Csak egy ember...

   Megfejtettem valamit egy álom után. Heuréka!
   Persze lehet transzperszonális pszichológiában van erről könyv, vagy sima ezoterikus irodalomban is felbukkan, de én most magamtól jöttem rá. Az ilyennek mindig örülök, szóval le is írom.
Bár a végére meg kiderül, hogy nem is kellene ennek örülni, mert a tudás veszélyes...

   Azt álmodtam, hogy valakivel megint összetűzésbe keveredek.
   Azért írom, hogy megint, mert visszatérő álmom volt egy darabig, hogy megtámad valaki késsel, majd én megszerzem tőle a kést, és agyonszurkálom dühömben, hogy miért támadott rám?! Rendesen éreztem mindig a sarokbaszorított vad érzést, meg persze magát a vért, ahogy összeragasztja az ujjaim a kés markolatán. És azt is, hogy igazam van, és nem sajnálom! Fasznak kell engem megtámadni?!
   Most ez nem volt ennyire brutál, csak valami ilyesmi történt:
   Munkahellyi öltöző, zuhanyzó, de koedukált. Jön egy apró csaj, zuhanyozni. Nem meztelen, nincs semmi szexualitás az álomban. Fáradtnak tűnik és én is az vagyok. Valaki odalép hozzá, és valami becsmérlőt mond, és meg is löki, aztán egy másik ember - egy kövérkés, kortalan hímnemű egyed - le is kever neki egy rendesebb pofont. Én az első támadásra még csak rosszallóan csóváltam a fejem, de ez az agresszív tett felébreszti bennem a "fight or flight" ösztönt, vagy drive-ot, nem tudom mi a szakszó: tele leszek stresszel, hogy most valamit tenni kell, de nem tudom mit, mert ahogy körülnézek, mindenki (és jó sokan vannak) szarik az egészre.
   Döntök. Odalépek a támadóhoz, aki ekkor inkább húsosabb kamaszfiú, vagy legalábbis maximum huszonéves. Kb. akkora, mint én, de valamiféle testi fölényt mégis érzek, szóval az önbizalmam megvan. Arccal nekilököm egy tükörnek, és közben valamit mondok, hogy "na, milyen érzés?!", vagy hasonlót. Meg még valamit ugattam neki, ezt később elfelejtettem. De éreztem, hogy talán a korom tiszteli, vagy az önbizalmam, megszeppen picit legalább.
   Aztán amikor megint rá figyelek, nagyobb lesz, sokkal nagyobb. Még mindig fiatalabb, de már nem kamasz, és nagyon ki van gyúrva. És visszafordul, hogy most akkor mit is pattogok itt? És a körülöttünk állók még mindig épp ugyanolyan passzívak, még az eredetileg megtámadott csajra is emlékszem, hogy csak toporog zavartan. Meghúztam az oroszlán bajszát, és most megint csak az a vegyes érzés marad meg az álomképből, hogy
    1 - amit elkezdtem, most már becsülettel végig kell harcolni, nem számít ha szétrúgják a seggem!
    2 - mi ez az igazságtalanság, hogy egyrészt átalakult a csávó, és ő az agresszor, és a többiek miért nem segítenek, miért vagyok egyedül az egésszel?! Nem ismerik, hogy "sok lúd disznót győz"?
    3 - miért kell nekem mások dolgába beleugatni?! most aztán bajba sodortam ezzel magam is, mert ez a csávó fél kézzel elintéz...

   Nem folytatódott, itt szerintem felébredtem, és biztos részletesen le tudtam volna írni, de nem tudtam, most meg már lehet bele is szőttem valamit a képbe, mert az álmok történeti elemei egy napon belül elhalványodnak, csak az érzések maradnak meg erősen.
    Ami fontos itt, hogy alakot váltott az ellenfelem, de én mindvégig tudatában voltam, hogy ez ugyanaz az ember.

   Ez egy ember(típus), akivel dolgom van, ugye? 
   Addig kapom vissza, amíg meg nem oldom a leckét!
   A bodytalk-on is az jött ki már többször is, hogy az agresszió elég sarkalatos pontja az életemnek, főleg ez a belső feszültség, hogy pusztítanék, ha támadást érzek, de ugye nem abban a kultúrában élünk, meg persze fizikailag sem vagyok erre alkalmas. És ezek miatt megtanultam kompenzálni, azaz szinte mindenki egy roppant nyugodt embernek lát. 
   Nem vagyok az! 
   De nincs baj, nem kell félni tőlem, most csak nagyon őszinte vagyok. 
   A bodytalk-on is leginkább előző életek jöttek be, azaz nem véletelen, hogy az ókor és kora középkor a két kedvencem (mármint regényben, vagy tudományos előadásokban ez a része a törinek, ami érdekel) Onnan jönnek entitások, akik mint kísértő szellemek, igyekeznek revansot venni, mert hát közvetve vagy közvetlenül odabasztam nekik. Ez olyasmi, mint amikor valaki azt mondja: "a hagok súgták", de én nem hallok semmit, csak érzem, meg így néha megálmodom őket, vagy az érzéseket, amikkel rámtelepszenek, mint egy idegesítő szúnyograj...
   
   De a lényeg az, hogy az idő nem létezik igazából, azaz egyszerre élem meg az ősember életem, az ókorit, a középkorit, meg a többit! A mostani életem kvázi párhuzamosan fut a többivel, de nem mint két vonal, ami a végtelenben sem találkozik sosem, csak mint egy spirálon áthúzott tetszőleges egyenes vonal. Amikor ezt a leckét letudom, akkor a vonal elmozdul, mint az óramutató, és a spirál más pontjait köti össze. Ez a vonal most (többek közt) erre van komponálva: ragadozó vagy, vagy préda, agresszor, vagy áldozat. Ez fut most az "összes életemben", egyszerre. Persze nem csak ez, mondjuk ez a nagymutató, ha már óránál maradtam, és van tetszőleges számú kismutató a kisebb leckékkel, amiket gyorsabban letudok, és a nagymutató még mindig ott áll. Esetenként átfedik egymást, pl. az áldozat szerepe kötődhet a szabadság vagy elnyomás témájával, vagy mondjuk az agresszió kreatív cselekedekké transzformálódik le, akkor lehet a siker-kudarc ellentét megéléséhez kapcsolni, de nem akarom nagyon belemenni...
   Lehet követni, ugye?
   Ezt a témát megélhetném "lebutítva" pl. gyerekkatonaként vagy vezérként egy afrikai konfliktus-zónában, de az a spirál kisebb körein van, azon már túl vagyok. Most pl. áldozatként élem meg a CHF-hitelem, és acsargok emiatt a gazdagokra, az egész pénzvilágra. Ez már egy külsőbb kör. Nem ölhetem meg pl. - csak hogy valaki konkrétra gondoljak - a Nestlé CEO-ját, mert egy faszkalap és szerintem milliók szenvedésének aktív részese, de szeretném! Azaz, ez egy nagyon erős érzelem, és lehet meg is tettem azokon az alacsonyabb szinteken, amikor én voltam a nagyobb kutya, ő meg a prédám. Tudom, hogy akkor szakad meg az események - látszólagos - láncolata, ha egyszer túllépek, de nagyon makacsul belém ült ez a program (a makacsság, mint szintén jellemző tulajdonság, az is kijött a bodytalk-on) És "Isten látja lelkem", hogy puszta jó szándékból, de én hiszek abban, hogy a világ szebb lehetne nyilvánvaló gennygócok kivágásával. Csak úgy, ahogy a Természet is kinyírja saját magából azt a komponenst, ami zavarja az összhangot. Ezt csak az ember képes megzavarni, amíg persze a Természet majd ki nem nyírja valahogy az embert is, még akkor is, ha ez csak úgy megy, hogy jelentős károkat kell bevállalni saját maga számára...
   Nem bírok ezen felülemelkedni egyelőre, legalábbis nem ebben a közegben, amiben élek pár éve. Talán pont azért, mert ez a közeg annyira természetellenes... Utánzat-világ, ócska díszlet, ami ketrec is, vagy inkább börtöncella, amibe néha csak úgy besüt a nap, meg az már pirosbetűs ünnep, amikor egy madár is az ablakpárkányra reppen néha.

  Ez a "vágjuk ki a tumort!" program számomra épp olyan természetesnek tűnik, mint ahogy József Attila számára is talán az volt, amikor azt írta, hogy "Ejh, döntsd a tőkét, ne siránkozz, ne szisszenj minden kis szilánkhoz!", vagy Adynak, hogy "És mi csak csatázunk vadul: én, s a disznófejű Nagyúr."
  És ez ezer évig, és egy pillanatig tart egyszerre, merthogy nincs idő. El lehetne engedni azonnal, de mi az akkor, hogy azonnal?

   De most legalább rajtakaptam: több arca van!
   A disznófej is csak egy a sok közül, vagy a bikafej, ha már itt tartunk: azért "szörnyeteg" a Minótaurosz is, mert az ember sötét oldalát nem lehet másik emberrel megjeleníteni, de nyilván Thészeusz azért megy le a labirintus mélyére, hogy elpusztítsa magában ezt az oldalt. Vajon milyen lenne a sztori, ha például az EMK eszközeivel rábeszélné a szörnyet, inkább jöjjön ő ki onnan, és legelésszen a gyepen, ha már bikafeje van, nem fogja senki bántani... Nem tudom, nekem ez sántít...

