Fordítva: ‘Dod yn ôl at Fy Nghoed’... ... Egyensúlyt és közösséget találni a természetben

 

‘Dod yn ôl at Fy Nghoed’... Egyensúlyt és közösséget találni a természetben

Eredeti cikk >>> ITT  (Kicsit kapkodtam vele, legyen úgy inkább, hogy szabad fordítás, bocs, ha zavar valakit!)

Van egy gyönyörű kifejezés az ősi welszi nyelvben: ‘Dod yn ôl at Fy Nghoed’. Szó szerinti fordítása: "visszatérni a fáimhoz", de mélyebb jelentésébe az is beletartozik: "visszatérni egy kiegyensúlyozottabb lelkiállapotba.".

Amikor úgy érezzük, minden a feje tetején áll, megtántorodtunk, magányosak, elszigeteltek vagyunk, arra vágyunk, hogy bárcsak "visszatérnénk a fáinkhoz", a velük való közösséggünkhöz. A nedves, tápanyagdús talajba, ahol fejlődhetünk, egy olyan helyre, ahol gyógyulhatunk, erőre kaphatunk és regenerálódhatunk. Nem véletlen ez. Azt hiszem a valódi kiegyensúlyozottságra a fák között találhatunk, az erdő az egyike azon helyeknek, amik a leginkább segítenek a gyógyulásban, terápiában. Mind képletesen, mind a gyakorlatban, a fák egyensúlyi állapotba segítenek, nyugtatnak, gyógyítanak és mindezzel egy olyan "visszataláláshoz" segítenek, amit régen elfelejtettünk.

Mindig is tudtuk, milyen pompás hatással van ránk a jelenlét megtapasztalása a természetben. Évszázadok óta. A madárdal, a tavaszi virágok illata, a nyári levek által megszűrt napfény, egy csermely csobogása, a bomló avar meleg illata vagy a frissítő, tiszta erdei levegő - ezek mindig is segítettek felébreszteni az érzékeinket, lassítani, kicsit leválni a modern technológiáról és egy vígasztaló ölelésbe zárni. A természet mélyén enyhülhetnek aggodalmaink, szorongásaink, tisztábban gondolkodhatunk, visszatérhetünk jobb kedvünkhöz és visszanyerhetjük energiánkat és életerőnket. Jobb alváshoz is segít és még azt is kimutatták, hogy csökkenti olyan betegségek hatását, mint a rák, sztrók, gyomorfekély, szorongás és depresszió. Egy igazán regeneratív ökoszisztéma közepén saját magunk megújulásához juthatunk el - felfrissülve, élénkebben, szinte újászületve távozunk.

Itt Wales-ben, egy őshonos lombhullató erdő szélén kertészkedünk és gazdálkodunk a közösségünk számára. A két holdas, regeneratív alapon működő birtokunk égerrel, galagonyával, kősissel és magyallal van körülvéve és ősi tölgyeserdők termékeny földjének közelében van. Maga a kert is lassan erdőkertté fejlődik, ahogy a diófélék és gyümölcsfák nőnek és a vertikális tér kitöltődik az évelők trülete mellett. Azokon keresztül, akik megfordultak nálunk, megtapasztaltuk, hogyan hat a fizikai munka, friss levegő, a talajjal való éritkezés és mindaz a közös cél felé fordulás az önbizalom, egészség és általános "jóllét" növekedésére. Amikor önkénteseket fogadunk a kerti munkákhoz, mindig bíztatjuk őket, menjenek ki az erdőbe is, lassuljanak, tegyék kicsit félre a "mindenképp valamit csinálni!"-felfogást egy időre! Hogy fejlődjék ki az a fajta rokoni kapcsolat, ami annak feltétele, hogy "jó gazdák" legyünk, egy pozitív kapcsolatban a Földdel és ezzel felvértezve válaszolhassunk a mai korok kríziseire.

Az "edőfürdő" egyszerű gyakorlata révén visszatalálunk önmagukhoz, valamint egy mélyebb rokonságot fedezhetünk fel a természetes közeggel, megélhetjük az "emberen túli világgal" való ősi kapcsolatunkat. Ez több, mint egy "gyorssegély" vagy egy egyszeri, receptre írt kezelés. Amikor rendszeresen találkozunk a természettel, barangolunk a fák közt, egy olyan kaput találhatunk, ami a kölcsönös viszonyt nyitja, ami által pedig helyrebillenhetünk a bizonytalan időkben és gyógyíthatjuk sebeinket. Valódi segítséget nyújt, hosszú távon.

(Fotó a cikkből)

"Egy tágabb értelemben vett életformába nőhetünk bele azáltal, hogy jelentőségteljes viszonyt építünk az "emberen túli világgal" és tápláljuk azt a rokoni kapcsolatot az ott található életközösségekkel, beleértve a talajban lakó mikroorganizmusok világát is."

(Lymarie Rodriguez, az UWTSD egyetem előadúja és mentális egészség szaktanácsadó)

Egy egyszerű erdőfürdő gyakorlat:

Érdekel a lehetőség, hogy több időt tölts az erdőben, hogy "visszatérj a fáidhoz"? Itt egy kis gyakorlat, amit legközelebb kipróbálhatsz, bármikor egy zöld környezetben találod magad, hogy behangolódhass, legyökerezhess és a jelenben érezd magad és hártrahagyd a mindennapi mókuskereked.

Először is keress egy jó helyet egy közeli kertben, parkban, vagy erdőben. A telefonod legyen kikapcsolva! Először annyit kell csak tenned, hogy terv nékül bolyongj, amerre csak visz a lábad; ezt ugye nem szoktuk meg a hétköznapokban! Ha teheted, akár vedd le a cipőd is! Hagyd, hogy az érzéseid és intuícióid vezessenek! Hgyd, hogy a tested vezessen, kövesd a szimatod! Óvatosan járj, érezz minden lépést, ahogy kontaktusba kerül a talajjal. Elsőként az illatokra figyelj! Aztán tedd át figyelmed a hangokra is: talán a madarak, vagy a lombok susogása. Következzenek a bőröd érzései: egy kis fuvallat simogat? A levegő meleg vagy hűvös? Nedves, vagy száraz? Próbálj egyre mélyebbeket lélegezni, nagyokat kortyolni a friss, tiszta levegőből! Végül az érintés jön: talán egy fa kérge, vagy ahogy egy patak vizébe mártod a kezed. Nem tart soká, míg nem kezdesz el érezni valami újat és egyben a gondolataid kiegyensúlyozódását. Még ha csak egy pillanatra is, éld meg ezt a mély jóllétet! 
Megérkeztél!

....
Ha ez tetszett, ajánlok egy másik cikket is: Így nyugtatnak meg a fák

Az alábbi fotó saját, 2018-ból, amikor még jobban voltam minden tekintetben... 

      

Fordítva: "Kedves Sir David Attenborough, nagyon szép a netflixes dokumentumfilm, de az ön „megoldásai” még jobban pusztítják a természetet"

Thomas Oudman eredeti cikke >>> ITT olvasható
Magyar fordítás: Kabdebó Noémi

Kedves Sir David Attenborough, nagyon szép a netflixes dokumentumfilm, de az ön „megoldásai” még jobban pusztítják a természetet

 

 

Kedves Sir David Attenborough!

