Fél kézzel

Hiányzott a meleg

És nem volt fény sem

Sokáig elvoltam így is

Egy helyben toporogtam

És a képzeletemmel töltöttem be az űrt

Aztán elkezdtem fázni

És talán félni is

Kiáltottam valakiért

Jött hamar

Tapogatózott, gondoltam új neki a sötét

Azt mondja: "Dörzsöljük össze a tenyerünk, mindjárt megmelegszünk."

Vak volt szegény

Nem tehetett róla, hogy nem látta meg egyből:

Fél karom van csak

Én meg elküldtem a picsába, hogy ilyen tanácsokkal jön

Most meg egy kézzel simogatom a levegőt

A helyén még mindig melegebb...

Hát ez csak úgy jött, a zuhany alatt, ahogy a harmadik szememre folyattam a sugarat. Előtte olvastam a harmadik csakráról. Hogy az anyag és a mozgás energiát teremt. A harmadik csakra eleme a tűz, ami "felfelé tör, elpusztítja a formát, és az anyag nyers energiáját új minőségekké alakítja: hővé és fénnyé." /Anodea Judith: A csakrák bölcsessége/

Hát innen jött, hogy most "növesztem a másik kezem", hogy legyen mit összedörzsölni, ha melegedni akarok. Sokáig elvoltam a fenti csakráim túlműködtetésével, a képzeletemmel és az időszakos szófosásaimmal, anélkül hogy bármilyen alapot képeztem volna. Szó szerint a semmiben lógtam, és csak éreztem hogy tenni kéne ellene, de nem tudtam hogyan. És senki nem tudta olyan módon megmondani, hogy ne küldjem el a picsába, mert persze arra gondoltam, hogy ha már eddig a sötétben voltam, az a minimum, hogy egy ragyogó őrangyal jelenik meg, és egyből bevezet a paradicsomba, anélkül hogy nekem túl sok tennivalóm lenne...

Nem hibáztatom túl magam.

Az anyag hiányzott, és ha nem ilyen hasonlatokkal közelítem meg, hogy félkezűnek születtem, akkor azt mondanám kábé olyan helyzetben voltam (vagyok is még), mint akinek van elég tüzifája, de csak öt szál gyufája van. Fúj a szél is ráadásul, és nagyon óvatosnak kell lenni. Megvárjam, amíg szélcsend lesz? Megpróbálom az első szálat. Kialszik. No, már csak négy van, aztán meg már csak három, lehet...

Vannak, akiknél van egy nagy, családi kiszerelésű doboz. Egy ilyen "háttérrel" lehet sokkal lazábban, bizos kézzel pattintanak rá már az első szál gyufára is, és máris lángol a tűz. Sokszor nem is értik, mitől kell félni, nekik is ment elsőre. Mi a baj a többiekkel? Miért ilyen bátortalanok?

Itt a bartenderünk beismeri, neki nem esett nehezére, hogy otthagyja az egyetemet és elkezdjen hajón pincérkedni. Belevághatott volna bármibe, ha nem jön össze, a gazdag család visszafogadta volna úgy is, mint a tékozló fiút. Bejött neki. Felmászott a ranglétrán és bartender lett, és saját erőből (is) meggazdagodott 6-7 szezon alatt. De végig kisérte a biztos háttér tudata.

Nekem csak most nő a "második kezem", aztán majd ha meglesz, akkor elválik, hogy két kézzel is csak a semmit markolom, vagy lesz, akit ölbe kaphatok...

