Ez így kerek: part deux

2010.09.16:
Pont hét hónapja szorongó szívvel kerestem a kollégákat Ferihegy kettőn, hóesésben landolunk Kölnben, és jó érzéssel nyugtáztam, hogy nem egy bulgár mosogató a szobatársam.
Most lenne még hátra több, mint két hónap, de köszi, leteszem a lantot.
És ez így kerek, így egész.
Nem befejezetlen sztori, mint a fősulik, a jogsi, vagy a tetkó a bal lábamon (ebből is kettőt be lehet még fejezni :)
Ez most az a helyzet, amikor az mondom: ennyi elég volt, lapozzunk! Ha lehetséges, nem is kérek többet a hajókázós életből.
Most fókusz Ausztrián, de előbb kérek egy kis időt Diósjenőn :)
Persze nem olyan egyszerű azért:
Megjátszott lerogyás a folyosón két jó tanú láttára, és aztán első lépésként csak vissza a mosodába, hátha az még megy, de másnapra már az sem, mert már a lépcsőzés is nehéz. Anikó röntgenszemei tapintják a szimuláció felépítését a bőr alatt, és persze nem adja könnyen. Előáll a hajós recepttel: fájdalomcsillapító és energiaital vagy ginseng. A műbicegés néha valódi és a térdem néha ténylegesen nyilall már, nem csak térdeplés és guggolás közben, hanem csak úgy, egy helyben állva. Remélem nem kavar be az agyamba, és könnyen levetem a leplet, amint Diósjenőn leszek.
Ez a pár nap, amit én "ghosting"-nak nevezek:
Olyan szitu, amikor már fél lábbal kint vagy valahonnan, de még kénytelen vagy jelen lenni, esetleg dolgozni is. A többiek kerülnek, átnéznek rajtad, mert megint több dolguk lesz egy kicsivel, ha nem élesben vált az új ember, vagy nem elég tapasztalt. A felém küldött rezgéseket magammal viszem az ágyba, alig alszom. A mozdulataim lassúak, az agyam igyekszem nem járatni.
De hétfőtől szabad vagyok, így vagy úgy :)

Day 200

Emlékszem Ridley Scott egyik ballépésére, a G.I. Jane-re, amikor a doki megkérdezi Demi Moore-tól, miért is csinálja ezt az egészet?
- Hogy felrobbanjon bennem a szar.
Hát, én nyilván nem ezért csinálom a Cabin Steward melót, meg persze gondolom azért ennél keményebb munkák is léteznek, de a mosoda után most tényleg úgy érzem magam, mint egy valódi kiképzésen.

- Nem hagynak aludni!
- A meetingen a Hausdama mocskos módon megalázza a "legjobb barátod", de nem szólsz, üres tekintettel nézel, mert még egyelőre te is a "főtörzs" jó embere vagy, és nem akarod elbaszni. (Amúgy sincs legjobb barát a hajón, ezt már rég lehet tudni...)
- A szokásos meló mellé teljesen váratlan helyzetekben új feladatokat kapsz, de azért legyél kész mindennel, amit egyébként is elég nehezen teljesítesz.
- Nincs időd munkaidőben enni, néha nem lenne idő még WC-re menni sem, ha nem az lenne épp a két óránkénti side-job, hogy tedd rendbe a nyilvános férfi WC-t.

Persze ha beleszoknék, és ismerném az összes levágható sarkot, amivel még el lehet passzolni a kabint, akkor lazább lenne, de sokkal akkor sem lenne több időm, és az is össze-vissza, nem mint a mosodában, ahol majdnem minden nap egyforma volt, és majdnem minden nap végén le tudtam lapítani egy bő fél órát (Így már csak 11,5-et dolgoztam a márciusi 13 helyett). Most alsó hangon megvan a napi 11, de minden negyedik nap Stand-By Duty, ami lehet 15, de akár 16 is.

De nem akarok panaszkodni, és igazából írni sem kellene minderről, hiszen a jó robotot arról lehet felismerni, hogy nem is tudja: ő egy robot. Csak megy, és csak a következő lépésre figyel. Amikor az elején nehéz időket éltem a mosodában, akkor is így működtem. Aztán megszoktam, rutint szereztem, és már volt időm gondolkodni, sőt! Az idő nagy részében nem is voltam jelen, mert a zenémmel a fülemben, a vasalós-sarok magányában igen könnyű az átjárás másik világokba. (Nem is csoda, hogy sokan furcsának tartanak, hiszen ha belefeledkeztem, másra gondoltam, lehet épp úgy ment végig a kezem egy nadrágszáron, mintha valaki hátát simogatnám, vagy csak úgy formálnám a csít a tenyeremmel...)
Addig jó volt, amíg nem kezdtem el egyre többet kérdezni, hogy ha vannak másik világok, akkor mit csinálok én itt? Vagy igaz lehet-e hogy itt kell lennem ahhoz, hogy egyszer majd egy ilyen világba tartozzak? Nem tudom. Talán. De mi fáj? Mi hiányzik? Miért szóltak már megint hozzám? Mikor lesz vége? Mikor???
No, innentől már ember vagy, nem robot, és ez itt a hajón nem feltétlen áldásos.

Az utóbbi két hétben ritkán voltak emberi megnyilvánulásaim munkaidőben, az esetleges bosszankodást kivéve. Nem tudom, talán ez szomorúbb annál is, hogy fizikailag hogy érzem magam. A Pest-Amszterdam vonalon rendszerint kimegyek pozitív energiákat bezsebelni Bécsben egy templomba, Melkben egy ártéri erdőbe, Nürnbergben is egy erdőbe (mindig ugyanahhoz a fához), Regensburgban egy parkba vagy esetleg kicsit a katedrálisba, Rüdesheimban a hídromhoz. Most csak Melkben voltam, de ott is olyan zombi fáradtan, hogy a szokásos "de jó is a természetben" érzés helyett csak bambultam egy darabig, aztán visszamentem a kabinba aludni egy órácskát.
Talán ez egy jel, hogy ideje lenne komolyabban elgondolkodni azon, hogyan tovább, mert így ez nem lesz jó, még akkor sem, ha estleg jó jattokkal kompenzálnák a robotolást. De a pénz elég itt jatt nélkül is, meg persze a pénz nem boldogít, csak úgy kell.

Kicsit később (203)

Tudom, Haitiben még mindig rosszabb, de az első embarkation day (az előző napi stand-by-jal együtt) remélem hátralévő életem két legkeményebb melós napjaként marad meg a krónikákban.
Most (17:47) kábé először ülök le 30 másodpecnél hosszabb időre reggel 4:45 óta, és ebbe a szarás is beleszámít. De mindjárt menni kell még vissza, mert hatkor is jön egy csapat, és roomingolni kell, kellemesen kitöltve azt az időt, ami alatt enni lehetne a 18:30-as meetingig, ami után még kábé este tízig futkosok, hacsak nem tovább.
Ja, és még aztán kitalálták, legyek modell a mentőmellény használatához. A HM rámrakta a cuccot amikor még a beszéd nagyja hátra volt, így vicceskedhettem a rooming közben, hogy "Ne aggódjanak, nem süllyedünk". Ez még rendben, de emiatt nem csak a vacsorát, a meetinget is lekéstem, így időn túl kellett leszámolnom a csokikat, meg az egyéb bizbaszokat, amiket első este be kell tenni, és késve indultam el a section-be. Ilyenkor persze duplán szopás az ilyen késés, mert akad 1-1 nagyon elkésett vendég, akinek csak az említett bizzbaszokat kell bedobni, és ki van pipálva a szoba, de ha közben megjön, lehet lehugyozza a WC-t, összefröcsköli a tükröt, ha meg még zuhanyozni is van ideje, az már katasztrófa.

No mindegy, a napnak még nincs vége.
A 14 szobát ledaráltam 20:45-ig (rekord!), csak hogy megtudjam: meeting lesz, nem mehet el senki, meg kell várni, amíg mindenki végez. Jójó, ki van még? Mariának van még két kabinaj, felcaplatok a másodikra segíteni, legyen már vége a npanak! A két kabinban otthon vannak, megoldom pár perc alatt, mert tudok angolul, és tudom úgy kérdezni hogy van-e szükségük valamire, hogy a válasz az legyen, kb: "I'm all right, thank you". Maria ebbe kicsit belebonyolódna...
Meetingen a "Főtörzs" ködbe burkolt lebaszásokat ereget az általános morálra, amit nem bír, mert csak pozitívul ért, és a végén beveti a szopatórakétát: akkor most mindenki tízig dolgozik, segítünk a mosodában.
Bassza meg, sírni tudnék, de nem olyan családból származom én.
Elvagyunk még 21:30-ig, amikor már látványosan csak álldogálunk a polcoknak dőlve, és Anikó jó zsaruként jön vissza: mehetünk pihenni.
Hurrá!
Másnap 6:30-as reggeli, akkor 6-kor csekk, troli félig üres, szóval ébresztő 5.20-kor legkésőbb. Egész nap mini Bounty-t, Raffaello-t, és hasonlókat ettem, amit esténként rakunk a párnákra. Nem mintha désmálhatnánk a raktárban, csak éppen egyik kedves betegem így sakkozta ki, hogy ne kelljen jattolni: összegyűjtötték, és egy kártyával együtt (Thank You, Istvan!) bedobták egy szatyorba. (A Szegénységi Bizonyítványukat azzal állították ki, hogy az egyik csoki fel volt bontva, és a fele hiányzott!)

Szóval valahogy nem megy csak úgy bedögleni este tízkor, a régen várt zuhany után, hanem felmelegítem a rendesnek nevezheő, félretett kajám, és felbontom a bort, amit egy rendesebb vendégemtől kaptam, és pötyögök kicsit. Otthon, az ágyamban.
Aztán alszom kábé 5 órát, és megint kezdődik egy nap.

Megéri?
Tényleg nem tudom.
Tényleg nem tudok semmit?

*****

Megint elmegy egy szobalány, egy meg nem jön vissza szabiról, mert ugyanolyan derékpanaszai vannak, mint nekem, csak én még nem idén terveztem a táppénzt. Az eredeti tízbõl így már csak négyen maradunk, és a többi hat közül is volt akik már cserék cseréjének számítanak.
Amikor szezon elején panaszkodtunk, hogy sok a meló, a hoti még csak azt tudta hajtogatni: hosszú sorban állnak, akik a helyünkre jönnének. Most kint van a plakát a crew messben, hogy ha tudunk ismerõst, hívjuk, mert kell az ember.
Az ügynökségek olyanokat küldenek, mint Gina (román, 40 éves), akirõl tudták, hogy nem beszél angolul csak egy picit olaszul. Nyelvérzéke annyi, mint egy amõbának. Egy hónap után nem tud szemeteszsákot kérni, mert a "bag" szó már megy, de a "black" és a "garbage" még mindig újdonság. Az "I help you" nála azt jelenti, hogy "I need your help." Hogy a kabinokban mit csinál a vendégekkel, azt nem tudom, de ha valamit el akar magyarázni, akkor kábé úgy néz ki, mintha értelmi fogyatékos lenne...
Az új fodrászunk, Adriana (bolgár, 47) a nagy seggével alig fér el a polcok között, és igaz hogy érti az angolt, de 10 nap után még mindig megkérdezi, melyik programon mossuk a törölközõt, amikor a program így néz ki a display-en: "1 White Towels". A 30 méteres folyosó feléig ráverek 7 métert, amikor zsákokért megyünk, pedig én se vagyok egy Speedy Gonzales, de a napi doboz cigijébõl be tud szúrni 8-10-et munkaidõre is...
A legújabb hír, hogy a perui lusta macska helyére (akit átkért egy hoti egy másik hajóról, merthogy "old friend") egy bosnyák csaj jön, aki igaz hogy se angolul se németül nem tud, viszont a szlovákot érti, merthogy ott él civilben... Az ausztrálok meg tanuljanak meg akkor szlovákul, nem igaz?
Five stars my ass...

Egy csak egy legény van talpon a vidéken

Nem csak a mellettem lévők, de már az is felmondott, aki a képet csinálta.

Ez mond valamit, nem?

Pedig aki fotózott, ő mondta nekem az elején, amikor felhoztam hogy itt nem fog menni az ágyneműmosás, hogy túl negatív vagyok, meg hogy szedjem össze magam, mert így el fognak kerülni a többiek.

No, igaz hogy az ágynemű megy valahogy (vérrel-verejtékkel), de ő volt az, akit egy-két hét után sokan kerülni kezdtek, mert olyan, mint egy sztahanovista kokainon, vagy mint a Duracell nyuszi és a Gyalogkakukk szerelemgyereke. (Fogyott öt kilót, és azzal az indokkal mondott fel, hogy a melót bírja, csak a stresszt nem...) Én ezzel szemben mindenkivel elvagyok, senki nem kerül, én viszont kerülöm a klikkesedést, és bár én is felmondanék ha tehetném, de csak azért mert rossz a munka-pénz arány, a stresszel elvagyok, kösz szépen.

Eddig kilencen léptek le vagy tanácsolták el őket, és ebből öt a Housekeepingről. mivel a szobalányoknak (estl. szobafiúknak) is segíteni kell a mosiban, ez engem elég szarul érint, mert minél nagyobb a fluktuáció, annál nagyobb a káosz, de most (nem most, igazából, ezt 25-én írtam) egy parkban fekszem Aschaffenburgban és be is fejezem, hogy jobban odafigyelhessek a napból és földből kinyerhatő energiákra.

Itt még egy kép, Föld Napjáról, amikor kerek fél órát tudtam ülni egy fa alatt.

Ma talán lesz 45-50 perc is, ha skippelem a vacsorát...

Deus Ex Machina

A válság betett Izlandnak, de Thor most odasózott a kalapáccsal a fél világnak.
A vulkanikus por sikeresen meggátolta, hogy az összes vendégünk be tudjon szállni Amszterdamban, így kis lélegzetvételhez juthatok.
Rámfér.
Reggel egyre több idő kell, hogy bemasszírozzam magam abba az állapotba, hogy egyáltalán le tudjak mászni az emeleti ágyról, aztán az első órában nagyon óvatosan mozgok, anélkül, hogy feltünően nagyfateros lennék, aztán a maradék 11 óra már elmegy valahogy, és persze közben ledöglök egy-két órára, egy kis mediterrán sziesztára...
A délelőtti hat órámban főleg vasalok. Néha olyan büdös, koszos cuccokat adnak le csak vasaltatni, hogy a felszálló gőztől majd elhányom magam, de még mindig jobb, mint ágyneműt mángorolni és zsákokat cipelni. A raktárban vasalok, a két szőke nyomatja a mosodában a duc-duc diszkózenét, arra tudnak pörögni. Ezért is jobb ilyenkor vasalni, mert 1-2 nyugisabb számmal a fejhallgatómban kicsit ki tudom zárni a külvilágot.
Este aztán mángorlás. A gépek ontják a hőt, a légkondi meg a fagyos levegőt. Olyan, mint októberben leülni a tábortűzhöz: a pofád ég, a hátad meg lefagy. Egy hete kissé megfáztam, és azóta sem megy ki belőlem.
Amúgy meg előre számolok, nem a centiket vágom, és már maga az, hogy egy ILYEN Scenic hajón kibírtam 9 hetet, már erőt ad. Tavaly a 9. hét körül már kész voltam a Scenic Rubyn, de akkor pánikoltam, most meg van célom.
Hát röviden ennyi, de még mindig remélem, hogy Fenti Tesó jobb módját is meg fogja találni, hogy segítsen, mint hogy vulkáni porfelhőt rajzol az égre...