 

Nemrég láttam Egy élet a bolygónkon című új filmjét: gyönyörű, szívszaggató dokumentumfilm természetes ökoszisztémáink hanyatlásáról világszerte. A keserű pirulához édes desszert is járt: egy lehetséges kiúttal ebből a helyzetből. De ez a desszert a torkomon akadt, amikor ön a világ többi része által követendő példaként említette Hollandiát.

Nekem mint hollandnak ez megtisztelő lenne, ha nem volna súlyos tévedés.

Ön így érvel: egyre több földet vonunk be a mezőgazdasági termelésbe, hogy ellássuk növekvő népességünket, ezzel természetes ökoszisztémákat pusztítunk el. Ennek legfontosabb példája, ahogy Borneón pálmaolaj-ültetvények látszólag végtelen sorát telepítik a Föld leggazdagabb ökoszisztémájának helyére, melynek lombkoronaszintjén testvéreink, az orángutánok élnek.

Ezért ön szerint minden erőnket arra kell fordítanunk, hogy kisebb földterületen termeljünk több élelmet. – A hollandok szakértői lettek annak, hogy minden egyes hektárból a legtöbbet hozzák ki – mondja a jól ismert, meggyőző tónussal. – Mérete ellenére Hollandia jelenleg a világ második legnagyobb élelmiszerexportőre.

Ön azt állítja, Hollandia megtízszerezte a termelését alacsonyabb növényvédőszer- és műtrágya-használat, illetve CO₂-kibocsátás mellett. Futurisztikus üvegházakban érő paradicsomot látunk, sőt vertikális növénytermesztést: 10 emeletnyi magasságig egymás fölött növő salátafejeket, lila LED-világítással.

De nem azért vagyunk az export bajnokai, mert egymásra halmozzuk a salátafejeket vagy sci-fi paradicsomot nevelünk. Az „élelmiszer”, amelynek előkelő helyezésünket köszönhetjük, nem túl jóízű: a virág az. Valójában minden energiánkat arra fordítjuk, hogy ellássuk a világ növekvő népességét virággal!

Ez pedig rengeteg műtrágyahasználattal, és CO₂-kibocsátással jár. A kertészeti exportnak köszönhetően mi használjuk hektáronként a legtöbb növényvédőszert egész Európában.

Ha a virágoktól eltekintünk, nem Hollandia a második legnagyobb élelmiszerexportőr, hanem Németország. Ön valószínűleg azért számítja bele az exportba a virágokat is, mert egy gyakran idézett National Geographic cikkből vette az adatot, amely ugyanezt a hibát követte el.

De még így is elég sok élelmiszert exportálunk, nem ez a legfontosabb hiba az érvelésben. A lényeg az, hogy Hollandia csal. Két trükk teszi lehetővé, hogy ilyen sok élelmiszert exportáljunk ilyen kis földhasználat mellett; és holland ökológusként sajnálattal kell mondanom, hogy ezeknek nem sok közük van a biodiverzitás megőrzéséhez.

 

1. trükk: import

Az első trükk: exportunk 30%-a valójában nem Hollandiában terem, hanem importáljuk. A módszer újraexportálás néven ismert. És bár Hollandia valóban termékeny, a maradék 70% alapagainak egy része is külföldről származik.

Hollandia csak saját fogyasztásához a területe két és félszeresének megfelelő termőföldet használ. Nem azért, mert egymás tetejére tornyozzuk az ültetvényeket: ezek a földek más országokban találhatók.

Hová megy a rengeteg pálmaolaj Borneóról? Hollandiába. 2019-ben Hollandia volt a világ harmadik legnagyobb pálmaolaj-importőre, India és Kína után. Ebből a pálmaolajból a világ egyik legnagyobb élelmiszer-multija, az Unilever holland gyárakban készít termékeket egész Európa szupermarketjei számára. Gyakorlatilag mindenbe olajat tesznek a kenyértől a mogyoróvajon át a samponig és a sminkekig, a pálmaolaj pedig a legolcsóbb olaj a világpiacon. Még a bébitápszerekben is pálmaolaj helyettesíti a tejzsírt.

Ez a sok feldolgozott termék Hollandia exportjának negyedik legnagyobb tétele. Az Unilever idén is hozzájárult az indonéz erdőirtásokhoz.

 

2. trükk: fosszilis tüzelőanyagok

A második trükk: a fosszilis tüzelőanyagok. Bár a mezőgazdasági területek egy négyzetméterre eső hozama nagyobb, mint 50 éve, a termelési folyamat hatékonysága meredeken zuhant. 1950-ben minden 100 J fosszilis üzemanyag, amelyet holland farmerek felhasználtak, 107 J tápértéket produkált az ökológiai folyamatoknak köszönhetően. Ez az arány ma minden 100 J fosszilis üzemanyagra 6 J tápérték. Az energiával műtrágyát gyártunk, raktárakat építünk, traktorokat hajtunk és szállítjuk az élelmiszert, amelynek nagyobb részét nem is mi esszük meg, hanem haszonállatainkat takarmányozzuk vele.

Mezőgazdasági területeink kétharmadán füvet termesztünk a teheneinknek, akik további 10-20% kiegészítő takarmányt kapnak fehérjekoncentrátum formájában, amely főleg Európán kívülről érkező szója és pálmamaghéj.

Ezzel elérkeztünk a virág utáni második és harmadik legnagyobb exportcikkünkhöz: a Németország és az EU számára előállított olcsó húshoz és tejtermékekhez.

Nem kell részleteznem a bioipar katasztrofális hatását a klímára és a biodiverzitásra: ön is beszél erről dokumentumfilmjében. A sajtoknak és rántott szeleteknek köszönhetően Hollandia a biodiverzitás-csökkenésben is dobogós helyen áll.

Ökológusként fájdalommal látom, hogy a természet folyamatosan hanyatlik körülöttem. A múlt században a holland nemzeti büszkeség jelentős forrásai voltak a láprétek, amelyek rengeteg növénynek és rovarnak adtak otthont, és ahol gázlómadarak bámulatos populációi költöttek.

A mezőgazdasági nitrogénszennyezés és a monokultúrák következtében eredeti biodiverzitásunknak már csak a 15%-ával rendelkezünk. Ha így folytatjuk, az ikonikus mezei madarunk, a nagy goda végét jelenti. A közönséges szalonka, a sárszalonka és a pajzsos cankó már alig költ Hollandiában. Ha rajtunk múlna, ezek a madarak kihalnának.

A növekvő élelmiszertermelés önmagában nem csökkenti az alultáplált emberek számát, csak több lesz az olcsó, rossz minőségű termék, és több luxusterméket fogyasztanak azok az emberek, akiknek eddig is több mint elég ennivaló jutott. A holland export nagy része más európai országokba megy, ahol most is több húst és tejterméket fogyasztanak, mint ami egészséges lenne.

 

Az üvegházi kertészet problémája

Végül elérkeztünk a paradicsom-üvegházakhoz. Ötödik legnagyobb mezőgazdasági exporttételünk a virágok, a hús, a tejtermékek és a feldolgozott termékek után a zöldségek. Az exportált gyümölcsök és zöldségek értékének nagyjából fele érkezik üvegházi kertészetekből, és ez a teljes mezőgazdasági exportnak csak a 4%-a. Ennek is más európai országokba megy a nagy része.