Szerintem lesz :)

"Randik", álmok, építőkockák

Nemrég voltam egy rendezvényen, aminek a lényege ennyi: férfiak és nők, részben irányított páros "gyakorlatokat" végeznek egymással, melyeknek lényege a ráérzés, a szeretet, és a tisztelet.
Itt nem az általános, embertársunk iránt érzett tiszteletről, hanem a másikban lakó - és a mai világban hanyagolt, számkivetett - istennőnek, illetve istennek szóló tiszteletadásról, már-már vallásos áhitattal való kezeléséről szólnak a "játékok". Persze, lehet belevinni többet is, például ha a tiszteleten és szereteten túl konkrét vonzalmat érzel valaki iránt, megpróbálhatod ezt is kommunikálni, érintéseddel, szemkontaktussal, vagy pusztán gondolataiddal. Hogy ez azért ne legyen ilyen bonyolult, a szünetben (amikor már a lehetséges párkombinációk nagy része lefutott), és a végén is alkalom nyílik arra, hogy megszólíts valakit, és akár konkrétan meg is lehet pengetni egy más körülmények közötti találkozót.
Úgy láttam, nem a kétségbeesett társkeresők járnak ide, én sem arra hajtottam, hogy az este végén legyen 3-4 telefonszámom, és így növeljem annak az esélyét, hogy talán az egyikből "lesz is valami".
Egyet elkértem, megkaptam, és pár nap múlva egy teaházban találkoztunk is.
A pár nap alatt magamban elképzelhettem volna sok-sok lehetséges kimenetelt, onnan kezdve, hogy az utolsó pillanatban egy SMS-ben tudom meg, hogy "bocs, mégse", a "mindenkire ráfér a szex, szóval kezeljük felnőtten" szvinger-verzión át, a mélységes lelki katarzisig.
Gondoltam rá, hogy ha lehet, akkor több is legyen azért, mint teázgatás, de nagy különbség van aközött, hogy gondoltam rá, és aközött, hogy elképzeltem-e ezt valójában.
Ugyanis nem képzeltem el!
Nem vizualizáltam mást, mint egy jó beszélgetést, egy kedves, szimpatikus nővel. No, persze, néha-néha bevillant, mi is lehetne még az estében (pl. egy csókig el tudtam jutni), de nem képzeltem el meztelenül, vagy akár alsóneműben, és nem is próbáltam. Így teljesen pozitívan fogadtam, hogy minden jó, amit elképzeltem, valóra is vált, sőt! Nagyon örültem neki, hogy annak ellenére, hogy nyilván meg kellett magyaráznom, miért pont ő, és mit is szeretnék (és nyilván hazugság lett volna olyat mondani: "ööö, hát én csak tényleg teázásra gondoltam..."), és annak ellenére, hogy hamar leszögeztük, hogy ez a kapu zárva lesz, tényleg jót beszélgettünk, és volt valami a levegőben, ami nem az a szokásos vibrálás ugyan, ami tipikus "esélyes" kapcsolatok kezdetén van, de valami határozottan pozitív.
Később, amikor hazasétáltam, már tudtam is, hogy mi: ez az a fajta jó érzés, amikor póz nélkül ülsz valakivel szemben, és a férfiasságod természetesen éled meg. 1: semmi taktikázás. Semmi olyasmi, hogy amúgy nem is érdekel a másik, és csak várjuk, mikor ugrik ki a nyúl a bokorból. 2: ha nem jön össze, semmi durca (akkor minek adta meg a számát?!), és semmi pánik (ez még nem jelenti azt, hogy én egy béna lúzer vagyok, csak épp nem vagyok "jó metszéspontban") 3: ha az első két pont megy, nem kell szégyellni, hogy akkor már megint én vagyok az, akiből azt nézik ki, hogy kedvesen meg tud hallgatni, és még talán meg is tud érteni. Ha egyszer ilyen vagyok, ezt sugárzom, talán el kell fogadni, nem? Inkább, mint minden áron bizonygatni - főleg magamnak -, hogy "oké, kislány, én meghallgatlak, érzékeny is vagyok ám, de az ágyban meg egy szexgépezet, majd csak várd ki a végét!"
Ha erre a részre is kíváncsi lenne, biztos meglenne rá az alkalom, ha meg csak őszintén örül annak, hogy beszélgetni is lehet pasikkal, akkor én örülök annak, hogy engem ebben partnernek tart.
Szóval boldog vagyok, hogy egy évek óta viselt maszkot - ami kurva szarul állt nekem amúgy is - sarokba dobhattam.
Tök "véletlenül" épp 3-án lesz a Vaku Playback Társulat következő fellépése, ami - gondolom a farsangi időszak fényében - a fő ihletadó témának a maszkok-álarcok-szerepek csapást jelölte ki. Érdekes, mi?
Azóta amúgy volt még egy "randi" (egy másik lánnyal, nem ugyanabból a körből). Ez előtt ugyan már kicsit többet vizualizálgattam, de aztán ebből sem lett más, mint tea és beszélgetés.
Ezt csak azért írom, mert itt megint annak van jelentősége, hogy bár elvileg "csalódottan" mehettem volna haza, megint mosolyogtam, mert megint átmentem az egyes, kettes és hármas ponton, magam részéről úgy érzem teljesen vállalható voltam, és még ráadásul úgy is éreztem, nekem épp az volt a szerepem (ha mindenképp valamilyen szerepet kell osztani), hogy megerősítsem kicsit egy-két gondolatban, amik talán mostanában ébredeznek benne, de még bátortalan, bizonytalan. Ha valamelyest biztatást adhattam neki, annak máris örülök. (Ha ő teljesen másképp látta az esetet, az is lényegtelen az én szempontomból, én így éltem meg most, és ez nekem így kerek.)
Mind a két esetet felfoghatom karmikus tisztálkodásként is, aminek akkor lehet jelentősége, ha lesz még pár hasonló teadélután, mielőtt nem csak a "bennem lévő isten", hanem a fizikai síkon megjelenő "eszközkészlet" is kap némi tennivalót. Ahogy én bántam már nagyon szégyenletesen nőkkel, és akarva-akaratlanul romboltam inkább, most talán két helyre be tudtam csúsztatni egy-egy fontos építőkockát is.

