Tudatos álom, tudatalatti szorongásból

Szokásomtól eltérően ez rövid lesz, félig-meddig magamnak jegyzem fel.

Éjjel ezt álmodtam. Sajnos 1-2 rész már most foszladozik, le kellett volna írni azonnal az egészet! 
Egy nagyon holdfényes éjszakában egy elkóborolt kisbárányt kergettem egy hegyen felfelé menet. Nem sikerült terelgetni, de amúgy is mentem volna a gazdájához, mert valami nagy dzsembori készült, mint régen pl. a Galagonyatanyán voltak napfordulókkor máglyagyújtós, zenélős bulik, olyasmi. Megvolt a poszt-apokaliptikus vonalnak a legjobb-forgatókönyv-szerű változata: semmi mesterséges infrastruktúra, még házra sem emlékszem, de út az tuti nem volt, még csúszkáltam is a sárban a meredek hegyoldalon, a végén pedig a hegy átment valami olyasmibe, mint amit pl. a rendezőpályaudvarokon látni: felhalmozott civilizációs maradványokat befutó gizgaz, folyondár. Ezt már kb. hegymászóként kellett megmásznom, és valahogy nagyon magasra kerültem, egy nagy szakadék szélére, és óvatosan a gerincen kellett kerülnöm a társaság felé, akiknek inkább csak a távoli hangjait hallottam.
Aztán egyszercsak nem volt további kerülési lehetőség, deszkapallókon kellett átkelni egy nagyon ijesztő mélység felett. Olyasmi volt, mintha valami szürreálisan nagy hangárnak a félig beomlott tetőzetén lettem volna, és négykézláb másztam egy deszkán a biztonságos másik oldal felé. Egy faszi még bátorítólag hívogatott is, de amúgy látszott rajta, hogy menne már a buli felé, nem akar velem sokat törődni. És egyre foghíjasabbak lettek a deszkák, sőt! Átment az egész egy olyasmibe, hogy magam mögül kellett kiügyeskednem, csúsztatnom a pallókat, hogy magam elé toljam, mert ott már nem volt elég széles, hogy át merjek menni a mélység felett. Mindezt négykézláb, fél kézzel.
Aztán eltűnt a faszi is, és a deszkák is vékonyabbnak kezdtek tűnni, be is remegtek, és maga a rozsdás acélszerkezet (vagy málladozó tégla, erre a részre már nem emlékszem pontosan) is egyre bizonytalanabbnak tűnt. Bepánikoltam, úgy éreztem nem tudok továbbmenni, de ahogy hátranéztem, ott meg már elfogytak a pallók, azaz nem volt visszaút sem. Ahogy hátranéztem, megláttam Vacskát, aki szintén csak pár lécen egyensúlyozott, de - talán mert kisebb és ügyesebb is - nem pánikolt, illetve csak miattam, mert aggódva mondta, hogy maradjak ott, ne is mozduljak, jön!
Oda is jött, hihetetlenül gyorsan pakolgatta maga mögül maga elé az egyre vékonyabb leceket. Lehet ez már afféle filmestrükk-szerűen jelent meg, hogy nem is ő pakolta, egyszerűen eltűnt mindig 1-2 mögötte, és megjelent előtte, és ő maga hirtelen mellettem volt. Alattam eddigre eltűnt még valami, mert a bal lábam alatt már nem volt semmi, csak a lábfejemmel tartottam magam, meg a jobb lábamon térdelve, és emiatt az egyensúly nélküli állapot miatt úgy belengtem, hogy majdnem leestem.
 - Úristen! - kiáltott Vacska, és ezzel együtt össze is rándult, és az alatta lévő leceket "összekötegelte", mintha azok már csak egy reluxa elemei lennének. Mondtam erre, hogy nyugi, mert mindjárt ő fog leesni, nem is én, és szedje rendbe gyorsan maga alatt a leceket! De közben fél kézzel még megpróbáltam én is igazgatni magam alatt, és rájöttem, hogy nem fog menni, nem bírom már ezt a plankolós pózt fenntartani, másrészt meg így Vacska útjában is vagyok, nem bír megkerülni.
És ekkor afféle feladom-nyugalom lett úrrá rajtam, és mondtam neki, hogy úgyis le fogok esni mindjárt, és hátha tudok repülni! ÉS ez volt a pillanat, amikor végre rájöttem, hogy ez valószínűleg csak egy álom lehet, és akkor tényleg tudok repülni! De nem volt ám az kalsszikus példa, amikor van idő vizsgálódni és kérdéseket feltenni, hanem kb. az, hogy átvillant a fejemen, hogy most úgyis esni fogok, akkor ugorjak neki bátran, mit veszíthetek?
Talán még Vacska (aki kicsit Gilinggalang is volt, de csak a hangja, meg a hanghordozása, a kisugárzása, külsőleg megmaradt Vacskának) utoljára egyet tiltakozott, hogy "Ne csináld!", de már elrúgtam magam, kb. mint a vízben, a medence széléről. És éreztem a húzást, a gravitációt, de azt is: nem fogok leesni! És már nevetve kiáltottam vissza, hogy:
- Gyere nyugodtan! Tudunk repülni - vagy hasonlót. És én ekkor már tettem egy kanyart és egy felfelé húzó ívet, nem ám afféle kezdő repülőként, aki úgy érzi, csak mellúszásban tud lassacskán haladni a levegőben! (Legelső élményem a repüléssel ilyen volt, szerintem segített, hogy azóta láttam 1-2 profi repülőmókus-ruhás lesiklást a Youtube-on, és könnyen bele tudom élni magam dolgokba.)
És Vacska is megindult, ugyanilyen profi módon, és még a tér sem változott sokat: olyasmi volt, mintha valami gigantikus pályaudvar, vagy szerelőhangár belsejében lennénk, és megmaradt felül a viharvert tetőzet, belül pedig voltak még egyéb ácsolat- vagy állványzat-féle építmények, ami azért volt nagyon jó, mert el lehetett köztők húzni, mint egy műrepülőpilóta. És még azt is sikerült odakiáltani Vacskának, hogy:
- Csak arra vigyázz, hogy ne fixálj semmit a szemeddel, mert akkor felébredsz!
Ez ugye az egyik "gyakorlat" a tudatos álmodásban, eddig sosem sikerült sokáig "bennmaradni", ahogy most sem. Még volt 1-2 igen jóleső lebukás-felhúzás, még asszem a centrifugális erőt is éreztem a gerincemben, ahogy kanyarodok, meg közben figyeltem, Vacska milyen profi egyből, olyan figurákat csinál, mint a szinkronúszók a medencében, csak épp sokkal-sokkal gyorsabban! Még egy gondolatra volt időm, hogy vajon most ha reggel felhívnám, ő is emlékezne erre az álomra, hogy ez kb. valami párhuzamos valóságban történt? Asszem ez volt az egyik hiba, hogy ebbe a gondolatba nagyon beleakadtam, és ekkor felébredtem.