Ön helyesen mutat rá, hogy az üvegházi kertészet a növényvédőszerek, víz és műtrágyák használatát tekintve egyre fenntarthatóbb. Ez biztató, de az üvegházak építése nagyon drága, üzemeltetésük pedig messze a legenergiaintenzívebb szektor Hollandiában, megelőzve az acélipart is. Az üvegházi kertészet felelős Hollandia földgázfogyasztásának 10%-áért – ez a teljes holland háztartási fogyasztás fele. [A holland háztartások gyakorlatilag mind földgázzal fűtenek.]  A mezőgazdaság teljes energiafogyasztásának pedig 80%-át adják az üvegházak. Gazdaságilag ez csak azért lehetséges, mert alacsonyabb adók terhelik őket.

Miért alacsonyabb az üvegházak adója? Mert különben óriási összegeket fizetnének az energiáért.

A vertikális növénytermesztésről nincs is értelme beszélni, mert az még több energiát igényel, és még csak le sem lehet kapcsolni. A LED-világítás viszonylag gazdaságos (bár nem az a naphoz képest, ami ingyen van), de ez csak reklámszöveg. Az előnyei eltörpülnek amellett, hogy milyen nagyszámú lámpát, milyen óriási párátlanítókat és légkondicionálókat igényelnek ezek az építmények.

 

Egy szélturbinákkal teli világ – miért ne?

Ha a világ népességét üvegházi paradicsommal és vertikálisan termesztett salátával akarjuk etetni fosszilis tüzelőanyagok nélkül, akkor a világot tele kell rakni szélturbinákkal. Ezt ön valószínűleg már tudta, mert a jövőről alkotott víziójában pontosan ezt látjuk: napelemekkel teli Szaharát, és végtelen füves síkságokat, ahol a suhogó szélturbinák alatt vadállatok csordái poroszkálnak. A 21. századi Oroszlánkirály.

Ön a növekvő élelmiszerfogyasztás fő okaként a népességnövekedést nevezi meg, amely főleg Afrikában történik. De mi van velünk: a nyugati országok lakóinak óriási és folyamatosan növekvő fejenkénti fogyasztásával? Az európaiak átlagosan hétszer annyi energiát és hatszor annyi húst fogyasztanak, mint az afrikaiak, és mindkét mennyiség csak nő.

Az energiafogyasztás Afrikában is nő (a húsfogyasztás alig, sőt, néhány országban csökken), de reméltem, hogy túl vagyunk már azon a korszakon, amikor Európa Afrikára hárította át a problémáit. Ha Afrika népessége és fejenkénti fogyasztása is megduplázódna, a mi fogyasztásunk szintjét akkor sem érné el. Miért rájuk mutogatunk magunk helyett?

És miért helyeznénk az energia-parkokat épp a világ legnagyobb, nagyrészt érintetlen ökoszisztémáiba? Ön azt mondja, ezek segítenének a természeten, de nem látom, Szimba hogyan profitálna a szélturbinákból.

 

Természetbarát mezőgazdaságra lenne szükség!

Kedves Sir David Attenborough, kevesek hangja hallatszik olyan messzire, mint az öné. Amikor a holland exportot dicséri, csak az élelmiszeripar marketingszövegeit ismétli. Kérem, ne tegye! Javasoljon kemény intézkedéseket a saját fogyasztásunk visszafogására! Vonja felelősségre az Unileverhez hasonló élelmiszeróriásokat! Ítélje el a biodiverzitás kárára működő mezőgazdaságot! Nemcsak Borneón, de Hollandiában és hazájában, a Brit-szigeteken is.

Ha az európai szabályozás arra törekedne, hogy megfelezzük a hús- és tejfogyasztásunkat a szezonális zöldségek javára, nem lenne szükségünk élelmiszerbehozatalra, miközben egészségesebb életet élnénk és a mezőgazdaságunk környezetbarátabb lenne. És az Európai Uniónak ez hatalmában áll, hiszen évtizedek óta befolyásolja a gazdák választásait a támogatásokkal, amelyek az EU költségvetésének csaknem 40%-át teszik ki. Dönthetünk máshogy.

A holland import és export nélkül az Európán kívüli világnak nem kevesebb, hanem több ennivalója lenne, és nem kevesebb, hanem több ökoszisztéma maradna érintetlen.

És mivel a mezőink vadvirággal és madarakkal lennének tele, nem lenne szükségünk vágott virágokra ahhoz, hogy természetre emlékeztessenek minket. Ez nem egy utópisztikus látomás: vannak még gazdák Hollandiában, akik megmutatják, hogy lehetséges.

Ön most 94 éves. Remélem, hosszú életet fog élni; de nekünk sietnünk kell, hogy a túlélésünket újabb David Attenborough-filmek nélkül is biztosítsuk.

Fordítva: A pázsit a legjobban öntözött "termény" Amerikában. Le kell ezzel számolni!

A pázsit a legjobban öntözött "termény" Amerikában. Le kell ezzel számolni!

Eredeti cikk: ITT (érdemes legörgetni a végére, van egy jó 4 perces videó is)

   Mint új tulajdonosnak, a preferenciáim a házkeresésben valószínűleg elütöttek attól, amit a nagy többség igényel: olyat kerestem, ahol a lehető legkisebb a begyepesített terület.
   Tulajdonosnak lenni egyre ritkább kiváltság, és biztos akartam lenni abban, hogy a kicsike földem javítja a városom, és persze a nagyobb léptékű környezet minőségét. A város, St. Paul, Minnesotában, azzal címkézte fel magát, hogy "Amerika legélhetőbb városa". Szeretném ezt a kijelentést valóssá tenni. A stratégiám: kiiktatni a füves pázsitot, amint csak lehet.

   A pázsit persze rendelkezik jó oldallal is: a zöld terek enyhítenek a városi hőszigetek jelenségén, kissé csökkentve az egész agglomeráció átlaghőmérsékletét. Segíthetnek a talajvíz kezelésében és csökkentik a villámáradások esélyét, és persze növény a fű is, egy kicsike széndioxidot is megkötnek a levegőből. Plussz, nyilván jó hancúrozni rajtuk.

   De mindent egybevetve károsak a bolygónak. A pázsitfüggőségünk azt eredményezi, hogy a kerti gyep a legeslegnagyobb öntözött "termőterület" Amerikában, nagyobb, mint a kukorica, búza és a gyümölcsösök együttvéve. Egy NASA kutatásban, 2005-ben, kimutatták, hogy 63.000 négyzetmérföldnyi pázsit található az államokban, ami nagyobb, mint Georgia állam területe. Ennyi gyepet életben tartani azt jelentheti, hogy a lakossági vízfogyasztás 50-75 százalékát a locsolás emészti fel.

