Kommunikációról - naplóformában

   Egy kis kimozdulás. Önkénteskedési lehetőség keresése, persze csak olyanban, amit tényleg szívvel-lélekkel vállalnék, különben semmi értelme. Szóval közösségi kert. Megtaláltam egyet, ami nincs messze. Egy tipikusi belvárosi gettóban. Az egyik korán érkezővel együtt vártuk a kapunyitást a szeméttel teledobált utcában egy rég bezárt iskolaépület mellett, amin külön két bejárat van: fiúk és lányok. Lehet egyházi suli volt :) 

 
   Jó 30 méterre be kell menni a "kertbe" (a lebetonozott iskolaudvar, mondjuk már évek óta működik, azaz a betont elfedi a fakéreg, de nem törték fel a nagy részét, szóval masszív pallókból emelt ágyások a parcellák, amiket lehet bérelni, és van egy kb. 4x8 méteres fóliasátor.
   - Lakatold le a bringád! - mondja James, akivel együtt vártuk a nyitást. Nézek rá, a 30 méteres távolság és a tény miatt, hogy a bringám jóindulattal 30 Euróba kerülne...
   - Hidd el, itt lakom a környéken! - mondja nevetve. - Jobb, ha lelakatolod.

   Hát így indul, kis "tanfolyam", amin én vagyok az egyetlen nem-ír. Ennyit a multikultiról, gondolom magamban. A bevándorlók (vagy vendégmunkások, mert én annak veszem magam) általában vagy dolgozni és utána bulizni akarnak, vagy aki nem akar sokat dolgozni, az elvan segélyen és nem akar önkénteskedni se.
   Jó, hogy ez tanfolyam, amibe belecseppentem, hát azt nem tudtam előre, és elsőre magamban picit csóváltam is a fejem, mert azt hittem egyből kigazoltatnak velem egy területet, ehelyett az első órában csak elmélet volt, a lábam meg majd lefagyott. De az ember nem mindeig kapja meg elsőre amit akar, türelem!
   Amit akartam (teljesen konkrétan a gazolás) azért visszamentem 2 nappal később, mert a Johnny nevű figura, aki stabil tag, mondta, hogy ő tuti ott lesz. Rajta kívül volt egy ukrán srác és 4-5-6 középkorú ír faszi, egy "tanárral" (így utaltak rá). Kiderült, hogy a közeli Adult Learning Centre-ből (felnőttoktatási központ) jöttek, és afféle rehab program nekik a kertészeti segédkezés. Hárman gazoltunk, a többiek korlátokat festettek, de csak miután volt egy meeting, és bár én nem emiatt jöttem, a tanár meghívott rá (megint lefagyott közben a lábam, de megérte.)
   A "Men's Shed", azaz kb. férfi-sufni nevű programról szólt, röviden ismertetve a mozgalom történetét, és az elképzeléseket, hogy itt az elhagyott iskola egyik részén indítanának egy ilyen csoportot. Aztán mondta a tanár is (nem tudom hogy kell írni a nevét, kb. Podder v. Padder ahogy hangzik), meg az egyik tag is, menjek be az oktatási központba másnap, keressem Sue-t. A Men's Shedről majd írok, amikor lesz mit, egyelőre nincs, de az ötlet nagyon szimpatikus.
    Szóval gazoltam egy területen 2 másik taggal, egyik kölcsönadott egy metszőollót is, ami azért érdekes csak, mert ugye most nagyon szűkös büdzsén vagyok és már napok óta ett a fene hogy a lapos téli napot blokkolja az elvadul sövényünk, és már sima csípőfogóval is próbálkoztam rajta, de nem akartam direkt ezért a helyi hardware store-ban venni egy metszőollót, most meg tessék!
    

   (Itt nincs teljesen kész, csak hogy az eredeti magasságot is lehessen látni. Azt a "létrát" a 2 évvel ezelőtt mentett építkezési hulladékból ütöttem össze, direkt erre a célra.)

   Másik dolog, hogy hoztam egy szatyor csalánt, ami nagyon friss és egésszéges volt pl. azokhoz képest amiket ilyenkor még a Phoenix Parkban találni, és nagyon jó pesztót csináltam megint. Harmadik meg - ami szintén épp reggel jutott eszembe - hogy megint indítani akartam egy adag komposztot, de nekünk ugye nincs rendes kertünk, és nehéz gilisztát találni. Na, gazolás közben egy pohárkába szedtem vagy 5 rendes példányt, azokat is hazahoztam. Szóval ezek a kis apróságok reménnyel töltöttek el, hogy "kérjetek és kaptok, keressetek és találtok!"
    Sue ehhez képest nem ért rá másnap, meg az is kiderült hogy abban az oktatási központban főleg írni és olvasni tanítanak teljesen marginális és/vagy menekült csoportokat, meg hasonló, szóval pl. nekem nem tudnak mit mondani. Az én "keresztem", hogy elég jól tudok angolul, csak hányok a "business environment"-től, meg a kommunikációnak attól a formájától, amit pl. egy ügyfélszolgálatosnak kell tolni. (Tulajdonképpen erről akartam írni, csak mindig elmegyek ebbe a naplószerű irányba, mert hát magamnak is írok, különben mindent elfelejtek, és sosem fogok úgy önéletrajzi regényt írni a végén ;)
    Én olyan "segítséget" vártam volna, hogy mondjuk bár én nem munkanélküli vagyok, hanem táppénzes, de talán van valami ingyenes, alap vízvezetékszerelő tanfolyam, mert én valami hasznosat akarok tanulni, nem számítógépes ismereteket, meg raktározási ismereteket, amikre igyekeznek itt a leszakadó rétegeket kiképezni, hogy aztán ne kelljen tovább segélyen lenniük. Na mindegy, kaptam további tippeket, meg végre éreztem, hogy teszek valamit magamért, nem csak "várom a sült galambot".
 
    Tippek terén a következő ma történt:
  Egy másik központban jártam, ahol csak úgy kaptam a nevet, keressem Richie-t és mondjam, hogy Johnny ajánlotta. NA EZ mondjuk Írországban a kevés dolgok egyike, amit igazán szeretek: közvetlenség és minimális bürokrácia. Keresztnév (az is becézve ugye nem Richard és Jonh), semmi családnév, mintha eleve haver lenne mindenki, vagy a középkorban lennénk, ahol max még kezdtek csak kialakulni a családnevek, és én nagy középkor-rajongó vagyok.
   Szóval minden időpontegyeztetés nélkül azonnal fogadott Richie, aki amúgy egy penge jogász, és a beszélgetésünk alatt még volt egy alter fiatal csaj a szobában, aki tréningen volt, figyelte Richie mestert, hogy mindenre kb. azonnal vágja a választ netes keresés nélkül. Szóval pl. jogi infókkal mindenképp gazdagabb lettem, bár persze az esetleges tanfolyam dolog csak max 6 hónap táppénz után jöhet szóba, az meg ugye még így is elég személyes megpengetni, hogy amúgy én talán a táppénz mellett egy kis kápéért takarítanék, kutyát sétáltatnék, bevásárolnék, stb. csak hogy kiegészítsem a kereteim. Tettem erre utalást, és lehet majd ebben a furcsa nevű tanár, vagy a kertész tanfolyam résztvevői fognak segíteni, de ezek a kommunikációs gyakorlatok, hogy ismeretlenekkel megbeszélem, mi a stájsz és biznisz-lájk is a beszélgetés meg nem is, na ez jó, és valami plusszt ad. Mert pl. egy állásinterjún én mindig azt nézem, hogy szinte a fogam nézik, nem tehetek róla, akármilyen kedves egy HR-es, én magam ott nem vagyok elememben, azaz tudok úgy tenni, mert elég jó színész vagyok, de alapból utálom az egészet!
   Richie kifejezetten valami echte szoci, szakszervezetis, a prolikon hitvallás szinten segítő embernek tűnt, és az ilyeneket én szívem szerint megölelgetném, hogy nem csak arra hajt valaki, hogy év végén megint le tudja cserélni az Audiját, vagy vegyen egy kis jachtot, mert esze lenne rá, hanem beül hetente kétszer 5-6 órára azokkal foglalkozni, akiknek a legnagyobb szüksége van rá!
   Ha lenne még esélyem annyit változtatni a múltamon, hogy lediplomáztam volna, én valami ilyen figura szeretnék lenni. Persz falun, hogy közben kertem is legyen ;) De álomképeket félretéve: az, hogy jól tudok kommunikálni, csakis akkor igaz, amikor hasonszőrűekkel beszélek, és ráérzünk egymásra.

    Előtte kb. egy héttel ott volt az ellenpélda is:
    Bementem az ingatlanügynökséghez, akik kezelik a házat, ahol lakom. Kellene egy szerződés kinyomtatva, aláírva, és amin nem az van hogy "Steve Kincses", ahogy az előző tulaj aláírta (na, azért ilyen ügyekben nem biztos, hogy mindig a közvetlenség a leginkább célravezető), hanem István Kincses. Lehet kell majd otthon, és a magyar hivatalok szerintem tutira elkezdenének kötözködni hogy ki az a Steve?!
    Az iroda (ahogy ennek a prominens cégnek az összes irodája) persze csili-vili, és mindenki nagyon szép öltönyben van, és láthatólag sok más dolguk nincs is. Legfeljebb az, hogy a biciklivel érkező, kopottas, félig ősz szakállú prolit, aki szinte hihetetlen módon mégis az ügyfelük, minél gyorsabban lerázzák.
   Kb tudjátok mit éreztem, hogy megint jöjjön akkor egy kis középkori párhuzam?
   A Robin Hood korszak, amikor a normann nemesek angolul se tudtak, de kurvára lenézték a meghódított szászokat, a páncélingeikben és magas lóról, így beszélhettek velük... Kölcsönösen képzeletben kb. lehánytuk egymást ezzel fiatal csávóval, aki persze - ha telefonon hívtam volna - kb. kinyalta volna seggem, ahogy a másik szokta, akit mindig basztatok a házban felbukkanó problémákkal, de élőben sosem találkoztunk. Én lehányom, mert értéktelen, kamu munkát végez, amivel négyszer annyit keres, mint amennyit érdemelne, olyan emberek számára, akik a lépcső feljebbi fokain százszor, ezerszer, tízezerszer annyit keresnek, mint amennyit megérdemelnének. Ő meg lehány engem, mert úgy nézek ki, mint Oriza Triznyák, holott Dublinban aztán elvileg mindenki megsütheti a pecsenyéjét, és akkor öltözhetne "rendesen". Ergo vagy alkoholista, vagy drogos vagyok, vagy sima lúzer... És a három közül megtippelem, hogy az utolsót utálják a legjobban, főleg hogy elég sok "felhasználó" is van ebből a skatulyából kihúzott külsejű rétegből ;)
   Na, az ilyen környezetet, az ilyen embereket így kombinálva, én nem viselem el sokáig, szinte szerencse is volt, hogy lekoccoltatott azzal, hogy hívjam a szokásos csávót, mert itt az új ügyfelekkel foglalkoznak!
    Mondom azért a kombináció fontosságát! : adok magamban kis esélyt annak, hogy amikor hétvégén nem öltöny-nyakkendőben dolgozik egy ilyen cégnek, lehet épp kertészkedik, még az is lehet, hogy közösségi kertbe megy, és ott találkozik a magamfajtával és tök nagy haverság is lehet!
   Mindig igyekszem az ajtón kilépve ilyen sztorikat gyártani, mert ha nem igyekszem eléggé, akkor azok a sztorik "nyernek" amikor kalasnyikovval megyek vissza és halomra lövöm őket ;) Ez az egyik fontos dolog: ezek a szerencsétlenek épp úgy csak kis fogaskerekek egy elbaszott gépezetben, nem ellenségeim ők, csak maga a gépezet az.

    Szóval még mindig a kommunikáció:
    Pozitív élményem Richie-vel oda vezet, hogy fizikailag is kissé jobban érzem magam, ezért beugrok a Herbert Parkba egy köztéri cross trainer gépen letolni kb. 20 percet. Melegítőgatyában mentem eleve Ritchiehez, szóval így könnyű volt :D :D
    A Herbert Park már bőven nem a proli negyed, jön két kisfiú, az egyik néz, hogy tolom. Ilyenkor tehetném azt is, hogy direkt félrenézek duzzogva:
    - Haggyámá a faszomba kis fattyú, legalább a Prodigy-t hadd hallgassam "békébe", anélkül hogy bámulnál itt!
    De nem, ilyet nem szoktam, legrosszabb formában sem! A gyerekeket bírom! 
    Ilyenkor kiveszem a fülest és mondom:
    - Allrigh? - ez olyan "mizu" Írországban - Ki akarod próbálni? - Mindegy hogy kb. fel se éri a gyerek, azért én megkérdem. Amikor ki akarják próbálni, le is szoktam szállni, elvégre nincs pontos "edzéstervem", időm meg mint a tenger.
   Jön a bratyó, kicsit nagyobb, ő egyből mondja:
   - Én ki tudnám!
   - Biztos? Hány kiló vagy? Kell egy kis súly, hogy beindítsd.
   - Ööööö, huszonöt?
   Megjön a nagyi, aki kíséri őket, köszönünk, majd akcentussal mondja, hogy igen, lehet 25, és hagyd a bácsit, ez felnőtteknek való gép.
    - Mi azt nem tudjuk mi az - mutat a hátam mögé.
    - Az húzódzkodásra van - mondom, miközben a kisöcsi meg is kéri a nagyit, segítse fel, csimpaszkodni.
    Közben németre váltanak, innen volt az akcentus, a nagyi német anyanyelvű.
    - Du bist so schwer! - mondja a kicsinek, és ha ennyi nem is rémlene, a nyögésből kitalálnám mit mondott.
    - Én is, én is! - mondja a nagyobbik.
    Na, leszállok már akkor, mondom:
    - Megpróbállak feltenni, de ne várj sokat, nem vagyok top formában. - És közben röhögök magamon, hogy egy 25 kilós gyereknek tényleg ezt mondom, hogy lehet nem tudom felemelni a rúdig? De sebaj, próba szerencse, és sikerül is.
     Kicsimpaszokdják magukat, még váltunk 2-3 mondatot és ennyi...
    Small talk (üres csevely) az igaz, de valamire mégis jó. Valami kötődés, hogy mind emberek vagyunk végülis! A small talk jó arra, amire, ahogy a legtöbb dolog. Pl. az autó jó valamire, és nem az a baj, hogy kitalálták, ugye? A small talk is akkor gáz, amikor ezerésves ismerősök, mondjuk rokonok és kollégák nem lépnek rajta túl, azaz mondjuk már ötvenedjére ebédelnek egy asztalnál és még mindig csak az aktuális időjárás vagy a hétvégi focimeccs a téma...
    Azért nem szeretem az úgynevezett "ügyfélszolgálatot", mert a valódi kommunikációnak a teljes elkurvítása. Mint a kapcsolaton, vagy akár csak heveny szimpátián alapuló szexhez képest az, hogy egy ócska kurva leszop egy kapualjban vagy két parkoló autó közt ezerért. Én ilyen szinten látom a "problémakezelést", meg akárhogy is vesszük, és ha beledöglök sem csinálok soha ilyesmit többé, mert megmérgezi az agyat, hacsak nem olyan típus valaki, hogy valami mágikus aurát von maga köré, mielőtt leül dolgozni, és kicsekkoláskor levedli ezt és újra önmaga lesz. Na, én nem vagyok ilyen...
    Ez az ügyfélkezelős "beszélgetés" a small talknál szerintem sokkal rosszabb és tartós használata káros is lehet ;) De ez persze nem kőbe vésett igazság, én így érzem, így emlékszem rá, amikor csináltam pár évig.

    De most mehetek vissza hallgatni a Wake The Fuck Up c. számot, ami a cross-trainerhez ideális. Van egy pergődob rész, ami olyan mint meg-megszakított géppuskasorozat, és a bringán néha azt képzelem, hogy a kormányon tényleg van egy géppityu és a sok cappucinós pohár meg a vér fröcsög mindenhol ahogy dőlnek meg sorba (kik? az arctalan tömeg, a belvárosban, vásárlók, vagy öltönyös robotok, mindegy olyankor), mert elkaszálom őket, mint ahogy a Full Metal Jacket helikopterlövésze lőtte a vietnami parasztokat a rizsföldön.
    És a két kiskölyök a német nagyival valszeg árván maradna, mert lehet apuci is ilyen öltönyös robot, és nem jó ez a világ így, hogy ekkora szakadék van, hogy pl. az ingatlanügynökségtől pár száz méterre kezdődik az a gettó, ahol a közösségi kert is van, de azt is egyszer majd visszakéri a tanács, mert "fejlesztési terület", stb. és akkor az se lesz...
    És csak nő és nő ez a szkadék, és nem akarom, hogy a feldühödött prolik egyszer "olyan kézbe kerüljenek", mint amit pl. az oroszok csináltak cirka száz éve, hogy már annyira gyűlölik az elnyomás szimbólumait, hogy ezeket a kedves kisfiúkat nem a nyújtóra fogják felsegíteni, hanem a két bokájuknál fogva a betonfalhoz csapják a fejüket, ha épp véletlen kiderül hogy apuci mégse csak egy középszintű robot, hanem mondjuk ügyvezető igazgató, stb.
     Az ilyen véres képekkel persze mindig túlzok ;)
     Persze. Hogy odafigyeljetek, talán azért...
     De akkor figyelni még pár mondatig :
     Ruandában nem sok köze volt a mészárlásokhoz annak, ki a tuszi és ki a hutu. A hutu sok helyen kinyírta a másik hutut, mert az a másik a gazdag szomszéd volt. Másik hutu azért nyírta ki a hutut, mert a felesége tuszi volt és a támadó ezen a jogon minimum meg akarta erőszakolni. Stb.
Nem azt mondom (amúgy is Jared Diamond mondja, nem én!!!) hogy az etnikai ellentét 100% kamu volt, de nem is 100% igazság, ahogy azt mondjuk a média, meg pl. még a később gyártott hollywoodi film, a Hotel Ruanda is sugallja!
    Az egész inkább azért alakult ki, mert a kommunikáció elfajult, eljutott a forráspontra, gyűlöletbeszéd lett a kapós, arra volt igény. A felbújtók kiosztották a macsetéket és elkiabálták a szólamaikat. Jól hangzott biztos az elkeseredett, elszegényedett tömeg fülének. Szóval a kommunikáció azért fajult el, mert a gazdasági egyenlőtlenségek odáig vezettek, hogy nem sok kiutat láttak már...
    Szóval tételezzük fel a jót, még arról is, aki nem szimpi, és legyünk kedvesek, ez okés!
    Viszont ami ezt az egyenlőtlenséget nem eltörölni, hanem szélesíteni akarja, az a rendszer az valódi ellenség, és a rendszerrel szemben ha túl kedvesek vagyunk, az oda fog vezetni előbb, vagy utóbb, mint Ruandában...
     Bocs, hogy nem písz-n-láv a lezárás, inkább >>> Wake The Fuck Up

     

Gombás-szarvasos kis színes

   Amiért én kijárok a parkba az nem nagyon hasonlít arra, ami miatt úgy általában az emberek mennek. Az alábbi szarvasokat is csak azért fotóztam, hogy kihangsúlyozzam, a Gombahatározó oldalon kapott azonosítás azért is tűnik nagyon pontosnak, mert a trágyázott talaj megvan, a kedvenc helyem tele van kis gubicsokkal. Itt épp pihennek, már amennyire pihenni tudnak, mert persze a turisták direktbe ott pihennek mellettük... Persze nekem is nagy fless volt elsőre, de már azért engem nem nagyon izgat maga a szarvas a Phoenix Parkban.

   Én akkor szeretek menni, amikor az emberek, akik a szarvasok miatt mennek, vagy mondjuk futni, drónt reptetni, rögbilabdát passzolgatni, vagy csak dögleni a gyepen (ha véletlen jó idő van), ők szépen hazamennek vacsizni, vagy elmennek pubozni, partizni. Azaz főleg sötétedés után.
   De most útba esett, és mivel Attila a Gombahatározón írta, hogy a sárga kérészgomba, amit tegnap fotóztam, valszeg már nem lesz ott, mivel nem véletlen kérészgomba, de azért miért ne nézzem meg?! És tényleg, ami pl. tegnap már érett volt, az szőrén-szálán eltűnt, ami pedig tegnap kb. kisujj-körömnyi volt, talán az emelkedett most kis szárral a forgács fölé. (Amúgy itt egy korábban kidőlt bükk volt, amit gondolom alaposan legallyaztak, feldaraboltak, mielőtt elszállították és azért van ott a mulcs.)

Szóval első nap ez volt:

Második nap lehet épp ez a kicsi nőtt meg (nagyon ismerem azt terepet, mivel az Istennő-fám közvetlen környéke, simán behatárolom ugyanazt a helyet egy napos memóriával), a nagyobb meg - kérészéletű lévén - már ott se volt :

   Nem jó képek, tudom, nem a legszuperebb okostelóm van...

   Kimaradt egy nap, aztán megint kimentem, és akkor a környéken, újabbakat láttam, érdekes módon előbb az igazán miniatűröket vettem észre, mert azok voltak konkrétan fél méteres körzetében az eredeti lelőhelynek, majd kb. 1,5 méterre magam előtt egy kifejlett ikerpárt is találtam.

   Na, meg legyen még egy szarvas, de csak Vackor miatt, mert ő azt írta, ha esetleg állatként születne újjá, akkor szarvas lenne:

   Közben a második napon vagdostam (kb. egysével, de ilyenkor a pepecselés is jólesik) csalánleveleket pesztóhoz, mert bebeszéltem magamnak, hogy kell a vas, biztos attól vagyok fáradékony, hogy hiányzik. Afféle minimálpesztó lett belőle, sóval, repceolajjal (nem vagyok sznob, használok én napraforgót is, de most valami azt súgta, ez egészségesebb. Az olíva viszont szerintem pesztónak kifejezetten szar, mivel "befaggyúsodik" a hűtőben.)

   Ja, és ha már kis színes hírek, az egyik nap arra jöttem haza, hogy csóri szarka beszállt a nappali-konyhába, és persze valahogy sosem találja meg a legokosabb madár sem ugyanazt az utat vissza, azaz a legnagyobb felületnél stresszelte magát, mi a habos lópisztoly van, amíg ki nem engedtem.

   Reggelente a szarkáknál jobban csak a sirályokat utálom, mármint vekker gyanánt mindkettőnek rohadt mocsok hangja van, de persze ezért van a Xanax meg az MP3 lejátszó, hogy azért mégse utáljam őket tiszta szívből :)
   Meg a szarkák számára van egy kis külön meleg érzés a szívemben, amióta hallottam, hogy egy életre választanak párt, és tényleg mindig ott van közel a másik, ha egyet látsz, és hát szegények az üveg két oldalán mekkora stresszben voltak most, hát én nem bírnám ki!
   Meg amúgy szép madár és nagyon okos, csak a hangja olyan, mint egy kereplő, de senki nem tökéletes, ugye...

   Szóval hogy valahogy lezárjam szarvasostul, gombástul, csalánostul és szarkástul :
   Nem, nem utálom én igazán a kocogókat (mivel sérült vagyok, inkább irigylem őket), sem a kutyásokat, és még tán a drónreptetőket sem, annak ellenére, hogy menjenek már a gecibe drónt reptetni mondjuk egy parkolóba, ahhoz mi a faszomnak kell a természetbe kimenni??!! A drón fontos, vagy a fák? Döntsétek el! Na, szóval azokat lehet mégse szeretem, meg a golfozókat is a saját ütőjükkel ütném még a mentőben is... Én már csak ilyen vagyok, sokan vagyunk, valahol meghúzom a határt, kinek kéne tömegsírokat ásni, és aki a golf nélkül nem tudna élni, na egy jó szelekció lenne...
   DE a lényeg, hogy ha valóban nem kinyírnék mindenkit, aki mondjuk fényes nappal engem zavar egy fával való intim kapcsolatfelvételben, akkor egy ilyen kis csoda segít leginkább, amit egy aprócska, színes, egyedi, és mások által észre sem vett, de talán a nagy egész számára iszonyatosan fontos lény, mint a sárga kérészgomba, megfigyelése, és látványában, jelenlétében való gyönyörködés okoz. Ilyenkor a megfigyelés, a szemlélődés perceiben totálisan zen vagyok, nem is veszem észre valószínűleg azt sem, hogy néznek, mit guggolok, mit térdelek annyit?
   Mert én valamit észrevettem, amit más nem?
   Na mindegy is miért.
   Jó érzés a Természetben úgy lenni picit, hogy az apróságokra is felfigyelünk, és az élményt elraktározzuk, magunkévá tesszük... szerintem legalábbis.
   Amíg legalább a Természetnek olyan kis replikái publikusan látogathatóak, mint a Phoenix Park.....

Szobakomposzt giliszta nélkül - első nap

Glendalugh másodszor

   Két szűk nap volt, vagy majdnem csak 2 fél nap, meg egy éjszaka közben: Glendalough másodjára.
   Már az első is megihletett, szerintem csak ismételni tudnám magam, de azért most toldok-foldok hozzá, és egyben rákészülök ezzel egy réges-rég tervezett írásomra, aminek kb. az lesz a címe, hogy "A TTIP előszobái"., Az sajnos egyáltalán nem pozitív, de most a másik végletben vagyok talán még mindig egy picit, bár már két nap melót lenyomtam a mini-break után. (Azóta meg még többet, csak nem értem rá írni, meg netem se volt pár napig...)

   Hazudnék, ha azt mondanám: feltöltődtem. 
   Mivel ez számomra nem olyan, mint az oxigénpalack a szkafanderen, amivel az űrhajós utána megteheti a holdsétáját, vagy megforraszthat egy panelt a műholdon. Legalábbis eddig még nem sikerült ezeket az élményeket olyan szinten csomagolni, hogy pl. válságosabb pillanatokban előkaphassam, mondjuk az alagsori mosodában, a zúgó gépek mellett, mint ahogy Edward Norton próálta behívni a zöldet az agyába (a filmben pont Írország, egy olyan képpel illusztrálva, ami abszolút nem jellemző Írországra...), amikor a lúg épp marja a bőrét, de tűrni kell!
   Szóval, persze emlékszem, fotókat jó megnézni, de nem ugyanaz, nem segít... amikor a halat kiveszed a vízből, nem segít rajta sem sokat, ha néha megpermetezed egy kis vízzel, ugyan ki ne száradjanak a pikkelyek, nem igaz? De él még elég sokáig, főleg a törpeharcsa... Én talán ilyen törpeharcsa vagyok mostanában, a szárazon (Dublinban), és az ilyen kis túrák azt jelentik, hogy be-bemerítik még a szákot a vízbe.

   Annyira nyilvánvaló jelei voltak, hogy itt élek igazából, ha azért az költői túlzás is lenne, ha azt mondanám: itt élek CSAK... de majdnem.

   Elég sokat dolgoztam mostanában, és kivan a bokám, térdem, gerincem, ne is soroljam. Úgy kelek ki az ágyból, mint Rózsika néni, ahogy feltápászkodik a pletykalócáról, hogy "jajjistenemsegítsmeg!" 
   Nem ám varázsütésre szűnik meg a baj, azaz az első mohaszagolásra, vagy az általános zöld szín túlhúzására (a klasszikus szürke-barna Dublin helyett). Főleg, mivel turistaszezon van, szóval rajzottak az emberek, családostul, vagy párosában, vagy persze akadt még hozzám hasonló magányos farkas, de a kiépített útvonal a Visitor Centre és a tavak között az majdnem olyan forgalmas, mint az átlag pesti Háda turi bálabontás reggelén............ 
   Ezért is döntöttem úgy; beveszem magam minél gorsabban az elvileg tiltott vadonba, egy olyan vízmosás mentén, ami decemberben bőven patakzott, most viszont száraz volt. A szokatlanul sok légy zavart csak ezután (kecskeszar azér bőven van, ez lehet az egyik oka ennek a jelenségnek)., Az emberek zaját hamar magam mögött hagytam, és csak mentem meredeken felfelé, minden sietség nélkül. Azt be kell vallamom még, hogy a fényképezőgép elvett némi varázst az egészből, azaz: mivel nem vagyok jó fotós, és a gép is szarakodik, viszont mindenáron szerettem volna illusztrálni a mondandóm, azaz megosztani (nagy fészes vagyok, kár is lenne tagadni), elég sok idő ment el azzal, hogy kattintgatok. Mea culpa, ehelyett is csak szívni kellett volna magamba az élményt....

   Nem ragozom tovább, hogy a továbbiakban is csak úgy ösztönszerűen mentem erre-arra, és leragadtam a kajálós helynek választott patakparti csobogónál, aztán már majdnem túl késő is volt, meg néha esett is, de azért bejártam még újra a felső tó parti ösvényét, ami annyira tetszett Decemberben. 

   
   Ekkorra már általánosan jobban voltam, ami a hátam, térdem és bokám illeti, pedig ugye pont az ellenkezőjét várná az ember: hátizsákkal meredeken fel-le, biztos csak megerőltet... Ja, izomlázam lett, miután másnap is rátoltam egy hegymenetet, de épp ez a lényeg, minden spirituális (feltöltődős) részt figyelmen kívül hagyva:
   Az ember nem arra van tervezve, hogy monoton üljön, de nem is arra, hogy mondjuk egy asztalnál álljon, amin törölközőket hajtogat, vagy a mángorlógépnél álljon, és hajolgasson a lepedőkért, és néha tegyen 2 lépést jobbra, kettőt balra! Ezen az se sokat segít, ha utána picit bringázik vagy gyalogol (sérülésmentesek kocognak is akár), mert az idő nagy részében úgyis arra a limitált mozgásra állnak be az inai, izmai. Gondolom ki lehet jógázni, vagy nekem a Feldenkrais jobban bejön, de pl. ez külön idő, és pénz is persze. Olyan majdnem, mint az év 50 hetében azért hajtani, hogy 2 hétig valami fasza helyen nyaralhassunk, nem?  

   Másik még a természetes edzéshez: használjuk ki a terepet, mint a gyermek! Már, aki tudja még... de hiszem azt, hogy ha gyermeki lelkünket megőrizzük, a testünk sem alakul át nagyon... csak persze fárad, és sérül.
    Pl. ez a fa egy kiváló eszköz is. Nem tűnik nagynak, de volt már ugye komoly törésem pár méteres eséstől, szóval nem csak úgy felfutottam rá, hanem két lépés után hasas, aztán meg combbal, karral feljebb lehet araszolni, mint valami lajhár. Ott megint meg lehet pihenni, belsőcombbal kell szorítani, plussz az ujjaknak tökéletes kapaszkodófelület a fenyő darabos kérge, így lehet egy picit tartani a pózt, még akár comb nélkül is. Aztán szépen mindent kiengedve lecsúszni, mint a rongybaba.

   

 
   Mondjuk lehet a szétnyűtt régi bakancsom is kellett, mivel a talpán keresztül simán érzem a nagyobb köveket és gyökereket, és semmi tartása nincs már, mint némelyik vadiúj túrabakancsnak, nem tudom. Meg az is jó, amikor az ember mind a négy végtagját használja néha, pl. egy meredek ösvényen, ahol gyökerekbe és páfránycsomókba kell kapaszkodni, nem csak úgy trappol a mezőkön. (Az megint csak egyfajta monotonitás, mind a testnek, mind a szemnek...) Az meg külön jó, hogy azért a talpa akármilyen kopott már a csukának, tapad még rendesen, azaz a régi bányatelepülés hatalmas kőtömbjei között is kecskélkedtem egy picit, bár a fiatalkori baleset és a 127 óra után már nem vállalkoztam nagyobb kaszkadőrmutatványokra, 1-2 kisebb gyakorlat azért belefért. 

   Végeredmény: az ezo-bio-öko-meditációs vonalat, a faölelgetést is beleértve, ha mind a cserepadon pihentetem, akkor is egy ilyen komplex mozgásterápia minden héten egyszer elkelne! Olyan helyeken volt izomlázam, ahol már évek óta nem, és bár elvileg elfáradtam, két-három napig a mosodai munka is jobban ment, sőt! Mivel 2 napra rá estefelé verőfényes napsütés és kb. 20 fok volt még estefelé, mezítláb "legeltettem a talpam" a környékbeli kis (amúgy fullra unalmas) parkban, a sportgypen, és ahelyett, hogy 1-2 kilométer után fájni kezdett volna, akkor ébredt csak fel igazán a lábam, és ezt éreztem egyből a tartásomon is. A végén már olyan sztrájdot nyomtam, ami majdnem kocogásba ment át!

   És ezt meg is ismételtem azóta is, és innen tudom, érzem, hogy ha egyszer megszabadulok a szürkésbarnásan szögletes életformámtól, és majd kaszálni és kapálni kell néha, akkor a főd, meg a gyep megadja majd hozzá az erőt is, meg a "sugalmazást", hogyan kell, és nem az lesz a legnagyobb bajom, hogy bírom húzni az igát.

   Pl. ma, ahogy végre látom, hogy befejezem a sztorit, megint kimentem a partra, letaglózva a kb. 100% páratartalomtól, és picit a nedves fűben, majd a sekély vízben gázolva "kapcsolódtam", és még ráadásul a kagylók mellett egy olyan "kincset" is találtam, amit pont Glendaloughban hagytam el: lencsevédő a géphez, amit a tenger mosott partra, hogy ne kelljen megvenni 6-8 Euróért :D
   De valami még hátravan, ami már megint nagyon ködös lesz, mert még saját magam számára is nehéz megfogalmazni.
   Amikor annál a tó felé hajló fenyőnél pihentem, és ölelgettem, nem ment ki a fejemől a magyar alternatív zene egyik ismertebb darabja, amit csak úgy dúdolgatni kezdtem a fejemen belül: Kontroll Csoport: Nem én vagyok
   Ilyenkor mindig kérem a fákat, ugyan üzenjenek már az emberiségnek, hogy kímáljék őket, mert szükségünk van rájuk! ÉS most erre mit üzen vissza?! Nem én vagyok, aki valamit akar! Ja, így igaz... A fákat ÉN szeretném magam körül látni, feltölteni magam az energiájukkal! Önös érdek, ugye?
   Ők nyerni fognak hosszú távon, amikor majd a GDP-hajszolás oltárán kivéreztetjük magunkat, ők meglesznek, köszönik szépen!
   "Nekem akkor vagy a legjobb, ha már mindenkinek rossz vagy" - mondta a fa, és én ezt hallottam bele akkor:
   Köszi, hogy ölelgetsz, haver, de ha a dolgok természetes rendjét vesszük, itt megmurdelhetnél, és hetek alatt a rothadó tested (ami már mindenkinek rossz) megeszik a lárvák és csigák, meg persze konkrétan lehet belekóstol egy-két varjú és róka, és aztán ezeknek a lényeknek a szara kell nekem, mint táplálék, nem a te ezoterikus szeretet-ölelésed!

   Szóval, ja... vettem.
   Ahogy keverni szoktam a fogalmakat, mint pl. a szenvedélyt a megszálottsággal, vagy a pihenést a dögléssel, lehet az én fa-szeretgető, avataros-"I see you"-ezoterikus megközelítésemre semmi szükség az égvilágon. Ha olyan hülyék maradunk, amilyenek most vagyunk, akkor sanszos, hogy a véget még talán megérem, de az újászületést már csak valami másik testben, esetleg csak 100.000 év múlva.
   A fák addig is meglesznek valahogy, mert már most is dúdolgatják:
   "Nem én vagyok, aki valamit akar; az te vagy, és nem én.
    Nem én vagyok, aki valamire vár; az te vagy és nem én.
   Nem én vagyok, aki valamitől fél; az te vagy és nem én."
     
   

Kis színes

Dublinban ugye kolbászból van a kerítés, de azért az albérleti viszonyokhoz egy kis szösszenet:
Kb. 2 hónapja szóltam az ügynökségnek, hogy az ágyam vége abszolút behorpadt, és ugyan "megoldottam", de szeretnék egy újat, elvégre több, mint két éve lakom itt, és a mai "kidobásra kalibrált" kultúrában mikor tartott egy ágy két évet?! (Főleg, hogy volt időszak, hogy barátnőm is volt, és hát nem a karcsú dereka miatt szerettem...)
Vakáció alatt, szinte méltatlankodva írt az ügynökség, hogy "hetek óta" próbálnak hívni, mikor is hozhatják az új ágyat?
Na, megjöttem, megkaptam, első blikkre sokkal strapabíróbb, mint a korábbi, de persze - mint kb. az emberek 80-90%-a tette volna - azt sem cipeltem ki a sufniba, hogy elrohadjon teljesen, mert megmentek mindent, hacsak pár léc "kikerül belőle", akkor felbontom.
Amúgy is, mivel hivatalból csak szingli ágy jár nekem, de dupla paplanom van, a korábbi matracot mindig bőröndökön és dobozokon fektetve, arra használtam főleg, hogy a paplan ne lógjon le a földre (meg ez a felület volt az egyik kupi-alkotó, azaz nem csak az a 3-4 könyv, amit egyszerre olvasok, de minden szar oda volt dobálva, amíg már nem bírtam tovább.)
Na, most gondoltam, szétbontom a régi ágyat, hogy ha menthető a keret, akkor ez lesz az új "oldalágy", meg betárazok oda a "mindenszar" kategóriából, mert hörcsöggel keresztezett, mutáns DNS-vonalam van, azaz szinte képtelen vagyok eldönteni bármiről is, hogy kell-e még, vagy szemét, hacsak nem ragad, vagy büdös, vagy penészes, vagy ilyesmi... Szinte fáj kidobni egy gyufás-skatulyát, amikor még van benne 4 szál, egy tompa hegyű Argos cerkát, vagy egy fél pár zoknit, aminek egy éve nem találom a párját, és ezek még csak a kevésbé helyigényes dolgok...
Ezért utálok költözni, mert akkor jön a "beáldozás ideje"! Mint a végitélet napján, akkor kénytelen vagyok "Haragvó Istent" játszani, és "szétválasztani az ocsút a búzától".
Hát, amikor elkezdtem a borítást lenyúzni az ágykeretről, akkor esett le az állam, hogy ezt egyáltalán el merik adni ágynak?! Kb. nyers, papírvékony léceken kartonpapír (!!!), és az egész mintha valami túlórától agyonhajszolt kínai szalagmunkás által lenne összetűzve... Igen, összetűzve, mert még a szög is kettérepesztené ezeket a csenevész leceket. Aztán az egészet valami ócska, és valószinűleg minden sosem-tesztelt vegyszerben áztatott (ne menjen bele a moly, meg az atka, meg ilyesmi, az a lényeg!) borítással, meg alul újrahasznosított műanyagszövettel be kell húzni, és bassza meg magát a fogyasztóvédelem!