...
Na, és az egész, mint költői kép, a se előre, se hátra érzés, a szakadék, és az, hogy 1 pallót ki kell venni hátulról és előre tenni, mint az extraktív civilizációnk végnapjainak metaforája, na nyilván ez már ébredés után jutott csak eszembe. De ha valami táltos lennék, és megfejtést kéne adnom, akkor ez lenne:
Közel a pillanat, amikor el KELL döntenünk egyénileg és kollektíve is, hogy zuhanni fogunk-e vagy repülni, de ezen kívül se előre, se hátra nem lesz már út! 
Na, keziccsókolom! 

Erős kép

Sosem hatott rám a cápa-terror, amikor először láttam a híres-neves filmet, akkor sem.
Mindig gyönyörű állatoknak tartottam őket, és akkor sem borzongtam, amikor túlélő áldozatok sebeit láttam dokumentufilmekben.
De ez nam azt jelenti, hogy úsznék közöttük, vagy, ami azt illeti, úsznék bármilyen tengerben is, ahol előfordulnak. Ahogy nem mennék be éjszaka a dzsungelbe, ahol tigrisek laknak, vagy nem nyúlnék bele egy üregbe, ahol csörgőkígyók vannak.
Vannak határok, írtam már valahol...
Azt álmodtam, hogy valami sziklazátonyon rekedtem.
Volt valami élelemszerzős-rész, ahol olyan csirkefélét találtunk (nem egyedül voltam), aminek inkább amolyan prehisztorikus denevérszárnya volt, karommal a "könyökrészen" is, és alapvetően gusztustalan volt. Azt hiszem, büdös volt a húsa. Beletettem egy fazékba, és szórakozottan figyeltem, ahogy a dagály közeledik a sziklazátony felé, és belenyal a fazékba, majd elsodorja. Gondolom azért volt ez finnyás nemtörődömség, merthogy bennünk volt (akkor még mindig többen voltunk, nem tudom kikkel) az az alapvető bizonyosság, hogy ma már nincs igazi hajótörés, mindjárt jön értünk a mentőhajó, vagy helikopter... De ezt utólag magyarázom most bele, persze.
Lehet már ebben a részben is felbukkant a civilizáció nyoma amúgy is, mint valami móló-maradvány a sziklák mentén, azaz öntött beton párkány a természetes sziklák mellett. Szóval nem kellett félni az ismeretlen természettől...

De a csirke-denevér tetemét beengedi a vízbe a legnagyobb hiba volt!
Hogy, hogy nem, hát a cápa megérezte a szagát, és nem lakott jól vele. Hogy is lakott volna, hiszen akkora bestia volt, amihez képest a Spielberg film "szörnye" is kismiska. Először azt hittem, a sziklás zsigetecske azért biztos menedék, de akkorát harapott egy kőbe, hogy az kilazult, és az egész zátony kezdett szétmállani.
Felpenderültem a betonsáncra, ami picit magasabban volt mindennél.
Az utolsó pillanatban, mert az egész sziklazátony összeomlott, és - bár erre most konkrétan nem emlékszem - a többi hajótörött is belesodródott a tajtékzó hullámokba. A cápa kiemelte a fejét, hogy utánam kapjon. Kb. olyan volt, mint egy klasszikus nagy fehér, csak hosszabb fogakal, mint egy barrakudának, a teste pedig foltos, mint egy cet-cápáé, és még annál is nagyobb behemót volt. Mint a jaguárcápa a Seve Zissou-ban, kb.
Én kapaszkodtam a kb. fél méter széles betonsávba, ami időközben teljesen ki is vált a környezetből, azaz se jobbra, se balra nem volt más, és a tiszta vízben is láttam magam alatt, hogy ez a kis fal az utolsó menedékem. Minden más összeomlott, eltűnt. A cápa ráadásul egyre vadabul körözött, ahogy rá-rákészült az ugrásra. Látszott, hogy nem fogja feladni, amíg le nem taszít az orrával, vagy konkrétan bele nem akasztja a fogát a vádlimba. Még valami bizarr jelenet is volt, ahogy pár foga kitört a betonon, de azok a fogak, a leszakadt íny-darabbal együtt önállóan éltek és az orrom előtt csattogtak a betonon, mint valami foltos meztelen csiga és egy tarajos sül keveréke.

Pánik.
Halálfélelem.
Reményvesztettség.

Ahogy a cápa ugrásról-ugrásra bizonyítja: "finomítom ám a technikám", már csak pár centi hiányzik.
Ahogy a görcsös ujjaim a betonperembe kapaszkodnak, és az egyre vékonyabbnak tűnik, egyre jobban szédülök, ahogy lenézek, dehát hová is nézhetnék?!
Határozottan emlékszem, hogy még valami genetikailag belémkódolt okoskodással megpróbáltam bemagyarázni magamnak, hogy el kell fáradnia az ugrálásban! Fel fogja adni!
De ez csak egy gyertyaláng volt a szélviharban, hamar elfüstölt,
A dög csak jött, és jött.
A következő gondolatom már konkrétan az volt, nem lenne-e logikusabb beugrani a pofájába, és egy harapásra meghalni, mint akár csak 20 másodpercig tovább élni ebben a terrorban?!
Imádkozni próbáltam, meg ismételni magamban, hogy minden csak illúzió, az élet, a világmindenség, meg a minden.... De persze ezek csak kétségbeesett kísérletek voltak, hogy eltereljem a figyelmem a közelgő megsemmisülésről.

Amikor felébredtem, sokáig nehezen vettem még a levegőt, és mindezt akkor végiggondoltam, azért tudom most leírni, holott már másik este van. (Jó kis gyakorlat elalváshoz készülni, hogy újra felidézem, mi?)
Amúgy előtte volt egy másik álmom, egy óriási fáról, ami egy városi sugárút mellett nőtt, és a tanács kivágásra ítélte, mert "irreális a tömege a méretéhez képest is" (komolyan, ez volt az indok, azaz tiszta bullshit!) A fa nem volt veszélyes, akár egymillió tonna is lehetett volna, mivel szépen, életképesen kapaszkodott a gyökereivel a talajba, azaz nem kellett volna kivágni.
Ahogy a cápa felugrott értem, vertikálisan, a nagy böhöm testével, picit hasonlított erre a fára, és - már ébren - nem tudtam haragudni rá, mert ő is része a természetnek. A cápától rettegünk és ki akarjuk irtani, és a fától igazából nem kell félni, de legyártunk gyorsan egy elméletet, miszerint az is veszélyes lehet, és azt is el akarjuk pusztítani,
Ezért kell meghalnunk! Azt hiszem, ezért filóztam már az álomban is arról, hogy a cápa pofájába kellene ugranom: "mert megérdemlem!"

De túléltem. Nem kaptam szívinfarktust álmomban, és most leírom mindezt :D
Azt hiszem csak az agyam kocogtatta meg az ablaküveget, hogy: "hellóóóó, pár napja nem vetted be a Frontint! Hát nem sokkal szebbeket szoktál akkor álmodni?! Nalátod..."

Az egészet most csak azért idéztem fel újra, mert feljött egy cikk a modernkori stressz és depresszió kapcsolatáról a világberendezkedésünkkel, azaz hogy ilyesmik nem nagyon voltak a természetes módon élő népek között. ITT A CIKK

De azt merem álltani, ébredés után azonnal "lemondtam a cápa javára", mert a cápa volt a fa, és a fa a természet, én pedig csak egy életképtelen senkiházi, azaz nekem kevesebb a létjogosultságom.
A "Starhawk" nevű pogány írónő jut eszembe, aki azt mondja kb.: az a vallásod, vagy hited, ami miatt képes vagy kilépni a komfortzónádból, és áldozatot hozni. A "sacred" (szent) szó és a "sacrifice"(áldozat) azonos gyökkel rendelkezik, azaz azt mutatja meg, miért lennél képes elszenvedni bármit, csak hogy megmentsd a tisztaságát, kompromisszumok nélkül?

Érdekes, mi?
A fákat ölelgetem, és hiszem, hogy visszaölelnek, és energiát adnak annak is, aki nem is hisz ebben (lásd egy cikk, amit csak lefordítottam ITT )
A cápák nem ilyen módon adnak energiát, és nem ölelgetni akarjuk őket.
De kellenek!!!
Használja viszont az angol nyelv a cápa szót egy embertípusra is... na ők nem kellenek!

Azt hiszem az álombeli fantázia-cápám "éhsége", ahogy a nagy, kövér testével még csakazértis neki-nekirugaszkodott, hogy engem is bekebelezhessen, ennek az embertípusnak a tudatalatti kivetítése.

Tetszik érteni? ;)

Szürreál flashback, avagy gúnyos graffiti a SzendóKuckó sírkövén

    Egyik nap a munkahelyen az egyetlen értelmes kollégával beszélgettünk a kisebb városba költözés lehetőségeiről pro és kontra. Ahogy rengetegen Írországban, ő is valami elviteles kajálda nyitására gondol, pl. Kerry környékén. Mondjuk egy kajás furgon, miért ne? Szerintem sokaknak eszébe jut, Roddy Doyle már ezer éve írt is egy regényt a témában (The Van)...
     Mondtam, van pl. a lángos, mint a tökéletes street food, nem is értem, eddig miért nem kezdte el senki...
    Aztán gondolkodtam 5 percet, és már értem...
    Amúgy valójában el is kezdték, de egyelőre csak Howth-on és csak vasárnap, azaz csak a klasszikus turistákra, és kiruccanókra alapoznak, akik mondjuk a fish and chips helyett valami másra is nyitottak. Tervbe vettem, hogy tesztelni fogom.
    Hogy pl. a belvárosban miért nincs, két dologra tippelek: Egyrészt a helyi lakosság ízvilága meglehetősen korlátolt. Említett fish and chips mellett pizza, vagy indiai, esetleg kínai kaja, aztán Meki, Burger King, KFC, szevasz. Hosszú idő lenne bekóstoltatni a népet. Másrészt: az esős, szeles idő nem épp az utcai lángosevés barátja, és mivel az átlag pubozó közönség amúgy is lusta, és kb. 10 Euróért szarásig jóllakik a kocsmában finger food variációkkal, valszeg ott fog tápolni, ha kimozdul otthonról. (Kezdetben arra gondoltam, a lángos jól "kipárnázza" az alkoholfogyasztást, és biztos rákapnának a pubozók, de mégsem...)
    Mindezzel együtt az hótziher, hogy Írországban az átlag megélhetési költségek arányában olcsóbb lenne kajás helyet nyitni, mint Magyarországon, illetve sokkal kisebb kockázata lenne a bukásnak. Ez igaz itt általában minden kisvállalkozásra.
    Furcsa módon egyrészt támad mostanában a Facebook ezzel a "visszatekintős értesítővel", azaz nap mint nap szembe kell néznem vele, 5 évvel ezelőtt hogy folyt ki a pénz a kezemből, szenvicsbüfé üzemeltetés formájában. Nem egy jó érzés, annyit mondhatok!

 
    Másrészt, ezt überelve, külön kérte egy régi ismerősöm, adjam meg neki az ide vonatkozó régi blogposztjaim címét, merthogy elrettentő példaként akarja felhasználni az írásaim, hogy egy barátja ne rohanjon a vesztébe valami hasonló vállalkozással.

   Erre ezt álmodtam:

    Dublinban lángosos büfét készülök nyitni egy buszpályaudvar várótermében.
    Már megvannak az engedélyek, simán megy minden első lépés, ahogy szokott. Hurráoptimista is lehetnék, azaz talán az is vagyok, még az álom elején. A hely elvégre forgalmas, sőt, ahogy az álom további részében kiderül, már be is van járatva, csak még lángost nem adott el ott senki.
    De az első kétségek máris felmerülnek bennem : MIUTÁN a helyet már kibéreltem, konstatálom, hogy talán pici lesz ahhoz, hogy mindent fainul elő lehessen készíteni, és elférjenek az alkalmazottak is. Merthogy az álomban eleve így indult, hogy meg sem próbálom egyedül, az első nap már kész stáb fogadott. Nehéz persze az álmokra sokáig visszaemlékezni, pláne az ok-okozati összefüggésekre, de talán az volt az alapfelállás, hogy csak a büfé profilját készültem megváltoztatni, azaz talán még büszke is lehettem az óvatosságomra, hogy nem teljesen nulláról akarom felépíteni az imidzset és a forgalmat....
   Viszont azt már az eredeti tervnek megfelelően tudtam, hogy maga a tészta keveréséhez nem lesz elég hely, ezért a bekevert masszát majd nekem kell odaszállítani, és ott majd csak ki kell sütni, meg el kell adni, detszól!
   Namost, jogsim ugye van, az nem gond, még "T-betű" nélkül vezethetek is akár Írországban, de ezen már izgultam picit, hogy veszem majd a nagy lépést, hogy azonnal egy keverőautót vezetek a városban, amikor valójában a vizsgavezetésem óta nem ültem kormány mögött, az olyasmiről nem is szólva, hogy itt másik oldalon van a sebváltó... De - ahogy a SzendóKuuckóval is történt, az álombeli énem csak a kellemes víziót vetítette maga elé, a kockázatok elemzésére a Pató Pál Módszert alkalmazta...
    Szóval már megvettem a keverőautót is!
    Magyarázatra szorul, ugye?
    Hát, az álombéli világban a lángostésztát betonkeverő kocsiban tartják frissen, 'sztkész. De, mivel ez egy pici üzlet, így nekem nem kamion méret kellett, szóval képzeljetek el egy olyan járgányt, ami amolyan játék betonkeverő, azaz pont úgy néz ki, mint a nagytesója, de mondjuk összesen 2,5 méter hosszú, és egy méter széles, és - kapaszkodj! - pedállal kell hajtani. 
    DE azért a KRESZ éppúgy vonatkozik rá!
   Azaz folyt rólam a víz máris, és nem a pedálozás miatt, hanem csak a stessz okán, hogy parkolóhelyet keressek a buszpályaudvar mellett található négycsillagos hotel előtt (mert ugye a buszok közé tilos bemenni pedálos keverőautóval, logikus, ugye?)...
    Amúgy a buszpályaudvar a dublini Busáras + a miskolci, búza téri buszpályaudvar keveréke volt (már ahogy én arra emlékszem, kb. 20 évvel ezelőttről): lepattant retro és meghatározhatatlan koszosság-érzés. Afféle "Téglagyári megálló", ahol Oriza Triznyák naphosszat apatikusan eteti a galambokat.
    Nade a megpróbáltatásaim, mint friss vállalkozó itt még nem értek véget, ugyanis az üzletben vártak az alkalmazottak, akik kb. annyira voltak izgatottak a tulajdonosváltás miatt, mint bármely más minimálbéres alkalmazott lenne: semennyire! Asszem volt egy brazil csaj, meg két srác, talán egy olasz, meg egy indiai, de erre már nem emlékszem, csak hogy a rozsdamentes acél asztalon ülve hallgatták az első meeting tartalmát, ami szerintem arról kellett, hogy szóljon, hogyan fogjuk a hotel parkolójából behozni a lángostésztát, hogy az ÁNTSZ ne büntessen szarrá!
   A brazil csaj kifejezetten flegma volt. Képzeljétek el Michelle Rodriguezt, amint csámcsogva rágózik, hát kb.
   Az indiai, aki a 3 közül a supervisor lehetett, nem késlekedett kioktatni, mivel is kezdik a napot, mielőtt jönne a vendégek első hulláma. Eddigre eljutottam odáig, hogy akár át is adaom az "alfa-pozíciót", csak mentse meg valaki a helyet, mivel mindjárt nyitunk! Szóval megmutatta, hogy van valami specialitás, ami miatt mindenki ide jön, és ez valami masszával indul, amit ott az asztalon ki lehet keverni, aztán egy melegszendvicssütőben amolyan gofri formára kisütni, és rákenni valami másik masszát, szóval roppant egyszerű, és az emberek veszik is, legalábbis úgy-ahogy, azaz meggazdagodni nem lehet belőle, de azért ha nem akarom lehúzni a rolót, azonnal tanuljam meg hogy kell gyorsan összedobni a cuccot, mert senki nem fog sorbaállni, ha nem kapja meg a kajáját  egy percen belül, akkor csókolom!
 
    Azt hiszem ez volt az a pont, ahol sikítva felébredtem...

    Jó vállalkozást mindenkinek!

 

Erős kép

Ahogy az  lenni szokott, amikor emlékszünk is az álomra, de később még visszaalszunk, egyes részek kiesnek a következő ébredésig, de a szürreális hangulat mellettt elég sok darab megmaradt, gondoltam leírom:

Valmilyen kisebb esemény, neves vendégekkel és politikusokkal, Budapesten. Mint egy egyetem előadóterme, erősen lejtő padsorokkal. Előtte, ahogy ide jutottunk, a Király utcából van egy kép, ahol a csoportot vezető, szélsőséges konzervetív politikusnő a média képviselőinek így nyilatkozott:
- Az országunkat megszállták az idegen erők, de most végre tárgyalóasztalhoz ülünk.
Ez nem teljesen így volt, de a konzervatív nő megvan, és bosszankodtam a fogalmazáson, mivel a Pesti utcákat elözönlő idegenek tömege (az álomban a Király utca kábé olyan volt, mintha kapott volna egy indiai gettó filmdíszletet) inkább valós menekültekre hajazott, de közben én tudtam, hogy vidéken ténylegesen olyan csapatok oszlottak el, akikre inkább lehetne "megszálló erőként" utalni. Azért voltam mérges, mert a konzervatívok már megint szóra sem említették az előbbi csoportot, míg a liberálisok csak azt látták, és a vidékiek bajával megint nem törődött senki...

Képváltással:
Az előadóteremben valami hibrid esemény készült, politikusok találkozója, de egyben egy valódi menekült esküvői szertartás is. A saját hazája szokásai szerint fiatalon házasságra lépők egyike egy kilenc éves kisfiú volt, aki mellesleg végzetes rákban is szenvedett, de amúgy otthon valami ősi nemesi családból származott, ezért itt is meg akarták adni a módját, és a média közvetíteni akart. Az álomban szereplő amerikai elnök kisfia is kábé a menekülttel egyidős volt, ezért azzal kezdték, hogy bemutatták őket egymásnak.
- Csak azon aggódom, - mondta a menekült fiú - elég jól nézek-e ki? Merthogy rákos vagyok...
- Őszintén szólva, - válaszolt flegmán az amerikai srác - nyomorúságosan nézel ki. De nem számít.
Arra gondolt, az esküvőt úgyis lebótolták már, minek akkor tetszeni a menyasszonynak? A betegek iránti együttérzés nem volt az erőssége. Viszont erről eszébe jutott valami, vagy csak a média miatt ez volt a forgatókönyvben:
- Van egy új technológia a rák ellen! Válassz egyet a három étel közül - mutatott három kis üvegtartályra. Az idegen fiú először rosszul választott, merthogy abban volt disznóhús, de ez a rész eléggé elhomályosult már, most úgy rémlik, egy szem málnában állapodtak meg.
- Oké, most képzeld azt, hogy te vagy ez a rákos málna - mondta az amerikai, és bedobta a szemet egy nagy mixergépbe, amiben különféle egyéb ételkomponensek voltak. - Ez a gép most összekeveri a többivel, darabokra szedi, de a végén újra összerakja, és akkor egy egészséges málna jön ki belőle. Neked csak el kell képzelni.
Az egész közönség, a politikusok, a menekültek, és a média is lélegzetvisszafojtva figyelte a csodát, ahogy a gép elkezdte keverni a salátát, mint egy jégkása-keverő gép, kábé arra hasonlított. A málna persze azonnal szétesett, de a felszínen fel-felbukkant egy szép vékony szelet sonka. A rákos kisfiú sápadozott és kényelmetlenül ficergett, míg az amerikai elnük fölényes büszkeséggel nézett le az eseményre, és a kisfia kajánul vigyorgott. Én a felső sorban ültem, meresztettem a szemem, de amikor rájöttem, hogy tényleg sonkát látok, olyan hangosan mondtam : - Ez tényleg ekkora tapló lenne?! -, hogy többen visszafordultak a sorokból, és maga az elnök is rám nézett egy pillanatra.

Aztán, hogy mi lett a málnával, nem derült ki, mert az elnököt felkérték egy beszédre, és azelőtt felajánlotta a jelenlévőknek, hogy szolgálják ki magukat bátran, a mixer mellett szép kristálytálak és ezüstkanalak várták, hogy a furcsa salátából mindenki vehessen. A beteg kisfiúval többé senki nem törődött volna, de az elnök még a beszéd előtt tudni akarta, miért zavartam meg a rendet, és tolmács útján megszólított.
Először megszeppentem, ahogy illik, de aztán elkezdtem magyarázni (és itt álmomban angolul beszéltem. Asszem a két kisiú párbeszéde is angol volt, legalábbis az amerikai srác szóhasználatára konkrétan emlékszem, azt monda a másiknak: "you look miserable.")
- Nem sokat tudok az iszlámról, de annyi biztos, hogy a sertéshúst meg sem érintik. Erre most felkérik ezt a szerencsétlen beteg gyerkeket, hogy képzelje magát egy szem mánának, amit a gépük szétszed darabokra, és egy disznószagtól fertőzött lében fürösztik. Hát ne is haragudjon, de ez minimum érzéketlen sértés!
Mivel értetlenséget láttam az arcokon, belelovaltam magam, és folytattam:
- Képzeljen el egy számunkra gusztustalan ételt! - gondolkodtam, de mivel én magam nagyon vállalkozókedvű vagyok a konyhában, nem tudtam példát hozni, ezért maradtam a sertésnél. - Képzelje el a disznó belét, de nem úgy, mint a hurka borítását, hanem még nyersen, mosatlnaul. Önben milyen érzéseket keltene, ha egy ilyen masszában kellene megfürödnie?
Éreztem én, hogy a tűzzel játszok, de gondoltam, legalább megkaptam a 15 perc hírnevem, és én lesek a magyar senkiházi, aki be mert szólni az elnöknek. A magyar delegáció feszes arccal figyelt, de feltűnt, hogy a mikrofonok és a kamerák "pihenj vezényszót kaptak" mielőtt még megszólaltam, azaz biztos ki fognak vágni a hírekből. Az elnök beszélni kezdett, de nem hallottam a hangját, csak hogy mozog a szája. Mire jeleztem a problémát, egy tolmács mikrofonos fülhallgatót adott a kezembe. Felháborodtam:
- Folyékonyan beszélek angolul, mondja csak bátran a választ, hogy mindenki hallja! - Merthogy az álomban a füles nem csak tolmácsgép volt, hanem zárt vonal, azaz amit az elnök mond majd, azt csak én hallom.
- Nem, nem! - rázta a fejét, miközben a mellettem lévő, amúgy színes bőrű tolmács csak dugta az orrom elé a fülest - Tegye csak fel!
Kelletlenül elfogadtam, és az elnök hangja helyett egy hip-hop beat indult el. Miközben vártam a szöveget, az elnök mélyen, jelentőségteljesen a szemembe nézett. Aztán elindult a rap:
"I know where you live, I know where to find you..."

Közben a média már nem csak a kamerákkal fordult el tőlem, de a konkrét arcok is újra a pulpitus felé fordultak, és engem, a fülemben még mindig a hip-hop beattel, a biztonságiak egy lift felé tereltek.
Ekkor megértettem: senki nem fogja látni ezt a hírekben, én el fogok tűnni nyomtalanul, és az amerikaiak közben felfejlődnek menetoszlopba, hogy kényszerű intervencióval rendet teremtsenek egész Európában, mert a menekültkérdés miatti zavargások tarthatatlan állapothoz vezettek. És aztán rend lesz, mint Irakban, vagy Afganisztánban, és pár év múlva ez már senkinek nem is fog szemet szúrni....

Erre ébredtem.

Van még ébren valaki? ;)

"Randik", álmok, építőkockák

Nemrég voltam egy rendezvényen, aminek a lényege ennyi: férfiak és nők, részben irányított páros "gyakorlatokat" végeznek egymással, melyeknek lényege a ráérzés, a szeretet, és a tisztelet.
Itt nem az általános, embertársunk iránt érzett tiszteletről, hanem a másikban lakó - és a mai világban hanyagolt, számkivetett - istennőnek, illetve istennek szóló tiszteletadásról, már-már vallásos áhitattal való kezeléséről szólnak a "játékok". Persze, lehet belevinni többet is, például ha a tiszteleten és szereteten túl konkrét vonzalmat érzel valaki iránt, megpróbálhatod ezt is kommunikálni, érintéseddel, szemkontaktussal, vagy pusztán gondolataiddal. Hogy ez azért ne legyen ilyen bonyolult, a szünetben (amikor már a lehetséges párkombinációk nagy része lefutott), és a végén is alkalom nyílik arra, hogy megszólíts valakit, és akár konkrétan meg is lehet pengetni egy más körülmények közötti találkozót.
Úgy láttam, nem a kétségbeesett társkeresők járnak ide, én sem arra hajtottam, hogy az este végén legyen 3-4 telefonszámom, és így növeljem annak az esélyét, hogy talán az egyikből "lesz is valami".
Egyet elkértem, megkaptam, és pár nap múlva egy teaházban találkoztunk is.
A pár nap alatt magamban elképzelhettem volna sok-sok lehetséges kimenetelt, onnan kezdve, hogy az utolsó pillanatban egy SMS-ben tudom meg, hogy "bocs, mégse", a "mindenkire ráfér a szex, szóval kezeljük felnőtten" szvinger-verzión át, a mélységes lelki katarzisig.
Gondoltam rá, hogy ha lehet, akkor több is legyen azért, mint teázgatás, de nagy különbség van aközött, hogy gondoltam rá, és aközött, hogy elképzeltem-e ezt valójában.
Ugyanis nem képzeltem el!
Nem vizualizáltam mást, mint egy jó beszélgetést, egy kedves, szimpatikus nővel. No, persze, néha-néha bevillant, mi is lehetne még az estében (pl. egy csókig el tudtam jutni), de nem képzeltem el meztelenül, vagy akár alsóneműben, és nem is próbáltam. Így teljesen pozitívan fogadtam, hogy minden jó, amit elképzeltem, valóra is vált, sőt! Nagyon örültem neki, hogy annak ellenére, hogy nyilván meg kellett magyaráznom, miért pont ő, és mit is szeretnék (és nyilván hazugság lett volna olyat mondani: "ööö, hát én csak tényleg teázásra gondoltam..."), és annak ellenére, hogy hamar leszögeztük, hogy ez a kapu zárva lesz, tényleg jót beszélgettünk, és volt valami a levegőben, ami nem az a szokásos vibrálás ugyan, ami tipikus "esélyes" kapcsolatok kezdetén van, de valami határozottan pozitív.
Később, amikor hazasétáltam, már tudtam is, hogy mi: ez az a fajta jó érzés, amikor póz nélkül ülsz valakivel szemben, és a férfiasságod természetesen éled meg. 1: semmi taktikázás. Semmi olyasmi, hogy amúgy nem is érdekel a másik, és csak várjuk, mikor ugrik ki a nyúl a bokorból. 2: ha nem jön össze, semmi durca (akkor minek adta meg a számát?!), és semmi pánik (ez még nem jelenti azt, hogy én egy béna lúzer vagyok, csak épp nem vagyok "jó metszéspontban") 3: ha az első két pont megy, nem kell szégyellni, hogy akkor már megint én vagyok az, akiből azt nézik ki, hogy kedvesen meg tud hallgatni, és még talán meg is tud érteni. Ha egyszer ilyen vagyok, ezt sugárzom, talán el kell fogadni, nem? Inkább, mint minden áron bizonygatni - főleg magamnak -, hogy "oké, kislány, én meghallgatlak, érzékeny is vagyok ám, de az ágyban meg egy szexgépezet, majd csak várd ki a végét!"
Ha erre a részre is kíváncsi lenne, biztos meglenne rá az alkalom, ha meg csak őszintén örül annak, hogy beszélgetni is lehet pasikkal, akkor én örülök annak, hogy engem ebben partnernek tart.
Szóval boldog vagyok, hogy egy évek óta viselt maszkot - ami kurva szarul állt nekem amúgy is - sarokba dobhattam.
Tök "véletlenül" épp 3-án lesz a Vaku Playback Társulat következő fellépése, ami - gondolom a farsangi időszak fényében - a fő ihletadó témának a maszkok-álarcok-szerepek csapást jelölte ki. Érdekes, mi?
Azóta amúgy volt még egy "randi" (egy másik lánnyal, nem ugyanabból a körből). Ez előtt ugyan már kicsit többet vizualizálgattam, de aztán ebből sem lett más, mint tea és beszélgetés.
Ezt csak azért írom, mert itt megint annak van jelentősége, hogy bár elvileg "csalódottan" mehettem volna haza, megint mosolyogtam, mert megint átmentem az egyes, kettes és hármas ponton, magam részéről úgy érzem teljesen vállalható voltam, és még ráadásul úgy is éreztem, nekem épp az volt a szerepem (ha mindenképp valamilyen szerepet kell osztani), hogy megerősítsem kicsit egy-két gondolatban, amik talán mostanában ébredeznek benne, de még bátortalan, bizonytalan. Ha valamelyest biztatást adhattam neki, annak máris örülök. (Ha ő teljesen másképp látta az esetet, az is lényegtelen az én szempontomból, én így éltem meg most, és ez nekem így kerek.)
Mind a két esetet felfoghatom karmikus tisztálkodásként is, aminek akkor lehet jelentősége, ha lesz még pár hasonló teadélután, mielőtt nem csak a "bennem lévő isten", hanem a fizikai síkon megjelenő "eszközkészlet" is kap némi tennivalót. Ahogy én bántam már nagyon szégyenletesen nőkkel, és akarva-akaratlanul romboltam inkább, most talán két helyre be tudtam csúsztatni egy-egy fontos építőkockát is.

És, ide tartozik kicsit, bár már nem a nőkhöz, hanem csak a vizualizációhoz: a második teázás utáni este volt egy olyan álmom, ami nagyon "erős kép", és szöges ellentétben áll azokkal az álmokkal, ahogy a Föld, az emberiség jövőjét szoktam látni. (Ugyanis elég gyakran voltak világvége-álmaim, ahol teljesen sivár, szürke környezetben küszködünk a puszta túlélésért.)
A mostani álom egy részlete, lényege:
Megyek fel egy sziklába vájt, vagy csak terméskövekből rakott lépcsőn, ami kicsit havas, szóval vagy tél van, vagy magasan vagyok. Utóbbi inkább, ugyanis amikor felérek, egy hegyi sziklaösvényre lyukadok ki. Szembejön egy terepjáró, félreugrok, könnyedén, ruganyosan. Annyira könnyedén, hogy puszta játékból fel is szaladok egy sziklakiszögellésre, hogy ott megegyek egy szendvicset reggelire. Innen tökéletesen látom a tájat: sziklák, amik távol vannak, és a sziklákat borító erdőnek (innen mohával benőtt köveknek látszanak), amelyeknek épp csak a tetejét teríti be a felkelő nap. (A kép nagyon éles, most is jobban emlékszem rá, mint pl. bármelyik túrázás közben látott panorámára!) A szerpentin alatti völgyben egy tó, szintén sziklás parttal, de a víz sekély és teljesen tiszta. Érzem ekkor, hogy fázik a hátam (álmomban két pulcsi volt rajtam, a valóságban csak egy, de biztos hideg volt a szobában), de nem akarok mozdulni, csak befogadni a látványt, amiben már ekkor emberek is felbukkannak. Egy srác hasast ugrik egy gumicsónakra, ami a tó vizén úszik. Belelóg a keze, lába a vízbe, ami nem gőzölög, tehát hidegnek kell lennie, de ez nem zavarja, boldogan siklik a lendülettől. Aztán több fürdőzőt veszek észre: van a ki félmeztelen, de a legtöbben afféle száriban, vagy keleties fátyolszerű gúnyákban vannak, úgy sétálgatnak a vízben, és láthatóan cseppet sem fáznak! Eközben én megint érzem a hideget a hátamon, még ránézek egyszer egy nőre, aki egy lapos kősziklán ül a tóparton és kicsavarja a vizet a sáljából, és aztán ennyi...
A lényeg a szépség, és a zavartalan béke, ami végig uralkodott az egész álomrészleten, és a biztos TUDAT, hogy mindez nem a múltban történt (múltbéli dolgokról is szoktam álmodni), hanem a jövőben.
A jövő lehet szép, ehhez csupán annyi kellene, hogy képesek legyünk egyre többen ilyen szépnek elképzelni. Érdekmentesen, békésen.
Nehéz!
Nekem is nehéz még, de a két "furcsa" találkozásom alatt megtapasztalt (számomra eddig nehezen elképzelhető) jóságom legalább egy álomban elérhetővé tette.
Én pedig csak azért írom le ezt, hogy remélem nem mindenki fog ezek miatt teljesen zakkantnak képzelni, hanem talán lesz egy-két pozitív gondolat benne is, de ha nem is: én ez alatt az idő alatt is, amíg ezt leírom, meghosszabbítom a pozitív érzést magamban.
És ez is egy építőkő!