Nem véletlen, hogy Starssbourgban az első könyv, amit megláttam a kirakatban, A Kis Herceg volt. Meg is vettem, el is olvastam gyorsan.
No, hát nem könnyű olvasmány. Nem nyelvi akadályok miatt, hanem mert olyan tömör, mint egy ima, és mindenkinek mást jelenthet általában is, vagy más gondolatokat ébreszt bizonyos életciklusokban. Most pl. csak szeretném, hogy én legyek a róka, akit megszelídített valaki, de gondolom nem én vagyok az egyetlen, akinek a róka a kedvenc karaktere.
Ezért el is gondolkodtam, mi lehet vele?
Teljesen megszelídült, és túl közel ment az emberekhez, akik aztán lelőtték vagy fogságba ejtették. Kis szerencsével, ha ketrecben is tartották, néha arra jár egy aranyhajú kisfiú, és olyankor a róka a Kis Hercegre gondol, és keserédes könnyeket hullat.
Vagy csak félig szelídült meg, kiült a búzamező szélére, és csak nézte-nézte, ahogy ring az aranyló kalász, és megpróbált búzát enni csirkék helyett, belebetegedett (végül is nem erre van beállítva az emésztése) és elpusztult.
De talán elvadult újra, és volt olyan okos, hogy elkerülje az embereket, és megegye a csirkéket. A búzát persze már észrevette, és elnézegette néha, de azt mondogatja már: „Picsába, ha legközelebb egy barna kisherceg pottyan le az égből, akkor már a gesztenye láttán is sírni fogok?! Inkább menjünk, szedjünk fel valami falusi csirkét!”
Elsőre (most arra gondolok, ahogy a napokban elolvastam újra, és aztán egyes részeit újra meg újra) úgy tűnt, a róka a romantikus, melankolikus hős, aki pusztán a múlandó szeretet kedvéért szelíddé válik, közel engedi a Kis Herceget, mire az elhagyja, de a róka nem haragszik rá így sem, még jó tanácsot is ad búcsúajándékba. (Hozzá kell tenni, én mindig egy különösen hamis róka voltam, és sok simogató kézbe belemartam már.) Itt, ez a róka tiszta és önzetlen, ezért könnyű szeretni, és ezért akartam én a róka lenni.
De ő mégsem a romantikus hős, hanem a bölcs tanítómester, és előre tudta ő, hogy el fogják hagyni, mégis vállalta a fájdalmat, csak hogy megtanítsa a Kis Herceget szeretni. A megszelídítése csak ravaszdi rávezető-gyakorlat volt, hiszen teljesen szelíd volt már ő azelőtt is, és látta a szépet nem csak a búzában, hanem mindenben, ami körülvette. Még a vadászt sem bánta, hiszen tudta, hogy a vadászok csütörtökön táncolni mennek, és akkor kedvére flangálhat. A róka okos, és a MOST-ban él, a Kis Herceg pedig az emlékeiből él, és csak annyi kreditet adhatunk neki, hogy néha mond jókat magától is, és legalább tanulékony.
De alapjában véve mégsem tanulta meg a legfontosabb leckét (most így látom), és nem volt szép tőle az sem, amikor kifakadt az egyszerű rózsákra, csak mert rájött, hogy az ő rózsája (bár ugyanúgy néz ki) mégiscsak egyedi a világon. Visszamehetett volna a rókához is, aki már háromkor elkezdett örülni, ha négyre várta.
A rózsa szerette a Kis Herceget, de nem voltak jó pár. Máshogy látták a világot, máshogy beszéltek róla, ezért nem értették egymást igazán.
Miért nem maradt akkor a rókával?
Miért kellett meghalnia, hogy visszatérhessen a rózsájához?
Azt hiszem, én is elhagytam a rózsám is, és a rókám is, és csak ülök a sivatagban, és lehet erre jön majd egy kígyó, vagy leszáll egy pilóta. Az a szerencsém, hogy nem vagyok sem éhes, sem szomjas, se nem fázom, így semmitől sem kell félnem, csak attól, hogy végül is senki nem jön…
És sajnos, ha felnézek a csillagokra, tökmindegy nekem, hogy valahol van-e egy rózsa, vagy megette már rég egy oktondi bárány. A rózsák és a csillagok most számomra kevés jelentéssel bírnak.
De valahol van egy róka, aki eljátszotta a kedvemért, hogy megszelídíthetem, és akinek eszébe jutok a búzamezőkről, és ő is eszembe jut a sivatag közepén is, bármikor, ha behunyom a szemem. Akkor csak a szívemmel látok, és csak akkor látok igazán. És ezt is Tőle tanultam, persze…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése