Fordítva: A Föld egy halálspirálban van. Csak radikális cselekvés menthet meg minket

A klímakatasztrófa gyors és kiszámíthatatlan következményekkel járhat. Nem óvatoskodhatunk tovább a rendszer szélén, azt remélve hogy az apró lépések elkerülhetővé teszik az összeomlást

George Monbiot eredeti cikke : ITT

Magyar fordítás: Kováts Dóra ( Singer on a Bike )



(Az illusztráció az eredeti cikkből csatolva.)

Egy olyan pillanat volt, ami megváltoztat egy életet. Egy, az Extinction Rebellion által múlt héten szervezett sajtótájékoztató mi, a két újságíró nekiszegeztük a kérdést a szervezőknek, hogy céljaik vajon reálisak-e. Olyan követeléseik voltak, mint például az Egyesült Királyság szénkibocsátásának nullára redukálása 2025-re. Nem lenne jobb, kérdeztük, inkább valami köztes célt kitűzni?

Egy fiatal nő, Lizia Woolf szólalt fel. Korábban nem beszélt, de a hangjában érezhető szenvedély, szomorúság és düh teljesen magával ragadó volt. “Mire kér engem, egy 20 évest, akinek el kell fogadnia a jövőjét és az életét? … Ez egy vészhelyzet. Amikor ilyen kérdéseket tesz fel, mit szeretne, mit érezzek?” Erre nem volt válaszunk.

A lazább célkitűzések talán reálisabbak politikailag, de fizikailag irreálisak. Csak olyan változások elengedőek elkerülnünk a létezésünket fenyegető eseményeket, melyek a helyzet súlyosságával egyező mértékűek. A reménytelen realizmus, a problémának csupán érintőleges piszkálása juttatott minket ebbe a kalamajkába. Nem várhatjuk, hogy kijuttasson belőle.

Közéleti szereplők gyakran beszélnek és cselekednek úgy, mintha a környezeti változások lineárisak és fokozatosak lennének. De a Föld rendszeri rendkívül bonyolultak, és a bonyolult rendszerek nem reagálnak lineárisan a rájuk nehezedő nyomásra. Amikor ezek a rendszerek kölcsönhatásba lépnek (mert a világ atmoszférája, felszíne és életformái nem ülnek tétlenül a saját kis dobozukban, mely megkönnyíti a tanulmányozásukat), a változásra adott reakcióik eléggé kiszámíthatatlanná válnak. Apró változások hatalmas hullámokat vethetnek.  A fordulópontok általában rejtve maradnak mindaddig, míg át nem léptük őket. Olyan hirtelen és mélyreható változásokat tapasztalhatunk, hogy a folytatás lehetősége nem biztosított.

Csupán egynek kell a számos létfenntartó rendszerből, melyre támaszkodunk – talaj, víztározók, eső, jég, szél és áramlatminták, beporzók, a biológiai bőség és diverzitás – megszűnnie ahhoz, hogy az egész elkezdjen szétesni. Például amikor az északi sarkköri jég olvadása elér egy bizonyos pontot, a pozitív visszacsatolás, amit ez kivált (mint hogy a sötétebb víz több hőt nyel el, a felolvadó állandóan fagyott altalajból metán szivárog, eltolódik a sarki örvény) megállíthatatlanná teheti az elszabadult klímaösszeomlást. Amikor a korai driász korszak végetért 11600 évvel ezelőtt, a hőmérséklet mindössze egy évtized alatt 10 C fokot emelkedett.

Nem hiszem, hogy egy ilyen összeomlás még ne lenne elkerülhető, vagy hogy egy ehhez mérhető válasz technikailag vagy gazdaságilag lehetetlen lenn. Amikor az egyesült államok 1941-ben csatlakozott a második világháborúhoz, hónapokon belül lecserélte a polgári gazdaságát katonaira. Ahogy Jack Doyle írja regényében, a  Taken for a Ride-ban, “Egy év alatt a General Motors kifejlesztett, felszerelt és az alapoktól teljesen felépített 1000 Avenger és 1000 Wildcat repülőgépet… Csupán egy évvel az után, hogy a Pontiac tengerjáró-ellenes rakétákra szóló szerződést kapott a tengerészettől, a cég elkezdte leszállítani a teljes készletet a rakétahordozó-anyahajókra az egész világon. És ez még a azelőtt történt, hogy a fejlett informatikai technológia mindent felgyorsított volna.

A probléma politikai. Egy, a szociolgógia professzor Kevin MacKay tollából származó érdekfeszítő analízis határozottan állítja, hogy az oligarchia az alapvető oka a civilizációs összeomlásnak, és nem a szociális bonyolultság vagy az energiaigény. Az oligarchák általi irányítás, mondja, eltereli a racionális döntéseket, mert az elit rövidtávú érdekei gyökeresen eltérőek a társadalom hosszú távú érdekeitől. Ez megmagyarázza, a korábbi civilizációk miért omlottak össze „annak ellenére, hogy megvolt a kulturális és technológiai tudástáruk a krízisek feloldására”. A gazdasági elitek, melyek a társadalmi működés zavaraiból szereznek hasznot, megakadályozzák a szükséges megoldásokat.

Az oligarchák irányítása a vagyon, a politika, a média és a közéleti társalgás felett megmagyarázza a teljes intézményi csődöt, ami jelenleg a katasztrófa felé sodor minket. Gondoljunk Donald Trumpra és a multimilliomosokból álló kabinetjére; a Koch testvérekbefolyására amikor jobboldali szervezeteket pénzelnek; a Murdoch birodalomra és annak masszív hozzájárulására a klímatagadáshoz; vagy az olaj és gépjármű vállalatok lobbijára, ami megakadályozza a gyors átállást az új technológiákra.  

Nem csak a kormányok nem válaszoltak a problémákra, habár ott látható a legnagyobb bukás. Az állami műsorszolgáltatók szisztematikusan leállították a környezettel kapcsolatos tudósításokat, miközben hagyták, hogy kétes pénzelésű lobbisták hozzáértő színében tűnjenek fel a beszélgetések során és eltereljék a közéleti diskurzust, tagadva a ránk váró következményeket. Számos tudós inkább hallgatásba merült, minthogy elidegenítse magától a befektetőit.

Még azon szervek is ártalmas keretek között mozognak, melyek azt állítják, hogy szembenéznek jelenlegi helyzetünkkel.  Múlt szerdán részt vettem egy, az Állami döntések kutatóintézete általi megbeszélésen, ami a környezeti összeomlásról szólt. A teremben sokan megérteni vélték, hogy a folytatólagos gazdasági növekedés nem kompatibilis a Föld rendszereivel.

Ahogy a szerző Jason Hickel kiemeli, a növekvő GDP szétválasztása a globális erőforrásoktól nem történt meg és nem is fog megtörténni. Miközben 50 milliárd tonna nyersanyag az a limit, amit éves szinten a Föld rendszerei tolerálni tudnak, a világ már most 70 milliárdot fogyaszt. A jelenlegi gazdasági növekedés mellett 2050-re ez 180 milliárdra nő. A maximális erőforrás-kihasználás, összekapcsolva egy szigorú karbon adóval, ezt legjobb esetben is 95 milliárddal tudja csökkenteni: továbbra is jóval a környezeti limit felett. A zöld növekedés, ahogy a szervezet tagjai elfogadják, fizikai képtelenség.

Mindemellett ugyanazon a napon, ugyanaz a szervezet egy új közgazdasági díjat jelentett be azon “ambiciózus javaslatoknak, amik új szintre emelnék a növekedést”. Olyan ötleteket várnak, amik segítenek az Egyesült Királyság növekedési rátáját legalább a duplájára növelni. A bejelentést a szokásos fenntartható frázis követte, de a díj egyik bírója se rendelkezik olyan életrajzzal, ami egy fikarcnyi környezetvédelmi érdeklődést mutatna.

Azok, akiktől a megoldást várjuk úgy viselkednek, mintha minden mehetne az eddigiek szerint. Mintha a halmozódó bizonyítékokról nem vennének tudomást. Az évtizedes intézményi kudarc biztosítja, hogy csupán a „valószínűtlen” javaslatoknak – a gazdasági élet teljes újragondolása, azonnali hatállyal – van egyáltalán esélye megakadályozni a planetáris halálspirált. És csak azok tudnak ebben vezetők lenni, akik a bukott intézményeken kívül állnak.