És, ide tartozik kicsit, bár már nem a nőkhöz, hanem csak a vizualizációhoz: a második teázás utáni este volt egy olyan álmom, ami nagyon "erős kép", és szöges ellentétben áll azokkal az álmokkal, ahogy a Föld, az emberiség jövőjét szoktam látni. (Ugyanis elég gyakran voltak világvége-álmaim, ahol teljesen sivár, szürke környezetben küszködünk a puszta túlélésért.)
A mostani álom egy részlete, lényege:
Megyek fel egy sziklába vájt, vagy csak terméskövekből rakott lépcsőn, ami kicsit havas, szóval vagy tél van, vagy magasan vagyok. Utóbbi inkább, ugyanis amikor felérek, egy hegyi sziklaösvényre lyukadok ki. Szembejön egy terepjáró, félreugrok, könnyedén, ruganyosan. Annyira könnyedén, hogy puszta játékból fel is szaladok egy sziklakiszögellésre, hogy ott megegyek egy szendvicset reggelire. Innen tökéletesen látom a tájat: sziklák, amik távol vannak, és a sziklákat borító erdőnek (innen mohával benőtt köveknek látszanak), amelyeknek épp csak a tetejét teríti be a felkelő nap. (A kép nagyon éles, most is jobban emlékszem rá, mint pl. bármelyik túrázás közben látott panorámára!) A szerpentin alatti völgyben egy tó, szintén sziklás parttal, de a víz sekély és teljesen tiszta. Érzem ekkor, hogy fázik a hátam (álmomban két pulcsi volt rajtam, a valóságban csak egy, de biztos hideg volt a szobában), de nem akarok mozdulni, csak befogadni a látványt, amiben már ekkor emberek is felbukkannak. Egy srác hasast ugrik egy gumicsónakra, ami a tó vizén úszik. Belelóg a keze, lába a vízbe, ami nem gőzölög, tehát hidegnek kell lennie, de ez nem zavarja, boldogan siklik a lendülettől. Aztán több fürdőzőt veszek észre: van a ki félmeztelen, de a legtöbben afféle száriban, vagy keleties fátyolszerű gúnyákban vannak, úgy sétálgatnak a vízben, és láthatóan cseppet sem fáznak! Eközben én megint érzem a hideget a hátamon, még ránézek egyszer egy nőre, aki egy lapos kősziklán ül a tóparton és kicsavarja a vizet a sáljából, és aztán ennyi...
A lényeg a szépség, és a zavartalan béke, ami végig uralkodott az egész álomrészleten, és a biztos TUDAT, hogy mindez nem a múltban történt (múltbéli dolgokról is szoktam álmodni), hanem a jövőben.
A jövő lehet szép, ehhez csupán annyi kellene, hogy képesek legyünk egyre többen ilyen szépnek elképzelni. Érdekmentesen, békésen.
Nehéz!
Nekem is nehéz még, de a két "furcsa" találkozásom alatt megtapasztalt (számomra eddig nehezen elképzelhető) jóságom legalább egy álomban elérhetővé tette.
Én pedig csak azért írom le ezt, hogy remélem nem mindenki fog ezek miatt teljesen zakkantnak képzelni, hanem talán lesz egy-két pozitív gondolat benne is, de ha nem is: én ez alatt az idő alatt is, amíg ezt leírom, meghosszabbítom a pozitív érzést magamban.
És ez is egy építőkő!