A második kép illusztrálja, hogy oldottam meg, hogy ne egy besüppedő felületen aludjak, amíg nincs új ágy. A két db. rácsos cucc (talán valami gyerek tipegő két rövidebb oldala) már rég várta, mire lesz jó. Egy skipből hoztam haza, majdnem egy kilométerről, és leszarom ilyenkor mekkora cigánynak néznek! A laminált darabot az itteni sufniban találtam, csak nem volt elég széles, ezért raklapból mentett deszkékkal csináltam neki keretet. Azon a végen volt a nagyobb horpadás, mivel a radiátor felett van az ablak, és az ágyra állva tudom kinyitni, ezért ez a stabil megoldás simán működött, úgy is, hogy alul már szarrá volt törve minden.
Ez meg az ablak, ilyenkor nem bírom ki, csak hogy illusztráljam, amúgy tök fasza szobám van 450-ért, ezért is nehéz felmondani a munkahelyem, mert az meg 3 percre van...

   Persze a hörcsög mellett egy Mekk Elek is szorult belém, látszik az is, hogy "amire nem jó a szigszalag, azt hagyni kell a picsába!", de ez már azért nem igaz, csak ma is akarok aludni valamin, és az "áthajtható" részt provizor így stabilizáltam + egy kisebb szorítóval. Célnak megfelel, na ugye?! Nem győzöm amúgy hangsúlyozni, hogy inkább legyen minden mesterre ezer Mekk Elek, akik nem vesznek semmi újat, azaz nemfogyasztás, nemnövekedés, sufni-kreativitás, és nem megyek most bele miért is fontos ez, majd a Naomi Klein open talk összefoglalómban talán...

  Szóval itt most egymásra van hajtva a két rácsos cucc, azaz csak az ágykeret végébe eső darab van rögzítve, így némi kiegészítő keresztlecekkel, ha lehajtom, akkor rámegy a régi matrac, és kb. van egy dupla ágyam, tárhelyjel.
   Hát ennyi, és csak a szépet!

Naplószerűen

Tegnap összejött megint, főleg munkahelyi dolgok, nem részletezem.
Az, hogy a család felbolydult, mint a méhkas, nem is biztos, hogy rossz dolog, majd ha leülepszik, szerintem még örülhetünk is neki, hogy valaki bedobott egy féltéglát a zavaros állóvízbe...
A munkahely más téma, merthogy ugye bő egy éve azt várom, hogy leépítsenek végkielégítéssel, és nem is baj, ha kevesebbet dolgozom, most pl. itt ez a rengeteg mentett faanyag, de fizikailag nincs erőm hozzányúlni már, ha heti 5 napot letolok a mosodában... Márpedig most még az is lehet "előléptetnek", azaz akkor nyilván meglesz a fix heti 5 nap, vagy néha elvárják a 6. bevállalását is...
Akárhogy is, ez egy "felfelé buktatás" is lehet, simán benne van a pakliban, szóval még nem biztos, hogy jó hír, bármennyire is kell a lóvé.

Szóval szarul aludtam, pedig lehetnék büszke életem első biciklibelső-cseréjére. Ősz fejjel jutottam el idáig, de sosem késő elkezdeni...
Olyan ez, mint amikor egy nő negyven évesen süti az első piskótát, nem igaz?

Azon nem kellett tökölni, hogy végigtapogassam a külsőt, megbújt-e a szilánk, vagy más, ami átment rajta, konkrétan ki kellett csavarozni a facsavart, amit "elütöttem".

Dehát későn feküdtem, rosszakat álmodtam, reggel nyűgös voltam, mert nem tudtam, hogy az Intreo csak 10:30-kor nyit csütörtökönként, és ott kellett 10 percet téblábolnom kb. 50 segélyezettel a bejárat előtt, csak hogy bedobhassam az elmúlt négy hét doksijait. (Mondjuk így pl. jól jött ki, hogy a fizetés nélküli szabadság sem teljesen üresjárat, de csak meg kellett volna nézni a neten a nyitvatartást, nem ott durcáskodni!)
Ráadásul néha olyan szédülékeny és légszomjas vagyok, meg ilyenkor egyből azt képzelem, már zsibbad is a bal karom, és milyen egy durva vicc, hogy úgy kapnék szívinfarktust, hogy pl. a szobám egy kupleráj, mert sosincs erőm még komolyabban kipakolni sem, amíg nincs két szabadnapom egymás után, visszaérkezés után számolva... Ilyen vagyok, meg ha a "mosónők korán halnak", az mosó férfiaknak sem lehet hosszú távon sokkal több esélye, szóval napi nyolc óra 40 évesen épp elég ahhoz, hogy utána már csak ledögölni legyen kedvem, meg persze akkor netezni, vagy olvasni, esetleg főzni, de semmiképp nem rendet rakni!
Amúgy ez a "szívinfarktus mánia" biztos elmúlik, csak elég sok olyan esetetet hallottam az elmúlt 2 évben, amikor szinte pont az én koromban váratlanul bedobta valaki a törölközőt, szóval az "Orange Is The New Black" mintájára, lehetne mondani, hogy a "Negyven az új ötvenöt", mert ugye a Ratkó korszak szülöttei elég nagy százalékban csengettek ki kb. 50-55 évesen...

De erre jó a kupi, és az emberi tartás, hogy "Jajjistenem, csak ne így!" Állítólag a régi parsztok azért borotválkoztak és fésülködtek este, hogy ha találkoznak a teremtővel, ne úgy nézzenek mán ki, mint egy sehonnai bitang ember... Vagy, hogy ezért ne kelljen külön fizetni a ravatalozóban, ennek lenne értelme még ateisták számára is ;)
És persze lehet épp csak olyan nap volt, hogy nem volt elég egy alma reggelire, azért szédültem, és néha a rohadék gyorskaja is helyrepofoz, mint pl. a rohadék ampullás rum a Ratkó prolikat, szóval két Burger Kinges sajtburger után már tovább tudtam intézni a dolgaim...
Azért ez picit égés, ugye, mert utána vettem meg Chaptersben Naomi Klein legújabb könyvét, direktbe azzal a céllal, hogy életemben először - ha már a kerékcsere megvolt, legyen ez egy ilyen hét - dedikáltatok is, mint egy "rajongó"... Szóval, össze vagyok ám zavarodva, hogy egy antiglobalista szerző előadására megyek, de közben a Burger Kingben ebédelek, és amúgy meg állandóan ki akarok lógni a sorból, de közben be fogok állni a sorba este csak azért, hogy valaki belefirkantson egy sort, meg egy szignót a könyve első lapjára...

Dehát valamilyen szinten meg kell próbálni beilleszkedni is, nem lehet Maugliként élni a betondzsungelben, nem igaz? Azaz pl. szerintem "normális dolog" szignóztatni egy könyvet az egyik kedvenc szerzőmtől, aki tulajdonképpen felnyitotta a szemem a "No Logo"-val, még valamikor 15 éve, és azóta csak ebben az irányban utazok tovább. Szóval bármilyen butuska dolog, bármilyen kommersz is, most szinte csak azért IS csinálom, hogy némileg tartsam a viszonyt az emberi társadalommal.
Akárhogy is, a könyvesboltból hazafelé még mindig elég szarul voltam, és a csatorna mellett cangáztam a Clanwilliam Place-szel szemben, ahol van 1-2 szép fa, és mivel a nap is épp sütött, gondoltam van időm még leülni (időre haza kellett érni, hozták az új ágyamat). Szóval csak leültem, nem simogattam most a fatörzset, mert ez egy forgalmas hely, nem szeretem, ha "megnéznek"... Még mindig szorult a szívem, de kezdett jobb lenni, pusztán attól, hogy süti a nap a hátam, és bámulok a tiszta vízbe, ahol két vadkacsa merülget, meg ott egy bedobott partvisfej.
Erre odajön hozzám egy kis kotorék eb, olyasmi, mint amilyen Jim Carrey-nek volt a Maszk c. filmben. Csak odasétál, rámnéz csendben, majd megáll, és nézi ő is a vizet. Gondoltam, mindjárt elhívja a gazdi, mert volt nyakörv rajta, de egy perc múlva is csak nézett, néha a vízre, néha picit oldalvást fel rám... Gondoltam, na, ez biztos mondani akar valamit, és eszembe jutottak a Négyszögletű Kerekerdő első sorai, amikor Mikkamakka kiragadja a mesélőt a depiből, amivel nyit:

"Én nem bánnám, ha néha-néha meglátogatna a Szomorúság. Mondjuk, havonta egyszer. Vagy inkább félévenként. Elüldögélhetne itt. Még be is sötétítenék a kedvéért. Összehúznám magam. És sajogna, sajogna a szívem. De hogy mindennap eljön! Na nem, azt már nem!"

 Aztán ugye jön Mikkamakka, és mondja Ervinnek, hogy "fussunk!", lehet ez a blöki is épp ezt akarta velem közölni...
Komolyan, legalább 2 percnek tűnt, míg ott figyelt mellettem, minden szokásos "kutyáskodás" nélkül, azaz nem csóválta a farkát, nem rohangált körbe, nem akarta megnyalni a képem, nem vakkantott rám, csak állt, és nézett!
De jobb kedvem lett tőle :)

Aztán, kihagyva a délutánt, este elmentem erre az "open talk"-ra, ami egy kb. 800 férőhelyes teremben volt, az RDS-ben. Magáról az elhangzottakról majd írok külön, ne legyen minden megint ömlesztve.
Csak most annyira térek vissza, hogy a dedikálás is megvolt, és találkoztam Merinek egy ismerősével, akivel a búcsúzóján futottunk össze, de a csaj már abszolút nem emlékezett rám, viszont amikor meg megszólítottam, akkor nagyon örült, hogy valakit megkérhet a hülye kérésével, hogy bár ő most nem veszi meg a könyvet, de lefotóz engem, ahogy Naomi dedikál, aztán adjam oda neki a könyvet, és fotózzam le őket azzal, meg egy korábbi közös fotójukkal, merthogy ő már 2007-ben is találkozott vele...
Nekem tényleg életem első ilyen sztárdedikálós esete volt, szóval én a neten rákerestem, mi a szokás, azaz egy szerző írt valami bejegyzést, mit kellene kerülni (ne vigyél furcsa ajándékokat, ne akkor akard megvitatni a 10. fejezetet vele, meg ilyesmik!) Alapvetően, ne legyél egy púp a hátán, és haladjon a sor! Én olyan jófiú voltam, hogy még nem is "fotózkodtam" igazán, azaz csak megvártam a szignót, és megkértem Naomit, akkor most maradjon a könyv, és itt a barátom, csinálok róluk egy fotót. Erre a paraszt csaj vagy 4 fotót is kért csak úgy, hogy odahajol, hogy mindketten a kamerába nézzenek, középen a könyvvel, aztán még ugyanezt a korábbi közös fotójukkal! Nekem volt kellemetlen, komolyan...
Meg idegesítő volt, hogy míg erre a lehetőségre vártunk, és elmagyarázta mit akar, többször is megkérdezte, értem-e amit mond? Hát, nem bazmeg! Azért dobok ki 20 Eurót egy politikai, gazdasági és társadalmi kérdéseket feszegető előadásra, mert amúgy csak egy szignót akarok a könyvembe, de amúgy angolból tök homály vagyok...
Remélem legalább a képeket átküldi, amin én vagyok rajta!
De a nagy felhajtásban azt meg se néztem, hogy nem csak annyit írt be a könyvbe, hogy "Istvánnak", hanem így:

Azaz "Maradj bátor!"
Pedig nem is mondtam, hogy igen, az vagyok :)
Na jó, tudom, biztos van kb. 5-6 ilyen kis frázisa, mégis esküszöm, szinte elérzékenyültem, ahogy itthon megláttam,

Hát ennyi, gondoltam feljegyzem ezt a furcsa kis napot...

Parkmesék

Lassan több posztomban fog szerepet kapni a Phoenix Park, mint Diósjenő :o

    Akárhogy is van, (legalább egy) egy istennő lakik ott, fa formájában, és mindig feltöltődök, ha meglátogatom.
    De persze ehhez nekem kell egy kis magányos béke, intimitás, ha úgy vesszük. Szóval pl. most, hogy az idő is fasza, a nap is fent van este nyolcig, és tavaszi szünet van a suliban, nem az az igazi akadály, hogy 25 percet kell cangázni + még vagy 10 percet gyalogolni a fáig, hanem az, hogy sok az ember.
    Decemberben fedeztem fel igazából az élményt, milyen a fánál egyedül lenni, mert nagyon hamar sötétedik, viszont általában a december ittt még nem igazi tél, néha kifejezetten enyhe az idő.

    Szóval az a baj, hogy a környékén van pl. egy rögbi- vagy hurling pálya, és csak pár csenevészebb fa választja el onnan az egyik kaput. A másik oldalon szintén kb. egy sor növendékfa, és aztán a nagy füves semmi, azaz a kutyásoké és sportolóké a terep, ahogy kb. az egész Phoenix Park maga...
Meg lehet nézni Google Earth-ön, milyen folt-, avagy sávszerűek a fás részek.
    Nemrég olvastam, az angolok azért irtották ki a nagyobb erdőket Írországban, mert ott bújkált az ellenállás....
    Valahogy az az érzésem, hogy kb. az ír kollektív tudatot, a kelta természetimádatot is megtörték ezzel, és csak a konok, harcos, szilaj természetük vitte őket még mindig tovább (meg talán a katolikus fanatizmus a protestánsok ellen), hogy nem hagyták abba a küszködést, és a végén a sziget nagyobbik része szuverén állam lett.
    De, mivel az angolok igazából sosem tették ki a lábukat, csak a fegyverek helyett rafináltabb eszközökkel dolgoznak, hát a visszaerdősítés se történ meg soha. És ez a fóbia, hogy senki ne tudjon elbújni, visszaköszön minden park alaprajzában: ha találsz egy pontot, ahol bármilyen irányban képes vagy 20 méternél többet gyalogolni, anélkül, hogy kiérnél a fák közül, akkor nem Dublinban vagy! Sőt! Ilyen pontot egész Írországban elég nehéz találni, legalábbis, ha nem privát kézben van...

    Az ír "dizájnról" amúgy akarok külön írni, a TTIP-pel kapcsolatban, de most nem megyek jobban bele, maradok a Phoenix Parknál.

    Szóval decemberben jöttem rá, hogy érdemes estefelé menni, de persze ehhez nem árt, ha van hold az égen + nem esik az eső, vagy nincs kurva hideg, szóval azért a tél során nem mondhatnám, hogy túl sokszor voltam ott.
    De amikor voltam, mindig megérte!
    Egy-két hete nagyon rákészültem, és már a nap is kezdett lemenni, erre három sportos csávó megjelent a rögbikapunál, és miután ketten odahugyoztak (értsd: konkrétan a kapu tövébe), majd elkezdtek fekvőtámaszokat és egyéb bemelegítéseket végezni, inkább toltam a biciklit. Telihold volt majdnem, és felhőtlen ég, gondoltam ha már így kijelölték a területet, nem fognak hamar eltakarodni...
    De én sem adtam fel, csak átmentem a kis völgyön, szembe, ahol szintén egy fás rész van (értsd: kb. 8-10 fa szélességben egy sáv, de azok nem "teszkó-parkolósan ültetett fák", azaz random helyük van, és szép nagyok is). Az Istennőmhöz akartam azért menni, szóval nem barátkoztam azért nagyon egyik fával sem a túloldalon, inkább amolyan lespozíciót vettem fel, ahonnan láttam a rögbikaput (kb. 150 méterre). De jó volt ott is, tetszett a rálátás a műútra, ahol ezerrel száguldó bringások és kocogók haladtak el néha, én meg azt játszottam, hogy bár tökéletesen látható vagyok (semmi aljnövényzet, és végülis csak kb. 25 méterre az út), ha meghallok valakit közeledni, csak mozdulatlanná dermedek, és soha senki nem vesz észre.
    Olyasmi játék ez, amit gyerekkoromban játszottam, amikor még pl. nem volt X-Box vagy tablet... Ha tetszik, bújócska, hunyó nélkül...
   Aztán játszottam egy faággal, ami kb. 2-2,5 méter hosszú volt, és több mint maroknyi vastag, azaz volt súlya is. Fasznak kell edzőterembe menni, amikor ilyen tökéletes eszközt lehetne találni mindenhol?! Megismerkedtem vele, pögrgettem így, meg úgy, emelgetem, ellesúlynak használtam, hogy kihúzzam magam, meg ilyesmik. Az egyik legjobb "törzstorna" a kaszálás, ahhoz picit nehéz volt, de azért csináltam a mozdulatokat egy darabig. Alapvetően "béna" vagyok, azaz a sok sérülésem miatt rengeteg mozdulatot furcsán végzek, azaz "égő" lenne bármilyen próbálkozás egy szokványos edzőteremben, hacsak nem speciális gyógytorna-terem, de erről aztán lehet álmodni Írországban, ahol kb. nincs "Publbic Healthcare", csak épp annyi, hogy összetörve, félholtan nem hagynak az utcán... (De asszem ez igaz lassan minden országra, biuztos Magyarországra is)
    Lényeg a lényeg: holdvilágnál, fák alatt, valami "husángfélével" a kezemben sokkal erősebb vagyok ám, mint egyébként... és élvezem!

    Közben persze már elment haza mindenki, telihold ide vagy oda. Minden lecsendesedett, még a város is, aminek fényeit látni a parkból. Egy-egy bingás még el-elsuhant az úton, sőt, még volt 1-2 megkésett kocogó is, de az általános, békés csendben mindenkit lokalizálni lehet kb. 100 méterre, azaz bőven látótávolságon kívül. Ilyenkor nem is kell mégcsak leülni sem, csak egyenesen megállni, nem hadonászni a faággal, és nem vesznek észre. Ez megint önmagában egy gyermeki játék: láthatatlanul beleolvadni a természetbe.
    Annyira jó volt épp ott, épp akkor, a telihold fényénél, hogy nem is mentem vissza a túloldalra, inkább tettem egy sétát az ottani ösvény mentén. És egy csapat fiatal szarvasbikába botlottam, amik nem szaladtak el, még akkor sem, amikor már 10 méterre voltam. Közelebb nem is mertem menni, mert azért elég komoly agancsberendezésük van, meg persze tisztelni kell őket abban, hogy egész nap az embereket kerülgetik a parkban, legalább este legyen totál övék a pálya. Szóval egy-két percig csak néztünk egymásra, aztán a "mező" felől érkezett még pár másik, és azokkal együtt ez a csapat is elfutott. Jó érzés volt, nagyon!