   A fűnyírók zabálják a benzint és szennyezik a levegőt: az USA lakossága évente nagyjából 17 millió gallon benzint tankolnak bele a fűnyíróikba. Több tízmillió kilónyi műtrágya és gyomirtó is elfogy a szép pázsit érdekében.
   Mindez persze nem olcsó mulatság. 36 milliárd dollár megy el csak erre, évente. Ez 4,5-szer nagyobb összeg, mint a Környezetvédelmi Hivatal éves büdzséje. 
   Amerikában az így pázsitosított területekben rengeteg lehetőség lenne, de most ez mind kárba vész. Itt az ideje, hogy megbélyegezzük a klasszikus túlöntözött, túlműtrágyázott, túl gyakran lenyírt előkerti pázsit kultuszát! A túlfogyasztás eme szimbólumát, ami már túl régen uralkodik.

   Minnesota a kevés helyek egyike, ahol ez a fajta pázsit túl sok rásegítés nélkül képes fennmaradni. De még így is eltörpül az ilyen zöld felület hatása az őshonos fűfélékhez képest, ha a cél az ökolábnyom csökkentése lenne. Ugyan minden fűféle kivon széndioxidot a levegőből, és megköti a talajban, de az őshonos fajoknak sokkal mélyebbre nyúlnak a gyökerei, így sokkal hatékonyabban végzik ezt.
   Olyan területeken, mint pl. Dél-Kalifornia, nincs létjogusultsága a konvencionális gyepnek. És a jelenleg tapasztalható súlyos aszályok miatt a városi tanácsok már pénzzel támogatják a tulajdonosokat, hogy pázsit helyett őshonos fajokkal borítsák a kerteket, vagy kőzetlapokkal próbálják a talajnedvesség párolgását gátolni.

   Az olyan kert, amelyet őshonos fajokkal ültetünk be, élőhelyet biztosít a rovaroknak, madaraknak, és minden más helyi fajnak. A kert, amely élelmiszertermelésre van berendezve, elláthat egy családot, és szomszédsági kötelékeket hozhat létre. Akár munkahelyet is teremthet, amennyiben valakinek nincs érzéke, vagy ideje ezt művelni. Amikor mindent egy kalap alá veszünk, szinte minden megoldás jobb, mint a pázsit, kivéve persze, ha lebetonozzuk az egész területet.

   Az én gyepem napjai, mint a fű-alapú ökosivatag, meg vannak számlálva. Terveim a telkemre: gyümölcsfák, konyhakert, őshonos növények. Elég kis projekt, hogy magam is kezelni tudjam, még úgy is, hogy egymagam nevelek két gyermeket.
 

Fordítva: A klímaváltozás megállításához a kapitalizmus eltörlése szükséges. Van gyomrunk hozzá?

A klímaváltozás megállításához a kapitalizmus eltörlése szükséges. Van gyomrunk hozzá?

Eredeti cikk: ITT
Magyar fordítás: Kováts Dóra (Singer On A Bike)

A szabályozások finom módosítása nem elég, ehhez az egész rendszer újragondolása szükséges, beleértve a kapcsolatunkat a tulajdonlással, munkával és a tőkével.

   

 ‘A kapitalizmus kerekeinek olajozottsága fontosabb még az erdőtüzeknél, árvizeknél és hurrikánoknál is’ 

A klímaváltozással kapcsolatos aktivizmus egyre nagyobb teret nyer a fiatalok körében, mint például a 16 éves Greta Thunberg , az iskolai klímasztrájk meglepetés arca, kinek mozgalma sok ezer gyereket vitt az utcára, azt követelve a szüleik generációjától, hogy viseljenek felelősséget a számukra is élhető bolygóért. Elnézve a jelenlegi politikai intézményeket, egyre inkább úgy tűnik, hogy ezek csak a változás akadályai. A globális felmelegedés következményei kiléptek a csupán teoretikus és előrejelezhető zónából a valóságba az elmúlt pár évben, de ezt nem követték egyre sürgetőbb változások. A kapitalizmus kerekeinek olajozottsága fontosabb még az erdőtüzeknél, árvizeknél és hurrikánoknál is.

Napjaink gyermekei, ahogy politikailag egyre tudatosabbak lesznek, sokkal radikálisabbak szüleiknél, egyszerűen mert nem marad más választás számukra. Ez a növekvő radikalizmus meglepő sok ember számára. Az Új Zöld Egyezmény (Green New Deal, GND), ami legfőképp a 29 éves Egyesült Államokbeli Alexandria Ocasio-Cortez képviselővel hozható jelenleg összefüggésbe, a “szabad piac támogatói“ körében hatalmas felfordulás okozott, akik minden erővel próbálják elnyomni, azzal érvelve, hogy nem más, mint egy trójai faló, ami csupán a marxizmus új előretörését próbálja megteremteni a klímaszabályozás hullámán.

 A kritika nevetségesen hangzik. Részben mert a GND messze van az igazán radikálistól és már így is egy kompromisszumos megoldást takar, de főként mert a radikális gazdasági változások nem az apróbetűs rész, hanem a fő pont. A klímaváltozás a jelenlegi gazdasági és ipari rendszer egyenes következménye. A GND-szerű javaslatok azért házasítják össze az új környezetvédelmi szabályozásokat a szociális reformokkal, mert a hőmérséklet „abszolút katasztrofális” szint alatti tartásához szükséges zavar szintje alapvetően, a strukturális alapoktól kiindulva inkompatibilis a status quo-val.

Most még, ha nagyon összeszedjük magunkat 2030-ra, épphogy 1.5C fok alatt tudjuk tartani a melegedést. Ez a ”rossz, de kezelhető” terület. Ha nem vagyunk képesek megtenni ezt az erőfeszítést, a világ átlép olyan hőmérsékleti tartományokba, ami az ökoszisztéma összeomlásához, az óceánok elsavasodásához, tömeges elsivatagosodáshoz, és a tengerparti városok elsüllyedéséhez vezet.

Egyszerűen meg kell próbálnunk bármit megtenni, hogy megállítsuk ezt. A szabályozások finomállítása, mint például a karbonadó nem lesz elég.  Alapvetően kell átgondolnunk a kapcsolatunkat a tulajdonjoggal, a munkával és a tőkével. Az ipari gazdaság drámai átrendezése hasonlóan nagy változásokat igényel a jóléti állam esetében. Olyan dolgokról kell döntenünk, mint az alapvető jövedelem, nagyarányú állami munkaprogramok és sok minden más, hogy a bekövetkező rendszersokk ne hagyja a populáció hatalmas tömegeit nyomorban és éhezésben. Talán még alapvetőbben, nem kezelhetjük tovább a jóléti államot az állítólagosan tétlen alsóbb rétegek fegyelmezésére használt eszközként. A rendszerünket át kell formálnunk, hogy a mostaninál humánusabb módon tekintsünk a munkanélküliségre, szegénységre és a migrációra.

Sajnos a gyerekeink pechére, azokat az embereket kell meggyőzniük ezekről, akik nagyon is jól jártak a rendszerből, és ez erőteljesen arra ösztönzi őket, hogy tagadják, bármi gond is lenne. Joke Schauvliege, egy belga környezetvédelmi miniszter már le kellett mondjon, miután hamisan állította, hogy a belga állami rendészet arról tájékoztatta, a Belgiumban zajló demonstrációk mögött „szellemek” vannak.

Az elit e konspirációja, az állítás, hogy egy valódi tömeges megmozdulás egyszerűen nem létezhet és kell lennie valami mögöttes irányító ügynöknek, csak egy módja a jelenlegi rendszert irányítók politikai manipulációjának, hogy a saját kezükben tartsák a hatalmat.