   Ha már sántítás: egy másik dolgot még keverek ebbe a spirituális koktélba: ez a program nem csak a külvilág(om)ra érvényes, szóval lehet emiatt sántítok én magam is: egyik magyarázat (és ide jön az is, hogy megfejtem egyben, miért vagyok csupán 166 centi és 60 kiló!): ha ehhez a temperamentumhoz egy erősebb testet választok, akkor ugye nem biztos, hogy az áldozat szerepét próbálnám ki ebben az életben... konkrétan lehet már ültem volna testi sértésért, minimum. De hogy miért kellett magam össze is törni? Hát hogy pl. folyamatosan perlekedhessek saját magammal is, hogy mondjuk "megfenyegessem" a lábfejem, hogy ha nem működik rendesen, én istenuccse egyszer levágatom az egészet a picsába! Pedig aggyal szintén tudom, olvastam, hallottam, hogy a saját testi egészségünk érdekében mindig minden porcikánkra szeretettel kellene gondolni, nem becsmérelni és utálni azért mert épp nem úgy működik, ahogy én akarom...
   És ez igaz a munkahlyemre (ahogy megélem) és az egész Világra (ahogy megélem): nem úgy működnek a dolgok, ahogy nekem logikus lenne, és ez nem csak simán frusztrál, hanem elpusztítanám a felét, hogy a maradéknak jobb legyen!
   Közben tudom, hogy azzal nem nyerek meg egy sakkjátszmát, ha felborítom a táblát...
   De megint: tudni egy dolog, rosszabb is sokszor, mint az együgyűség, higgyétek el! A tudás nem boldogít! 

   Szóval összeadódnak ezek a szörnyek, nehéz emberek, és mind csak egy igazából és aztán ha tovább szűkítem, mind én vagyok egyben, és mind egyszerre, dehát ezt egy dolog aggyal felfogni, és másik dolog lenne átérezni. Mert ha az menne, hát nem tudom mi lennék már akkor: szeráf vagy kerub legalább, de lehet maga az Isten?
   Dehát, én csak egy ember vagyok...

 


   

Glendalugh másodszor

   Két szűk nap volt, vagy majdnem csak 2 fél nap, meg egy éjszaka közben: Glendalough másodjára.
   Már az első is megihletett, szerintem csak ismételni tudnám magam, de azért most toldok-foldok hozzá, és egyben rákészülök ezzel egy réges-rég tervezett írásomra, aminek kb. az lesz a címe, hogy "A TTIP előszobái"., Az sajnos egyáltalán nem pozitív, de most a másik végletben vagyok talán még mindig egy picit, bár már két nap melót lenyomtam a mini-break után. (Azóta meg még többet, csak nem értem rá írni, meg netem se volt pár napig...)

   Hazudnék, ha azt mondanám: feltöltődtem. 
   Mivel ez számomra nem olyan, mint az oxigénpalack a szkafanderen, amivel az űrhajós utána megteheti a holdsétáját, vagy megforraszthat egy panelt a műholdon. Legalábbis eddig még nem sikerült ezeket az élményeket olyan szinten csomagolni, hogy pl. válságosabb pillanatokban előkaphassam, mondjuk az alagsori mosodában, a zúgó gépek mellett, mint ahogy Edward Norton próálta behívni a zöldet az agyába (a filmben pont Írország, egy olyan képpel illusztrálva, ami abszolút nem jellemző Írországra...), amikor a lúg épp marja a bőrét, de tűrni kell!
   Szóval, persze emlékszem, fotókat jó megnézni, de nem ugyanaz, nem segít... amikor a halat kiveszed a vízből, nem segít rajta sem sokat, ha néha megpermetezed egy kis vízzel, ugyan ki ne száradjanak a pikkelyek, nem igaz? De él még elég sokáig, főleg a törpeharcsa... Én talán ilyen törpeharcsa vagyok mostanában, a szárazon (Dublinban), és az ilyen kis túrák azt jelentik, hogy be-bemerítik még a szákot a vízbe.

   Annyira nyilvánvaló jelei voltak, hogy itt élek igazából, ha azért az költői túlzás is lenne, ha azt mondanám: itt élek CSAK... de majdnem.

   Elég sokat dolgoztam mostanában, és kivan a bokám, térdem, gerincem, ne is soroljam. Úgy kelek ki az ágyból, mint Rózsika néni, ahogy feltápászkodik a pletykalócáról, hogy "jajjistenemsegítsmeg!" 
   Nem ám varázsütésre szűnik meg a baj, azaz az első mohaszagolásra, vagy az általános zöld szín túlhúzására (a klasszikus szürke-barna Dublin helyett). Főleg, mivel turistaszezon van, szóval rajzottak az emberek, családostul, vagy párosában, vagy persze akadt még hozzám hasonló magányos farkas, de a kiépített útvonal a Visitor Centre és a tavak között az majdnem olyan forgalmas, mint az átlag pesti Háda turi bálabontás reggelén............ 
   Ezért is döntöttem úgy; beveszem magam minél gorsabban az elvileg tiltott vadonba, egy olyan vízmosás mentén, ami decemberben bőven patakzott, most viszont száraz volt. A szokatlanul sok légy zavart csak ezután (kecskeszar azér bőven van, ez lehet az egyik oka ennek a jelenségnek)., Az emberek zaját hamar magam mögött hagytam, és csak mentem meredeken felfelé, minden sietség nélkül. Azt be kell vallamom még, hogy a fényképezőgép elvett némi varázst az egészből, azaz: mivel nem vagyok jó fotós, és a gép is szarakodik, viszont mindenáron szerettem volna illusztrálni a mondandóm, azaz megosztani (nagy fészes vagyok, kár is lenne tagadni), elég sok idő ment el azzal, hogy kattintgatok. Mea culpa, ehelyett is csak szívni kellett volna magamba az élményt....

   Nem ragozom tovább, hogy a továbbiakban is csak úgy ösztönszerűen mentem erre-arra, és leragadtam a kajálós helynek választott patakparti csobogónál, aztán már majdnem túl késő is volt, meg néha esett is, de azért bejártam még újra a felső tó parti ösvényét, ami annyira tetszett Decemberben. 

   
   Ekkorra már általánosan jobban voltam, ami a hátam, térdem és bokám illeti, pedig ugye pont az ellenkezőjét várná az ember: hátizsákkal meredeken fel-le, biztos csak megerőltet... Ja, izomlázam lett, miután másnap is rátoltam egy hegymenetet, de épp ez a lényeg, minden spirituális (feltöltődős) részt figyelmen kívül hagyva:
   Az ember nem arra van tervezve, hogy monoton üljön, de nem is arra, hogy mondjuk egy asztalnál álljon, amin törölközőket hajtogat, vagy a mángorlógépnél álljon, és hajolgasson a lepedőkért, és néha tegyen 2 lépést jobbra, kettőt balra! Ezen az se sokat segít, ha utána picit bringázik vagy gyalogol (sérülésmentesek kocognak is akár), mert az idő nagy részében úgyis arra a limitált mozgásra állnak be az inai, izmai. Gondolom ki lehet jógázni, vagy nekem a Feldenkrais jobban bejön, de pl. ez külön idő, és pénz is persze. Olyan majdnem, mint az év 50 hetében azért hajtani, hogy 2 hétig valami fasza helyen nyaralhassunk, nem?  

   Másik még a természetes edzéshez: használjuk ki a terepet, mint a gyermek! Már, aki tudja még... de hiszem azt, hogy ha gyermeki lelkünket megőrizzük, a testünk sem alakul át nagyon... csak persze fárad, és sérül.
    Pl. ez a fa egy kiváló eszköz is. Nem tűnik nagynak, de volt már ugye komoly törésem pár méteres eséstől, szóval nem csak úgy felfutottam rá, hanem két lépés után hasas, aztán meg combbal, karral feljebb lehet araszolni, mint valami lajhár. Ott megint meg lehet pihenni, belsőcombbal kell szorítani, plussz az ujjaknak tökéletes kapaszkodófelület a fenyő darabos kérge, így lehet egy picit tartani a pózt, még akár comb nélkül is. Aztán szépen mindent kiengedve lecsúszni, mint a rongybaba.

   

 
   Mondjuk lehet a szétnyűtt régi bakancsom is kellett, mivel a talpán keresztül simán érzem a nagyobb köveket és gyökereket, és semmi tartása nincs már, mint némelyik vadiúj túrabakancsnak, nem tudom. Meg az is jó, amikor az ember mind a négy végtagját használja néha, pl. egy meredek ösvényen, ahol gyökerekbe és páfránycsomókba kell kapaszkodni, nem csak úgy trappol a mezőkön. (Az megint csak egyfajta monotonitás, mind a testnek, mind a szemnek...) Az meg külön jó, hogy azért a talpa akármilyen kopott már a csukának, tapad még rendesen, azaz a régi bányatelepülés hatalmas kőtömbjei között is kecskélkedtem egy picit, bár a fiatalkori baleset és a 127 óra után már nem vállalkoztam nagyobb kaszkadőrmutatványokra, 1-2 kisebb gyakorlat azért belefért. 

   Végeredmény: az ezo-bio-öko-meditációs vonalat, a faölelgetést is beleértve, ha mind a cserepadon pihentetem, akkor is egy ilyen komplex mozgásterápia minden héten egyszer elkelne! Olyan helyeken volt izomlázam, ahol már évek óta nem, és bár elvileg elfáradtam, két-három napig a mosodai munka is jobban ment, sőt! Mivel 2 napra rá estefelé verőfényes napsütés és kb. 20 fok volt még estefelé, mezítláb "legeltettem a talpam" a környékbeli kis (amúgy fullra unalmas) parkban, a sportgypen, és ahelyett, hogy 1-2 kilométer után fájni kezdett volna, akkor ébredt csak fel igazán a lábam, és ezt éreztem egyből a tartásomon is. A végén már olyan sztrájdot nyomtam, ami majdnem kocogásba ment át!

   És ezt meg is ismételtem azóta is, és innen tudom, érzem, hogy ha egyszer megszabadulok a szürkésbarnásan szögletes életformámtól, és majd kaszálni és kapálni kell néha, akkor a főd, meg a gyep megadja majd hozzá az erőt is, meg a "sugalmazást", hogyan kell, és nem az lesz a legnagyobb bajom, hogy bírom húzni az igát.