naplódarabka

7.10.9.
…
Az EMK-ról sajna elsőre már mindig Birtalan fog eszembe jutni, de ettől függetlenül biztosan van benne valami, hogy a nyelv (sakál vagy zsiráf), illetve a szavak használata, meg tud határozni. Ha a szavak gondolatokból fakadnak, a gondolatok pedig valóságból (épp érzékelt vagy csak „teremtés alatt álló” valóságból, akkor biztosan így van. Rosszul gondolkodsz -> rossz szavakat használsz -> magad körül teremted a hibás valóságot…
Pl. első hetekben alig káromkodtam és sosem panaszkodtam. Mindent elfogadtam, illetve ha mégsem, akkor is csak abban erősített meg a hatás, mennyire ITT vagyok MOST.
Mostanra minden eltorzult, és már nem vagyok itt szinte SOHA!
Ezért a sors, ha jobban belegondolok, jobban nem is intézhette volna, mint hogy másik hajóra tegyen holnap. Hazamenni „nem ér”, maradni lehetetlen.
Ha a „Fenti Tesóval” megfogjuk egymás kezét, holnaptól megint újabb lendületet is lehet venni. A „Fenti Tesó”-t nemrég találtam ki a lelkemnek arra a részére, aki – az én hitvilágom szerint – „odaát” maradt, tehát nem szennyezte be a fizikai lét. Ő lenne az, aki minden komoly fordulópontban meg tudná súgni, merre menjek, de sajnos nálam gyatra a térerő, és nem hallom, vagy ha néha meg is hallottam, nem hallgattam rá, mert túl „földinek” szerettem magam képzelni…
Már nem így van. Nem igazán.
A Föld (a világunk) nem olyan, mint ahogy azt 20-25 éve érzékeltem vagy elképzeltem, és már nem köt ide sok minden. Pár ember (lélek), a kicsi fám (képzelt lélek), és a belémprogramozott élni akarás, ami egyenlő azzal, hogy a „leckét” be kell fejezni, lógni tilos!
De ez a lecke inkább olyan, mint egy rajzfeladat, nem egy kétismeretlenes egyenlet, amit egyféleképpen lehet levezetni. Emlékszem, matek-rajz szakon beadtam egyszer egy téli tájképet, amit a mester felismert, hogy látta már tavasziként is. Vagy fordítva, de lényeg, hogy csak át volt dolgozva kicsit. Hát így is végig lehet menni az életen, ha a Fenti Tesóra nem figyelek oda…
Elbliccelem a dolgokat, mondván, hogy nem tetszik a tematika, de nincs meg bennem a bátorság, hogy csak szimplán leszarjam az egészet és ismételjek.
Persze a tematika TÉNYLEG szar, mielőtt túlzott mea-culpázásba kezdenék. A világ sokkal érdekesebbnek, emberközelibbnek, mégis rejtélyesebbnek látszott a tízes éveim elején, amikor kb. váltottam onnan, hogy afrika-kutató (de legalábbis erdész) leszek, és mivel nagyjából mindenből jó voltam, talán valami univerzális művésszé szerettem volna kinőni magam…
Abban az időben még 11-12 éves fejjel is éveztem a homokozót, és élveztem, hogy az alig fiatalabb tesóknak sztorikat mesélhettem, és odafigyeltek. És kb. olyan játékokkal játszottunk az időnk nagy részében, amilyenekkel a szülők, nagyszülők is gyerekkorukban. Nem néztünk tévét, csak este, de akkor már úgy kivoltunk a napi futkosástól, hogy elaludtunk a „Klinika” vagy a „Derrick” alatt. Az Amazonas említésére még mindig pucér bennszülöttek és 8 méteres anakondák jutottak eszünkbe, nem láncfűrészek és égő erdők. (Persze voltak hátulütők, mint a keresztény neveltetésnek köszönhető értelmetlen félelmek, de összességében azért cserélnék.)
Szóval a tematika megváltozott, gyorsan és brutálisan, és kb. akkor, amikor én ellógtam 1-2 fontosabb fejtágításról, vagy csak nem figyeltem eléggé, és a gyermekkori nemtörődömséget alkoholgőz és cigarettafüst konzerválta jóval azon a ponton túl is, amikor még elfogadható kis kamaszos hóbortnak lehetett volna becézni.
Amikor még feladtam a tanári pályát ’97-ben, nem volt semmi gáz. Amikor a vendéglátásban sem láttam a jövőmet 2000 körül, még belefért. Amikor 2002-ben valahová KELLETT jelentkeznem, mert a trend azt mutatta, hogy diploma nélkül mégiscsak nehéz lesz, akkor már láttam, hogy eggyel le vagyok maradva és bele kéne húzni. Két évig ki is tartott a lendület, aztán megint elmosódtak a dolgok, és egyre közelebb a határidő, amikor már be sem tudom majd fejezni, mert a szakot közben kegyeskedtek teljesen felszámolni, és a kb. 600.000 forint ráfordítást hozzácsaphatom az elpiált, elrulettezett, egyéb módon elkúrt összegekhez, amik hozzásegítettek ahhoz, hogy „sub prime” hitelesként vegyek házat és ami miatt most egy kurva hajón vagyok, és ki tudja, hol leszek jövőre?...