A manipuláció (gaslighting) kifejezést nem használom minden nap, mert az érzelmi bántalmazás egy valódi megtestesülése, ahol a bántalmazó tagadja a valóságot, és az áldozat a végén kétségbe vonja a saját épelméjűségét, és ezt nem szabad túlhasználni. Azonban küzdelmet jelent bármi más szóval összegezni azt, amikor „értelmes” felnőttek megerősítik korábbi stratégiájukat egy, az általunk látott világgal semmilyen valóságot nem mutató politikai valóság megkreálásában.  Ez Groucho marxizmusa, nem Karl-é: „Kinek hinnél inkább? A komoly politikai szakelitnek, vagy a saját, hazudó szemednek”?

Dianne Feinstein egyesült államokbeli szenátor találkozása iskolásokkal, akik azért indítottak petíciót, hogy tegyen az ügy érdekében, futótűzként terjed, mert lenézően beszélt hozzájuk, csupán mert azt kérték, egy számukra is élhető bolygót hagyjon hátra. “Már 30 éve csinálom ezt,” mondta, “Tudom, mit csinálok.” A nyilvánvaló válasz, természetesen, hogy 30 évig elrontani a dolgokat már elég volt, kösz. A hosszú hivatali idő eredmények nélkül nem jelent egyet a szakértelemmel.

Ez egy kemény és keserű pirula, amit a politikai szaktekintélyeknek le kell nyelniük, akik határozottan tartják magukat a kormány mögött. Egyre inkább nyilvánvaló, hogy a taktikázásaik az időnyerésen kívül semmi másra nem voltak jók, de továbbra is ragaszkodnak ahhoz az állításhoz, hogy a fiatalok nem értik ezt és ez nem ilyen egyszerű. Élő megtestesítői annak a híresNew York-i karikatúrának, ahol egy öltönyös figura ül egy poszt-apokaliptikus tájban, és azt mondja a közönségnek „Igen, a bolygót elpusztítottuk. De egy gyönyörű pillanatig hatalmas vagyont teremtettünk a részvényeseknek.”

Ez a valóság a hatalmon lévők érdekeivel ellentétes. Bármilyen jelentőségteljes szabályozás fel kell, hogy bolygassa a kialakult elit és a politikai donor szervezetek rendszerét. Bármi olyan szabályozás, ami nem dühíti fel ezen embereket, hiábavaló. Azt színlelni, hogy kompromisszumokkal kijutunk ebből a lyukból miközben egy varázslatos technológiai áttörésre várunk, ami szinten tartja a hőmérsékletet, miközben mi semmit nem veszítünk, több, mint szándékosan tudatlan. Ez alapvető etikai kérdés.

A mai klímasztrájkolók nagy része még 30 sem lesz, mikor eljön a 1,5C fokos határidő 2030-ban. Egy egyszerű kérdés figyelembe vételét kérik csupán: többet ér-e a jövőjük, mint a hírnevünk fenntartása? Mi a válaszunk erre?

• Phil McDuff writes on economics and social policy

Fordítva: A Föld egy halálspirálban van. Csak radikális cselekvés menthet meg minket

A klímakatasztrófa gyors és kiszámíthatatlan következményekkel járhat. Nem óvatoskodhatunk tovább a rendszer szélén, azt remélve hogy az apró lépések elkerülhetővé teszik az összeomlást

George Monbiot eredeti cikke : ITT

Magyar fordítás: Kováts Dóra ( Singer on a Bike )



(Az illusztráció az eredeti cikkből csatolva.)

Egy olyan pillanat volt, ami megváltoztat egy életet. Egy, az Extinction Rebellion által múlt héten szervezett sajtótájékoztató mi, a két újságíró nekiszegeztük a kérdést a szervezőknek, hogy céljaik vajon reálisak-e. Olyan követeléseik voltak, mint például az Egyesült Királyság szénkibocsátásának nullára redukálása 2025-re. Nem lenne jobb, kérdeztük, inkább valami köztes célt kitűzni?

Egy fiatal nő, Lizia Woolf szólalt fel. Korábban nem beszélt, de a hangjában érezhető szenvedély, szomorúság és düh teljesen magával ragadó volt. “Mire kér engem, egy 20 évest, akinek el kell fogadnia a jövőjét és az életét? … Ez egy vészhelyzet. Amikor ilyen kérdéseket tesz fel, mit szeretne, mit érezzek?” Erre nem volt válaszunk.

A lazább célkitűzések talán reálisabbak politikailag, de fizikailag irreálisak. Csak olyan változások elengedőek elkerülnünk a létezésünket fenyegető eseményeket, melyek a helyzet súlyosságával egyező mértékűek. A reménytelen realizmus, a problémának csupán érintőleges piszkálása juttatott minket ebbe a kalamajkába. Nem várhatjuk, hogy kijuttasson belőle.

Közéleti szereplők gyakran beszélnek és cselekednek úgy, mintha a környezeti változások lineárisak és fokozatosak lennének. De a Föld rendszeri rendkívül bonyolultak, és a bonyolult rendszerek nem reagálnak lineárisan a rájuk nehezedő nyomásra. Amikor ezek a rendszerek kölcsönhatásba lépnek (mert a világ atmoszférája, felszíne és életformái nem ülnek tétlenül a saját kis dobozukban, mely megkönnyíti a tanulmányozásukat), a változásra adott reakcióik eléggé kiszámíthatatlanná válnak. Apró változások hatalmas hullámokat vethetnek.  A fordulópontok általában rejtve maradnak mindaddig, míg át nem léptük őket. Olyan hirtelen és mélyreható változásokat tapasztalhatunk, hogy a folytatás lehetősége nem biztosított.

Csupán egynek kell a számos létfenntartó rendszerből, melyre támaszkodunk – talaj, víztározók, eső, jég, szél és áramlatminták, beporzók, a biológiai bőség és diverzitás – megszűnnie ahhoz, hogy az egész elkezdjen szétesni. Például amikor az északi sarkköri jég olvadása elér egy bizonyos pontot, a pozitív visszacsatolás, amit ez kivált (mint hogy a sötétebb víz több hőt nyel el, a felolvadó állandóan fagyott altalajból metán szivárog, eltolódik a sarki örvény) megállíthatatlanná teheti az elszabadult klímaösszeomlást. Amikor a korai driász korszak végetért 11600 évvel ezelőtt, a hőmérséklet mindössze egy évtized alatt 10 C fokot emelkedett.

Nem hiszem, hogy egy ilyen összeomlás még ne lenne elkerülhető, vagy hogy egy ehhez mérhető válasz technikailag vagy gazdaságilag lehetetlen lenn. Amikor az egyesült államok 1941-ben csatlakozott a második világháborúhoz, hónapokon belül lecserélte a polgári gazdaságát katonaira. Ahogy Jack Doyle írja regényében, a  Taken for a Ride-ban, “Egy év alatt a General Motors kifejlesztett, felszerelt és az alapoktól teljesen felépített 1000 Avenger és 1000 Wildcat repülőgépet… Csupán egy évvel az után, hogy a Pontiac tengerjáró-ellenes rakétákra szóló szerződést kapott a tengerészettől, a cég elkezdte leszállítani a teljes készletet a rakétahordozó-anyahajókra az egész világon. És ez még a azelőtt történt, hogy a fejlett informatikai technológia mindent felgyorsított volna.