    Azóta sajnos fogyó hold van + esős idő, meg kilépett egy kolléga, szóval többet dolgozom, de pár napja voltam kora délután, medvehagymáért.
    Egy hirtelen gondolattal felmentem egy olyan dombocskára, ahol még nem jártam, és hopp, medvehagyma ott is volt, csak épp sajnos szemét is, szóval ott nem szedtem. A kis dombtetőn egy kitaposott helyen tűzhely nyomai, faágra szárítani kitett kabát, elég sok eldobált piásüveg, szóval nem lepődtem meg, hogy egy 360 fokos körbenézés elég volt, hogy a hajléktalant is meglássam, aki le se szarta, hogy én vagyok a 10.000-ből az egy aki lelép a kitaposott ösvényről, csak üldögélt egy fa tövében, és valamit biztos csinált még, de már nem emlékszem, szóval nem írom be az agyszüleményeimet, hogy békésen szalonnázott egy kisbicskával, vagy hosszúság szerint sorbarendezte a cigarettacsikkeket, amit nemrég gyűjtött. Nem is sokat figyeltem rá, mert két igazán nagy szarvasbikát is észrevettem kb. 6-8 méterre előttem. Azért nem láttam hamarabb, mert az egyik ült, és a másik is nagyon mreven állt. Amelyik ült, annak csak egy agancsa volt, és a szőre az oldalán elég tépett volt, mintha csíkokban le lett volna súrolva. Amikor felállt, hogy szembenézzen, én meg tettem felé egy lépést, lassan a farkát is elkezdte felemelni, és bár nem vagyok egy Gerald Durrell, de megint azt gondoltam: "Jobb érteni a szóból!"
    Meg még azt gondoltam, hogy amikor reggel a fényképezőgépre néztem, aztán legyintettem, hogy túl nagy, akkor szokott ilyesmi történni, hogy most pl. szívesen csatolnám az illusztrációt. Egyik kivételes eset, amikor nem ártana egy okosteló, de amúgy meg sokkal több hátránya van, szóval még elvagyok nélküle...

    Meg még az jutott eszembe egyből: Íme a közeljövő!
    Félig park, félig város.
    Az ember osztja az állattal, és hát persze az ember szemete nyilvánvaló, de a nyomor mindkettőé. Mindekettő kezd kifogyni a hagyományos élettérből, ami az embernél nem territoriális, hanem lehetőségeket jelent. Egyre több a mélyszegénységben tengődő ember, akik leszarják, mennyit szemetelnek maguk körül, mert ugye nincs jövőképük eleve, inkább napról napra, talán napszakról-napszakra gondolkodnak csak. Ezzel meg persze belerondítanak az állatok territóriumába, és persze bizonyos fajok tudnak alkalmazkodni, még akár örülhetnek is (rókák, szarkák, patkányok, galambok, stb.), de a nagy többség nem...
    És persze lehet rövidlátóan szidalmazni, okolni az ilyen hobókat, meg a többi bűnbakot, mint a cigányok, hogy nem "rendesek", szemetelenek és az ő hibájuk, hogy nem tudnak beilleszkedni...
    De egy olyan rendszerben, amikor mindenünk meglehetne bőségesen, az energiától kezdve az építőanyagon át az élelmiszerig és ruházatig, akkor miért vannak egyáltalán hajléktalanok, koldusok, és piti bűnözők? Ne mondja már senki, hogy így születtek! Így nőttek fel, az lehet, de a rendszert, amibe beleszülettek, kollektíve találtuk ki, nem ők kérték maguknak!
    Na, mindegy, nem tudok belemenni anélkül, hogy elferdítsem a végét a sztorinak, és egy "le a gazdagokkal!"-sztorivá ne alakuljon megint az ártatlan kis parkbanjárós feeling, szóval inkább csak így hirtelen most abbahagyom...

Rövid pozitív

Be kell ugranom egy kis pipamocsokért a belvárosba, és akkor már megállok a kínainál csirkelábért, és a Polonezbe is bemegyek túróért, mert otthon van 2 kis szatyor medvehagyma, és kaptam múltkor egy túrós-medvehagymás-aszpik receptet, hát kipróbálom. (Abban étkezési zselatin volt, azt helyettesítem én csirkeláb főzettel.)
Meg, ha már itt a friss csalán, akkor megbolondítom azzal is, meg mivel épp vettem egy csokor céklát, annak a levél-szárával is, a szép szín miatt, miért is ne?

Tipp így tavaszra: a friss csalánt ne forrázzátok le, csak - némi öblítés után, persze - tegyétek a kancsó vízbe, szárral együtt. (Én csak a felső 8-10 centit vágom le ilyenkor, mármint a parkban a növényről, szóval azt hozom haza, simán belefér 2 ilyen a pintes pohárba.) A mi csapvizünk élvezhetetlen (szerintem egészségtelen is), mert olyan klóros íze van, mint az uszodai medence lábmosó részének szaga. De pár óra után átveszi a csalán termszetes vasízét, és olyan lesz, mintha hegyi forrásra szerelt vascsőből innál! A színe nem lesz zöld, mint a csalánteának és simán után lehet tölteni legalább 2 napig, mert a csalán valószínűleg "életben marad" a száron keresztül felvett vízen, azaz nem poshad bele.

A kínai és a Polonez között van a Chapters, és mit ad Isten: kedvenc történelmi regény íróm egy olyan könyvére akadok, amiről még nem is hallottam.
Az idő olyan borús, hogy a legtöbb lakótársam szerintem még az ágyban döglik (szombat van), enyém az egész konyha, uccu neki! Az egyetlen dilemmám, hogy olvasni és zöldet mosni nem lehet egyszerre :D

De azért erre jó az internet, hogy online mehet a Kossuth Rádió, szóval jó ez így, ahogy van!
Most ejtettek pl. pár szót az 1916-os dublini húsvéti felkelésről :)

Szomszédok - Karácsonyi különkiadás

Prelűd:
    A háztömb, amiben szobát bérlek, két házszámmal, de egy udavarban található. A mi címúnkön rajtam kívül 6 bérlő van, a szomszédban kevesebb, de konkrétan azt sem tudom, hányan. Ez a "budai oldal" Dublinban, azon belül is a flancosabb negyedek egyike, de képzavarral élve ebben az oázisaban mi megfogtuk a sivatagot, azaz a házat rég nem újították fel, ergo majdnem irreálisan alacsonyan adták ki a szobákat a tulajék, még abban az időben, amikor ide költöztem.
    A tulajék mellesleg gazdag, idős hölgyek voltak, akik idővel belefáradtak az ügyek intézésébe, és bő egy éve elkezdték a Sherry Fitzgerald ügynökségen keresztül hirdetni az ingatlant, meg az utca túloldalán még egy házat, ami szintén az övéké. (Általam becsült piaci értéke a három háznak összességében minimum 2 millió Euró, de mivel nem vagyok ingatlanos, lehet plussz-mínusz 500.000 vagy plusszban több is, mínuszban nem hinném...)
    Namost, én azon a véleményen voltam, amíg nem jön legalább heti egy érdeklődő, én nem fogok süllyedő hajóról menekülni, mert nem futottunk jéghegynek, csak csordogál be a víz a raktérbe.
    És, hát igazolt a sors: tavaly tél simán elment, aztán a nyár is, és végül, amikor - látszólag varázsütésre, mivel konkrétan nem láttam már rég érdeklődőket - szptemberben eladták a házat, mi csak egy levélkét kaptunk, hogy a szerződési feltételeink ugyanazok, csak október 1-től az ügynökség számlájára utaljuk az eddigi lakbért, mivel ők a közvetítők köztünk és az új tulajdonosok közt, akik valami valami angol társaság.
    Szóval maradtunk, kb. mindenki. Én majdnem a korelnök vagyok, a most már 2,5 évemmel. Rajtam kívül csak egy ír srác van, aki valami állandó segélyen vagy előrehozott nyugdíjon él, és mondjuk az általános viselkedése és megrögzött szokásai szerint csendes őrült, vagy sorozatgyilkos, én néha jobban elviselem, mint a többieket. Csak mert csendes...

    Lényeg a lényeg: a szerződési (milyen szerződés?! sose volt!) feltételek azonosak, azaz a lakbér tartalmaz minden számlát! Ez a nagy dzsoli-dzsóker faktor Írországban, ugyanis pl. amikor fűtési szezon van, fizettem korábban havi 30-40 Eurót simán, úgy hogy naponta kb. 5-6 órában volt csak az én komfortérzetemnek megfelelő hőmérséklet a szobámban. Ez duplán fontossá válik, amikor az ember munkahete 4-5 napról átlagosan 2-3-ra csökken le! Amikor 2013 januárjában az előző albimban 10 napig otthon voltam betegszabin, inkább sétáltam a parkban, amikor tudtam, mintsem két pulcsiban kuckózzak két paplan alatt kb. reggel 10-től délután 5-ig, amíg nincs fűtés, merthogy minden rendes ember dolgozik ilyenkor...
    Persze az öreg nénik, akármilyen irritáló volt, hogy ide jártak tötymörögni a ház körül, ha kell, ha nem, legalább napokon belül reagáltak az igazán problémás dolgokra, míg a Sherry F. ügymenete igencsak "mediterrán", azaz ha a görögökre mondja valaki, hogy Pató Pál az ő padavanjuk volt, hát még ír ügyintézővel nem találkozott!!!
    Pl. amikor az Eircom észrevette, hogy senki nem fizeti a cehhet, elment a net.
    Szóltunk, hogy ez benne van a szerződésünkben (ami nincs). Jó, pár nap, és lesz! Pár nap múlva bevallották: lehet pár hét is....
    - Don't bullshit me - montam a S.F. emberének telefonon - 2015-ben járunk, és ha az Eircom így működik, nem lenne piacképes a többi szolgáltatóval szemben.
    - Higgye el, kedves István, ez így van!
    És így van, basszus, egy olyan cimbit hívtam fel, aki az Eircom-nál call centeres, és megerősítette a dolgot! Azaz netünk pl. szűk hónapig nem volt. Ahogy pl. az előszoba világítása is kiégett, és nem egyszerű körte-csere kellett, szóval én nem tudtam megoldani. De erre volt könnyű megoldás:
    - Kedves Adam - mondtam a kapcsolattartónknak - ha éjjel kimegyek a szobámból a WC-re, és az előszobában megbotlok, mivel vaksötét van, és eltöröm a csuklóm, akkor vajon kit pereljek be?
    Per = varázspor. Megnyitja a hallójáratokat.
    Pár napon belül elintézték, ahogy az előszobaajtó zárhatóságát is, mivel ha már nem fizetünk számlákat, valszeg eszükbe jutott, hogy ajtóval olcsóbb a meleget benn tartani, mintha minden rezidens extra radiátort működtetne a szobájában...

