Hegylakónapló különkiadás

   A szezonvég poszt után talán már írhatok a "hegylakó" életről is kicsit.
   Persze még a naptári télből alig telt el valami, várható még simán egy kemény március, meg alapból kis szokott tartani a fűtési szezon április közepéig legalább, a nappalok meg még mindig rövidülnek... (sokszor hetekig csak 1-2 mondatot írok egy ilyen posztba, mire kész lesz, már hosszabbodni fognak.)
   Úgy döntöttem magamban, december közepétől egy 100 napos időszakot tekintek télnek, azaz bármi nehéznek tűnt is eddig, az még "ősszel volt", és kb. március 24-25-én mondhatom, hogy most már legalább itt a tavasz.
   Persze amilyen klíma-amomáliák vannak, lehet 2019-ben március végén is lesz egy "visszavágó" a tél részéről, meg mondjuk lehet februárban simán lesz olyan, hogy szinte alig kell fűteni...

   Azt megint előrevenném: sose higgye senki, hogy minimális pénzzel el lehet kezdeni!
   Az 5 m3 tüzifa alap, a deszkák és lecek, amiket a tyúkólhoz, és a terasz téliesítéséhez vettem, kb. 30.000-be kerültek, és még a fólia, csavarok, szögek, stb. És már voltak szerszámaim. Nem túl komolyak, de azért nem kellett most megvenni pl. vésőket, kalapácsokat, barkácsszorítókat. Egy speckó zokni a vadászboltban 3000/pár! És nagyon kell! Ami azt illeti, 3-at vettem eddig, de inkább veszek még 2-t. Nem elég 1 zseblámpa és egy fejlámpa, mert van, hogy nem találod! Nem elég 3 fazék, meg 2 lavór! Még csizmából sem elég egy pár, mert amikor benedvesedik a bélés, ajánlatos lecserélni! Még szerencse, hogy abszolút nem izzadékony a lábam... De lábról és fejről azonnal meg tudok fázni, szóval a fűtés pl. azért is fontos, legyen lábfelmelegítős víz!
   Szóval szerintem nem lehet minimalistában tolni!
   Ezt mondjuk mindig is tudtam, előre készültem, amire csak lehet. Aztán meg akkor itt a következő "tanácsom": fogadd el, hogy sosem tudsz előre készülni mindenre! Nincs recept!
   Hogy miért fektetek erre ekkora hangsúlyt, majd talán később írok róla.

   Az épület kb. egy dupla pincére épített teraszos víkendháznak mondható. Meg van alatta egy ódon tapasztott gerendaház (vagy nem tudom pontosan mi a kategória). Ott tartom a 19 fős baromfiállományt. Anélkül, hogy részletesen leírnám: nem lakás célra tervezték.
   
   Sokan írtak, vagy mondták, túlvállaltam magam, és mindenkinek első számú aggodalma a hideg. Hogy majd megfagyok...
   Na, volt már itt posztom, ami úgy kezdődik (vagy ez a címe), hogy "nagy volt a pofám megint..." szóval majd március végén nyilatkozhatnék csak igazán a hidegről, de... Egyelőre a legnagyobb problémának a fény (ezen keresztül az áram) hiányát éltem meg. Amikor már délután 4-5-kor kb. nem látok semmit a szobában, az nagyon idegesítő tud lenni, és a fájdalmas dolgoknál az idegesítő dolgok szinte mindig rosszabbak, főleg ha egyedül él az ember. És, ha egyedül él az ember, még mindig lehet mondjuk kutyabuzi, és akkor persze amúgy is kikérné magának, hogy egyedül él, mert a kutyája is személy... De én csak kutyamegőrző vagyok, nem voltam sose kutyabuzi. De még csak macskabuzi sem, azaz Manci se számít. 
   De máris elkalandozom... Egyedüllétben az internet kb. köldökzsinór a "többiekkel", és ha nincs áram, akkor ugye nincs net. És olvasnék könyveket, de valahogy sikerült valami jó szar fejlámpát is vennem, és hát nem egy élmény azzal olvasni... meg mondom, nem akarom sokszor bizonygatni, de nem vagyok antiszociális típus. Ezzel együtt meg imádom sokszor, hogy egyedül vagyok, mert ez is kell, csak épp kell(ene) az a varázsütésre előálló szitu, hogy alapból ugye magam vagyok, de benyomom a laptopon a power gombot, és a neten meg "velem van" aki akar, meg akit én akarok ;) 
   Ha nincs áram, néha-néha lementem a Vadvirágba, de mivel majmot nem kéne banánszállító konténerhajón szabadon engedni, sokszor több volt a kár, mint a haszon...

   
   Lehet ám egy ilyen "kivonulás" mindenkinek segít kicsit megtalálni az igazi énjét? 
   Hát, én tényleg ajánlanám, kóstoljon bele mindenki, érdekesnek érdekes. Nem kell elköteleződni örökre, nem kell ökomártírkodni, de érdemes kipróbálni, és hát persze nem csak mondjuk júniustól augusztusig...
   Hogy "lusta" lennék, az vitatható. Kampánymunkás vagyok. Belelendülök és elfelejtek enni is, máskor meg visszabújok az ágyba 'sztlevanszarva!
   Ez okés, de amikor mindennek tétje van (vagy lehet), akkor mégsem okés. Néha erőszakot kell tenni magamon. Na, akkor vagyok általában ideges. Ha a (6-700 lépésnyire lakó) "szomszédaim" néha egy óriási ordítást hallanak, sosem azt jelzi, hogy nyílt törést szenvedtem. Nem vagyok egy hímsoviniszta típus, de egy pasi amúgy se ordít, ha valami fizikailag fáj, ebben én se vagyok kivétel... Nem, én akkor ordítok, ha valami felbasz. És van olyan sokszor. Szóval a #Hegylakónapló is igyekszik azt tükrözni, hogy ez itt ám nem a "béke szigete", de emeljétek négyzetre és szorozzátok meg pível, csak, hogy kerek legyen a kép!
   Geci sok idegesítő dolog van, a kihűlt lábujjaktól kezdve, amik miatt abba kell hagyni a munkát, a berepedt ujjbegyig (szintén a hideg, meg a szárazság kombója), meg amikor valamit még este kint felejtettem, amikor már bebarikádoztam az ajtót, és vígan fűtök. Meg hogy a rövidtávú memóriám szart sem ér, és lassan azon parázok, mindent fel kell-e majd címkéznem, és akcióterveket plakátolni ki a szobában és a teraszon?! És még csak 42.......
   
   Na, és a "kivonulás" mibenléte is olyan, mint a falusi élet: lehet mondjuk nincs 50 árnyalata, de nem is ugyanaz nekem, mint - bocs, csak ismert nevek miatt hozom fel - Zaka Dominikának, vagy Paulicséknak, vagy Tóth Rékának, amikor még a Boldogszer fantáianevű helyen éltek az 5 gyerekkel, meg az akkori párjával.
   Számomra egyszerre önkéntes "vállalás", és kényszer is!
   És - (fontos!) - kényszer nélkül lehet nem tartanék itt, azaz nem véletlen, hogy úton-útfélen a kényszrítő erőt, egyfajta "öko-diktatúrát" reklámozok, mind személyesen, mind a csoportomon keresztül. Vannak persze nagyon nagy spílerek, akiknek megy kényszer nélkül is, de egy Faith No More számból kiragadva: "But me, I'm just a man." És a nagy spílerek aránya mindig hangyafasznyi lesz a tömeghez képest, azaz a kényszer jelenthet szerintem csak kézzelfogható megoldást.
   Egy példa erre: vízzel való viszony.
   Imádok fürdeni! Ehhez képest most néztem az IBC tartályt, amibe 2 hete 500 liter vizet hoztunk: 300 liter felett áll! Kb. 2 naponta elmegyek a kúthoz egy 10 literes kishordóval és egy 5 literes ásványvizes kannával, ez az ivóvíz-főzővíz. A többi célra használom az IBC-be hozott vizet, kiegészítve némi természetes csapadékkal. És nem esz meg a kosz! Mármint a testem nem eszi meg, az ingatlan takarítása nyilván jócskán eltér egy közművesített ingatlan takarításától, de azért nem gázolok bokáig a sárban a szobában sem ;)
   Előző albérletemben nem volt vízkényszer, és hát nem mondom, hogy le is szartam, jöjjön, ami a csövön kifér, de nagyságrendekkel többet használtam el. Ilyen az emberi természet...

   
   Az, hogy mennyire van alattam "biztonsági háló", vagy sem, és alapvetően mennyire magasan kísérlem meg a trapézmutatványt, még elválik...
   Nagy háló semmiképp nincs, mert pl. nem milliomos családból származom, sőt!
   Nagy bizonyítanivalóm sincs ám, nem azért írok! Azért írok, mert nekem ez betegségem és/vagy hobbim. Ennyi.
   Valamiféle bizonyítanivalóm mégis van: saját magamnak. Hiszen erről papolok már vagy 6-8 éve legalább, de már azelőtt is megvoltak bennem a csírái: természethez közel élet csak az élet!
   Ezt meg tudással, és becsülettel kombinálva manapság nem lehet úgy megélni, hogy mondjuk elkaristolok valahol és aztán "amikor tehetem" túrázok, sőt! Elmegyek mondjuk Thaiföldre, Afrikába, Dél-Amerikába "megélni", milyen helyek vannak még mindig az úgynevezett érintetlen természetben! Bocs, tudom érzékeny pont, de a repcsivel utazgatósok nekem azán szelektívezhetnek, meg használhatnak intimkelyhet, mosipelust, meg fasztudjamit, de vagy csak mentegetőznek, vagy totálisan figyelmen kívül hagyják azt a tudást, amit már egy átlag internetező is képes egy átlag intelligenciaszinttel kiszámolni...
    Szarfej vagyok, mi, hogy ezt így bedörgölöm az orruk alá? Ez van...szarfej vagyok. Ha jófejeket akartok, tudok neveket ajálani, kit kövessetek, és ez most NEM cinizmus, szerintem tényleg jófejek!!!

   Akkor sem utazgatnám már körbe a világot, ha nyernék a lottón, csak mondjuk akkor elfürdenék napi 100 liter vizet, mécseseket égetve és bálnahangokat hallgatva a laptopon, az kurvaélet! De újra is használnám azt a fürdővizet, ahogy az előző albérletemben is legtöbbször megtettem, pedig csatornadíj nélkül kb. 350-400 forint volt egy köbméter, ha jól emlékszem...

 

   Szóval "a szükség nagy úr!" - rémlik valahonnan gyerekkoromból, mint ahogy az "egy gyomorba megy!", amikor nagyszüleim ki se törölték a tányért bableves leves után, és pakolták rá a cukros mákostésztát, és nekem az nagyon nem volt kóser. És mániákus kézmosó voltam kb. 5-6 évesen, mert valahol hallottam a bacikról a rádióban, vagy a tévében...
   Minden generáció egy kicsit "elkajmul" az előzőhöz képest, mármint ha nagy átlagokat vonunk persze! Nyilván vannak most újító fiatalok és avarégetős, szemétégetős nyugdíjasok, de a nagy átlagban sajnos verjük be az újabb koporsószegeket, és valahol nekem ez jutott küldetésnek, hogy - megint hangsúlyozom, valamelyest kényszerből, de javarészt tudatosan - visszaöltsek egy generációnyit legalább... csak, hogy megmutassam: lehetséges!
   Hogy "kövessenek", azért?
   Ugyan már!!!
   Ez már tényleg csak afféle intellektuális, morális maszturbáció, bevallom! Ha meglepetés érne még, hogy mégsem az, hát én lennék a legboldogabb, higgyétek el! Ha "segítenék elérni a kritikus tömeget", vagy faszomtudja... De kb. azt érzem, mint valami tanmesében a szerzetes, aki megcsúszik a szakadék szélén, és kapaszkodik egy gyökérbe, de felette megjelenik egy éhes tigris, és hát... a gyökér mellett észrevesz egy szem szamócát, és rácsodálkozik: "Ez a világ legszebb szamócája!"... Na, és kb. azt mondanám:
   - Azt a geci kurva életet! Hát nem hiszem el, hogy két hete azért könyörgöm a sorsnak, bárcsak találnék szamócát, oszt tessék!!!
   De tudnék még eközben nevetni!
   Az a lényeg!

   Szóval technikai részletekkel nem nagyon jövök most, esteleg a Facebook-on ott a profilomon (némiképp szűrőzve, nem publikus) néha az infó, milyen a "hegylakó" élet, de valahogy érzésre ilyen: keserédes, gyönyörű, viszontagságos, idegesítő, lélekemelő, kalandos, váratlan fordulatokkal teli, "nevelési célzatú"...
   Egy valami nem: nem kerek!
   Hogy miért nem, azt majd talán másik posztban...
   
 

   
 
 
  

Fordítva: Nem vagyok ambíciózus; lassú életre, egyszerűségre vágyom

    

   Eredeti cikk >>> ITT

Mivel az eredeti illusztrációk lehet jogvédettek, betettem pár saját fotót helyette, amiket csak épp úgy éreztem, nekem passzol a szöveghez...

   Nagy terveket gyerekként sem dédelgettem.
   Úgy nőttem fel, hogy csak a boldogságom építettem.
   Aztán a brutális világ elkapott. Megrázott, mint a rongyot, és rámrivallt: "Hogyhogy nem kell a nagy ház?! Autók?! Szobák tele puccos dolgokkal, amik csak vannak, de nem sok értelmük van?!"

   Pislogtam. Aztán lassan megtaláltam a hangom.

   Lassúságra vágyom! Egyszerűségre!
   Arra, hogy amikor felébredek, figyeljem a légzésem. Belemarkoljak a takaróba, érezzem ahogy az ujjaimba visszatér az erő, ahogy lassan elhagyom az álmok világát. Ott akarok maradni még picit, ébredés után, és nem csinálni semmit!

   Érezni akarom, mikor elég, anélkül, hogy az Órarendem kopogtatna az elmém ajtaján egy feltekercselt tennivaló-listával! Sőt, inkább nem is akarom az Órarend Urat látni! Merthogy, látod, a lényeg az lenne, hogy az életem legfontosabb törvénye ez legyen: LENNI! Az új szabályzat. Az új trend.

   Olyan életre vágyom, amiben a küszöbömön túl az óceán köszön, és a homok ragaszkodik hozzá, hogy süllyesszem lábujjaim a meleg testébe. Egy életre, amiben az öröm természetes. Nem olyasmi, amit hajkurászunk, vagy megvásárolunk. Olyan inkább, amit minden áldott nap a két kezemmel teremtek meg. Olyan életet akarok, amiben a munka az odaadás szinonímája. Egy részem, amely kinyúlik a világ felé, hogy megérintse, szeresse és gyógyítsa.

   Rendben van, hogy sosem érdekelt a milliós fizetés?
   Rendben van, hogy sosem izgatott egy Chanel ruha, inkább kinyúlt pamutpólókban érzem jól magam, akik emlékeket lélegeznek ki és be?
    Rendben van, hogy csak annyit szeretnék, hadd csináljam mindazt, amit szeretek, análkül, hogy meg kellene magyaráznom; "miért"?! Nem csak a világnak, de magamnak is?
   Rendben van, hogy mindaz, ami érdekelt és érdekelni fog, hogy nyugalom és biztonság vegyen körül, de semmiképp nem az, hány emberenek tetszenek az alkotásaim?
   Rendben van, ha csak annyit kérek, hadd alkossak még, és még, és még egy picit?! 

   Mert én nem azokat a dolgokat akarom, amit ez a világ elvárna tőlem, hogy akarjak. Azokat akarom, amit a lelkem halkan a fülembe suttog. Egy életet, amiben a testem nem küszködik, hogy belegyötörje magát egy kisebb derékbőségű ruhába, inkább felvesz egy másikat, ami alkalmas arra, hogy a réteken táncoljon benne. 

   Rendben van, hogy sosem akartam egy villát, vagy egy jacuzzit? Csak azt, hogy lássam a világot, ahogy van?
   Rendben van, hogy szeretek idegenekre mosolyogni, hogy érezzék a szeretetet, ahányszor csak erre esélyem van?
   Rendben van, ha szeretek belenyúlni egy ragacsos pudingba, és játéknak veszem, ahogy az útjelzőfényeket "esszük" az autópályán?
   Rendben van, ha a legvalószerűtlenebb emberekkel szeretek barátkozni: a hibbantakkal, művészekkel, a fürdőszoba-énekesekkel és a saját tükör előtt táncolókkal. meg akik belekönnyeznek a saját írásaikba?

   Rendben van, ha nekem így van rendben, ahogy vagyok?
   Rendben, ha most nekem épp oké, épp mert szeretem azokat az egyszer-az-életben embereket, akiket épp most szerethetek?
   Renben van, ha nem akarok túl sokat, csak annyit, hogy az elmém és szívem képes legyen fejlődni?
   Rendben, ha a sikert én aszerint mérem, mennyi az öröm, ami a szívemen keresztül jár, az életem során?

   De nem engedélyt kérek ám!
   Az én világom nyitva áll, és védtelenségemben is büszkén állok a közepén!
   Nem kell elfogadni, elismerni!
 
   Csupán azt a teret igénylem, ami már eleve az enyém, mind az enyém.

Az önkéntes egyszerűségről

   Minimalizmus...mi az?
   Igyekezzem akkor én is rövidere fogni?
   Nem tudom, mert én nem vagyok minimalista. Írásban főleg nem, kifejezetten redundáns tudok lenni. 

   Tárgyak terén? Hörcsög! 
   Ahhoz, hogy letegyem a laptopot az asztalra (ami amúgy egy tavalyi hóbortnak áldozatul esve félig barkács-satupaddá alakult), most félre kellett tolni pár cuccot. Ránézek, és azt látom: mind jó lehet még valamire. Pl. nem is cigizek, de 3 öngyújtó is volt ezek között a félretolt cuccok közt. Miért? Mert amikor a munkahelyen találok egyet, akkor nem kidobom, hanem zsebre teszem. Elvégre ez egy teljesen funkcionális eszköz, amit nem azért gyártottak le istentudja hol, szállítottak el egy boltba, aztán kötött ki valakinek a fürdőköpeny zsebében és így a ledobott szennyesben egy szállodában, hogy aztán én meg kidobjam a faszba.
   Az a baj, hogy ebben nincs is igazam. 
   Kb. fele részben azért állítanak elő ilyesmiket, hogy - rendeltetésüknek megfelelően - tüzet gyújtsunk vele, fele részben viszont azért, hogy "valami történjen". Csak úgy... Egy darab öngyújtó pici, nem figyelünk. Ahogy nem figyelünk a golyóstollakra, a varrókészletekre, vagy mondjunk a kajánk utolsó falatjaira, de akár egyes ruhadarabjainkra se. Azért vannak ilyen tömegben, hogy oda se figyelünk rájuk, nincs tübbé értékük, mert azért valamilyen szinten mégis van: matematikailag, közgazdaságilag van. Lehet egymillió öngyújtóban kell gondolkodni, ha keresni akarsz rajta, mint gyártó vagy beszállító, de épp itt a csapda: kidobok egyet, mert úgyis filléres tétel!
   Namost, a gazdaság nagy egészében, ahol pl. az öngyújtók is - maradok már ennél. mert itt van az asztalon mellettem - az egyéb szarokkal együtt lehet egy sirály gyomrában fogják végezni, vagy csak simán partra mossa az óceán a Henderson sziget partján, ezzel az effektussal egyben meg is termtenek valami másodlagos, harmadlagos funkciót is: gondot okoznak, és egyszer majd lehet mutogatni a nagy szemétkupacra, hogy pl:
   - Valaki ezért is fizessen már! Ki kell dolgozni a tervet (művelt koponyák fizetése, az is GDP tényező), hogy pl. találjunk fel valami gépet, valami technikai csodát, ami majd összeszedi a szemetet az óceánról!
   Biznisz lesz legyártatni Kínával a gépet, világszerte reklámozni (a marketinges szaki alkalmazása is GDP tényező), meg stb. Mindent lehet, csak egyet nem: megállítani a pazarlást! Nem lehet, hogy mondjuk egy öngyújtó kerüljön legalább 10 Euróba, és ebből mondjuk 5 Euró direkbe menjen valami "zöld alapba", amiből aztán erdősítést, vizek tisztítását, és hasonlókat finanszíroznak. Lehet - sőt biztos! - egy ötcsillagos szállodában még mindig a zsebükben felejtenék egyesek, dehát nálunk egyszer 1000 Euro kápét felejtett valaki az ágyneműben, amit aztán a kollégám megtalált, és mivel egy évig nem jelentkezett érte senki, az övé lett!
   Az utca egyszerű embere viszont, a mindennapi fogyasztó, biztosan jobban vigyázna egy 10 eurós öngyújtóra. Lehet addig használná, amíg ki nem fogy belőle a gáz...
   De mondom, ez csak egy szimbólum a mai világban, nekem most ez került a szemem elé.
   
   Szóval bocs a mellébeszélésért, de szerintem mindenki sejti hová akarok kilyukadni:
   A dolgoknak értéket kellene megint adni!
   Elsődleges, valódi értéket!
   Amíg ez nem megy, én igyekszem máris úgy bánni a dolgokkal, minta szinte lelkük lenne. Nem tudom miért, és közben nem vagyok következetes se, mert pl. a másik dolog, amit félretoltam, 3 db. radír volt. Minek nekem három?! Egyet biztos találtam, de minek vettem 2 másikat? Szerintem azért, mert tudom magamról, hogy amikor gecinagy a kupi, jobb eséllyel találok 2 radírból egyet, mintha pontosan tudnám hol a radír helye, és mindig ott lenne...
   Mea culpa! Nem vicc, tényleg! Egyszer meg fogom termeteni azt az életteret, amihez úgy kötődöm, minden kis sarkához, minden kis fiókhoz, hogy mindennek tudni fogom hol a helye, és akkor büszkén mondhatom, hogy az a 3 cerka elég lesz, mire elfogy, valaki véletlen nálam fog hagyni egyet! Szeretnék ilyen tisztán élni!

   Én sose voltam gazdag, még jómódú se.
   Valahogy gyakran azzal a sikersztorival kezdődik sok minimalista beszámoló, hogy "volt 20 pár cipőm, meg 8 pár csizmám, és most olyan boldog vagyok, hogy a 80%-ától megszabadultam!" Ennek vannak persze verziói...
   Nekem nem volt "szerencsém" ilyen dolgokat felhalmozni, bár a hörcsög természetem miatt, amikor ez egy átlagon felüli keresettel párosult, akkor én másféle haszontalanságokba mentem bele: pl. egy időben VHS-kazira vettem NatGeo műsorokat, vagy egyes filmeket. Később DVD, meg vettem (igaz, csak használtan) erdetei CD-ket. Akkor még nem nagyon lehetett letölteni a netről, mondjuk, de alapvetően nem volt ezeknek a nagy részére szükségem, valamint józan ésszel lehetett már látni, hogy ezek a technológiák nagyon gyorsan elavulnak, és maga a tárgyi eszköz, a "hordozó" viszont önmagában nem érték, mint mondjuk egy könyv! Könyvet mai napig viszonylag sokat veszek, azaz birtoklom őket. Szeretek beléjük irkálni, meg aláhúzgálni, és emiatt nekem nem etikus a könyvtárazás amúgy sem ;)
   Szóval én nem úgy cseppentem a "Minimalizmus - önkéntes egyszerűség" csoportba, mint ahogy a hajdani 120 kilós a "Karcsú derék - tudatos étrend" csoportba, amikor már leadott 30 kilót, és még 15-öt szeretne, és büszke, hogy a jó úton jár!
   Én speciális úton járok, ami szerintem jó, és szerintem az önkéntes egyszerűségbe beletartozik, a minimalizmusba meg nem.
   Amúgy, ha már emlegettem, szinte pont 5 éve írtam is erről itt, szóval nem ma kezdtem agyalni legalábbis: Voluntary Simplicity, igaz ez csak egy kis színes helyzetjelentés... pillanatnyi élmény.
   Vagy a specialitásomhoz hozzá tartozik, hogy amikor benéztem az utcasarkunkon az udvarra, ahol egy régi kúria teljes felújítása ment, és rengeteg épíkezési hulladékfát láttam, én bizony bementem a főnököt megkérdezni, kidobják-e? Mikor mondta, hogy igen, kértem, akkor pár kört gyorsan hadd mentsek már meg! Ötször fordultam nyelvem lógatva a cirka 100-150 m távon, nem törődve azzal, hogy ez Dublin egyik gazdagabb része, azaz lomis cigánynak néznek, meg a saját munkahelyemről is ezen az utcán mennek a DART-állomásra, és bolondnak néznek, beszélnek majd rólam a dohányzóban! Nem érdekelt semmi más akkor, csak az, hogy ezek miatt a deszkák miatt valamikor fákat vágtak ki, nekem kutya kötelességem akkor, hogy megmentsem az anyagot attól hogy csak elkorhadjon egy szeméttelepen! Az, hogy aztán csak a cucc kb. egyharmadát használtam fel eddig, viszont ennek kapcsán 100-150 Euro értékben vettem szerszámokat famunkához, az már más kérdés. Az még mindig jó, ahogy a faanyag maradéka is szépen el van téve a kerti sufniban. Megmentettem.

Közben egy kupisabb kép, tavalyról, amikor már dolgoztam a fával (kép nélkül nem posztolok, arra már senki nem figyel oda, sok blogger már kb. 8 mondatot ír 8 fotóhoz, és az a figyelemküszöb, de én sose leszek ilyen...)

   Ami szerintem az önkéntes egyszerűség megéléséhez kell, az egy biztonsági küszöb! Védőháló az akrobatamutatványhoz, ami nem egyszerű, mert a rendszer nem támogatja, meg persze az individualista beállítottságunk, az egónk sem, meg talán sokunkat a szüleink sem erre neveltek... Nem könnyű, az biztos.
   Itt jön az a rész, hogy ne keverjük össze a témát a kényszerű szegénységgel, a nélkülözéssel!
   Én ráállhatnék arra agyilag, hogy jó nekem Dublin, mindig meg tudnék itt élni, még félretenni is, de nekem csak annyi itt a célom, hogy kinullázzam a tartozásaim, és elérjem ezt a biztonsági küszöböt.
   Meg kell találni a szintet, mi az elég, mikor elég, mi az amire valóban szükség van. Amit ezen felül - mint én az öngyújtókat - felhalmozunk, az legyen csakis "mentett cucc", vagy amit ajándékba kaptunk! Azaz: ne költsünk pénzt, amikor csak módunk van erre!
   Valamiből viszont nem lehet leadni, és ez a szint, amit ki kell számolni! Pl. saját példámból párat felsorolok:
   - Nem mondanék le semmiképp a rendesen fűtött és szárazon tartott lakhelyről, mert kikészülnék tőle, hogy előbb lelkileg és aztán fizikailag, vagy fordítva, az mindegy. 
   - Nem mondanék le a privát térről, azaz ideig-óráig képes vagyok rá (laktam pl. egy hónapig hostelben, 6 fős szobában), de tartósan nem. Tartósan csak egyedül, vagy a párommal, maximum. A "közösség" nekem úgy vonzó csak, ha találkozunk, de mindenki a maga portáján éli az élete nagy részét, nem kommunázunk.
   - Nem mondanék le a TB fizetéséről, mert bár csak remélem h sosem kell, az ördög nem alszik. Ez csak egy logikus pont, szerintem. 25 évesen máshogy látnám, de már majdnem 41 vagyok.
   - Nem mondanék le a tisztálkodásról, és a ruháim, ágyneműm rendszeres és ha lehet kényelmes tisztántartásáról, azaz pl. nekem nem lenne okés a jeges patakban megfürdeni, meg egy kővel rögzíteni ott a pulcsim, hogy mossa át a víz, aztán meg csak kiteregetem... de egy nagyobb lavórban persze le tudnék mosdani, nem kell klasszikus fürdőszoba, bármennyire is imádom a rituális fürdést, el tudom engedni.
   - Nem mondanék le egy kényelmes matracról, mert az alvás is fontos. Sőt! Nekem kardinális kérdés.
   - Nem mondanék le ugyanezzel a logikával a kényelmes cipőről és a minőségi zokniról sem.
   Miről mondanék akkor le? Csak úgy ömlesztve:
   Déligyümölcs v bármilyen egzotikus kaja, kivéve ha ajándékba kapom. Nyaralás, utazgatás. Mozi, koncert, színház, bármi ilyesmi. Saját internet. Alkohol, cigi, kávé, édesség. Vagy pl. ami nem lábbeli, és nem alsónadrág, az mind jöhet ajándékba: dzseki, nadrág, ing, póló, mindegy. Még arról is le tudnék mondani, hogy pár ezer forintos Háda-bevásárlásokat iktassak be mondjuk évente egyszer, csak hogy ügyeljek a stílusomra. Az csak az egóm, nem kell öltözködési stílus sem! 
   De ehhez, hogy valóban így éljek, kell valami biztonsági keret, mondjuk lehet havi 50-60.000 forint, nem tudom pontosan. Ezt ki kell termelni, elő kell termeteni, és ezt az összeget szerintem - itt a biztonsági háló téma - előre két évre be kell tárazni, mert lesznek váratlan kiadások, vagy váratlan káresemények pl. termésben, stb. Ez kb. ha havi 50-et veszek 2 évre, az 1,2 millió. Ez nem sok ma már ugye? 
   Na, itt van az én minimalizmushoz való hozzáállásom: elég lenne ez is + a kezdeti törzstőke, a biztonsági keret mellé, és indulnék, mennék haza.
   De nekem most ez sincs meg, szóval itt a dilemmám: minimalista vagyok-e én valójában, vagy csak egy szegényember?
   Hát, is-is... majd az élet mutatja, hogyan tovább.