   Pl. ma, ahogy végre látom, hogy befejezem a sztorit, megint kimentem a partra, letaglózva a kb. 100% páratartalomtól, és picit a nedves fűben, majd a sekély vízben gázolva "kapcsolódtam", és még ráadásul a kagylók mellett egy olyan "kincset" is találtam, amit pont Glendaloughban hagytam el: lencsevédő a géphez, amit a tenger mosott partra, hogy ne kelljen megvenni 6-8 Euróért :D
   De valami még hátravan, ami már megint nagyon ködös lesz, mert még saját magam számára is nehéz megfogalmazni.
   Amikor annál a tó felé hajló fenyőnél pihentem, és ölelgettem, nem ment ki a fejemől a magyar alternatív zene egyik ismertebb darabja, amit csak úgy dúdolgatni kezdtem a fejemen belül: Kontroll Csoport: Nem én vagyok
   Ilyenkor mindig kérem a fákat, ugyan üzenjenek már az emberiségnek, hogy kímáljék őket, mert szükségünk van rájuk! ÉS most erre mit üzen vissza?! Nem én vagyok, aki valamit akar! Ja, így igaz... A fákat ÉN szeretném magam körül látni, feltölteni magam az energiájukkal! Önös érdek, ugye?
   Ők nyerni fognak hosszú távon, amikor majd a GDP-hajszolás oltárán kivéreztetjük magunkat, ők meglesznek, köszönik szépen!
   "Nekem akkor vagy a legjobb, ha már mindenkinek rossz vagy" - mondta a fa, és én ezt hallottam bele akkor:
   Köszi, hogy ölelgetsz, haver, de ha a dolgok természetes rendjét vesszük, itt megmurdelhetnél, és hetek alatt a rothadó tested (ami már mindenkinek rossz) megeszik a lárvák és csigák, meg persze konkrétan lehet belekóstol egy-két varjú és róka, és aztán ezeknek a lényeknek a szara kell nekem, mint táplálék, nem a te ezoterikus szeretet-ölelésed!

   Szóval, ja... vettem.
   Ahogy keverni szoktam a fogalmakat, mint pl. a szenvedélyt a megszálottsággal, vagy a pihenést a dögléssel, lehet az én fa-szeretgető, avataros-"I see you"-ezoterikus megközelítésemre semmi szükség az égvilágon. Ha olyan hülyék maradunk, amilyenek most vagyunk, akkor sanszos, hogy a véget még talán megérem, de az újászületést már csak valami másik testben, esetleg csak 100.000 év múlva.
   A fák addig is meglesznek valahogy, mert már most is dúdolgatják:
   "Nem én vagyok, aki valamit akar; az te vagy, és nem én.
    Nem én vagyok, aki valamire vár; az te vagy és nem én.
   Nem én vagyok, aki valamitől fél; az te vagy és nem én."
     
   

Erős kép

Sosem hatott rám a cápa-terror, amikor először láttam a híres-neves filmet, akkor sem.
Mindig gyönyörű állatoknak tartottam őket, és akkor sem borzongtam, amikor túlélő áldozatok sebeit láttam dokumentufilmekben.
De ez nam azt jelenti, hogy úsznék közöttük, vagy, ami azt illeti, úsznék bármilyen tengerben is, ahol előfordulnak. Ahogy nem mennék be éjszaka a dzsungelbe, ahol tigrisek laknak, vagy nem nyúlnék bele egy üregbe, ahol csörgőkígyók vannak.
Vannak határok, írtam már valahol...
Azt álmodtam, hogy valami sziklazátonyon rekedtem.
Volt valami élelemszerzős-rész, ahol olyan csirkefélét találtunk (nem egyedül voltam), aminek inkább amolyan prehisztorikus denevérszárnya volt, karommal a "könyökrészen" is, és alapvetően gusztustalan volt. Azt hiszem, büdös volt a húsa. Beletettem egy fazékba, és szórakozottan figyeltem, ahogy a dagály közeledik a sziklazátony felé, és belenyal a fazékba, majd elsodorja. Gondolom azért volt ez finnyás nemtörődömség, merthogy bennünk volt (akkor még mindig többen voltunk, nem tudom kikkel) az az alapvető bizonyosság, hogy ma már nincs igazi hajótörés, mindjárt jön értünk a mentőhajó, vagy helikopter... De ezt utólag magyarázom most bele, persze.
Lehet már ebben a részben is felbukkant a civilizáció nyoma amúgy is, mint valami móló-maradvány a sziklák mentén, azaz öntött beton párkány a természetes sziklák mellett. Szóval nem kellett félni az ismeretlen természettől...

De a csirke-denevér tetemét beengedi a vízbe a legnagyobb hiba volt!
Hogy, hogy nem, hát a cápa megérezte a szagát, és nem lakott jól vele. Hogy is lakott volna, hiszen akkora bestia volt, amihez képest a Spielberg film "szörnye" is kismiska. Először azt hittem, a sziklás zsigetecske azért biztos menedék, de akkorát harapott egy kőbe, hogy az kilazult, és az egész zátony kezdett szétmállani.
Felpenderültem a betonsáncra, ami picit magasabban volt mindennél.
Az utolsó pillanatban, mert az egész sziklazátony összeomlott, és - bár erre most konkrétan nem emlékszem - a többi hajótörött is belesodródott a tajtékzó hullámokba. A cápa kiemelte a fejét, hogy utánam kapjon. Kb. olyan volt, mint egy klasszikus nagy fehér, csak hosszabb fogakal, mint egy barrakudának, a teste pedig foltos, mint egy cet-cápáé, és még annál is nagyobb behemót volt. Mint a jaguárcápa a Seve Zissou-ban, kb.
Én kapaszkodtam a kb. fél méter széles betonsávba, ami időközben teljesen ki is vált a környezetből, azaz se jobbra, se balra nem volt más, és a tiszta vízben is láttam magam alatt, hogy ez a kis fal az utolsó menedékem. Minden más összeomlott, eltűnt. A cápa ráadásul egyre vadabul körözött, ahogy rá-rákészült az ugrásra. Látszott, hogy nem fogja feladni, amíg le nem taszít az orrával, vagy konkrétan bele nem akasztja a fogát a vádlimba. Még valami bizarr jelenet is volt, ahogy pár foga kitört a betonon, de azok a fogak, a leszakadt íny-darabbal együtt önállóan éltek és az orrom előtt csattogtak a betonon, mint valami foltos meztelen csiga és egy tarajos sül keveréke.

Pánik.
Halálfélelem.
Reményvesztettség.

Ahogy a cápa ugrásról-ugrásra bizonyítja: "finomítom ám a technikám", már csak pár centi hiányzik.
Ahogy a görcsös ujjaim a betonperembe kapaszkodnak, és az egyre vékonyabbnak tűnik, egyre jobban szédülök, ahogy lenézek, dehát hová is nézhetnék?!
Határozottan emlékszem, hogy még valami genetikailag belémkódolt okoskodással megpróbáltam bemagyarázni magamnak, hogy el kell fáradnia az ugrálásban! Fel fogja adni!
De ez csak egy gyertyaláng volt a szélviharban, hamar elfüstölt,
A dög csak jött, és jött.
A következő gondolatom már konkrétan az volt, nem lenne-e logikusabb beugrani a pofájába, és egy harapásra meghalni, mint akár csak 20 másodpercig tovább élni ebben a terrorban?!
Imádkozni próbáltam, meg ismételni magamban, hogy minden csak illúzió, az élet, a világmindenség, meg a minden.... De persze ezek csak kétségbeesett kísérletek voltak, hogy eltereljem a figyelmem a közelgő megsemmisülésről.

Amikor felébredtem, sokáig nehezen vettem még a levegőt, és mindezt akkor végiggondoltam, azért tudom most leírni, holott már másik este van. (Jó kis gyakorlat elalváshoz készülni, hogy újra felidézem, mi?)
Amúgy előtte volt egy másik álmom, egy óriási fáról, ami egy városi sugárút mellett nőtt, és a tanács kivágásra ítélte, mert "irreális a tömege a méretéhez képest is" (komolyan, ez volt az indok, azaz tiszta bullshit!) A fa nem volt veszélyes, akár egymillió tonna is lehetett volna, mivel szépen, életképesen kapaszkodott a gyökereivel a talajba, azaz nem kellett volna kivágni.
Ahogy a cápa felugrott értem, vertikálisan, a nagy böhöm testével, picit hasonlított erre a fára, és - már ébren - nem tudtam haragudni rá, mert ő is része a természetnek. A cápától rettegünk és ki akarjuk irtani, és a fától igazából nem kell félni, de legyártunk gyorsan egy elméletet, miszerint az is veszélyes lehet, és azt is el akarjuk pusztítani,
Ezért kell meghalnunk! Azt hiszem, ezért filóztam már az álomban is arról, hogy a cápa pofájába kellene ugranom: "mert megérdemlem!"

De túléltem. Nem kaptam szívinfarktust álmomban, és most leírom mindezt :D
Azt hiszem csak az agyam kocogtatta meg az ablaküveget, hogy: "hellóóóó, pár napja nem vetted be a Frontint! Hát nem sokkal szebbeket szoktál akkor álmodni?! Nalátod..."

Az egészet most csak azért idéztem fel újra, mert feljött egy cikk a modernkori stressz és depresszió kapcsolatáról a világberendezkedésünkkel, azaz hogy ilyesmik nem nagyon voltak a természetes módon élő népek között. ITT A CIKK

De azt merem álltani, ébredés után azonnal "lemondtam a cápa javára", mert a cápa volt a fa, és a fa a természet, én pedig csak egy életképtelen senkiházi, azaz nekem kevesebb a létjogosultságom.
A "Starhawk" nevű pogány írónő jut eszembe, aki azt mondja kb.: az a vallásod, vagy hited, ami miatt képes vagy kilépni a komfortzónádból, és áldozatot hozni. A "sacred" (szent) szó és a "sacrifice"(áldozat) azonos gyökkel rendelkezik, azaz azt mutatja meg, miért lennél képes elszenvedni bármit, csak hogy megmentsd a tisztaságát, kompromisszumok nélkül?

Érdekes, mi?
A fákat ölelgetem, és hiszem, hogy visszaölelnek, és energiát adnak annak is, aki nem is hisz ebben (lásd egy cikk, amit csak lefordítottam ITT )
A cápák nem ilyen módon adnak energiát, és nem ölelgetni akarjuk őket.
De kellenek!!!
Használja viszont az angol nyelv a cápa szót egy embertípusra is... na ők nem kellenek!

Azt hiszem az álombeli fantázia-cápám "éhsége", ahogy a nagy, kövér testével még csakazértis neki-nekirugaszkodott, hogy engem is bekebelezhessen, ennek az embertípusnak a tudatalatti kivetítése.

Tetszik érteni? ;)

A gomba illata vagyok

A patakcsobogás vagyok.
A páfránylevél íve vagyok.
A fenyő kérgének tapintása vagyok.
A moha zöldjének összes árnyalata vagyok.
A láthatatlan gombák illata vagyok.
A szemem egy a hullámokkal.
A bőröm egy a levegő párájával.
A tenyerem egy a fatörzs szívének ritmusával.
A talpam egy a hepehupás ösvénnyel.
Az orrom egy az üzenettel: béke veled, ember!

    A sors iróniája, hogy amiatt vagyok bezárva a városba, mert falun vettem házat. 
    A városi oldalam cinikus, tudálékos, kifelé tüskés, mint a sün, de képes változtatni a színét, mint a kaméleon. Különben prédaállat lenne! Hogy belül mit rejt, mit őrizget, az csak ilyenkor derül ki, amikor levedli a nehéz páncélt, és egész lényével lélegzik, egész lényével lát, hall, szagol, érez, ösztönösen simul bele a nagy békébe.
    Tudom, bennem van a hiba, hogy nem vagyok képes mindezt átélni mondjuk az albérletem közelében található kisebb parkokban, mert egyrészt a többi ember túl közel van, másrészt a telepített, homogén gyepnek és a sorban, rendben ültetett fáknak kb. annyi köze van a valódi természethez, mint Putyinnak James Bondhoz (a la Daniel Craig)
     Nyomokban hasonlítanak, de akinek van szeme, látja a különbséget.
     Az élményt akkor már inkább jobban visszaadja, ha kis pipázás után hanyattdőlök, és mondjuk a Yage, vagy a My Kingdom című számot hallgatom az FSOL-től... Talán azért, mert a zenészek is ilyesmire gondoltak, amikor írták a számokat, a növényben lévő információ meg összeköt minket.
Hiszek benne, hogy a természet, mint élő egész, megpróbál velünk kommunikálni.
    Nyilván a pszichoaktívok erős üzeneteket hordoznak, amiről a Dogma c. film egyik poénja jut eszembe:
    - Az emberi szervezet nem alkalmas Isten hangjának elviselésére. Ha meghallanád, az agyad összeomlana, és a szíved felrobbana a mellkasodban. Öt Ádám ment rá, mire rájöttünk erre.
     Szóval óvatosan!
    De mi van a szelídebb üzenethordozókkal?
    Első dolgom volt, szinte ösztönszerűen, ahogy leszálltunk a buszról, és a szemerkélő esőben elindultunk a hostel felé, hogy egy darab duzzadt, zölden viruló, nedves mohát leszedjek a kőkerítésről, és szagolgassam. Ahogy az orrnyálkahártyám kezdett megtelni a humuszos illattal, máris jobb kedvem lett, sőt: fizikai fájdalmaim is enyhülni kezdtek. Meri persze csak mosolygott rajtam, megszagolta ő is, de nem követte a példám. Amúgy is nagyon fejletlen a szaglóérzéke, de nem is mozgatja meg úgy a természet, mint engem. Pedig mondtam neki, már tudományosan is bizonyították, hogy a talajban lakó apró mikrobák és gombák természetes antidepresszánsokat, és ki tudja még milyen vegyületeket bocsájtanak ki, amik jótékony hatással vannak az emberi elmére, és azon keresztül így a testre is. Elhiszi persze, de nem érzi át. Ő egy városi típus.
    Én sajnos nem hogy nem vagyok városi típus, de érzem, ha pár éven belül nem tudok kiszabadulni a beton, aszfalt, acél és üveg világából, akkor már lehet késő lesz.
    Írországban nagyon kevés ilyen hely van, mint Glendalough, bár ezzel azok szoktak vitatkozni, akik jól érzik itt magukat. De tény, hogy ha pl. a Kolossy téren felszállsz egy BKV buszra, 15 perc múlva az erdőben sétálhatsz. Nem a Phoenix Parkban, ami bármilyen nagy, a java gyep, és a fás részekben sem lehet nagyon elbújni, mert direktbe kis foltokban vannak telepítve. Glendaloughba napi 1 oda-vissza busz megy, számomra érthetetlen módon az is olyan menetrenddel, hogy délután egyre ér oda, és fél ötkor indul vissza, azaz szűk 3.5 óra van sétálni, ami kb. arra elég, hogy tempósan, amolyan se jobbra-se balra nem nézősen eljuss a felső tó végéig, közben csinálj pár fotót, és ha nem akarod nagyon kicentizni, a végén a Visitor Centerben gondolom vehetsz egy teát. (Ezt nem tudom megerősíteni, mert amikor mi 4:15-re, szarrá ázva odaértünk, és csak arra vágytunk, hogy ne a szeles időben dideregve várjuk meg a buszt, ők már épp zártak. És nem is amiatt ám, mert a két nő is ugyanazzal a busszal ment haza, mert az még bocsánatos lenne. Most őszintén: mi a fasz létjogosultsága van egy látogatóközpontnak, ha a látogató még a buszt sem képes ott megvárni?)
Ja, hogy kocsi...
    Nahát, parkolóhely az van, gondolom egy napsütéses hétvégén tele is van kocsival, mert hát autó nélkül nem élet az élet. Nem elég, hogy hétfőtől péntekig sokan napi 1.5-2 órát araszolnak a dugókban, még kirándulni is azzal kell menni...
    És itt hadd jegyezzek meg valamit az autókkal kapcsolatban, mi egy régi vitámból maradt meg, mint nem-ellőtt patron (még a VW botrány előtt): naiv dolog azt hinni, hogy a "környezetbarát autó" majd megoldja a kibocsájtás féken tartását, és így (hurrá-dejó!) megállíthatjuk a klímaváltozást. A klímaváltozás egyrészt sokkal több pilléren nyugszik, mint a közlekedési szokásaink, de még ha csak azt veszem, akkor is: abba belegondolnak az ilyen érvekkel csípőből lövöldözők, hogy ha kb. semmi káros anyagot nem bocsájtana ki egy autó sem, az aszfalt maga (amit folyamatosan foltozni kell), miből van? Az autók számára épített parkolóhelyek pl. mennyi természetes talajt vesznek ki az egyenletből? Pusztán ha egy tipikus elővárosi negyedet veszünk: az "előkert" nagy része le van aszfaltozva, vagy térkövezve, hogy a család 1, de nem ritkán 2 autója parkolhasson. Ehelyett pl. lehetne ott 1-2 fa, bokor, virágok... Egy ilyen látogatóközpont (ha rendszeres buszjárat menne oda) kb. negyedannyi helyet igényelne, és hát valljuk be, az ír hegyek nagy része puszta szikla, ahonnan a folyamatos esőzések mindent a völgyekbe mosnak le, azaz ezeket a völgyeket szerintem minél kisebb mértékben kellene leaszfaltozni...
          Ím la:

    De nyilván megint városban vagyok, talán kevesebbet okoskodnék, ha még mindig ott lennék a természetbe olvadva. Megpróbálom visszaidézni, és pozitívabbra fogni innentől a pötyögést.
    Merivel ez volt a búcsúzó, és jól választottunk helyszínt.
    Az említett busz-problémán kívül amúgy is szerettünk volna még egy utolsó éjszakát is együtt tölteni, mielőtt végleg hazaköltözik. Ő már járt itt korábban, ahogy Írország nagy részén is. A térképe tele van jelölve apró kis pontokkal. Én már korábban kifejtettem, nem ez a fajta turista vagyok, akinek a kipipált helyszínek kellenek, hanem ha találok valami igazán jót, inkább oda visszamennék többször. Sajnos eddig nem találtam szinte semmi ehhez foghatót, bár pozitívabb időszakaimban bele-belefeledkeztem a Howth vagy a Phoenix Park adta lehetőségekbe.
    Közben, szépen lassan, de fokozatosan sajnos egyre több az apró nyavalyám, főleg a mozgás korlátozását jelentő fajtából. Ide is úgy érkeztem, hogy kb. azt éreztem, a térdem ki van facsarodva, a csípőm merev, stb. A mohaszagolgatás azonnal enyhített a dolgon, meg az az 1-2 óra, amit a hétfő délutánból maradt sötétedés és szakadó eső előtt, amikor csak a temetőt néztük meg, majd picit elindultunk a tó felé, de közben én persze oldalra kitértem az erdőbe, mert kontinentális erdőhöz hasonló rendszereket itt nagyon keveset találni. Sajnos a turistaúttól a lejtőn felfelé kb. 25-30 méterre máris kidőlt drótkerítés jelezte, hogy voltaképp az már magánterület, és nem is nagyon erőltettem, mivel Meri az ilyesmit komolyan veszi, meg amúgy is fájt eléggé mindenem, hogy erősen meredek és sikamlós terepeken szenvedjek. Mint kedves nyugdíjas, megelégedtem aznapra a csenddel, a víz csobogásával, 1-1 fa random megsimogatásával, megölelésével, és a zöld szín azon árnyalataival, amit Dublinban, vagy a legelőkön nem nagyon látni.
    Aztán, mivel kezdett sötétedni, meg esni is, időnk viszont még rengeteg volt, elcaplattunk a faluba (sokkal messzebbinek tűnt, mint valójában, mivel ezt az utat már sűrű esőben, a műúton kellett megtenni.) Ír kávéra vágytunk, és egy kellemes pub nyitva is volt. Még én is elismertem, hogy legalább a dekor itt ízlésesebb a megszokottnál, az ószeres cuccokkal, bekeretezett régi plakátokkal, kipreparált csukával, és a tűzhely mellett kiűllított üllővel, fújtatóval és egyéb ősrégi eszközökkel.

    Lehet nem kellene nagyon kitérnem Merire is, ahogy talán az autókra is felesleges volt, de az én fejemben része a sztorinak, szóval bocs, ha valaki nem tud követni.
    Ő az ilyesmi helyeken érzi otthon magát,ahol egy kedves felszolgáló leteszi elé a komfort-italt, és nem lepik meg "támadó" szitakötők, nem zavarják meg a bozót neszei, amitől szorong, holott ép ésszel lehet tudni, hogy Írországban nincs veszélyes állat, és gondolom még a kóbor kutyák is ritkábban fordulnak elő, mint pl. Magyarországon. Számomra ez olyan, mintha azért nem mernék bemenni a Balatonba, mert egyszer láttam egy kipreparált harcsafejet, és hát elég nagy pofája van, biztos meg akar harapni! Portumnában, tavaly júliusban nem volt hajlandó begázolni velem a tó vizébe, pedig tudtommal itt harcsák sincsenek...
    De nem elítélem, sem gúnyolódni nem akarok ezen!
    Kedvesen elmagyarázta nekem akkor, hogy valahogy kialakult benne ez a szorongás, és nem tehet róla. Ahogy pl. én is bevallom, talán mindig jobban tartottam a kutyáktól, mint az átlag, bár amióta tudom, hogy épp a félelem az, ami beindítja bennük az ősi ragadozó ösztönt, plussz (állítólag) az alacsony horizontjuk miatt jobban érzékelik a tömeget, ha leguggolsz előttük, mintha állnál (mert akkor csak a támadható lábakat látják), azóta nem parázok, csak az igazán nagy és agresszíven fellépő példányoktól. De a pókot megfogom kézzel, és nem porszívóval távolítom el a szobából, és a darazsat is addig hagyom a sörtől gyöngyöző bajszom körül repkedni, amíg konkrétan nem landol.
    Nagyon sok jó tulajdonsága van Pocoknak (ahogy egyszer ráragasztottam ezt a nevet): melegszívű, megértő, visszafogott (teret ad, ami nekem kell), van egyfajta humora is, és egy egyszerű világlátása, ami nekem nem hátrány ha közelben van, mert el tudok szaladni olyan mélységekbe és magasságokba, hogy az már fantasztikus... De van 1-2, talán 3 olyan vonása, jellemzője is, ami miatt sosem lennénk jó pár, de még igazán jó barátok sem, maximum egymás lelki támaszai: "ma én vagyok a mankó, te a béna, holnap meg talán szerepet cserélünk". És bevallom, bár ebben van némi rutinom, sosem voltam eddig az erősebb fél, és valahol meg kellett tapasztalnom ezt. De ez tartott pár hónapig, és azóta voltaképpen nem vagyunk együtt. Senki nem mondta "maradjunk barátok", ami azt illeti a szakítás pillanatában azt hittem hátulról be fog lökni a csatornába a hattyúk közé, mert szokásos sztenderdek szerint elvileg megérdemeltem volna, de ehelyett jött az ölelgetős, keserédes időszak, ami hosszabbra nyúlt, mint maga a kapcsolat, ami megelőzte.
    Megjegyzem, a belső néha meglátszik a külsőben, legalábbis ez kettőnkre igaz: ő stabil: 41-es lába van, de alacsony homloka, és amúgy is alul erős, plussz hasas, de az lehet félig a gluténérzékenység miatt van + neki bővebben van "emésztenivalója" lelkileg is, mint nekem, és ezért mindig csodáltam, mert én nem csak pocakot növesztenék, én belehalnék abba, ami neki kijutott... Én ezzel szemben "fejes" vagyok: 39-es a lábam, és magas homlokom. Állandóan álmodozok, agyalok, és "gyökértelen" vagyok. Fiatalabb koromban, még azelőtt, mielőtt leestem volna a szikláról, és ketté nem tört az ugrócsontom, ez egy erdőben ugrabugráló, repülni vágyó koboldot hozott ki belőlem, de most annál inkább szárnycsont-törést szenvedett madárnak érzem magam egy kalitkában... A kezünk viszont ellentétes: neki finom, vékony és hosszú ujjai vannak, nekem durva, férfias markom. Talán azt jelenti: amit akarok, képes vagyok meg is ragadni, ő pedig mindig óvatosan nyúl hozzá bármihez is...
    De akárminek is veszem ezt a kapcsolatot, most vége. Pont.
    Nem voltam elég erős, hogy lezárjam, kivártam inkább: hazaköltözött Katalóniába.
    De ez remélem csak az egyik zárás, ami most rám vár, mert "rajtakaptam magam", hogy betunyultam, begubóztam: 2,5 éve lakok egy albérletben, ami lassan rekord. Majdnem 4 éve dolgozom ugyanazon a helyen, ami példátlan. Mindkettő okés, de kezdenek felgyülemleni a fejemben a negatív aspektusok, miközben egy helyben topogok, és ez a topogás összeférhetetlen a "fajtámmal", azaz lehet a testi nyavalyáim is ezt tükrözik, erre akarják felhívni a figyelmet.
    Most visszatérve a tóra, hegyekre és erdőre: szarul aludtunk, de nem tett minket harpóssá, mindketen pozitívan indultunk "túrázni". Hálistennek jó időt fogtunk ki. A felső tó partjára érve megálltunk egy helyen, ahol az aszfaltozott turistaútról le lehetett menni a partra, egy kis "mólóra" ahol gondolom egykor, vagy most is, csónakok köthettek ki, és egy padot félig betakart a lehullott tűlevél. Innen én a "rögösebb utat választottam", azaz megmaradtam a közvetlen parti szirten, Meri később cstalakozott, mert belátta: biztonságos ott is a gyaloglás. (Hálistennek a szokásos turisták nem követték a példánkat, azaz senki nem jött szembe, senki nem akart leelőzni.) Azt mondhatnám; ahogy a mohaillat helyretette a pszichém, ez a nedves kövekkel, fenyőgyökerekkel és tűlevéllel megspékelt hepe-hupás kis "zergecsapás" a bokám, térdem, derekam, azaz a fizikai egyensúlyom billentette helyre. Csak 2-3 kilométer volt a tó felső végéig, de ragaszkodtam hozzá, hogy a visszautat (amit már metsző szélben és erősödő esőben tettünk meg) is ugyanazon a csapáson járjuk be, olyan fantasztikus volt! Az állandó alkalmazkodás a terephez, az egész test, összes izom és ízület igénybevétele, hogy ne csússzak meg, ne billenjek ki, a csodálatos látvánnyal együtt oda vezetett, hogy a végére majdnem azt éreztem, akár futni is tudtam volna. De semmiképp nem nyugger-bácsiként bóklásztam, az biztos. Amikor Meri szólt, ne vegyem elő a szendvicsem, mert megint szarrá ázunk, mondtam, hogy ehetek menet közben, és nem fog lelassítani. Aztán fél perc múlva rám kellett szólnia, hogy azért ne rohanjak.
    Közben - napi büszkeség - azért sikerült rávennem arra is, érezze a fatörzsekben koncentrált életerőt, vagy legalábbis próbálja ki! Én majomkodtam, egy félig kidőlt fenyőre felaraszoltam, már a tó vize fölé, majd elengedtem magam, és visszacsúsztam. Az egész testem érezte a kellemes kölcsönhatást, a ráhagyatkozó ellazulást a mozgással (csúszás) karöltve, ami talán a gyerekek egyik kedvenc formagyakorlata lehet: mit érez vajon, amikor a kis testét körbelóbáljuk, feldobjuk-elkapjuk? Talán valami ilyesmit? Talán sosem kellett volna felnőnöm?
    Talán nem is fogok?
    De fel kell, tudom. Ha mindezt meg akarom magamnak teremteni, nem mozgat meg senki többé!
    Azt hiszem hamarosan ki kell lépnem megint a kompromisszumos komfort zónámból, és új helyet, új munkát, új embereket kell találni. De ha Írországban van egy hely, amit még egyszer megnéznék, mielőtt végső búcsút intek neki, az biztos, hogy Glendalough lenne.

Kék-piros. Mágneses pólusok

Most, hogy egy Canon 450D lóg a nyakamból, és MBT cipő van a lábamon (nem divatból, a bokám miatt kell, oké?!), a kéregető is úgy szólít meg:
- Excuse me...

Amúgy enélkül is elég távolinak érzem már Magyarországot, és - sajnos vagy sem - az itt élő embereket is. Illetve ez nem teljesen így van, a viszonyom változott meg mind az országgal, mind a saját kis házammal, mind az emberekkel. Őket picit elemezgetem, ilyen passzban vagyok, bocs.

Találkoztam az első pár nap alatt jól kereső profikkal és hozzám hasonló "kallódó" típusokkal, akik vagy élére állítják a forintot és úgy viszont, szerényen de békésen azért valahogy csak meg tudnak élni, vagy nem tudnak olyan ügyesen spórolni (vagy épp leszarják ezt is), és kezdenek felgyülemleni a számlák, a kisebb hitelek, vagy csak kimarad az életből ez-az. De az a benyomásom, hogy akárki akármennyit visz haza, azt kábé mind elkölti, azaz tartaléka senkinek nincs igazán. (Amúgy még nekem sem, 2.25 év után sem sikerült még közel sem visszaadni, amit a Szendó meg a Láma elvitt...) Ki van ez találva, ugye?

A telefonom Postafonként volt 70-es, eddig a postán töltöttem fel, de most ezt nem lehet. A sorban előttem álló épp egy 20-as számra töltött fel, nekem mondja a néni, hogy menjek be a Vodafonhoz... Nem csodálom, hogy Anci utálna visszamenni a postára dolgozni, ha valakinek szar napja van, és ilyen információt hall, minimum  egy kis rosszindulatot kifröccsent a mindezen idiótaságról nem tehető alkalmazott felé is. Én most épp ráértem, legalábbis relatíve, meg ez még az első napon volt.

Picit bosszantott, hogy a körúton megszűnt az a vodás üzlet, amire emlékeztem, és mivel a Nyugati környékén voltam, kénytelen voltam bemenni a Westendbe! No, ez is kapcsolódik ahhoz, hogy az emberekhez való viszonyom kezd megváltozni, és ez nem csak Magyarországon, hanem mindenhol. Az Inception című filmben van egy olyan rész, ahol Leo magyarázza az építész csajnak, hogy ha látszik rajta, hogy nem tartozik bele az álomvilágba, és ezt az "emberek", azaz az álombéli projekciók megneszelik, akkor elkezdenek vele szemben ellenségesen fellépni. Azzal kezdődik, hogy furcsán, rosszallóan néznek rá. Na, én ezt minden pszichedelikus hatás és para nélkül képes vagyok átérezni a legtöbb forgalmas helyen. Leginkább tipikus bevásárlóutcák és shopping centerek tömegében érzem úgy, hogy fulladok, kapálózok az ár ellen egy alattomos folyóban, mert nem is tudok úszni igazán. Lehet pszichológushoz kellene járni, ugye?

Lényeg a lényeg: mire megközelítettem a Vodafone egységet, máris disszonánsabb a rezgésmintám, és ezen nem sokat segített, hogy kábé 20 percet kellett várni. Eközben figyeltem a biztonsági őrt, meg a "Smartphone asszisztenst". Előbbi nem érdemel sok említést, csak annyit azért megjegyeznék, hogy minek egy külön biztonsági őr minden ilyen üzletbe egy alapvetően zárt plázában, ami tele van saját biztonsági őrökkel? Esélyes vajon, hogy lekapom a polcról a kiállított Ipad-et, a mozgólépcsőt szkippelve leugrok 10 métert az utcaszintig, és kijáratnál utamba álló őröket bowling-golyó mintára ütöm szét, majd beszállok egy várakozó autóba és letépem a mesteri maszkot, amivel az útbaeső kábé 13 darab kamerát basztam át?!
Szerintem nem...
A másik csávó, a "szakértő", amúgy sokkal jobban ki van gyúrva, feszül rajta az ing rendesen. A haja hitlerjugendesen felnyírt körben, felül minden szál helyére zselézve, oldalra elfésülve. Pedig már késő délután van. Vagy vasfegyelemmel ügyel a kezére, véletlen se vakarja meg a fejét, vagy nemrég használta az öt peres szünetét a séró rendbeszedésére, lényegtelen.
Vigyázat! Összeesküvés-elmélet következik!
A tárgyak szándékos avultatása már olyasmi, amit nem is kell takargatni, hiszen mindenki megbékélt vele, hogy lehetetlen műszaki cikket 5 évnél hosszabb időtartamra venni, de ez még nem elég! 
Az az érzés kerít hatalmába, hogy lehet, az emberek birkaként bégetnek, de még virgoncul szaladgálnak a réten... Ejnye-bejnye, kinek van annyi pénze pulikutyákra?! Tegyük be a mágikus furulyaszót a monstre hangfalakba, oszt majd odafigyelnek, és körégyűlnek! 
A vidékről - Budapest szélesebb vonzáskörzete - a nyugatiba érkező 14-18 éves, csóró fiatalok pl. ingyen plázázhatnak, és ha már épp úgy tesznek, mintha lenne is pénzük megvenni a telefont, ami fater két havi fizetése lenne, meglátják azt is, milyen "kúl" ez a smartphone assszisztens. Jóképű, jól öltözött, jól fodrászolt-szolizott. Menő. Biztos jól keres, tisztelik a haverok, kicsi, de - IKEÁ-san - jól felszerelt lakása van, Budapest belvárosában, és dísztárcsás-spoileres autóval rohangál. Ehhez képest valószínű, hogy a srác egy délpesti lakótelepről békávézik a Westendbe, a csaja fodrász, ezért van ilyen precíz haja, egyik haverja egy edzőteremben dolgozik, ezért nem fizet ott sem, viszont minden szabadidejét erre a látszatra költi, hogy "példásan" nézzen ki a potenciális vásárlók szemében, különben a menedzsere azonnal eszébe juttatná, hogy százan állnak sorba az állásáért.
Ez az imidzs része annak a bizonyos furulyaszónak, szerintem.
Lehet amúgy a srác törekszik, szabadidejében németül tanul, és Ausztriában akar legközelebb dolgozni, de akkor tényleg minimum száz fiatalból lehet majd választani, akiknek nagy lépés, hogy Ceglédről, vagy Veresegyházáról Pestre költözhetnek, és a csili-vili Westendben dolgozhatnak...
Legalábbis nekem ez jut eszembe erről, amíg várakozok.
Amúgy meg : "been there, done that", azaz 1997-98 fordulóján én is friss, vidéki hús voltam Pesten, viszont a havi 60.000 forint körüli fizumból egész jól kijöttem, és nem plázában dolgoztam, mert voltak más opciók is. Meg akkor kábé 2500-3000 között volt egy havi BKV bérlet, csak szólok...

Nekem megint eszembe jut a 90 évvel ezelőtti Németország.
Megint ajánlom Hans Fallada: Farkas a farkasok között c. regényét
Csoda, hogy a Jobbik már majdnem második befutó lett, amikor a "baloldal" neocon gazdaságpolitikán cseperedett újsüttetű milliárdosok kezében van? Szerintem nem. Nem jó! Nem is akarok itthon más lenni éppen, mint turista. Annak még mindig okés, szép Budapest, szép Magyarország.

Amúgy megosztottságot látok, politikai nézetekben, és átpolitizált kulturális nézetekben is, de erre nem térek most ki. Az emberek (régi barátok, ismerősök, egy-egy családtag), akikkel az első pár napban beszélgettem, nagyon különböző státuszúak, és nagyon különböző nézeteket vallanak. Talán ezért is jobb mindig cirka egyesével venni őket, én úgyis mindig picit kötözködöm, valahogy középen állónak érzem magam...

A nagy svung, ami átdobott a diósjenői szélmalomharcom első két-három évén, mára kifingott.
Tavaly még ugye belekezdtem egy youtube videóról ihletett aszalódoboz építésébe, amit tényleg teljesen ártatlanul hagytam félbe, de amúgy utólag csak az a büdösnagy igazság maradt meg ebből is, hogy persze nem feltétlenül azért akartam ezt annyira, mert saját aszalt gyümölcsöt szerettem volna csemegézni, hanem félig a kíváncsiság hajtott, félig meg egy idióta szerelem, azaz imponálni szerettem volna egy ilyen kvázi férfias-barkácsolós, de amúgy egyben kedves-isó-manós történettel valakinek, akinek úgy sem lehetett volna, de ezt akkor még én nem vettem számításba...
Most csendesen bemértem, hogy még akkor sem tudnám épkézláb módon befejezni, ha nem fájna a bokám, térdem, csuklóm, ujjaim, stb., szóval szerényen megkértem Fatert, ha arra jár, és lát rá esélyt, hogy ki lehet belőle hozni legalább egy dobozt, ami áll, és valami levegő megy bele a feketére fújt sörösdobozokon keresztül, akkor légyszi... ha meg nem, akkor bontandó...
"Hiúságok hiúsága", mi?
Ez van.

A másik szál, hogy ahogy egy régi haver megjegyezte:
- Az a te bajod, hogy mindig csak nőkkel vagy körülvéve...
- Ja, buzi vagyok, csak még nem fogadtam el magam - válaszoltam csípőből, bár ez már a "meggondolt" verzió volt, ugyanis sokkal vitriolosabb riposzt jutott akkor eszembe (amit akkor is, és most is megtartok belső használatra...)
De most komolyabban: két olyan barátom-haverom-cimborám van, akit egy részről teljesen férfinak tartok, már részről - mivel mindketten művészek, csak máshogy - nem az általános klisékben mozognak és kommunikálnak, ezért úgy érzem kb. mindig megértjük egymást... valahogy. De velük most nem lehetett találkozni, maradtak a nők.

A nők meg mindig is érdekeltek, ha nem is modhatom, hogy "szőröstül-bőröstül", de nyilván több síkon, mint ahogy egy átlagos CKM-FHM-olvasónak eszébe jutna. 
Hosszú évek megfigyelése alapján nagyjából erre a kunklúzióra jutottam >>> a faszikkal lehet beszélni:
- a karrierjükről (ha nincs, akkor a munkájukról, amit akkor is fényeznek, ha nem kellene... a számomra leginkább elfogadható, ha tökre bevallják, hogy szar a melójuk, de van rá egy filozófia, ami ezt megmagyarázza... ez vagyok én is kábé, de csak mert ez a téma minden small-talk gerince!)
- a hobbijukról (ez gyakran tipikus, horgászós, barkácsolós, hobby-DJ-skedős, motor-szétszerelős, de legtöbbször "majd-én-megmondom-hogy-is-kell-ezt" típusú... ami nekem nem okés, rendben?!)
- sportról (rosszabb esetben gyurmagyurka szinten, jobb esetben is valami foci-kosár-forma1 rajongás és további okoskodás...)
- a kocsijukról, az okostelefonjukról, vagy egyéb élettelen trófeáikról (valós vagy elképzelt)
- a nőkről, azaz "élő trófeáikról" (valós, vagy elképzelt)

Kábé ennyi, és mondom, azon kívül, hogy arra nekem is nagyon kész levezetéseim vannak, miért az a munkám, ami, és miért szar a világ, a másik metszet csakis a nők lehet, de eredményezett más egy-két felhúzott szemöldököt az is, ahogy ehhez a témához hozzászóltam full-férfi társaságban. 
Hát ez van. 
Pináról lehet beszélgetni azzal is, akinek az van, okés? Esetleg sokkal viccesebb is... de nem megyek bele...

Nyilván nem mernék ilyen húrokat pengetni, ha még világ csúfjára mindig szingli életet tengetnék, mert akkor az egész csak valami keserű irigység lenne, dehát ez most rendben van, kösszépen!

A barátnőm "természetesen" nagyobb, mint én (ezúttal kilóra, korábban inkább centire ment), nagyobb cipő kell neki, én főzök általában, és még van 1-2 dolog, ami miatt be lehetne támadni, hogy még mindig csak odázgatom, mikor buzulok meg százszázalékosan, de azért a pókot meg a darazsat én viszem ki a szobából, és én cipelem a nehezebb hátizsákot, ha nagyon kell...

Mindenesetre, az elkalandozásról visszalépve az ösvényre:
Magyarországon most pár emberhez kötődök. Tökre semmilyen klasszikus malter nincs köztünk, mint pl. hugom és legjobb barátnője között, akik 8-9 évesen egymás haját fonták, 14 évesen együtt lógtak el a heyi diszkóba, és most egyikük a másik gyerekének a keresztanyja, aztán ez így lesz fordítva is, amint gyerek lesz a másik oldalon, és a többi hollywoodi klisé (ami amúgy tökre rendben van, nem cinikusan írom ezt, pardonbocsánat!)

Nem, semmi különös, csak éppen ők azok az emberek, akikkel akárhányszor találkozok, nem kellemetlen felvenni a fonalat, és van akivel konkrétan az a helyzet, hogy bár géppuskaropogással toljuk az infót egymás fejére - merthogy amúgy nem érünk rá csak max. 2 órára -, mégse vágunk soha egymás szavába, és mivel semmit sem kell külön megmagyarázni, ez a két óra olyan minőségi idő, ami több, mint ahogy emlékszem (vagy nem) egy-két este hattól reggel négyig tartó kocsma-maratonra egyéb haverokkal...

Szóval a viszony az emberekhez, amiből valahol kiindultam, most kábé arra párolódott le, hogy az a legfontosabb, hogy vannak, akikkel megértjük egymást, anélkül, hogy kvázi "követelőznénk", mikor tudunk egyeztetni, vagy ha tudunk is, akkor miért is csak két órára, és miért nem fontos az, hogy kinek a gyerekét látom felnőni, vagy kit látok menyasszonyi ruhában az oltár előtt?!
Az nem fontos, és most megtapasztaltam, hogy sosem lesz az... De ez egy másik sztori, nem megyek bele.
A gyerekeket felnőni látni, az is egy necces téma... A "sajátokkal" (azaz unokaöcsémmel és három unokahugommal) is bajban vagyok, szóval a saját bőrömön tapasztalom, azt a "bridzsitdzsonszos" érzést, hogy bizony 35-40 között szélesedik az a szakadék, ami a családosok és a szinglik között hasadozik, feszedezik. De persze van kivétel, hogyne lenne!
Másik furcsa barátságom egy kétgyermekes anyuka, akinek amúgy a férjével is tökre szívesen találkozom, csak épp az igazi - már-már testvéri - kötődés mégis az anyuka felé van meg...
Hogy lehet már-már testvéri kötődés valakihez, akit csak 3 éve ismerek, és voltaképpen csak egyik törzsvendégem volt a Szendókuckóban, és mivel az gyorsan becsődölt, és ennek következtében gyorsan Dublinban kötöttem ki újra, nagyon sokat nem is találkoztunk? Hát ez az! Pont ilyen megmagyarázhatatlan dolgok vesznek körül, és nem is akarom megmagyarázni, csak elfogadom, hogy ez van!

Ahogy elfogadom azt is, hogy az anyagi helyzetem jelenleg - és előrevetíthetőleg pár évig még - teljesen lehetetlenné teszi a Magyarországi "újrakezdést", és ha már itt vagyok, meg kell próbálni a lehetőségekhez képest a legjobban érezni magam.
És ahogy ez kb. két éve csak pár terszon nevelt növényke volt, meg a házi oltár, most van más is. 
Még mindig nem kötődöm ide, és igazából az itteni kapcsolataimhoz, azaz az emberekhez sem. De egyre kevésbé kötődöm Magyarországhoz is... Lehet bérgyilkos leszek a végén, mint Leon... Beugrik még valakinek Natalie Portman és Gary Oldman mellett az a kis cserepes növény? A lényeg, hogy nincs gyökere...
Hát ez van. A kék nem igazán kék, de a piros sem az... töltés még van, de pólusok váltakoznak.


 

Rókák és emberek, viszonyok és kapcsolatok

Megint eszembe jutott egy korábbi draftom, akkor mentettem el, amikor tavaly becseppent az életembe egy nő, akihez ragaszkodni kezdtem, és mivel ez javarészt egyirányú kötődés volt, így elég sokat szenvedtem.
Szóval a következőket valamikor 6-7-8 hónapja írtam >>>

A facebookon követem Laár Andrást, ott írta ezt:

"A szenvedés a tudatból ered, és a tudat segítségével szüntethető is meg. Bár minden jelenség lehet szenvedés forrása, valójában nem a jelenség, hanem az azzal kialakított viszony okozza a szenvedést. Egy kőszikla önmagában nem szenvedésteli, viszont, ha belerúgunk, azzá válik. Ha ellopnak egy autót, az csak akkor szenvedésteli dolog, ha a miénk volt. Ha valahol van egy „senki autója”, azt bárki ellophatja, az nem okoz valakinek szenvedést. Itt rögtön felismerhetjük, hogy a ragaszkodásaink okozzák a szenvedéseinket. Ha a szerelmünk valaki mással csókolózik a szemünk láttára, az csak addig fáj, amíg az illetőt a magunkénak gondoljuk. Ha egy idegen csókolózik az orrunk előtt egy másik idegennel, az egyáltalán nem fájdalmas a számunkra. Az életnek számos boldogságteli aspektusa is van, és ha azokat szemléljük, elhomályosul a szenvedésteli vonatkozás. Ha már uralni tudjuk a saját tudatunkat, megtalálhatjuk azokat a szempontokat, ahonnan a szépségek és a jóságok kerülnek előtérbe az elkeserítő részletek helyett."
 /Laár András/

Ja, kedves András - gondoltam - a kőszikla önmagában tényleg nem szenvedésteli, nem is szokta ép eszű ember rugdosni, már ha épp valami ragaszkodás miatt el nem veszti az eszét, és azt sem tudja mit csinál...Egy fába is bele lehet rúgni, az is fáj, de meg lehet ölelgetni, és az meg nagyon jó. Lehet annyira jó, hogy vissza-visszatérünk hozzá, aztán fájni fog, ha egyszer kivágják.
Sajnos mivel állandóan kiterítem magam, a csajok azt hiszik, én csak fákat tudok ölelgetni, és eleve nem adnak rá alkalmat, hogy bebizonyítsam, ez a sztereotípia lehet néha megállja a helyét, de nálam nem pontosan így van...
"Arra születtem, hogy megszeressenek. Megszeressem én is azt, akit lehet."
Az ember ragaszkodó lény, és vállalja a kockázatot, hogy ha rossz metszéspontba kerül, akkor bizony szenvedni fog, ha meg minden klappol, akkor sokkal boldogabb lesz. 

Másik, ami erről eszembe jutott:
"- Úgy bizony - mondta a róka. - Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz- meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra...
- Kezdem érteni - mondta a kis herceg. - Van egy virág... az, azt hiszem, megszelídített engem...
- Lehet - mondta a róka. - Annyi minden megesik a Földön...
- Ó, ez nem a Földön volt - mondta a kis herceg. A róka egyszeriben csupa kíváncsiság lett.
- Egy másik bolygón?
- Igen.
- Vannak azon a bolygón vadászok?
- Nincsenek.
- Lám, ez érdekes. Hát tyúkok?
- Nincsenek.
- Semmi sem tökéletes - sóhajtott a róka. De aztán visszatért a gondolatára: - Nekem bizony egyhangú az életem. Én tyúkokra vadászom, az emberek meg énrám vadásznak. Egyik tyúk olyan, mint a másik; és egyik ember is olyan, mint a másik. Így aztán meglehetősen unatkozom. De ha megszelídítesz, megfényesednék tőle az életem. Lépések neszét hallanám, amely az összes többi lépés neszétől különböznék. A többi lépés arra késztet, hogy a föld alá bújjak. A tiéd, mint valami muzsika, előcsalna a lyukamból. Aztán nézd csak! Látod ott azt a búzatáblát? Én nem eszem kenyeret. Nincs a búzára semmi szükségem. Nekem egy búzatábláról nem jut eszembe semmi. Tudod, milyen szomorú ez? De neked olyan szép aranyhajad van. Ha megszelídítesz, milyen nagyszerű lenne! Akkor az aranyos búzáról rád gondolhatnék. És hogy szeretném a búzában a szél susogását...
A róka elhallgatott, és sokáig nézte a kis herceget.- Légy szíves, szelídíts meg! - mondta.
- Kész örömest - mondta a kis herceg -, de nem nagyon érek rá. Barátokat kell találnom, és annyi mindent meg kell ismernem!
- Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít - mondta a róka. - Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedőknél. De mivel barátkereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik. Ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg engem.
- Jó, jó, de hogyan? - kérdezte a kis herceg.
- Sok-sok türelem kell hozzá- felelte a róka. - Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy, ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása."

Hát igen, a beszéd a félreértések forrása, én meg sokat beszélek (ha nem szóval, akkor a szememmel, ami a szónál még jobban elárul...), ahelyett hogy tisztes távolban leülnék. Vagy ha nem is beszélek, hát írok... ezt se kellene, mi? Ezért nem ment a "szelídítés" nekem soha.
Fordítva megtörtént, engem már meg tudtak szelídíteni, aztán persze ez a ragaszkodásnak ugye csak a másik oldala, és persze nagyon örültem egy darabig, aztán megint csak szomorú lettem, mert az emberek már csak ilyenek. Jönnek-mennek.
Gratulálok mindenkinek, aki tényleg olyan nagy spíler vagy akkora guru, hogy nem tud igazán ragaszkodni!!! Lehet sokkal könnyebben elvannak az életben, és nekik minden róka kábé egyforma. Vagy csak úgy tesznek, ugye? Aztán a rókák mennek közelebb, és közelebb, míg ki nem derül hogy az emberük csak egy vadász, aki mestere az álcázásnak, és aztán durr!
Ismétlés a tudás anyja, azért is írom le talán, hogy bár fáj, de gondolkodjak rajta, és lehet egyszer még rókaidomár leszek, mert bár nem vagyok nagyon tanulékony, de annál inkább kitartó. De előbb meg kell találnom a módját, hogy elégedett legyek magammal (az élettel zu sammen), mert addig úgysem lesz más vége a kisherceges sztorinak, csak annyi, hogy várom a kígyót, aki majd jól megmar...

................
Eddig tartott a korábban elmentett piszkozat.
Amiről ma eszembe jutott, hogy ezt a képet láttam, egy idézettel:

"A csalódás be nem vált fösvénység. Nem egyéb, mint alacsonylelkűség, hiszem miért szűnne meg az, amit eddig szerettél valakiben, ha olyasmit fedezel fel benne, amit nem szeretsz? Csakhogy te azonnal rabszolgáddá változtatod azt, akit szeretsz, vagy aki téged szeret, aztán, ha nem hajlandó vállalni e rabszolgaság terheit, elítéled."

 

/Exupéry/

Ó, de pompás, most már nincs rajtam a bilincs és a lánc, amit tavaly felpróbáltam!
Nem ragaszkodok éppen.

Szabad vagyok, de még ráadásul úgy, hogy közben nem is vagyok szingli!
Lehetne örömködni, meg továbbosztani ezt a képet, hadd pukkadjanak mások, akiken ott a billog, vagy épp annyira lealjasodtak, hogy önmaguk kérik a pecsétet!
Neeeeem!!!!

 

Ahogy leírom, hogy épp én nem ragaszkodok, de közben nem vagyok szingli, az máris feltételezi, hogy van valaki, aki máris mintha picit ragaszkodna hozzám, ugye? Most bántani akarom, mert nekem is rossz volt? Nem! Voltam már mindkét oldalon, nem is egyszer. Sőt! Voltam már mindkét oldalon - szintén többször is - ugyanazzal a nővel.

Ezt nevezem úgy, hogy "viszony".
Egy viszonyban óhatatlanul "erősebb" valaki. Nem tehet róla, nem ő akarja feltenni a másikra a láncot, pardonbocsánat! Szabad akarat van, és nem könnyebb sem a nőknek, sem a pasiknak, ezt leszögezném az elején.

Viszont egy olyan világba növünk bele, amiben csak akkor van esélyünk, ha megtanulunk viszonyítani. Így alakul ki a veszélyérzetünk, vagy az időérzetünk, csak hogy kettőt említsek.

És így alakul az is, hogy viszonylag korán megtanuljuk megkülönböztetni a következőket:
- Szeretem a csokifagyit.
- Szeretem anyukámat.
- Apukám szereti anyukámat.
Ez mind egészen mást jelent, ugye?!

 

Az egész tanulási folyamatban csak egy állandóság van, hogy szeretni és szeretve lenni jó érzés, és mindig törekszünk rá. Egész kis korunkban pl. egyszerű eszközökkel (hisztizni kezdek, ha úgy érzem, nem szeretnek eléggé), később elég kifinomult taktikákkal (úgy teszek, mintha nem szeretnélek, ezzel ráébresztelek, milyen fontos vagyok neked, ezért szarul érzed magad, és csak még jobban fogsz szeretni...stb.). Persze a jó öreg "őszinte" hisztihez is vissza-visszanyúlunk, főleg alkoholos befolyásoltság alatt...

De ez csak egy viszony!
Lehet belőle tanulni, lehet azt mondani, hogy bár már ebből én levizsgáztam, de azért nem árt ismételni, ha másért nem, csak mert vannak mindig kellemes pillanatok benne.
Nem kell magunkat ostorozni és lehülyézni, hogy megint belementünk, holott minden barát megmondja, hogy a másik csak "kihasznál"!

Nem kell magunkat ostorozni, hogy kihasználjuk a másikat, mert jobb egy sekélyes viszony, mint az állandó hiányérzet!

 

A viszonyból lehet ám előrelépni is!
Lehet kialakul egy KAPCSOLAT!

 

Mint ahogy a túszul ejtettek néha furcsa módon kötődhetnek a kezdetben brutálisnak és ijesztőnek tűnő tússzedőhöz, akár addig a pontig is, hogy utóbbi az előbbi kezébe nyomja a pisztolyt:
Amikor megértik a felek a másik motivációját, az lehet a kezdet, de az még nem elég!
Akkor lehet - maradjunk a fenti hasonlatnál! - a túsz lesajnáló arckifejezéssel eldobja a pisztolyt, és elsétál, a túszejtő pedig térdre esik és zokog...
De az is lehet, hogy kézen fogva távoznak, mert a túsz megérti, hogy a másik mindvégig jobban félt, mint ő, és nem csak megérti, nem csak megbocsájt neki, de közben rájön, hogy élni sem tud már nélküle...

Akárhogy is van, én azt mondom: ha egy viszony kerül az utunkba, ne becsüljük le, és ne várjuk el, hogy most már csakis a NAGY Ő találjon meg, és legyen egyértelműen a hátára erősítve az ásó, a kapa, meg a nagyharang is!
Aki jön, fogadjuk, aki megy, intsünk búcsút neki!
Az életre amúgy is túl sokat készülünk, aztán meg csak egy pillanatig tart:
 

 

 

 

Szivárványt fingani

A tudományos magyarázat, miért finganak szivárványt az unikornisok:

Ilyen egyszerű, és nem csak az egyszarvúak tudják.

Ez jutott eszembe ma, amikor a reggeli, tengerparti sétám alatt a következők történtek:
- Találtam egy olyan követ, amire ha felállok, akkor lehet rajta billegni, és ez egy kellemes egyensúly-gyakorlat, meg a rosszabbik bokámmal úgy nyomom le, hogy érezzem, hogy dolgozik, és közben jó a térdemnek is, meg minden, de a lényeg most itt csak annyi, hogy jól esett.
- Közben sütött a felkelő nap, de persze a távolban lehetett itt-ott látni, hogy szemereg az eső is valahol, hiszen mégis csak Dublinban vagyunk.
- A playlist-emen épp a Pink Martini Bolero feldolgozása következett, amikor az Aviva Stadium tövében észrevettem, hogy elkezd kifejlődni egy szivárvány.

Namost, az elején nem voltam benne biztos, hogy lesz-e belőle valami, de egy perc után beleéltem magam, mert a szivárvány egyre élénkebb lett, és ráadásul tényleg alulról felfelé, illetve ívben az óramutató járásával megegyezően nyújtózkodott, mintha csak én rajzoltam volna fel oda. És ahogy a Bolero is beleerősödött a témába, én ritmusra billegtem, a hátamat sütötte a nap, és tényleg - bármilyen giccses is -, de olyan jó érzéssel töltött el, hogy én rajzolok egy szivárványt az égre :D
És tényleg az alatt a 6-7 perc alatt érte el a kiteljesedést, amíg a szám tartott, szóval valami metafizikai összhangot is éreztem, amit ugye mostanában nem nagyon...

Eszembe jutott, amit egy nő mondott nekem pont egy-két napja, és akkor is nagyon egyet értettem vele, pedig amúgy nem szoktunk egyetérteni. Nem tudom szó szerint idézni, de kb. ez volt a lényege:
Ha valami pozitív dolog történik veled, vagy jól érzed magad, akkor tudatosítsd, aztán engedd el!
És ugyanígy, amikor nem jó valami, azt is tudatosítani kell, és elengedni. Tudni kell mi a jó, és mi a rossz, de tudni kell mindkettőt elengedni. És ha ez megy, akkor a jó dolgok maguktól meg fognak találni, szinte "üldözni fognak", a rossz dolgok meg feladják...
Jól hangzik, mint minden new age tanítás, csak hát én világéletemben egy ragaszkodó típus voltam, és ami jó, azt nem akarom abbahagyni, ami meg rossz volt valaha, attól hajlamos vagyok tartani később, hogy lehet rossz lesz megint...

De most, milyen véletlen, ahogy vége lett a Bolerónak, és a szivárnány kezdett elhalványulni, jött a következő szám, a "Me Na Szom" Mitsourától. Valamiért nem találja a blogger, hogy úgy beszúrjam, mint a másikat, de itt az elérhetősége, érdemes meghallgatni ezt is:
http://www.youtube.com/watch?v=DOj2x9ouj1I&feature=player_detailpage

Szóval, amíg a Bolero egy kiteljesedős szám, ez egy lecsengetős-elengedős, szerintem.
És faszán el is tűnt a szivárvány, ahogy meghallgattam, mintha ott se lett volna.
De egy picit megmaradt a jó érzés még reggel, és hosszú ideje először biztos voltam benne, hogy átmegyek a "József Attila Teszten", ahogy hazafelé sétálok...

Hogy mi az a "József Attila Teszt", meg hogy ezen kívül mostanában mi van velem, abból most nem csinálok blogposztot, de azért majd barátoknak megírom, ha érdekel ;)