Két feladatot kell párhuzamosan véghezvinni: nekiveselkedni annak, hogy elkerüljük az összeomlást, amit az Extinction Rebellion is csinál, még ha ennek esélye elhanyagolható is; és felkészülni ezen törekvések valószínűsíthető bukására, még ha ez a kimenetel rémisztőnek is tűnhet. Mindkét feladat megköveteli, hogy teljesen átértékeljük viszonyunkat az élő bolygóval.

Mivel nem menekülhetünk meg anélkül, hogy ne szálljunk szembe az oligarchikus rendszerekkel, a demokrácia és igazság mellett való kiállás, és a környezeti katasztrófa elkerüléséért vívott küzdelem egy és ugyanaz.
Ne hagyjuk, hogy ugyanazok határozzák meg a politikai lehetőségek határait, akik maguk voltak a probléma okozói!
Ne hagyjuk, azok, akiknek abszurd logikája belekevert minket ebbe a káoszba, továbbra is megmondhassák, mi az amit meg lehet tenni, és mi az amit nem!

Fordítva: A Földet nem fogjuk megmenteni az eldobható kávéspohár helyettesítésével

   George Monbiot eredeti cikke

(A képi anyagot én magam tettem hozzá)

   A Földet nem fogjuk megmenteni az eldobható kávéspohár helyettesítésével

   Inkább nagyvállalatok ellen kellene fellépni, ahelyett, hogy "zöldebb" utakat keresünk, hogy maradhatna minden ugyanígy, mert ezek a vállalatok kényszerítenek bennünket egy eldobhatóságra alapozott életmódra!

   Hiszel a csodákban? Ha igen, légyszíves állj be fegyelmezetten a sorba! Nagyon sokan képzelik, hogy mindent folytathatunk, csak épp egyik anyagot egy másikra kell cserélni. Múlt hónapban a Starbucks-tól és a Costától kérték, cseréljék le a műanyag poharaikat kukoricakeményítő alapú poharakra, és mielőtt törölték volna a Twitteren, máris 60.000 továbbosztást ért el.
   Azok, akik a felhívás mögé álltak, elfelejtették megkérdezni, vajon honnan jönne a kukoricakeményítő, mennyi termőföld kellene az előállításához, azaz mennyit szorítana ki az egyéb élelmiszerek termelése elől? Arra sem gondoltak, egy ilyen fajta ültetvényes művelés mivel jár: a kukoricatermesztés ugyanis általában komoly dózisokban adagolt gyomirtókat és műtrágyát igényel, valamint hírhedt a talajerózió okozásáról is.
   A probléma nem csak a műanyagban rejlik: inkább az eldobhatóság terjedésében. Vagy, hogy máshogy fogalmazzak, a probléma az, hogy egy olyan életstílusra törekszünk, amihez négy ilyen bolygóra lenne szükségünk, holott mindenki tudja, hogy csak ez az egy létezik, és ez az egy képes minket életben tartani. Teljesen mindegy mit fogyasztunk! Maga a fogyasztás mértéke az, amit a Föld ökoszisztémája már nem sokáig tud elviselni!

   Ne értsenek félre! A műanyagfüggőségünk valóban egy hatalmas környezetpusztító pestis, és a korlátozását célzó kampányokra szükség van, és néha még célokat is képesek elérni. De a teljes környezeti krízist nem kezelhetjük azzal, hogy egyik túlhasznált anyagot egy másikkal helyettesítünk!
   Amikor a fent említett tweetre reagáltam, a kukricakeményítő-poharakról, megkérdezték: "Hát akkor mit kéne ehelyett használni?"
   A helyes kérdés ez lenne: "Hogy kellene ehelyett élni?"
   Dehát a rendszerben való gondolkodás mára már eléggé kihalóban van.

