Amikor a fák törzsén felkapaszkodik 20-30 centire és a környéken még kevés a lábnyom is, egy olyan természeti egyensúlyi állapotot pillantunk meg, ami emlékeztet: részei vagyunk egy élő, lélegző, érző rendszernek; a Földnek.
Sajnos ritkán gondolkodunk el ezen, mert egyrészt kevés ilyen direkt jel kerül elénk, mint a szűz hó, másrészt mert ilyenkor is sokaknak már kapcsolt gondolatok tolulnak az agyába egyből, az eredményt látják csak, a mögöttes folyamatot nem, vagy kevésbé.
Pl. amikor maga a hóesés történik, kevesen vannak kint, kevesen szeretik, ha az arcukba csap, a szemöldökükre vagy a bajszukra dermed a hó.
Aztán, amikor már "ott van", akkor ki a gyerekkel szánkózni, vagy a kutyákkal játszani! Termoszban a forralt bor, tea vagy kávé, a szülők csevegnek, amíg a csemete lecsúszik, a kutyások csevegnek, amíg a kutyák viháncolnak, és a hó megmarad színpadi díszletnek.
Én szeretek ilyenkor egyedül is sétálni, meg-megállni, gyönyörködni.És persze, ha esik éppen, és kevesen osztozunk a ligeten, mint territóriumon, meg tudok állni egy platán törzsénél, és "a földbe gyökerezik a lábam". Elvileg ezt konkrétan érezni kellene, a Föld magjától a gravitáció mentén, a testen át az egekbe tartó (oda-vissza futó) energiákat, és ez megtisztít, véd, "leföldel".Sajnos ilyen elmélyülésre most nem vagyok képes, meg persze mindig jön valaki, de az az egy-két perc figyelem is megéri. És addig szép, amíg nem avatkozunk bele, nem jön a sózás, meg a lapátos ember, dehát nem arra kell gondolni, hogy 1-2 nap és latyak lesz, hanem tessék kimenni, akkor amikor történik!
Tessék csak belegondolni a világba, milyen szép, még ha az egész csak illúzió is!
Az első kép nagyon tetszik!
VálaszTörlés