérdezte hanyag eleganciával Sillyna.

– Azt már nem! – gondolta Tepertő, és minden erejét összeszedve futni kezdett a kert vége felé. Inkább világgá megy, bele az ismeretlenbe, inkább vállalja a fájdalmat, és mindazokat a kellemetlenségeket, amiket még meg sem tapasztalt, de nem tölt még egy éjszakát Rondabella szobájában, béna végtagokkal várva a szörnyeket.

– Utána is repülhetek – ajánlkozott Sillyna, mire a másik két tündér nézett most rosszallóan rá.

Lelkecske megrázta a fejét, és Vidorchoz fordult.

– Tégy úgy, mintha üldöznéd, de ess el az utolsó pillanatban! – Vidorc rögtön nekilódult.

– Csoda történt – újságolta Lelkecske ártatlanul a visszatérő Rondabellának, miközben Tepertő irányába mutatott.

– A büdös disznó! – süvöltötte ő válaszképpen, és ő is szaladni kezdett, de három lépés után a magas sarka megakadt egy fűcsomóban, és szabályszerűen hasra esett. Még látta, ahogy Vidorc egy óriásit bucskázik, és Tepertő épp az utolsó pillanatban átsiklik a sövénykerítés alatt.

A kismalac kívül megállt, szaporán lihegett, és kalapált a szíve. Mindez újdonság volt számára, de azt is érezte, hogy ezzel a sikeres szökéssel a gyomrában csökken a feszültség. Ahogy ez a nap indult, gondolt vissza a reggeli zuhanására, ki sejtette volna, hogy ilyen jól alakul? Azért volt benne még egy kis bűntudat Lelkecske miatt. Nem akarta, hogy Rondabella rajta töltse ki a dühét, vagy, hogy végül mindent rákenjenek, és Gonosqua király ezzel az ürüggyel támadja meg az Esthajnalcsillag területet. Visszasettenkedett hát a sövény alá, hogy kihallgassa a további fejleményeket.

– Azt mondod, hogy csak úgy felpattant a doboz teteje, és a disznó rohanni kezdett? – tombolt Rondabella. – Ez csak egy nyavajás játék! Nem kelhet csak úgy életre!

– Te magad is láttad – mutatott rá Lelkecske.

– És miért nem kaptad el? Miért nem szaladtál utána? Hol volt ez a béna, bamba apród?

– Egy - kezdte hűvösen Lelkecske –; az apródom éppen a legyeződ tollait rendezte, nehogy hőgutát kapj ebben a sok felesleges selyemrongyban. Kettő: nálunk nem illik egy királylánynak eszeveszetten szaladgálni, és nyilvánosan hasra esni. Három: ha legközelebb találkozunk, ne is hozz semmi játékot, mert úgy látszik mindegyik felrobban, kipurcan, tönkremegy nálad, vagy – a kert végébe mutatott – megszökik tőled. Nekem itt van például a kis babácskám – elővett egy rongybabát a tarisznyájából – aki már tíz éve velem van.

– Ez csak egy darab rongy – sziszegte Rondabella. – még beszélni sem tud.

– De igen, most is azt mondja, hogy tűnj a szemünk elől! – gurult most már dühbe Lelkecske is. – Csak éppen te nem hallod, mert nincs hozzá érzéked.

Ez már sok volt Rondabellának. A földre vetette magát, és toporzékolni kezdett, amíg két apród fel nem karolta, és fel nem rakta a szekérre. Tepertő is eleget látott, és vidáman csóválva a farkincáját, elindult az erdő irányába, hogy éjszakára szállást keressen.