13.10.9.
„Amióta itt vagy…” kezdetű mondatok
8-án majdnem feladtam. Még 9-én is necces volt, látva az új környezetet: lepattant hajó, 90% magyar (most erre nem térek ki, miért rossz az arány), harmadosztályú munkakörnyezet (mosoda vízcsap nélkül?! Ccc), stb…
De eltelt 5 nap, és lassan végleg belátom, hogy így most a legjobb, ez az a hely ahol lennem kell, ahol kihúzhatom a következő heteket. A Ruby-n nem bírtam volna tovább fizikailag, otthon nem bírnám lelkileg. Nem bírtam volna ki a szégyent, hogy feladtam.
Otthon jelenleg a helyzet kb. olyan, hogy az „Amióta itt vagy…” kezdetű mondatok mindenképp negatívan csengenének mindenki szájából, akik nagyon hiányoznak, akiket szeretek, akik szeretnek. Nem vert seregként akarok hazatérni, és nem akarom rákenni a dolgok kimenetelét a körülményekre.
Az „Amióta itt vagy…” kétszer ütötte meg itt a fülem, és csak erősítette bennem azt a negatív érzést, hogy mindig mindenkinek jobb volt, mielőtt én porondra lépek. Persze sokak tetszését eleve nem nyerhettem el a búvalbaszott, leharcolt ábrázatommal, amivel feugrottam (szó szerint: a hajó nem állt meg Würzburgban, a zsilipen vettek fel, mint egy stoppost) a fedélzetre, és kieresztettem a negatív spóráimat, mint egy érett pöffeteg.
Mint egy vírus, ami ellen persze a viharvert vendéglátós arcok be vannak oltva, ezért én csak kapom tőlük a védelemre kirendelt gondolat-sejteket, és ezért nem is hibáztathatom őket. Persze azt is mondom: basszátok meg, elpusztítani nem fogtok, legfeljebb semlegesíteni. Betokozódok egy kis szövetdarabba és kihúzom szezonvégig. (Ettől pozitívabb egyelőre csak ritkán tudok lenni.)
Jelenleg az is haladás, hogy felismerem a „vírus-természetem”, és nem tagadom le.
Egyesek életében már sajnos örökre oltásnyomokat hagytam, csúnya hegeket. Amikor pozitívabb vírus vagyok, akkor elhitetem magammal: ez volt az én hálátlan feladatom, meg kellett ismerniük a veszélyt azoknak, akik szerettek, fel kellett őket készíteni hogy esetleg később az immunreakciójuk megfelelő legyen, ha még egy ilyen pestis kerül az útjukba, mint én.
Hogy erre mindenáron szükségük volt-e, hasznát veszik-e valaha, azt nehéz megmondani. Mint ahogy emberek életben maradtak az oltások feltalálása előtt is, nélkülem is meglettek volna, és most hegek nélkül élhetnének.
Ezeket most nem keserűen írom, majdhogynem érzelemmentesen, mintha mikroszkóp alatt vizsgálnám magam. Osztályozok, rendszerezek, elhelyezem magam egy evolúciós folyamatábrán.
Most épp olyan szinten állok, mint egy fertőzött légy vagy szúnyog. Nem csak a hangom bosszantó, még a csípésem is irritációt, néha súlyosabb károkat is okozhat. De megvan a helyem az Univerzumban, mint ahogy a legyeknek és szúnyogoknak is (denevérek, asztalhoz! :) ) És persze ez csak egy egyszerűsített gondolatmenet (agyszülemény), és már léphetek is tovább (kissé pozitívabbra hangolva a puszta felismerésektől): talán inkább hernyó vagyok, aki egy korai állapotában ugyanannak a növénynek a leveleit rágja, amit később lepkeként be fog porozni. Igen, van nemesebb célom is még…
Akárhogy is, minden nagyon homályos, és a lényeg ma csak ennyi: itt kell megélnem, egy kellemetlen, egyes pillanatokban ellenségesnek tűnő környezetben. És ahogy itt pár perc alatt a feketét szürkére világosítottam, arra kell használnom az időmet, a következő heteket mindenképpen, hogy magamba forduljak, elgondolkodjak a lehetséges szerepeimen és azokon a módokon, hogy lehetek leginkább hasznos.
Nagyon remélem, hogy a végeredmény nem egy mikroorganizmushoz, nem is egy rovarhoz, hanem valami magasabbrendűhöz fog közelebb állni…

17.10.9.

Talán már egér vagyok egy labirintusban :)
Ha érzem a sajt szagát a kijáratnál, hamar kitalálok.
Most csak szimatolok, szimatolok…

nagy volt a pofám megint...

Hát, ha bárki is olvasta itt a hajókázós sztori elejét, annak most mondhatom, minden csoda három napig tart.
Cirka 70 nap meló után lelkileg és fizikailag sem vagyok közel ahhoz az állapothoz, ami az első három-négy hétben volt természetes. Akkor táncoltam, mint egy fénysugár, most sűrűn, maszatosan folyok, mint a bitumen.
És időközben azon is el kellene gondolkodnom, miért nem vagyok én még sehol sem, se a magánéletemben, se a munka terén?
Találok rá időt majd...