   A tévedések forrása egyrészt a műanyagellenes kampány eredetéből fakad: David Attenborough Kék Bolygó II. sorozata. Az első hat fejezet erős és összefüggő narratívát mutatott, de a hetedik, amelyben a sorozatban bemutatott csodálatos élőlényeket fenyegető veszélyekre fókuszáltak, ide-oda csapongott. Azt állították benne, hogy "tehetnénk valamit" az óceáni élőhelyek pusztítása ellen. Nem mondták persze, hogy mit is? Semmi magyarázata nem volt, miért alakultak ki a problémák, kinek-minek a felelőssége, és hogyan lehetne ezeket kezelni.
   Az általános összefüggéstenség közepette az egyik szereplő ezt mondta: "Szerintem azon múlik, hogy mindannyian vállaljunk felelősséget a hétköznapi életben. Ez minden, amit mindenkitől el lehet várni." Ez kiváló példája annak a téves hitnek, hogy a fogyasztói életstílusnak egy tudatosabb változata majd megmenti a bolygót. A problémák szerkezeti jellegűek, egymáson alapulnak: egy politikai rendszer, amit kereskedelmi érdekek határoznak meg, és egy gazdasági rendszer, ami folytonos növekedésre törekszik. Nyilván meg kell próbálnunk az egyéni ökolábnyomunkat csökkenteni, de az említett erőkkel szemben esélytelenek vagyunk, ha csupán "felelősséget vállalunk" azért, amit fogyasztunk.
   Sajnos mind a BBC általában véve, és különösen David Attenborough kerüli ezt a megközelítést. Attenborough munkásságának csodálója vagyok, de amit a környezetvédelem terén hangoztat, azért nem lelkesedem. Egyrészt évekig fel sem bukkant ez a vonal a munkáiban. Mikor végre véleményt formált, gondosan elkerülte, hogy a hatalmon lévőket hibáztassa - inkább homályosan fogalmazott, vagy olyan problémákra terelte a figyelmet, amikért nem a nagy gazdasági szereplők a hibásak. Ez a vonulat érezhető a Kék Bolygó II-ben, ahogy a nyilvánvaló kérdéseket megkerüli.

   Leginkább az ipari halászatot kellett volna megemlíteni, amely a sorozat nagy részében bemutatott káprázatos élőlényeket "tenger gyümölcseiként" adja el. Az óceánok területén mindenhol ez az iparág, melyet étvágyunk generál, és kormányok védelme alatt áll, egy fokozatosan nagyobb méreteket öltő ökológiai összeomlásért felelős. Mégis, az egyetlen halászati terület, ami felbukkant a sorozatban, abba az 1%-ba tartozik, ahol javulnak az állapotok. Elbűvölően mutatták be, ahogy a norvég heringhalászok igyekszenek elkerülni, hogy orkákat is megöljenek, de nem hallottuk, milyen ritka az ilyen gyakorlat.
   Még a tengerben felhalmozódó műanyagszemét is nagyrészt a halászat következménye. Kiderült, hogy a nagy csendes-óceáni műanyagsziget - ami a szemetelésre épülő társadalmunk szimbóluma lett - 46%-ban elhasznált hálókból áll, és a többi rész java is egyéb halászati eszköz. Az így otthagyott halászati szerelékek jóval veszélyesebbek a tengeri élőlényekre, mint a hulladékok más formái. Ami a palackokat és zsacskókat illeti, melyek szintén szerepet játszanak a katasztrófahelyzet kialakulásában, a nagyjuk szegényebb országokból származik, ahol nincs megfelelő hulladékgazdálkodási rendszer. De mivel ezt nem említik a sorozatban, rossz helyeken keresünk megoldást.

   Ebből a félrevezetésből ered ezernyi elfajzott mellékszál. Egy prominens környezetvédő kiposztolta a garnélákról készített fotót, ünnepelve a tényt, hogy épp meggyőzte a szupermarketet, hogy nejlonzacskó helyett az ő saját dobozába tegyék be, és mindezt úgy tálalta, mint a "tengerek védelme". Az igazság viszont az, hogy a garnélák, és egyéb tengeri rákok vásárlása több kárt okoz, mint a műanyag, amibe esetleg becsomagolják eladáskor. A rákfélék halászása a legnagyobb "mellékes fogás" rátával rendelkezik, például hatalmas mennyiségű teknőst és egyéb veszélyeztetett fajokat halásznak ki a rákokkal együtt. Ha nem halásszák, hanem farmon tenyésztik, épp ugyanolyan rossz, mivel mangrove mocsárerdőket vesznek művelés alá, amik fajok ezreinek biztosítánanának íváshoz búvóhelyet.