Pl. elintézhetné végre, hogy egy jobb hajóra kerüljek.

Mostanában

Héttől gálya.

A körmeim elszoktak a forróságtól, és most megint olyanok, mint egy parton maradt kagyló: lassan kinyílnak és elválnak az ujjbegytől. Fáj, amikor a gombot nyomom az MP3 lejátszón, de lassan megszokom. A Sperti krém is előkerült, ami tavaly csak utascserés napokon kellett. (Tavaly utascserés napokon dolgoztam 14 órát, most minden nap 13-at.)

Ebéd: Ha összehasonlítjuk a Sárga Angyal által végzett kerékcserét a Forma1-es boxutcában láthatóval, kábé az én kajám is úgy viszonyul egy normális étkezéshez. Betankoltam 5 kis kocka gyümölcsös sütit, meg 1 kávét, hogy futhassak megint.

Elvileg 14-17-ig break, amit 14:40-kor kezdek. Zuhany:„The highlight of my Day”, de nem abban az értelemben, ahogy Kevin Spacey csinálta. Betolok 1 kis spagettit 1 deci vörösborral, és megpróbálok relaxálni, mert öttől éjfélig nyomnom kell megint.

Szabad levegőn az utóbbi héten kb. annyit voltam, amíg az amszterdami rakparton tűzoltó-gyakorlat keretében leporoltóztam egy lángoló fémdobozkát. Bravo!

A mosodában a fodrásszal együtt dolgozom, egy román mácsóval, aki ugyan segít, de nem a leglelkesebb, meg ugye gyakorlata sincs. Tulajdonképpen mindegy is, ahogy később rájövök, hogy ő csak eteti a mángorlót megállás nélkül, én meg intézem a többit.

A mángorló 5:30-tól kb. este 11-ig folyamatosan megy, pedig szerintem nem erre tervezték...

A masszőr csajt (aki a másik segítségem lenne) berakták nyolcadiknak a szobalányok mellé, pedig ő legalább tapasztalt mosodás. Egy szobafiúnak kell segítenie, aki nagyon lemaradt, ki is akar lépni, de marasztalják, mert a G&P egy barátságos cég, mindig akarnak adni egy második esélyt, ha ki szeretnék dolgoztatni a beled.

Ha logikát akarsz keresni, lehet is csomagolni.

A mosodát éjfélkor úgy kell bezárni, hogy a gépek ne legyenek áram alatt, de persze legyen már reggeli után készre szárított szalvéta az ebéd set-up-jához. Éjszakás mosodással is necces lenne, mert ugye itt nem akarják kiküldeni az ágyneműt sem, de nem akarnak ilyen ötleteket, köszönik szépen.

Hiába hangoztatták Internal Trainingen és Team Buildingen, hogy nem kell elsőre lestrapálni a népet, meg hogy nyitottnak kell lenni az ötletekre, ez csak a szokásos vállalati szarság. A valóság az, hogy most épp a folyosón áll hegyekben a lehordott ágynemű, holnap jön megint ennyi, és mivel a gépek folyamatosan mennek, belém kötni igazán nem lehet, de ki tudja. Én megmondtam előre, de a botoxos szájú, ex-fodrász főnököm szerint negatív a hozzáállásom. („Listen. Everybody's working hard, we know it, but you have to be positive. No stress! (a stresszt magyarul ejti, ahogy a little-t littlinek, viszont sugárzóan tud mosolyogni és látványosan bólogatni, ha előadáson ül...) I dont like stress. Lets give it a try and we will see...”)

No, most majd meglátjuk...

A magyar lányok, akikkel még az elején aztaltársaim voltak, mostanában külön vannak, mert egyikük (vagy mindkettő) szintén osztja a véleményt, hogy én túl negatív vagyok. Mert baj, hogy én ismerek egy rendszert, ahogy tavaly mentek a Scenic hajók, és az így-úgy, de működött, itt meg HACCP-rendszer van, meg stb. és állandóan csak a basztatást kapom, mit szabad, meg mit nem. „István! A trolin 3 zsák lehet. Meg kell szoknod. (PONT)"

Mindegy, a lényeg, hogy a csapat mint olyan, nem egy marasztaló faktor, és amúgy is olyan fáradt vagyok, hogy magyar szavakat is keresni kell néha, nemhogy ahhoz legyen nagy kedvem, hogy a többi kelet-európaival haverkodjak.

Beszéltem is a HM-el, aki csak biztatott, hogy be ne dobjam a törülközőt, legfeljebb meghosszabbítják a próbaidőt, és ha 3 hét múlva is úgy érzem, akkor még mindig elengednek 1 hét felmondással. (Fordítás: fosnak, hogy egyszerre sokan leszállnak, és nem akarnak ekkora botránnyal kezdeni.)

Persze hangsúlyoztam, hogy nem erre gondolok, meg nem csak a sok meló miatt sírok, hanem az általános hangulat rossz, stb. Andrej kollégám (az említett szobafiú) szintén volt nála, és szintén ugyanezt a beszédet kapta. Értékeljük a munkád. Minden kezdet nehéz. Máshol sem jobb. Blablabla...

No mindegy, marad a vigasz, hogy a világ nagy részében még mindig rosszabb, és örülhetek, hogy van munkám, azaz van munícióm a Harmadik Világháborúban, és addig lövök, amíg ki nem fogy a tár.

A Harmadik Világháborúról majd írok talán, ha lesz időm, de ki tudja mikor lesz olyan...

Február 23-27

Egyik kedvenc regényem, Frank McCourt-tól az Angela's Ashes (Angyal a lépcsőn). Nem tudom, milyen a magyar fordítás, de ha valaki tud angolul, már az első oldalba bele lehet szeretni. Kis párhuzamot lehet vonni egyik hazai kedvencemmel, az Indul a bakterházzal, gyermekkori emlékeket dolgoz fel, de utóbbiban a szegénység csak az alapozott vászon, amit humoros részletek fednek be, itt pedig a sokszor morbid humor kis foltokban fröcsköli be a komorra festett alapot.
Miért is írom most ezt?
No, mert hát néha elkezdem magam sajnáltatni talán, milyen volt eddig az életem, és milyen most, itt kint a hajón, milyen kevés lehetőségem van megteremteni, megszerezni az „életemhez szükséges dolgokat”, stb. És akkor elő lehet venni egy ilyen memoárt, és el lehet csodálkozni azon, milyen kurva jó is nekem ehhez képest!
Pl. az utóbbi 3-4 napban arra sincs idő, hogy legalább a kajánk felett beszélgessünk pár percet, pedig ez kb. annyira fontos, mint az alvás. (Sőt, össze is függ talán, mert az elején jókat aludtam, most meg nem.)
A meló káosz, egyszerre két hajón dolgozom, 3 napja náthásan, tegnap este rámjött a fosás, de az az igazi, buborékot-fingós fajta, megettem egy csomó keserű csokit, aludtam 4,5 órát és ma reggeli helyett azzal kezdtem, hogy a főnöknőm cuccait cipeltem át egyik hajóról a másikra. (Direkt 7:30-kor talált-e meg, nem tudom, de kinézem belőle.) Nem maga a reggeli hiányzik, hanem, hogy még ilyenkor sem ülhetek le a két szobalánnyal, akiket szeretek, és akik épp eléggé tudtak hiányozni, amikor 3 napig a másik hajón voltak.
Ebédig elmúlt a hasmenés, de már szédültem az éhségtől, viszont a főnök most időtakarékosságból ebéd alatt tartott a csajoknak meetinget, így megint ismeretlenekkel ettem, és csak piszkáltam az ételt.
Szóval nagy a bajom, mi?
Van munkám, friss ágyneműm, kétszeri meleg étkezés, meleg zuhany, stb, én meg azon duzzogok, hogy miért nem tudjuk tartani a kis asztaltársaságunk szentségét?
No ilyenkor jön jól, ha eszünkbe jut Frank McCourt gyermekkora, Haiti, vagy kinek mi tetszik...
Sok-sok apró részletet bekopizhatnék, de inkább egy hosszabbat választottam. Nem a konkrét szegénység jön ki ebből, inkább a szegénység mellékhatása. (A konkrét szegénységgel kapcsolatban rengeteg részlet van: pl. amikor elhullott széndarabokat szednek a 3-4 éves gyerekek, hogy a beteg öccsüknek valahogy egy kis tejben forralt hagymát tudjon készíteni az anyjuk, ami ugye általános gyógyír minden tüdőbajra, és még a fej hagymát sem tudják kifizetni a zöldségesnek, stb.)
Szóval saját fordításban, kábé:

Kilenc vagyok, és van egy cimborám, Mickey Spellacy, akinek rokonai egymás után hullanak el a tomboló tüdővésznek köszönhetően. Irigylem Mickeyt, mert valahányszor meghal egy családtagja, egy hétre felmentik az iskolából, és az édesanyja fekete, rombusz alakú foltot varr az ingujjára, hogy mindenki tudja, nagy gyászba borult, és így járja a környéket utcáról utcára, sorról sorra, és az emberek megsimogatják a fejét, és pénzt és édességeket kap, hogy enyhüljön a bánata.
De idén nyáron Mickey aggódik. Brenda húgát emészti a tüdőbaj, és még csak augusztus van. Ha szeptember előtt hal meg, Mickey nem fog felmentést kapni, hiszen nem kaphatsz egy hét felmentést az iskolából, amikor még nincs is iskolaidő. Odajön hozzám, meg Billy Campbellhez, és megkérdi, elmennénk-e vele a sarokra, a Szent József templomba, és imádkoznánk-e Brendáért, hogy kihúzza szeptemberig.
- Mi hasznunk belőle, Mickey, ha elmegyünk veled imádkozni?
- Hát, ha Brenda kitart, és megkapom a hetem, eljöhettek a virrasztásra, és kaphattok sonkát, meg sajtot, sütit és sherryt, limonádét meg minden. És hallgathatjátok a dalokat meg a sztorikat egész éjjel.
Ki tudna ennek ellenállni? A virrasztásnál nincs is jobb alkalom, hogy pompásan érezd magad. (...)
Valamelyik imánk meghallgatásra talál, mert Brenda életben marad, és csak az iskolakezdet után hal meg, a második napon. Részvétem, mondjuk Mickeynek, ő meg sugárzik az örömtől az egyhetes szabadsága okán, meg persze, hogy megkapja a fekete rombusz foltot, amivel bekasszírozza a pénzt meg az édességet.
Összefut a nyál a számban a gondolatra, milyen lakoma lesz majd a Brenda feletti virrasztáson. Billy kopog, és Mickey nagynénje áll az ajtóban.
- No?
- Jöttünk imádkozni Brendáért. Mickey mondta, hogy jöjjünk virrasztani.
- Mickey! - kiált.
- Mi az?
- Gyere csak! Te hívtad ezt a bagázst a virrasztásra?
- Nem.
- De Mickey, megígérted . . .
A néni az orrunkra csapja az ajtót. Azt sem tudjuk, mitévők legyünk, míg csak Billy Campbell azt nem mondja:
Visszamegyünk a Szent Józsefbe, és imádkozunk, hogy mostantól kezdve Mickey Spellacy családjában mindenki nyár közepén haljon meg, és életében soha többet ne kaphasson egy szabad napot sem a suliból.
Egyik imánk biztosan nyitott fülekre talált, mivel következő nyáron maga Mickey az, akit elvisz a tüdőbaj, így egy nap felmentést sem kap, és ha másból nem is, hát ebből aztán okulhat.

Az eredeti:

„I'm nine years old and I have a pal, Mickey Spellacy, whose relations are dropping one by one of the galloping consumption. I envy Mickey because every time someone dies in his family he gets a week off from school and his mother stitches a black diamond patch on his sleeve so that he can wander from lane to lane and street to street and people will know he has the grief and pat his head and give him money and sweets for his sorrow.
But this summer Mickey is worried. His sister, Brenda, is wasting away with the consumption and it's only August and if she dies before September he won't get his week off from school because you can't get a week off from school when there's no school. He comes to Billy Campbell and me to ask if we'll go around the corner to St. Joseph's Church and pray for Brenda to hang on till September.
What's in it for us, Mickey, if we go around the corner praying?
Well, if Brenda hangs on and I get me week off ye can come to the wake and have ham and cheese and cake and sherry and lemonade and everything and ye can listen to the songs and stories all night.
Who could say no to that? There's nothing like a wake for having a good time. (...)
One of our prayers must have been powerful because Brenda stays alive and doesn't die till the second day of school. We tell Mickey we're sorry for his troubles but he's delighted with his week off and he gets the black diamond patch which will bring the money and sweets.
My mouth is watering at the thought of the feast at Brenda's wake. Billy knocks on the door and there's Mickey's aunt. Well?
We came to say a prayer for Brenda and Mickey said we could come to the wake.
She yells, Mickey!
What?
Come here. Did you tell this gang they could come to your sister's wake?
No.
But, Mickey, you promised . . .
She slams the door in our faces. We don't know what to do till Billy Campbell says, We'll go back to St. Joseph's and pray that from now on everyone in Mickey Spellacy's family will die in the middle of the summer and he'll never get a day off from scholl for the rest of his life.
One of our prayers is surely powerful because next summer Mickey himself is carried off by the galloping consumption and he doesn't get a day off from school and that will surely teach him a lesson."

Ez így kerek

2010.02.15.

Day Zero: Utolsó percek a Cserhát utcai lakásban.
Megint batyuzás, kulcsleadás, és az érzés, hogy nem jövök vissza ide már.
De, ez így kerek: 3 hónapja utolsó munkanapom volt az Excellence-en, most utolsó szabad napomat töltöttem Budapesten. Kerek negyed év, úgy is mondhatnám: „rosszkedvünk tele”...
Az ipari kikötőt megtalálták a taxisok, a kapu előtt 2-3 percet mozgolódtunk nyolcan, és valahol egy nyugdíjas éjjeliőr, vagy egy német gyártmányú robotportás észrevett egy monitoron, és kegyeskedett távirányítással annyira kinyitni, hogy a bőröndöket is áttéphettük rajta. Aztán a friss hóban elcűgöltünk a hajónkig, és a recepción egy-egy névre szóló kulcs már ki is volt téve, hogy felébreszthessük a zsákbamacska-szobatársat. (Én egész jót húztam :)

A szívélyes üdvözlőlevél az asztalon. Mindent leírnak, kivéve bármilyen konkrétumot. Illetve utalnak rá, hogy mindenre fel kell készülni, és figyelni a napi infókat, mert sosem tudják majd megmondani, pontosan mit is fogunk csinálni. (Ez tényleg így van, ezek szerint legalább nem hazudnak nagyokat :)

Day1: Reggel 8-11-ig folyamatos rakodás (a hajón a folyamatos azt jelenti, hogy se cigi, se pisi), a havas, jeges fedélzeteken és lépcsőkön. És nem csak a saját hajónkra pakolunk, hanem még 3-4 másikra is, kisebb ezt-azt. Belecsaptunk a lecsóba rendesen. Az egymást érő, behavazott fedélzeteken láncban álló személyzetről jó lett volna egy fotó, de amikor bemondják a hangosba, hogy „loading”, akkor nincs idő olyasmire gondolni sem, hogy a gép elférne a zsebemben.
Nem egy korrekt dolog, hogy két kajaszünetet leszámítva 12 órát dolgoztatnak, amikor nincs utas, ergo nincs jatt. Remélem ez hamarosan változik, de egyelőre nem panaszkodom: az első sokk mindig olyan hatással van rám, hogy az összes fájós ízület és izom megembereli magát, és végzi a dolgát. (Biztos nem véletlen az sem, hogy a december elején kapott MR-vizsgálat időpontja február 16-ra szólt, így nem tudhattam most meg, az ugrócsontom mennyire számít mág egyáltalán élő szövetnek...) Ez az igásló effekt, amit most tovább kell fenntartani, mint tavaly.

Ha a mai napi melót csak 11 órásnak veszem is, akkor is az van, hogy felszorozva kb. két ember helyett dolgoztatnak, és az első három hétben az alapfizetés kb. 660 euró, amiből az összes kaució levonása után 210 marad, amiből az utazás levonása után kb. 100 lesz, és akkor a 80.000 Ft közvetítői díjat sehol nem említettem. Szóval, azok, akik azt gondolják, milyen egyszerűen lehet 1-2 millát félretenni egy hajós szezonban, gondolják csak meg, hogy dolgoztak-e valaha egy hónapig elég keményen, pusztán azért hogy a következő hónapban már kicsit félre is tudjanak tenni? (Még keményebb munkával, persze.)
Amúgy meg a lényeg: „Erős vagyok, és egészséges. Egészséges és vidám. Vidám és gondtalan. Gondtalan és boldog.” Régen ez a mantra kicsit hosszabb volt, de most ennyi elég, ezt kell pörgetni az agyamban, és persze a házi oltáromon is ott a sok kis "bálvány", amiknek mindig megadom a tiszteletet, mert a másik végen az emberek vannak, akik adták őket, és érzem, hogy gondolnak rám, és minden gondolatuknak hasznát veszem.

Később (Day 3): ma nem is rossz, délután kimentem 1 órára a Rajna partra, fák törzsére támaszkodva, nyugis zenével, arcommal a nap felé szívtam egy kis energiát. Kagylót szedtem, sétáltam, jól éreztem magam.



Day4: mivel a szobatársam a Front Office Manager, kaptam kódot a wifihez, így mindezt be is írhatom. Minden jó, főleg egyedül az ágyban, de amúgy sem panaszkodom :)

Egy szép fára felkúszó árnyékommal búcsúzom.
Üdv, Isó

Még el sem kezdődött...

No, hát milyen cigányélet a hajózás, azt már írtam párszor, de ez a szezon már most ferde szögben indul:

A tavalyi "hajóim" elvesztette a Sea Chefs (svájci-ciprusi garnitúra), így a Crew Agencies (magyar "szállítójuk") a legtöbb embernek semmit nem tud most ajánlani. Szomorú, de én legalább előrelátóan beregisztráltam már rég a KG Internationalnál, akik megkapták a Gsell und Partnert, akik megkapták a hajók egy részét, amiket a Sea Chefs elvesztett. Szóval majdnem ugyanarra a hajóra mehetek vissza, ahol tavaly kezdtem.

A la Robinson:
Jó: sokakkal ellentétben nekem legalább van szerződésem
Jó2: ugyanarra a hajótípusra kicsit több fizetést ajánlanak
Rossz1: első hónapban levonnak minden szart, így effektíve csak a másodiktól lehet keresni
Rossz2: máris bekavartak, és miután február 13-ra vettem repjegyet, írtak 1 mailt, h mégis 15-én kellene beszállni :(

Jó3 és Rossz3 még biztos lesz, ahogy az lenni szokott.
Csak remélni tudom, hogy lesz még több jó és kevesebb rossz is, és igyekszem úgy felfogni, hogy ez most mindenképp így van a helyén az élet, a világmindenség, meg minden kérdéskörében...

Midlife Crisis?

Nem véletlen, hogy Starssbourgban az első könyv, amit megláttam a kirakatban, A Kis Herceg volt. Meg is vettem, el is olvastam gyorsan.
No, hát nem könnyű olvasmány. Nem nyelvi akadályok miatt, hanem mert olyan tömör, mint egy ima, és mindenkinek mást jelenthet általában is, vagy más gondolatokat ébreszt bizonyos életciklusokban. Most pl. csak szeretném, hogy én legyek a róka, akit megszelídített valaki, de gondolom nem én vagyok az egyetlen, akinek a róka a kedvenc karaktere.
Ezért el is gondolkodtam, mi lehet vele?
Teljesen megszelídült, és túl közel ment az emberekhez, akik aztán lelőtték vagy fogságba ejtették. Kis szerencsével, ha ketrecben is tartották, néha arra jár egy aranyhajú kisfiú, és olyankor a róka a Kis Hercegre gondol, és keserédes könnyeket hullat.
Vagy csak félig szelídült meg, kiült a búzamező szélére, és csak nézte-nézte, ahogy ring az aranyló kalász, és megpróbált búzát enni csirkék helyett, belebetegedett (végül is nem erre van beállítva az emésztése) és elpusztult.
De talán elvadult újra, és volt olyan okos, hogy elkerülje az embereket, és megegye a csirkéket. A búzát persze már észrevette, és elnézegette néha, de azt mondogatja már: „Picsába, ha legközelebb egy barna kisherceg pottyan le az égből, akkor már a gesztenye láttán is sírni fogok?! Inkább menjünk, szedjünk fel valami falusi csirkét!”
Elsőre (most arra gondolok, ahogy a napokban elolvastam újra, és aztán egyes részeit újra meg újra) úgy tűnt, a róka a romantikus, melankolikus hős, aki pusztán a múlandó szeretet kedvéért szelíddé válik, közel engedi a Kis Herceget, mire az elhagyja, de a róka nem haragszik rá így sem, még jó tanácsot is ad búcsúajándékba. (Hozzá kell tenni, én mindig egy különösen hamis róka voltam, és sok simogató kézbe belemartam már.) Itt, ez a róka tiszta és önzetlen, ezért könnyű szeretni, és ezért akartam én a róka lenni.
De ő mégsem a romantikus hős, hanem a bölcs tanítómester, és előre tudta ő, hogy el fogják hagyni, mégis vállalta a fájdalmat, csak hogy megtanítsa a Kis Herceget szeretni. A megszelídítése csak ravaszdi rávezető-gyakorlat volt, hiszen teljesen szelíd volt már ő azelőtt is, és látta a szépet nem csak a búzában, hanem mindenben, ami körülvette. Még a vadászt sem bánta, hiszen tudta, hogy a vadászok csütörtökön táncolni mennek, és akkor kedvére flangálhat. A róka okos, és a MOST-ban él, a Kis Herceg pedig az emlékeiből él, és csak annyi kreditet adhatunk neki, hogy néha mond jókat magától is, és legalább tanulékony.
De alapjában véve mégsem tanulta meg a legfontosabb leckét (most így látom), és nem volt szép tőle az sem, amikor kifakadt az egyszerű rózsákra, csak mert rájött, hogy az ő rózsája (bár ugyanúgy néz ki) mégiscsak egyedi a világon. Visszamehetett volna a rókához is, aki már háromkor elkezdett örülni, ha négyre várta.
A rózsa szerette a Kis Herceget, de nem voltak jó pár. Máshogy látták a világot, máshogy beszéltek róla, ezért nem értették egymást igazán.
Miért nem maradt akkor a rókával?
Miért kellett meghalnia, hogy visszatérhessen a rózsájához?
Azt hiszem, én is elhagytam a rózsám is, és a rókám is, és csak ülök a sivatagban, és lehet erre jön majd egy kígyó, vagy leszáll egy pilóta. Az a szerencsém, hogy nem vagyok sem éhes, sem szomjas, se nem fázom, így semmitől sem kell félnem, csak attól, hogy végül is senki nem jön…
És sajnos, ha felnézek a csillagokra, tökmindegy nekem, hogy valahol van-e egy rózsa, vagy megette már rég egy oktondi bárány. A rózsák és a csillagok most számomra kevés jelentéssel bírnak.
De valahol van egy róka, aki eljátszotta a kedvemért, hogy megszelídíthetem, és akinek eszébe jutok a búzamezőkről, és ő is eszembe jut a sivatag közepén is, bármikor, ha behunyom a szemem. Akkor csak a szívemmel látok, és csak akkor látok igazán. És ezt is Tőle tanultam, persze…

nagy volt a pofám megint...

Hát, ha bárki is olvasta itt a hajókázós sztori elejét, annak most mondhatom, minden csoda három napig tart.
Cirka 70 nap meló után lelkileg és fizikailag sem vagyok közel ahhoz az állapothoz, ami az első három-négy hétben volt természetes. Akkor táncoltam, mint egy fénysugár, most sűrűn, maszatosan folyok, mint a bitumen.
És időközben azon is el kellene gondolkodnom, miért nem vagyok én még sehol sem, se a magánéletemben, se a munka terén?
Találok rá időt majd...

Pozsony

Minden napra van valami, néha több is (ma pl. laundry out (szennyes ágynemű kicipelése a rakpartra), safety drill (mi lenne, ha jéghegynek ütköznénk-színház) és garbage party, azaz szemetessákok kicipelése)), de amúgy píszofkék a meló, főleg most, hogy a csajok lázadása nem ért célba, és Donka nyeregben érzi magát.

Tibi persze másképp éli meg, mivel a csajok most több melót hagynak ránk, de én ezt nem bánom. Ha néha csak úgy kell tenni, mintha lenne dolgom, az rosszabb, mintha végig kell hajtani, és esetleg még az is belefér, hogy a csajoknak segítsek valamiben, így én lehetek mindenki szemében a dzsoli dzsóker. Nem mintha népszerűséghajhász lennék, de jobban szeretem, ha munkában nem szúrnak tarkón a lapos pillantások, cserébe pár csepp extra izzadságért. Donka fia, Iván, pont az ellentétem volt: nyíltan filmet nézett a laptopján mángorlás közben, miközben a meló nagyja Tibire és a csajokra maradt. Nem izgatta, hogy közutálatnak örvend az egész hajón. Tibi a kettőnk közt van: nem hatja meg, ha 1-2 emberrel le kell állna arról kiabálni, kinek mi lenne a feladata, mert szerinte épp így is eleget dolgozik. (Megjegyzem műszak elején lehet bármi, állhat a fején a mosi, ő akkor is 4-5 cigivel indít a fedélzeten, utána gyűri csak fel az ingujjat…)

Én lennék a világon a legjobb munkaerő?

Vagy csak túl sokat panaszkodtam már fiatalabb koromban, és további életemre kifogyott a készlet? Mint ahogy pl. egy időben kvázi hipochonder vol,tam, most meg az utóbbi 5 évben fogorvoson kívül nem mentem semmilyen vizsgálatra, ha csak nem volt kötelező. (Pl. most a hajózás miatt, ahol ki is derült, hogy makkegészséges vagyok, beleértve a gamma GT szintemet is, pedig azért mindig megittam a magamét.) Szóval kifogytam a tünetekből és panaszokból, ami meg fáj, vagy bosszant, azzal már tudom hogy egy életre együtt leszek.

Itt is megvannak a speciális sirámok, ha már a panaszoknál vagyunk. Otthon mindenki a pénzt hiányolja, itt meg a magánéletet. Persze ebbe most nem akarok két és fél hét után nagyon belelátni, de egy dolog eszembe jut: miféle magánéletem volt pl. most június közepe és a hajókázás között?

Beterveztem, hogy kisebb albiba költözök, le is szerveztem gyorsan, és máris örültem, hogy pl. közel a Pálvölgyi barlang, ahová reggeles műszakok (azaz délután 3 után) ki tudok menni kicsit lazítani, meg örültem, hogy Andika is 2 percre lakik, és pl. ha van kedvem átmehetek teniszt nézni, vagy vacsorázunk együtt, vagy mozizunk. A ritka szabadnapjaimon pedig mehetek Diósjenőre, és a kisebb albi miatt talán lesz is valami maradék a fizetésből, amit rá tudok költeni a házra, de valószínűbb, hogy amit lehet saját magamnak kell megoldanom.

Vagy egy másik példa: jógázni akartam, de mivel csak kedden este 7-kor volt, és a három műszakos melóm miatt az alkalmak fele eleve nem fért bele, meg a maradék másik felében is közbejöhetett valami, így nem nagyon merültem el a témában. Kereshettem volna olyan oktatót, aki nem hetente egyszer tart órát, de az meg nem fért volna a büdzsébe, még egy átlagon felül fizetett három műszakos munkával sem.

Ezen kívül, kivel könnyebben, kivel nehezebben, le tudtunk néha ülni a Bambiba, a Golyósba, az Avarba, vagy valahová és 2-3-4 fröccs mellett agyaskodni, vagy egyedül is meg tudok otthon inni egy ausztrál vöröset a gép előtt, és agyaskodhatok a világhálón.

No, ez lenne a szabadidő, amit most „feladtam”.

És rossz szokások nehezen múlnak, most is voltaképpen agyaskodok, a kis szabadidőmben, miközben a pozsonyi felhők, egy összekötő vasúti híd, földtúró gépek hangja, és román matrózok vesznek körül. Ez van, egyelőre. Ez, meg a munka. De mennyit is adtam fel, mennyiért? Jól jártam, asszem.

No, okoskodós fejezet vége, inkább leírom a napi rutint, mert sosem fogja megtudni így senki sem, mit is csinál egy Laundry Master >>>

Hatkor kelek, mert Roberto órája akkor jelez. (Amúgy elég lenne 6:30-kor is, a 7-es kezdéshez, kávéval, szarással, borotválkozással együtt is.)

Hétkor általános kis mosodatakarítás, aztán 8 körül már lehet indítani valamit, vagy addig is törölközőket hajtogatni, vagy vasalni, ha előző napról marad vendég cucc. 9 körül reggeli, aztán valamikor lejön az éttermi textil és akkor már beindul a valódi pörgés, ami kitart kettőig, és van hogy tovább is. (Utascserénél, Pesten és Amszterdamban, 14 órás folyamatos pörgés.) Gyakran pisilni sem kell kimenni, a vizet bőven kiizzadom.

Gumikesztyűt mellőzöm, zsákbamacska alapon szedem ki a nedves törölközőt, mert az időtényező fontosabb, mint a fertőzésveszély. 1-2 aggodalmasabb szobalány él a luxussal, de állítólag ők azok, akik egyből elkapják a körbejáró vírusokat, szóval le kell szarni. A kézmosás persze könyékig megy, és fogy a Nivea is, a körmömet meg heti három helyett egyszer is elég levágni, úgy kopik a munkában (nem viccelek, tényleg!) A szárított törölközőt egyből kiszedni szar, mert 80 fokon megy 40 percig, és a vasalóval is vigyázni kell, de persze nem olyan veszélyes a meló, mint pl. a krokodilidomároké…

Ma úgy néz ki (már amennyire a bolgár metakommunikációt megértem) kibaszták az egyik frissen toborzott szakácsféleséget. Asszem leesett a lépcsőről két napja, és emiatt nem tud dolgozni, de a sous-chef első nap mondta, hogy a gyerek nem találja a helyét. Állítólag sírni is látták, pedig 38 éves meglett ember. Szóval lehet valami abban, hogy nem való ez mindenkinek.

A mosogatók és a konyhai előkészítő mind indonéz. Ők se bírják, viszont nem is reklamálnak és valszeg feleannyit kapnak, mint mi. Azért angolul tudókat is találhatnának…

A hajó hátuljába kimehetünk, és a sundeck végébe is, de a sundeck általában le van zárva, mert olyan alacsony hidak alatt megyünk át, hogy be kell húzni a kapitányi hidat is. Amúgy a lépcső legtetején jó, mert odáig nem megy föl a csatornaszag, ami amúgy gyakran az elsőn is érezhető. A pöce-tartályok gondolom nem tökéletesen záródnak, a rossz rating, ami miatt havi 300 euróval kevesebbet keresünk, pl. lehetséges emiatt van, nem pedig a rossz ételek, vagy az udvariatlan személyzet miatt…

Vagy amiatt, hogy Achim kapitány nem tudja betenni a hajót 15 ütközés nélkül a zsilipekbe. Ezt ma reggel tudtam meg, mert eddig szabin volt, és a Ludo nevű hidrogénezett kiscsávó egy koccanás nélkül lehozott mindenhol. Nem lenne meglepő, ha Achim vaskos borítékokat tenne félre a Hammerite-tól, mivel a hajó oldalán olyan karcolások vannak, mintha maga Wolverine találkozott volna velünk, egy rosszabb pillanatban. (Ja, és a patkány képes visszaküldeni az ingét, ha nincs tökéletesre vasalva, de ehhez még nem volt szerencsém.)

A hivatalos ebéd 1 körül, ami korai a késői reggelihez, de úgyis fél hatkor van a vacsora. Ebédre általában eszem 1-2 muffint egy kávéval és azzal bőven elvagyok. A reggeli a szociális tér, laza 20 perc van rá, és mindenki ott van, mintha szentmise lenne, vagy halpiac. Pletykák, viccek, jól megrágott jó falatok. Még az éjjelesek is fennmaradnak, a reggeli kedvéért.

Reggeli műszaktól vacsoráig van 3,5 órám. Akár ki is mehetek, ha épp áll a hajó. Eddig legtöbbször az ágyamban olvastam, amibe rendszerint belealudtam 20-30 percre, de az utóbbi héten már nem volt ilyen. Az esti shift 6-9-ig gyorsan eltelik, Tibit felkísérem a 20 perces cigiszünetére, aztán megeszem, amit vacsoráról lehoztam, és ágy, vagy esetleg kicsit ki a fedélzetre.

Mert kezdek szocializálódni. Pl. söröztem 2-szer a séfekkel (képesek Kőbányait venni Pesten kartonszámra, mert sokallják a 89 centet egy német szupermarketben!), meg ilyesmi. Bulik, a szó bármilyen értelmében, nincsenek, ez a hajó fekete zászlóval fut. Aki lehúzott már pár évet a műfajban, azt mondja, ez a legszarabb, ahol volt, de ennek örülök, mert akkor ennél már csak jobb lehet, ha még ezt folytatom 2-3 évig.

Pozsonyból tudósított: Iso-Masa

PS: Amúgy meg, most két-három hibát is számolok magamban. 3 kicsi „warning”:

1) nagyképűség: a bolgár szakács „lesajnálása” a magam javára

2) elbizakodottság: lazább munkatempó, mert „még így is jobban csinálom, mint bárki 3 hét után”

3) régi-régi rossz program: a budapesti „otthonvagyok-feeling” után ma is lecsúszott egy üveg bor…(no comment)

Az alázat nem kenyerem, de azért nem árt óvatosan mozogni. Ahogy hallom, az alázatosság hiánya kiüt fizikailag is, és képes szó szerint térdre kényszeríteni, ami itt kellemetlen lehet. Szóval vigyázok, okés? (Borral is, bár jó a GGT-m, )

otthoniaknak

Aki szívélyes fogadtatásra vár, ne menjen vendéglátóipari egységbe dolgozni, ezt én már tudhattam volna. Ennek megfelelően az első nap eléggé lefelé görbült a bili füle, de már okés, legalábbis: megérte nekiugrani.

Fizikai panasz nincs, kivéve egy lassan lehorzsolódó kézbőrt, amit a hideg, nedves és forró, száraz textil váltakozó kezelése eredményez. Gerinc, és egyéb csont és ízületi bántalmak: negatív. Légkondi okozta panaszok: negatív (hihetetlen szerencse, hogy szobatársam (egy középkorú olasz csóka) szintén nem bírja, és még nem is horkol csak néha kicsit.)

Lelki gyűrődések: semmi.

Ez vagyok én. Ha kell, hirtelen megszűnik minden nyűgöm-bajom, halántékomra két oldalról felragasztom a szemellenzőt, és csak megyek, amerre látok, akár állva is alszom, nem nyerítek, és alapjában véve a munka-alvás-evés teljesen le tud kötni jó időre. Persze vége lesz, mint ahogy Dublinban is vége szakadt, merthogy az ember nem igásló, de ezt most meg kell próbálni majd kitolni az időben, mert itt így könnyebb.

Már az is kicsit kizökkent, hogy pl. leültem írni az 1-2 szabad órámban, és ehhez összeraktam a laptopom. Ez már megtöri a szentháromságot, gondolkodom, érzések jutnak eszembe. De nem vészes, kábé leírom, mi a helyzet, megyek vacsorázni, délutános műszak, kis olvasás, alvás és indul a nap reggel 6-kor.

Nem baj, hogy nincs net, az egyből bezavarna, illetve nem tudtam volna már a második napon ráfeküdni a futószalagra (merthogy az első délután kivételével máris egyedül találtam magam az én kis mosodámban, és egyelőre annyira kell figyelni minden apróságra, hogy jobbára értelmes gondolataim sem szoktak felmerülni a nap 11-13 órájában.