A probléma politikai. Egy, a szociolgógia professzor Kevin MacKay tollából származó érdekfeszítő analízis határozottan állítja, hogy az oligarchia az alapvető oka a civilizációs összeomlásnak, és nem a szociális bonyolultság vagy az energiaigény. Az oligarchák általi irányítás, mondja, eltereli a racionális döntéseket, mert az elit rövidtávú érdekei gyökeresen eltérőek a társadalom hosszú távú érdekeitől. Ez megmagyarázza, a korábbi civilizációk miért omlottak össze „annak ellenére, hogy megvolt a kulturális és technológiai tudástáruk a krízisek feloldására”. A gazdasági elitek, melyek a társadalmi működés zavaraiból szereznek hasznot, megakadályozzák a szükséges megoldásokat.

Az oligarchák irányítása a vagyon, a politika, a média és a közéleti társalgás felett megmagyarázza a teljes intézményi csődöt, ami jelenleg a katasztrófa felé sodor minket. Gondoljunk Donald Trumpra és a multimilliomosokból álló kabinetjére; a Koch testvérekbefolyására amikor jobboldali szervezeteket pénzelnek; a Murdoch birodalomra és annak masszív hozzájárulására a klímatagadáshoz; vagy az olaj és gépjármű vállalatok lobbijára, ami megakadályozza a gyors átállást az új technológiákra.  

Nem csak a kormányok nem válaszoltak a problémákra, habár ott látható a legnagyobb bukás. Az állami műsorszolgáltatók szisztematikusan leállították a környezettel kapcsolatos tudósításokat, miközben hagyták, hogy kétes pénzelésű lobbisták hozzáértő színében tűnjenek fel a beszélgetések során és eltereljék a közéleti diskurzust, tagadva a ránk váró következményeket. Számos tudós inkább hallgatásba merült, minthogy elidegenítse magától a befektetőit.

Még azon szervek is ártalmas keretek között mozognak, melyek azt állítják, hogy szembenéznek jelenlegi helyzetünkkel.  Múlt szerdán részt vettem egy, az Állami döntések kutatóintézete általi megbeszélésen, ami a környezeti összeomlásról szólt. A teremben sokan megérteni vélték, hogy a folytatólagos gazdasági növekedés nem kompatibilis a Föld rendszereivel.

Ahogy a szerző Jason Hickel kiemeli, a növekvő GDP szétválasztása a globális erőforrásoktól nem történt meg és nem is fog megtörténni. Miközben 50 milliárd tonna nyersanyag az a limit, amit éves szinten a Föld rendszerei tolerálni tudnak, a világ már most 70 milliárdot fogyaszt. A jelenlegi gazdasági növekedés mellett 2050-re ez 180 milliárdra nő. A maximális erőforrás-kihasználás, összekapcsolva egy szigorú karbon adóval, ezt legjobb esetben is 95 milliárddal tudja csökkenteni: továbbra is jóval a környezeti limit felett. A zöld növekedés, ahogy a szervezet tagjai elfogadják, fizikai képtelenség.

Mindemellett ugyanazon a napon, ugyanaz a szervezet egy új közgazdasági díjat jelentett be azon “ambiciózus javaslatoknak, amik új szintre emelnék a növekedést”. Olyan ötleteket várnak, amik segítenek az Egyesült Királyság növekedési rátáját legalább a duplájára növelni. A bejelentést a szokásos fenntartható frázis követte, de a díj egyik bírója se rendelkezik olyan életrajzzal, ami egy fikarcnyi környezetvédelmi érdeklődést mutatna.

Azok, akiktől a megoldást várjuk úgy viselkednek, mintha minden mehetne az eddigiek szerint. Mintha a halmozódó bizonyítékokról nem vennének tudomást. Az évtizedes intézményi kudarc biztosítja, hogy csupán a „valószínűtlen” javaslatoknak – a gazdasági élet teljes újragondolása, azonnali hatállyal – van egyáltalán esélye megakadályozni a planetáris halálspirált. És csak azok tudnak ebben vezetők lenni, akik a bukott intézményeken kívül állnak.

Két feladatot kell párhuzamosan véghezvinni: nekiveselkedni annak, hogy elkerüljük az összeomlást, amit az Extinction Rebellion is csinál, még ha ennek esélye elhanyagolható is; és felkészülni ezen törekvések valószínűsíthető bukására, még ha ez a kimenetel rémisztőnek is tűnhet. Mindkét feladat megköveteli, hogy teljesen átértékeljük viszonyunkat az élő bolygóval.

Mivel nem menekülhetünk meg anélkül, hogy ne szálljunk szembe az oligarchikus rendszerekkel, a demokrácia és igazság mellett való kiállás, és a környezeti katasztrófa elkerüléséért vívott küzdelem egy és ugyanaz.
Ne hagyjuk, hogy ugyanazok határozzák meg a politikai lehetőségek határait, akik maguk voltak a probléma okozói!
Ne hagyjuk, azok, akiknek abszurd logikája belekevert minket ebbe a káoszba, továbbra is megmondhassák, mi az amit meg lehet tenni, és mi az amit nem!

Fordítva: Tudósok szerint az erdőirtások megállítása "épp oly sürgős", mint a CO2 kibocsájtás mérséklése

Oliver Milman eredeti cikke : ITT

Magyarra fordította: Kováts Dóra
(Akinek nagyszerű blogja itt: Singer on a Bike)

Az erdők védelme és helyreállítása 2030-ra 18%-al csökkentené az emissziót, és segítene a globális átlaghőmérsékletet 1,5 Celsius alatt tartani.

Hatalmas trópusi területek, mint például ez is, a mezőgazdaság áldozatai lesznek. 

   
Tudósok egy csoportja szerint az erdők szerepe a klímaváltozás elleni harcban nincs szem előtt a világ kormányai számára, és arra figyelmeztetnek, hogy az erdőirtások megállítása "ugyanolyan sürgős", mint a fosszilis üzemanyagok kiiktatása.

A világ erdeinek kivágása több mint 3 billió tonna széndioxidot bocsátana ki, ami meghaladja a már felfedezett olaj, szén, és gázmezőkbe zárt mennyiséget. A 40 főből álló, 5 kontinensről származó tudóscsoport azt nyilatkozta, hogy az erdők megvédése és helyreállítása 18%-ban segítené a világ kibocsátási mutatóinak a 2030-ra szükséges csökkentését, mely a klímaváltozás exponenciális erősödését hivatott megállítani.

“Meg kell védenünk és fent kell tartanunk az egészséges erdőket, hogy elkerüljük a túl nagy klímaváltozást, és biztosítsuk az erdők által nyújtott szolgáltatásokat, melyek kritikusak a bolygó és saját magunk jóléte szempontjából.” olvasható a nyilatkozatban.

A kijelentés annak apropóján látott napvilágot, hogy az ENSZ kormányközi bizottsága a klímaváltozásról ülésezik Dél Koreában, melynek végén hétfőn egy már sokak által várt jelentés adnak közzé azzal kapcsolatban, hogy lehet megállítani a világ ipari forradalom előttihez képest 1,5C fok fölé melegedését, amely a 2015-ös mérföldkőnek számító Párizsi klímaegyezmény célkitűzése.

A jelentés várhatóan az energiaszektor szükséges változásaira fog fókuszálni az erdők helyett. “Az IPCC jelentésre válaszul tudósként egyszerű az üzenetünk: Bolygónk jövője elválaszthatatlanul hozzákapcsolódik erdeinek jövőjéhez,” vonja le a végső következtetést a tudósok nyilatkozata.

A fák és az egyéb növényzet jelenleg az emberek által kibocsátott széndioxid negyedét nyelik el, ezzel enyhítve a klímaváltozás hatását.

Habár a világ nem veszti el az összes fát, hatalmas trópusi erdőrészeket vágnak ki a mai napig az Amazonban, Közép Afrikában és Indonéziában, melyek jelentős mennyiségű szenet tartalmaznak. A melegedő hőmérséklet pedig tovább növeli az erdőtüzek esélyét a magasabb szélességi fokokon, ahogy láthattuk idén nyáron is, amikor Svédország északi erdei kaptak lángra.

“A párbeszéd erdővel kapcsolatos része sokszor elveszik, és nem gondolom, hogy az IPCC jelentés eléggé kiemelné” mondta Deborah Lawrence, a környezetvédelmi tudományok egyik professzora a Virginia egyetemről, aki a nyilatkozat aláírói között szerepel. „Az erdőket majdhogynem adottnak tekintjük, de minden évben csökken az állományuk, így a szén elnyelő-képességük is csökken.

“Az erdőirtás hatalmas mértékben csökkent az Amazonban, de máshol ez nem történt meg. Ahogy az afrikai országokban egyre inkább mérséklődik a konfliktus, úgy nő a trópusi erdők kiirtásának veszélye, ami igazán aggaszt engem."

Az IPCC jelentéssel kapcsolatban várható, hogy megemlítik a szükségét annak a még nem bizonyított technológiának, amely segítségével lehetőség lesz a felégetett növényzet szénkibocsátásának föld alá temetése, vagy a szén levegőből való kinyerése, hogy tartani lehessen az 1,5C fokos célt. 
A Lawrence és más tudósok által közzétett nyilatkozat figyelmeztet, hogy az első stratégia, amit úgy ismernek, hogy bioenergia szénbefogással és tárolással (Beccs), még kipróbálatlan és megvan a kockázata, hogy tetemes mennyiségű esőerdőt irthat ki az energiatermelésre telepített erdők számára.

“Összetöri a szívem, ha arra gondolok, hogy elvesztjük az esőerdők felét a telepítéseknek, csak hogy megmentsük magunkat”, mondta. “Félelmetes belegondolni, hogy elveszik a biodiverzitás a klímaváltozás megállítása érdekében. Az esőerdők kiirtása valahogy olcsóbb, mint szélfarmokat telepíteni az Egyesült Államokban vagy a Szaharában.

Lawrence azt mondta, a kibocsátás erőteljes csökkentése a nullára 2040-re semmisé tenné a szükségét a „negatív emisszió” technológiának, ami károsítja az erdők szénelszívó, vízkészlet-és időjárás-fenntartó képességét, miközben rengeteg madár, emlős, rovar és más élőlény élőhelye szűnhet meg. “Ezen erdők nélkül egy melegebb, szárazabb világ vár ránk,” figyelmeztetett Lawrence. “Meg kell határozni egy nemzetközi árat a szénre, amivel az erdők védelmét finanszírozhatjuk. És a trópusi esőerdőkkel rendelkező országoknak nagy, összefüggő erdőterületeket kell meghagyniuk, amivel stabilizálni tudják az eső mennyiségét a mezőgazdaság számára, miközben egy kiszámítható helyi klímát tartanak fenn.”

A melegedés maximum 1,5C fokos szint között tartásának kilátásai azonban borúsak, ahogy a közelgő IPCC jelentés egyik társszerzője arra figyelmeztettet a múlt héten, hogy a világ „a közelében sincs a terveknek”, hogy elérje a Párizsban felállított kötelezettséget. 

Fordítva: A Földet nem fogjuk megmenteni az eldobható kávéspohár helyettesítésével

   George Monbiot eredeti cikke

(A képi anyagot én magam tettem hozzá)

   A Földet nem fogjuk megmenteni az eldobható kávéspohár helyettesítésével

   Inkább nagyvállalatok ellen kellene fellépni, ahelyett, hogy "zöldebb" utakat keresünk, hogy maradhatna minden ugyanígy, mert ezek a vállalatok kényszerítenek bennünket egy eldobhatóságra alapozott életmódra!

   Hiszel a csodákban? Ha igen, légyszíves állj be fegyelmezetten a sorba! Nagyon sokan képzelik, hogy mindent folytathatunk, csak épp egyik anyagot egy másikra kell cserélni. Múlt hónapban a Starbucks-tól és a Costától kérték, cseréljék le a műanyag poharaikat kukoricakeményítő alapú poharakra, és mielőtt törölték volna a Twitteren, máris 60.000 továbbosztást ért el.
   Azok, akik a felhívás mögé álltak, elfelejtették megkérdezni, vajon honnan jönne a kukoricakeményítő, mennyi termőföld kellene az előállításához, azaz mennyit szorítana ki az egyéb élelmiszerek termelése elől? Arra sem gondoltak, egy ilyen fajta ültetvényes művelés mivel jár: a kukoricatermesztés ugyanis általában komoly dózisokban adagolt gyomirtókat és műtrágyát igényel, valamint hírhedt a talajerózió okozásáról is.
   A probléma nem csak a műanyagban rejlik: inkább az eldobhatóság terjedésében. Vagy, hogy máshogy fogalmazzak, a probléma az, hogy egy olyan életstílusra törekszünk, amihez négy ilyen bolygóra lenne szükségünk, holott mindenki tudja, hogy csak ez az egy létezik, és ez az egy képes minket életben tartani. Teljesen mindegy mit fogyasztunk! Maga a fogyasztás mértéke az, amit a Föld ökoszisztémája már nem sokáig tud elviselni!

   Ne értsenek félre! A műanyagfüggőségünk valóban egy hatalmas környezetpusztító pestis, és a korlátozását célzó kampányokra szükség van, és néha még célokat is képesek elérni. De a teljes környezeti krízist nem kezelhetjük azzal, hogy egyik túlhasznált anyagot egy másikkal helyettesítünk!
   Amikor a fent említett tweetre reagáltam, a kukricakeményítő-poharakról, megkérdezték: "Hát akkor mit kéne ehelyett használni?"
   A helyes kérdés ez lenne: "Hogy kellene ehelyett élni?"
   Dehát a rendszerben való gondolkodás mára már eléggé kihalóban van.

   A tévedések forrása egyrészt a műanyagellenes kampány eredetéből fakad: David Attenborough Kék Bolygó II. sorozata. Az első hat fejezet erős és összefüggő narratívát mutatott, de a hetedik, amelyben a sorozatban bemutatott csodálatos élőlényeket fenyegető veszélyekre fókuszáltak, ide-oda csapongott. Azt állították benne, hogy "tehetnénk valamit" az óceáni élőhelyek pusztítása ellen. Nem mondták persze, hogy mit is? Semmi magyarázata nem volt, miért alakultak ki a problémák, kinek-minek a felelőssége, és hogyan lehetne ezeket kezelni.
   Az általános összefüggéstenség közepette az egyik szereplő ezt mondta: "Szerintem azon múlik, hogy mindannyian vállaljunk felelősséget a hétköznapi életben. Ez minden, amit mindenkitől el lehet várni." Ez kiváló példája annak a téves hitnek, hogy a fogyasztói életstílusnak egy tudatosabb változata majd megmenti a bolygót. A problémák szerkezeti jellegűek, egymáson alapulnak: egy politikai rendszer, amit kereskedelmi érdekek határoznak meg, és egy gazdasági rendszer, ami folytonos növekedésre törekszik. Nyilván meg kell próbálnunk az egyéni ökolábnyomunkat csökkenteni, de az említett erőkkel szemben esélytelenek vagyunk, ha csupán "felelősséget vállalunk" azért, amit fogyasztunk.
   Sajnos mind a BBC általában véve, és különösen David Attenborough kerüli ezt a megközelítést. Attenborough munkásságának csodálója vagyok, de amit a környezetvédelem terén hangoztat, azért nem lelkesedem. Egyrészt évekig fel sem bukkant ez a vonal a munkáiban. Mikor végre véleményt formált, gondosan elkerülte, hogy a hatalmon lévőket hibáztassa - inkább homályosan fogalmazott, vagy olyan problémákra terelte a figyelmet, amikért nem a nagy gazdasági szereplők a hibásak. Ez a vonulat érezhető a Kék Bolygó II-ben, ahogy a nyilvánvaló kérdéseket megkerüli.

   Leginkább az ipari halászatot kellett volna megemlíteni, amely a sorozat nagy részében bemutatott káprázatos élőlényeket "tenger gyümölcseiként" adja el. Az óceánok területén mindenhol ez az iparág, melyet étvágyunk generál, és kormányok védelme alatt áll, egy fokozatosan nagyobb méreteket öltő ökológiai összeomlásért felelős. Mégis, az egyetlen halászati terület, ami felbukkant a sorozatban, abba az 1%-ba tartozik, ahol javulnak az állapotok. Elbűvölően mutatták be, ahogy a norvég heringhalászok igyekszenek elkerülni, hogy orkákat is megöljenek, de nem hallottuk, milyen ritka az ilyen gyakorlat.
   Még a tengerben felhalmozódó műanyagszemét is nagyrészt a halászat következménye. Kiderült, hogy a nagy csendes-óceáni műanyagsziget - ami a szemetelésre épülő társadalmunk szimbóluma lett - 46%-ban elhasznált hálókból áll, és a többi rész java is egyéb halászati eszköz. Az így otthagyott halászati szerelékek jóval veszélyesebbek a tengeri élőlényekre, mint a hulladékok más formái. Ami a palackokat és zsacskókat illeti, melyek szintén szerepet játszanak a katasztrófahelyzet kialakulásában, a nagyjuk szegényebb országokból származik, ahol nincs megfelelő hulladékgazdálkodási rendszer. De mivel ezt nem említik a sorozatban, rossz helyeken keresünk megoldást.

   Ebből a félrevezetésből ered ezernyi elfajzott mellékszál. Egy prominens környezetvédő kiposztolta a garnélákról készített fotót, ünnepelve a tényt, hogy épp meggyőzte a szupermarketet, hogy nejlonzacskó helyett az ő saját dobozába tegyék be, és mindezt úgy tálalta, mint a "tengerek védelme". Az igazság viszont az, hogy a garnélák, és egyéb tengeri rákok vásárlása több kárt okoz, mint a műanyag, amibe esetleg becsomagolják eladáskor. A rákfélék halászása a legnagyobb "mellékes fogás" rátával rendelkezik, például hatalmas mennyiségű teknőst és egyéb veszélyeztetett fajokat halásznak ki a rákokkal együtt. Ha nem halásszák, hanem farmon tenyésztik, épp ugyanolyan rossz, mivel mangrove mocsárerdőket vesznek művelés alá, amik fajok ezreinek biztosítánanának íváshoz búvóhelyet.

   Figyelemre méltó, milyen szinten próbálják ezeket a tényeket a köztudat elől elrejteni. Vásárlóként bizonytalanok vagyunk, félrevezetnek, így tehetetlenségre vagyunk ítélve. Ráadásul a nagyvállalatok folyamatosan azon dolgoznak, hogy ezt éreztessék velünk. A BBC megközelítése mintha egyfajta partizánharc lenne a rendszer ellen, miközben épp ezzel támasztja alá, hogy a felelősséget folyamatosan az egyéni fogyasztókra hárítsák, és senki ne gondolkodjon a rendszerszintű változtatáson. Pedig az lenne a valóban jelentőségteljes változás záloga: civilekként, állampolgárokként politikai döntéseket követelve.

   Visszatérve a kérdésre: "Hogy kellenne élni?" : Egyszerűen!   Dehát az egyszerű élet valójában nagyon nehezen kivitelezhető. Aldous Huxley Szép új világ című könyvében a kormány lemészárolja az egyszerű életre törekvőket. Manapság nincs szükség népirtásra: biztonságosan, csendesen el lehet lehetetleníteni ezt a réteget, lehet őket zaklatni és kapukat zárni be előttük. A fogyasztás ideológiája annyira elterjedt, hogy már észre sem vesszük: ez maga a műanyag leves, amiben lebegünk.

   Az "egybolygós életstílus" nem csak azt jelenti, hogy a saját fogyasztásunkból visszafogunk, de azt is, hogy aktívan felhívjuk a figyelmet a rendszer hibáira, küzdünk ellene, ahogy csak tudunk, mivel ez a rendszer az, ami a szennyezés kultúráját promótálja. Tehát fel kell emelni a hangunk a nagyvállalatok ellen, olyan politikusokat kell keresnünk, támogatnunk, akik erre hajlandóak, és el kell ítélnünk a növekedés-alapú, mindent felfaló rendszert, amit általában csak kapitalizmusnak nevezünk!

   Ahogy múlt hónapban a "Hothouse Earth paper" - ami arra figyelmeztet, hogy közel a fordulópont, amikor a klímafolyamatok megállíthatatlanná válnak - összegezte: "Lineárisan, kis lépésekben változtatni ... nem elég már, hogy stabilizáljuk a Föld ökoszisztémáit. Széles körű, azonnali és gyökeres változtatásokra lenne szükség, hogy csökkentsük az esélyét a végzetes küszöb átlépésének."

   Az eldobható kávéspoharak, akármilyen új anyagból is legyenek, nemhogy nem megoldásnak számítanak; épp a probléma szőnyeg alá seprését jelképezik! A bolygó védelme valójában az egész világkép megváltoztatását jelenti.

........................................................................................................................
Kapcsolódó Monbiot cikk, amit szintén ajánlott elolvasni: Mindent át kell írni!

Az egyszerű életről, mint lehetőségről pedig feliratoztam korábban egy filmet:
Egyszerű út: a krízis, mint lehetőség
Érdemes talán ezt is megnézni ;)