   Figyelemre méltó, milyen szinten próbálják ezeket a tényeket a köztudat elől elrejteni. Vásárlóként bizonytalanok vagyunk, félrevezetnek, így tehetetlenségre vagyunk ítélve. Ráadásul a nagyvállalatok folyamatosan azon dolgoznak, hogy ezt éreztessék velünk. A BBC megközelítése mintha egyfajta partizánharc lenne a rendszer ellen, miközben épp ezzel támasztja alá, hogy a felelősséget folyamatosan az egyéni fogyasztókra hárítsák, és senki ne gondolkodjon a rendszerszintű változtatáson. Pedig az lenne a valóban jelentőségteljes változás záloga: civilekként, állampolgárokként politikai döntéseket követelve.

   Visszatérve a kérdésre: "Hogy kellenne élni?" : Egyszerűen!   Dehát az egyszerű élet valójában nagyon nehezen kivitelezhető. Aldous Huxley Szép új világ című könyvében a kormány lemészárolja az egyszerű életre törekvőket. Manapság nincs szükség népirtásra: biztonságosan, csendesen el lehet lehetetleníteni ezt a réteget, lehet őket zaklatni és kapukat zárni be előttük. A fogyasztás ideológiája annyira elterjedt, hogy már észre sem vesszük: ez maga a műanyag leves, amiben lebegünk.

   Az "egybolygós életstílus" nem csak azt jelenti, hogy a saját fogyasztásunkból visszafogunk, de azt is, hogy aktívan felhívjuk a figyelmet a rendszer hibáira, küzdünk ellene, ahogy csak tudunk, mivel ez a rendszer az, ami a szennyezés kultúráját promótálja. Tehát fel kell emelni a hangunk a nagyvállalatok ellen, olyan politikusokat kell keresnünk, támogatnunk, akik erre hajlandóak, és el kell ítélnünk a növekedés-alapú, mindent felfaló rendszert, amit általában csak kapitalizmusnak nevezünk!

   Ahogy múlt hónapban a "Hothouse Earth paper" - ami arra figyelmeztet, hogy közel a fordulópont, amikor a klímafolyamatok megállíthatatlanná válnak - összegezte: "Lineárisan, kis lépésekben változtatni ... nem elég már, hogy stabilizáljuk a Föld ökoszisztémáit. Széles körű, azonnali és gyökeres változtatásokra lenne szükség, hogy csökkentsük az esélyét a végzetes küszöb átlépésének."

   Az eldobható kávéspoharak, akármilyen új anyagból is legyenek, nemhogy nem megoldásnak számítanak; épp a probléma szőnyeg alá seprését jelképezik! A bolygó védelme valójában az egész világkép megváltoztatását jelenti.

........................................................................................................................
Kapcsolódó Monbiot cikk, amit szintén ajánlott elolvasni: Mindent át kell írni!

Az egyszerű életről, mint lehetőségről pedig feliratoztam korábban egy filmet:
Egyszerű út: a krízis, mint lehetőség
Érdemes talán ezt is megnézni ;)
   

Fordítva: Mindent át kell írni!

Mindent át kell írni!

George Monbiot cikke 2017. november 22-én jelent meg a Guardianban.

A gazdasági növekedés mindent elpusztít. Nem megoldás, ha csak zöldítünk rajta - egy új rendszerre van szükség.

   Mindenki mindent akar - hogy is működhetne ez? A gazdasági növekedés ígérete, hogy a szegények úgy élhetnek majd, mint a gazdagok, a gazdagok pedig mint az oligarchák. De máris a végsőkig kihasználjuk a bolygón rendelkezésre álló erőforrásokat. Klímaváltozás, talajpusztulás, fajok és élőhelyek eltűnése, tengernyi műanyaghulladék, rovarmageddon : mindezt a fogyasztásunk idézi elő. A kis személyes luxusunk ígérete nem valósítható meg: ehhez egyszerűen nincs elég anyag, nincs elég élettér.

   De a növekedés, az persze nem állhat meg! Ez az általános politikai szlogen. Ehhez kell igazítani az igényeinket! Persze a szabad választás nevében, miközben a marketingszakemberek a legfrissebb neurológiai kutatásokat használják fel, hogyan tudnak legjobban befolyásolni. Azokat, akik ellenállást mutatnak, a média segítségével el kell hallgattatni, ahogy pl. a "Szép új világban"  teszik ezt. Minden egyes új generációval növekszik a normálisnak elfogadott fogyasztás mértéke. Harminc évvel ezelőtt nevetségesnek számított palackozott vizet venni ott, ahol a csapvíz elég tiszta volt. Ma világszerte percenként milliószámra használunk pet palackokat. 