De nem baj, hiszen az értelmes gondolataim gyakran vezettek elkeseredéshez és dühhöz, vagy csak tompa pesszimizmushoz, most viszont jámbor és mosolygós vagyok, és ahogy a Mátrixban is elhangzott: „a tudatlanság áldásos”. Olyan jámbor lettem, hogy talán napi 1-2 káromkodás röppen el maximum, ami pl. utóbbi munkahelyemen átlagban 10db/óra is megvolt, néha egér- vagy asztalcsapkodással kísérve. Amúgy nincs sok mondanivalóm, hacsak az észrevételeimet nem vehetjük annak

Mint pl. hogy Donka, a főnököm jó zsaru-rossz zsarut játszik egyedül, és egyelőre nekem a jót játssza, mert ebben a szezonban egy csávó már lelépett miatta, aztán meg hozta a fiát, akit kirúgtak, szóval rossz fényt vetne rá, ha én sem válnék be. De ez azt jelenti, hogy miközben „kímélni próbál” és „védeni a szobalányoktól”, könnyen a szobalányok ellenérzéseit is a nyakamba akaszthatja, ami tipikus nyújtott lábbal hátulról becsúszás. (A célja az, hogy látványosan ne legyek jobb a fiacskájánál.) Ha nem ő lenne kb. a tizenötödik felettesem, és nem ismerném az összes mocskos praktikáikat fejből, akkor ez is jobban aggasztana, de már nem az ifi keretben vagyok.

Szóval igyekszem mindenben segíteni a szobalányoknak, még ha Donka ezt tiltja is, és neki magának igyekszem nem mondani soha olyat, „yes, but…” hanem csak, mint a munkakereső lengyel Dublinban: „yesokay” és igyekszem elővenni a legkölykösebb mosolyomat, ami már sok suta mozdulatomat és kifacsart logikámat képes volt elfedni rengetek munkahelyi szituációban.

És erről eszembe jut, mit is keresek itt 33 éves fejjel, egy mosodában, ahol az idő nagy részében a mángorlógépet etetem? Ha kíméletlenül őszinte lennék magamhoz, akkor azt mondom, sosem volt meg bennem a kellő lelkesedés, és eltökéltség valami iránt, hogy felelősségteljes munkát végezzek. (Vagy az életben felelősséget vállaljak…) Bár lehet felelősségteljes munkát végezni mindenfajta elszántság és lelkesedés nélkül is, de mivel az igazságérzetemnek egy külön dúcpár fejlődött ki a koponyámban (ki lehet tapintani, tényleg!), ez nekem túl nagy fájdalmakat okozna.

Nem kerestem soha nagy erőbedobással a szokásos munkákat, amit diploma nélkül lehet keresni (hogy miért nincs még diplomám, az meg egy másik történet.) Szóval nem kerestem klasszikus irodai munkákat, mert olyannak látom, mint a sűrű ingoványt: minél jobban taposol, annál sárosabb leszel, és annál kisebb rá az esély, hogy kikecmeregj belőle.

Egy cégnél taposni kell a bennmaradásért is, de persze azért is, hogy esetleg feljebb mászhass és jobb taskokat kapj, vagy magasabb fizetést, ezért nehéz feladni és az évek múltával nehezebb lesz. Abbahagyni a kiégett házak takarítását, a viharban-szélben bringázást, vagy akár most ezt a mosodázást: piece of cake.És még KERESEK is közben, amit jelenleg Magyarországon aligha tehetnék meg. Az, hogy pénzt teszek félre, időt jelent, az idő pedig mindig lehetőségeket tartogathat.

A diplomám nem tűnik valami jó lehetőségnek adott pillanatban, de ez tényleg egy másik sztori.

Szeretem a kétkezi munkát is, és még azon belül is az egyszerűbbeket, mert a pepecselés, filózgatás és az egyéb szakembert igényelő jellemzők nem nagyon mennek, a derékszög és a vízszint nem barátaim. Ami megy: belevágni és darálni, pont. Ez lehet, nagyon éretlen hozzáállás, és lehet negyven évesen már akkor is égő lesz egy ilyen posztadoleszcens periódusban találni magam, ha még mindig csak 33-nak fogok kinézni, de lehet hogy akkor már egész más lesz minden és épp most zárom le az ilyen filózgatásokat.

Amit mondani szeretnék, hogy mivel körülöttünk mindent szándékosan túlbonyolítottak, nem csoda, hogy az egyszerűséget keresem. Amikor a seggfej főnök miatt beszart a cég, és pár hete munka nélkül találtam magam, hát nagyon csontig hatott a tudat, hogy a bank akár 3-4 hónap múlva el is árverezheti a jenői házat, mert én is csak 1 „sub prime” hitelesnek bizonyultam. Levegőért kapkodtam. Jelentkeztem 1 melóra, ami pont olyan volt, mint amit Dublinban a McConnell’s-nél csináltam: valahogy irodai lótifutinak lehetne nevezni, most nem tudom ők milyen cirkalmas nevet adtak neki. Gondoltam talán sanszom van, merthogy ezt én már külföldön is csináltam. Amúgy ezt a fajta munkát szintén kábé mindenkinek be lehetne tanítani, aki tud angolul, így semmivel sem előkelőbb a mosodai munkánál, és ide sorolom az összes kurva ügyfélszolgálatos, helpdeszkes melót is.

A lényeg a mód, ahogy oda be kellett nyújtani a jelentkezést, összehasonlítva ezzel.

Töltsek ki egy online űrlapot, olyan kérdésekkel, mint pl. milyen nehéz szituációba keveredtem, és hogyan oldottam meg, meg egyéb faszságok. Csatoljak egy cv-t, aztán ha majd nekik ez tetszik, behívnak az assessment centerükbe egy csoportos interjúra, ahol persze nem a fogamat fogják nézni, és nem is azt, hogy a faszomon van-e fityma vagy sem, mert a nyílt előítéletek elavultak. Nem bazmeg, azt fogják nézni hogyan reagálok csoporthelyzetekre, mennyire vagyok asszertív vagy mennyire vagyok „team player”. Ez az új rabszolgapiac, az új lóvásár. Egy kibaszott irodai lótifutimelóért három körben kell jó időt futni, és talán a harmadikban a leendő supervisor is beszél veled, meg két másik döntőssel és aztán felveszi azt amelyik épp szimpatikusabb.

Minden emberségünket elveszítjük lassan, ezért is tetszik az a nemes egyszerűség, ahogy itt elintézték a dolgokat: jó voltam az interjún (amire mellesleg még időpontot sem kellett kérni, csak úgy fogadtak és beszéltek velem), és mivel jó voltam, kiküldték a cv-t az alkalmazónak, gondolom 2-3 másikkal együtt + talán egy széljegyzettel, ami engem favorizált. Aztán amikor kiválasztottak, akkor egy hét múlva már Amszterdamban voltam, munkára jelentkeztem, és egy órán belül már dolgoztam is. Nem kaptam balesetvédelmi oktatást (ami a legtöbb irodában évente kötelező, hogy nehogy pereljen valaki, ha elcsúszik egy kurva felmosott padlón), sőt, azt sem tudtam meg a harmadik napig, kábé hogy nézne ki egy evakuálás, pedig talán egy hajó veszélyesebb, mint egy iroda. A mai ISO-szabványozott világban egy ilyen munkaszerződés egy tenyérbeköpéses kézrázással egyenértékű, egy ilyen munkahelyi környezet pedig egy 19. századi szénbányával vetekszik.

De én így szeretem, és kívánom, hogy kezdjünk el az egyszerűség felé haladni.

Akkor talán majd máshoz is lesz kedvem, egyelőre maradnék itt a mosodában.