    Következő kis sztori, csak a mellékszerplőm bemutatására: kukák.
    Egyik hétfőn azt vettük észre, hogy az utcák összes kukáját elvitték, csak a miénket nem. Visszahúztuk a jardra, és kezdődött megint a telefonálás, DE közben a másik házszám alatt lakó fickót rajtakaptam, amint a mi kukánkba tolja a fekete zsákot. Udvarias beszélgetésbe kezdtünk:
    - Bocsánat, nem is tudtam, mi a rendszer (utalt rá, hogy eddig az öreg hölgyek inkább idejöttek vasárnap este, és kihúzták a kukákat az utcára, merthogy mi, "mai fiatalok" erre képtelenek vagyunk)
   - Igen - mondtam - két hetente a fekete, két hetente a zöld. De elvileg a 15-ös, és a 17-es számnak 2-2 fekete kukája van, és mivel ti nem húztátok ki hétfőn, és a ti kukáitok tele vannak, most a miénkbe dobod a zsákot...
    - Ezer bocsánat, most már tudni fogom... egyébként Ian-nak hívnak.
    - István. Mi történt a lábaddal? - mivel mankózik a faszi pár hete, nem is tudtam haragudni rá komolyan a kuka miatt.
    - Megtámadtak a City Centerben.
    - Nebassz!
    - Igazából a haveromat, de én beavatkoztam. Tökön akartak rúgni, de hárítottam, így a térdkalácsom rúgták meg.
     Nice to meet you......
     ....... aha!

     Nézzük Ian-t legközelebb:
     Kimegyek valami felerősödő beszélgetés hangjaira, este 10 körül. Ian a szomszédból vitatkozik az egyik brazillal a bejárati ajtóban. Még mindig mankóval, pedig a kukás dolog már vagy 3-4 hete volt, nem is emlékezett rám. Láttam, már nem szomjas, bár nem bűzlött a szesztől. Nem is tagadta.
    - Épp ma befizettem a számláitokat - mondta nekem, ahogy már Julio-nak is mondta nyilván.
     - Hogyan? - kérdeztem - Nem tudom nektek milyen szerződésetek van, de mi nem fizetünk számlákat. Benne van a bérleti díjban.
    - De én befizettem, és tessék - tolt az orrom alá egy fecnit, ami inkább egy kocsmai cehhnek, vagy Tesco nyugtának nézett ki - most ki fogja ezt nekem kompenzálni?!
    Itt még a "zsiráf beszéd" fázisban voltunk, azaz megpróbáltam kideríteni: 1) miért fizetett? neki más szerződése van? merthogy mi a számlákat soha nem is láttuk... 2) ha már fizetett, miért rajtunk akarja számon kérni? nyilván neki is volt szerződése az öreglányokkal, esetleg van most új a S. Fitzgerald-dal, és akkor  az ügynökséggel boxolja le, ne velünk! 3) tudja, hogy este 10 van? A "csendes Dave" a nappaliban nyugiban szeretne tévézni, a többiek meg aludni, szóval nem épp a legalkalmasabb.
    Dehát mindenáron be akart jönni, és kvázi kis-meetinget tartani mindenkivel, hogy most mi a stájsz... Erre már határozottabban kellett fellépnem, mert Julio csak habogott, Cendes Dave le volt ragasztva a tévé elé, Daniela meg ugye nő, és bár senki nem kényszeríti, hogy szüljön, az ilyen szitukban nyilván valamelyik hímnek szereti lepasszolni a labdát... Azaz kimentem cigizni Ian-nel, hátha megoldást találunk, vagy legalább megnyugtatom.
    Sajnos minden észérv lepattant róla, és az sem derült ki, voltaképpen mi a fasznak fizette be a számlát, és ha már befizette, miért olyan biztos benne, hogy a 15-17-es szám rezsije az egy cehhen van, azaz ezt most velünk kell osztozkodnia?! Csak hajtogatta, egyre hangosabban (angolul jobban hangzana, egyes részeket pl. kvázi kettős értelemben lehetne fordítani...)
    - Ember, én épp befizettem a számláitokat! Beszálltok akkor? Segítetek ebben?! Ki a faszom fog most nekem segíteni?!
    - Nézd Ian. Amióta eladták a házat, mi is tele vagyunk problémával. Én személyesen felvettem a kapcsolatot a Treshold-dal, ők esetleg neked is tudnak segíteni. Vagy ha nem, hát jogi tanácsadók... De mi itt nem tudunk erre mit lépni, hidd el.
    Kezdett a sima hőbörgésből kiabálásba átmenni, mert frusztrálta, hogy nem adok neki igazat:
    - Mit gondolsz az a lámpa miért ég ott bent?! - mutatott az egyik mankóval az előszobaablakra, de úgy, hogy kezdtem attól tartani, ki is fogja verni az üveget - Mert én kifizettem a kurva számlákat. Én ír vagyok, érted?! Tehetős is vagyok, de ez most nem erről szól! Beszálltok, vagy sem?!
    Felismerhettem volna "in situ", hogy itt csak egy ölelésre van szüksége, mert kari van, és ő egyedül bebaszott otthon, és a többi... sajnos a hangvételével és a volumennel már elbaszta a dolgot, és én se vagyok szent. Egy fát bármikor megölelek, egy embert nem... A cigim elfogyott, le akartam rázni.
    - Figyelj Ian, én 2,5 éve lakok itt, de még egy számlát se láttam. Benne van a szerződésemben, hogy nem kell fizetnem.
    - Ó igen?! Láthatom a szerződésed?!
    Gecire megfogott itt, nem igaz? Bele kellett menni a vitába...
    - Valójában nincs szerződésem, de a bankszámlakivonatomból látható, havonta mennyit fizetek + van egy levelem a korábbi tulajoktól, hogy annak ellenére semmi nem változik, hogy ők eladták a házat.
    - Igeeen? És mennyit fiztesz?! Meg tudod mutatni a szerződésed?!
    - Miért, te meg tudod mutatni a tiédet? - kezdtem belemenni a kakaskodásba.
    - A lényeg, hogy itt van a számla - lobogtatta megint a cetlit az orrom előtt - és én ma befizettem a ti kibaszott számlátokat is!
    - Nézd Ian, nyilván sokat ittál...
    - Igen?! - eldobta a mankókat és kiverte a kezemből az eddigre kiürült sörösdobozt, ami nagy elégtétellel töltötte el - te állsz itt a sörösdobozoddal, és mondod nekem, hogy részeg vagyok?!
    Na, itt álljunk meg egy szóra: Ian, mankó ide vagy oda, kb. 20 centivel és 30 kilóval több, mint én, és amikor valaki még kiabál is ennek fejébe, hát bennem is bekapcsolja az állatias ösztönöket, azaz ilyenkor az egyik ragadozó látja a másikat, és a buddhista tehenek hátat fordítanak a karámban... Azaz én is megemeltem a hangom, és még egyszer leszögeztem a tényeket, hogy kurvára a saját hülyesége, ha befizetett valamit, amire senki nem kötelezte, és kurvára este tíz múlt, és ne lármázzon az ajtónk előtt!
    - Ki foglak csináni! - mondta nekem, ujjal a mellkasomba böködve, azaz ahogy én feladtam a zsiráf-beszédet, az ő hiéna-beszéde totál átvette a kormányt. - Le fogom égetni a házat!
    Namost itt válaszút elé kerül a magamfajta, akinek egyik vállám Laár András meditál, másik vállán meg mondjuk Bron vagy Sandor Clegane ül a Game of Thrones-ból, és azt modják: csak intézd úgy, hogy ő üssön előbb, jogilag akkor okés leszel, és kitöltheted a mérged!  Dehát nem is voltam mérges, az a csodálatos! Talán beúszott egy kép, milyen elesett, meg-nem-értett és keserű voltam egyszer - szintén mankóval, műtét után -, és mennyit tudtam toporzékolni... Holott csak a fájdalmamnak akartam hangot adni. Csak figyelemre volt szükségem.
    Szóval rövid úton lezártam a vitát, bezártam az ajtót. A lakótársaim - már aki otthon volt - körém gyűltek, és pár mondatban megbeszéltük a sztorit. Mondtam, hogy én már korábban beszéltem Ian-nel, nem kell félni tőle. Valószínűleg reggel iszonyatosan szégyellni fogoja magát.
     Mentem fogat mosni.
    Mikor kiléptem a fürdőszobából, Csendes Dave lakótérsam állt ott, szokatlan mosollyal az arcán, két karácsonyi papírszatyorral.
    - Visszajött.... Azt mondta, sajnálja, és itt ez a két üveg bor. Azt mondta, jó borok. Én nem iszom, szóval...
    Szóval, mivel a többi lakótársam nem nagyon volt szerves része a ribilliónak, meg amúgy sem lehet sokban számítani rájuk, ha valamit el kell intézni itt, hát minimum a vöröset magamnak ítéltem, és ez tartott ébren, hogy leírjam ennek a furcsa karácsonyi posztnak a nagy részét (nem fejeztem be, csak másnap reggel).

   Szóval, ez az én szuburbánus, globalizált kari-sztorim. Picit más lene nyilván, ha lenne minimum párom, akár még gyerekem is, de nekem csak ezt dobta a gép...