   Már minden péntek Fekete Péntek, és minden karácsony egyre inkább egy csiricsáré fesztiválja a pusztításnak. A hószauna, a hordozható dinnyehűtő, és a kutyáknak való okostelefon, valamint egyéb hasonló termékek mellett, melyek arra hivatottak, hogy kitöltsék az űrt az életünkben, az én személyes #extrémcivilizáció díjam a palacsintarobot kapja. Ez egy palacsintatésztával tölthető 3D nyomtató, amivel minden reggel ehetsz egy Mona Lisát, egy Tadzs Mahalt, vagy akár a kutyád seggéről készített rajzot. Valójában egy csomó helyet elfoglal a konyhában, míg rá nem jössz, hogy nem is akkora móka az egész. Effajta szemetek előállítása miatt tesszük tönkre az élő rendszereket, és ezzel együtt a túlélési esélyeinket is. Mindettől meg kéne végre szabadulni! 

   Azzal az ígérettel próbálnak leginkább kampányolni, hogy az úgynevezett "zöld fogyasztással" kibékíthetjük a vég nélküli fejlődést és az ökoszisztéma túlélését. De egy sor kutatás létezik már, aminek eredménye az lett, hogy nincs jelentős különbség azok ökolábnyoma közt, akik tudatosan próbálnak fogyasztani, és azoké közt, akiket ez nem érdekel. Egy frissebb cikk szerint, amely az Environment and Behaviour című folyóiratban jelent meg, azok, akik magukat tudatos fogyasztóként aposztrofálják akár több energiát is használnak, azaz nagyobb ökolábnyommal rendelkeznek, mint azok a fogyasztók, akik nem vallják magukat tudatosnak. 

   Mi az oka?
   Egyszerű: a környezettudatosság általában a gazdagabb rétegekre jellemző. Nem a hozzáállásunktól függ a bolygóra gyakorolt befolyásunk, hanem a jövedelmünktől. Minél tehetősebbek vagyunk, annál nagyobb a lábnyomunk, függetlenül a jó szándékainktól. Akik magukat "zöld fogyasztóként" látják - a kutatás szerint - "főleg olyan cselekedetekre fókuszálnak, amik relatíve kis különbséget tudnak csak produkálni." 

   Ismerek aggályosan szelektívező és hulladékkerülő embereket, akik nem használnak műanyag szatyrot, pontosan kimérik, mennyi vizet forralnak egy csésze teához, aztán elmennek a Karib tengerre nyaralni és ezzel százszorosan semmissé teszik az eddigi erőfeszítéseiket. Már-már kialakult egy hitrendszer, hogy a szelektívezéssel ki lehet váltani a jogot a távoli utazásokhoz, mivel meggyőzik magukat, hogy ők már "zöldre váltottak", és nem kell törődniük a nagyobb ökolábnyommal járó tevékenységeikkel.    

   Persze ez nem azt jelenti, hogy nem kellene megpróbálni minden lehetséges módot, hogy csökkentsük a káros hatásunkat, csak éppen tudatában kellene lennünk a határoknak, amit egyéni akcióinkkal elérhetünk! Ha a rendszeren belül mozgunk, magát a rendszert sosem változtatjuk meg, márpedig erre lenne szükség. 

   Egy Oxfam kutatás arra mutat rá, hogy a világ legtehetősebb 1%-a (pl. ha valakinek a UK-ben egy kétszemélyes háztartásra évi 70.000 Font jut, máris ide tartozik) körülbelül 175-ször annyi CO2 kibocsájtást generál, mint a világ legszegényebb 10%-a. Namost hogy is képzelhetjük el, hogy egy olyan világban, amikor mindenki folytonosan magasabb vagyoni státuszra áhítozik, elkerülhető lenne az, hogy a Földet magát közben ne változtassuk halálzónává? 

   Vannak persze közgazdászok, akik igyekeznek bizonygatni, hogy a növekedést egyre inkább függetleníteni lehet az anyagi erőforrások felhasználásától. Namost, ez szépen hangzik, de hol is tartunk ebben? 

   A Plos One tudományos folyóiratban megjelent egy tanulmány, mely szerint egyes országokban ugyan viszonylagos függetlenedés megfigyelhető, "az elmúlt 50 évben nem érte el egy ország sem a teljes függetlenedést." Tehát a GDP egy egységnyi hozadéka az idők során kis mértékben kevesebb nyersanyag- és energiafelhasználással járhat, de mivel a növekedés sokkal nagyobb arányú, mint ez a kis hatékonysági mutató, így a bruttó felhasznált nyersanyagmennyiség folyamatosan növekszik. Még ennél is fontosabb, hogy az elsődleges nyersanyagoktól való függetlenedés realtív határai is igencsak végesek, mivel valamilyen szinten mindig szükségünk lesz fizikai termelésre. 

   Az általánosan vett éves 3%-os gazdasági növekedés a világgazdaság összméretét 24 évente megduplázza. Ez az oka, hogy az ökológiai krízis ilyen szinten láthatóvá vált számunkra. És mégis, mintha a terv változatlan lenne, azaz senki nem aggódna, hogy talán nem kéne újra és újra duplázni! Mi, akik egyáltalán törődünk a Föld állapotával, gyakran úgy képzeljük, hogy az általános emberi ostobaság ellen, valamint persze kormányok és nagyvállalatok ellen kell harcolnunk. De ezek mind csak oldalhajtásai már a probléma törzsének: vég nélküléli növekedésre alapozott rendszer, egy olyan bolygón, ami ugye nem növekszik. 

   Azok, akik ezen rendszer létjogosultságát védik, azt szokták hajtogatni, hogy a gazdasági növekedés a szegénység felszámolásának eszköze. De egy tanulmány a World Economic Review oldalán kimutatta, hogy a világ szegényebbik 60%-a csupán 5%-ához jut hozzá a mindenkori növekedés által generált plusszbevételnek. Lefordítva: 111$ növekedésre van szükség ahhoz, hogy 1$ összeggel hozzájáruljunk a szegénység felszámolásához. Ez a jelenlegi gazdasági trendeket figyelembe véve azt jelentené, hogy 200 évbe telne, hogy biztosítsuk a napi 5$-os jövedelmet mindenki számára, ám ekkorra már a világátlag elérné az évi 1 millió dolláros bevételt, és a világgazdaság mérete a mainak 175-szöröse lenne! Látható, hogy ez nem a legjobb képlet a szegénység enyhítéséhez! Ez a képlet inkább arra való, hogy mindent és mindenkit tönkretegyen! 

   Ha azt halljuk ma, hogy valami gazdaságilag magyarázható, az sajnos azt jelenti: józan ésszel nem magyarázható.
   Azok az "értelmes" emberek, akik a központi bankokat és egyéb óriási pénzügyi intézményeket vezetnek, és akik a vég nélküli fogyasztásösztönző programokat normálisnak, sőt szükségesnek tartják, valójában ámokfutók és elmebetegek. Ők azok, akik porrá zúzzák az élhető környezetet, csökkentik a következő generációk túlélési esélyét, csak hogy fenntartsanak egy számadatokból álló egyenleget, amelynek egyre kevesebb és kevesebb köze van az általános jóllétünkhöz. 

   A "zöld fogyasztás", az anyagi erőforrásoktól való függetlenedés, a fenntartható növekedés: mind illúzió, amit arra találtak ki, hogy egy katasztrófa felé vezető rendszert próbáljanak rejtegetni. A mostani rendszerben a vagyoni kisebbség fényűzését a többség életterének elszennyezésével teremtjük meg, de ez a szenny végül mindenkit el fog borítani. Ebben a modellben a luxus és a nélkülözés ugyanannak a szörnyetegnek két feje.

   Tehát új modellre, másik rendszerre van szükségünk, melyet nem pénzügyi számadatok, hanem valós fizikai korlátok szabályoznak, és a fizikai jelenségeken keresztül ítéljük meg a fenntarthatóságát is. Olyan modellre lenne szükség, melyben a növekedés felesleges, melyben a közösség általános jólléte az egyének józan mértékletességével párosul. És még azelőtt el kéne kezdeni ezt kiépíteni, mielőtt egy katasztrófa kényszerít majd rá.