Vegyük inkább csak a szépet: picit belecseppentem valamibe, ami nyomokban hasonlít a kulturális életre, és ez picit elveszi a hétköznapok itteni munkásszállás/száműzetés jellegét. Meg persze újra felfedezem magam, mint alapvetően szociábilis lényt.
Pl. egy bő hónapja senkit nem ismertem, aki részt vesz ebben a pár napos rendezvénysorozatban, most meg már a "járulékos ismerkedésre" is volt példa: Az Abbey Chiropractornál véletlen összefutottam egy magyar lánnyal, akivel - mivel a csontkovács mutatott be - először váltottunk pár szót a bokagyakorlatokról, aztán ebben ki is merült volna a téma, ha nincs ez az amatőr színjátszás, mert így mondhattam, hogy egyébként szombaton hattól a Culture Boxban előadunk egy kis modern tragikomédiát, és én vagyok az egyik szereplő...
- Tényleg? De jó! Pont mostanában gondolkodtam rajta, hogy milyen rég voltam színházban (stb.)... Oks, akkor telszámcsere + e-mail cím, és küldöm az infót...
Jó-jó, most nem kell még tovább fűzni a sztorit, de pár hónapja mit mondtam volna?
- Amúgy egy mosodában dolgozom... elkérhetem a számod?
A depresszióból járt utakon nehezebb kimászni, higgyetek a mesternek!
Ez volt a fő oka, hogy amikor friss ismerősöm, Réka megkérdezte, elmennék-e egy olvasópróbára, mert az egyik szerepre pont engem tudna elképzelni, nem azt mondtam, hogy én még mindig emlékszem rá, hogy besültem egyszer magyarórán, amikor hangosan fel kellett olvasnom valamit, ami három mondatnál több volt. Okés, arra figyelmeztettem, hogy ahogy emlékszem valami színjáték-félében utoljára egy alsótagozatos anyák napi műsorban léptem fel, de mégis mi lenne ez a szerep?
- Egy ideges kis könyvelő - mondta.
- Hát, kicsi is vagyok, meg ideges is, még akár sikerülhet is - egyeztem bele.
- Jó, küldöm a szövegkönyvet.
Megmondom, picit furcsa érzésem volt első olvasás után, miért gondolta, hogy pont én legyek az a karakter, aki megjelenik egy nő házassági hirdetésére, de totál ideges, mert sosem tudott csajozni, és amúgy hipochonder is, és végig tök béna, de amikor ennek ellenére mégis úgy néz ki, hogy összejönnek a nővel, akkor el se hiszi mekkora boldogság érte, és szívinfarktust kap... :O
Bazmeg, picit kivonatolták az elmúlt pár hónapomat, mi?!
De ha jobban belegondolok, akár az eddigi életemet is... (De ezt még egy orbitális, szucid depresszió kellős közepén gondoltam...)
Az olvasópróbára amúgy igen furcsa állapotban mentem el, mivel előző nap legénybúcsú is volt, meg valami olyan szitu is rögtön utána, amit egy másféle búcsúnak is felfoghatnék, és picit megviselt ez is, plussz ráadásul mivel korán keltem, nem tudtam később visszaaludni, csak úgy, hogy rátöltöttem még a kutya szőréből...
Mondtam is:
- Nem igaz, Réka! Van egy csöves is a darabban, erre te a könyvelőt osztod rám?!
De folyékonyan olvastam, belevittem rögtön egy kis Woody Allen merítést, és megkaptam a szerepet. Picit aztán aggódtam is, hogy vajon legközelebb, tiszta fejjel menni fog-e, vagy egyszer volt Budán kutyavásár, de nem voltam gondban azóta sem :)
Pedig nem olyan könnyű ám!
Pl. első nekifutásra több szövegem volt, mint Steven Seagal-nak egy 90 perces filmben! (Később húztunk mindenki szövegéből.)
Réka komolyan vette a rendezést is, nem csak úgy, hogy csapjunk össze valamit, a lényeg, hogy mi élvezzük!
Elsőre nagyjából okés volt ez a Woody Allen sorminta, bár azon vitatkoztunk, hogy szerintem a fickó, bármilyen balfasz is, de amúgy egy kis perverz, szerinte meg inkább legyen csak simán egy izgulós kis lúzer... Aztán amikor a szöveget már úgy gyakoroltam az Irishtown Nature Parkban (ahol nem sokan járnak, lehet magamban beszélni), hogy nem is nagyon néztem a papírt, és belevittem a hipochonder-idegeskedő hanghordozást meg mozdulatokat, amennyire csak szerény képességeim engedték, akkor (kb. 2 hete) megváltozott picit a dolog, hogy az elején próbáljon meg cool lenni, majd később bújik ki a szög a zsákból! De csak próbáljon meg laza lenni, azért lehessen érezni, hogy belül izgul! Próbáljatok meg Danny Trejo-val eljátszatni egy matematika professzort, akiről amúgy a katedra mögül átsüt, hogy titokban stand up komédiást játszik a tükör előtt, de csak ha a felesége nincs otthon...
Bár... mégsem ez a jó példa... mert amúgy ha már "játszani" kell, azt gondolom, egyszerűbb lehet egy teljesen olyat alakítani, aki semmiképpen nem én vagyok. Pl. kipróbálnám, milyen lenne egy kőkemény kiképzőtiszt. Tök felszabadultan üvöltenék és aláznék mindenkit, mert ez biztos egy titkolt vágyam... :D :D
De egy 35 eves pasi, aki csajozni akar, de tök béna?! Ezt most hogy játszam el? :D
Ezért szerettem volna megkapni a csöves szerepét is plusszban, hogy legyen valami kontraszt legalább. Viszont Réka elsőre úgy képzelte el, hogy minden halott pasi a jelenete végén ott marad a háttérben, sorban leültetve, szóval kettős szerepek kizárva.
Erre most mégis én játszom a csövest is, és ez 4 nappal (!) az előadás előtt jött be, mivel egy nagyon szomorú dolog miatt nem tud mégsem jönni az a srác, aki eddig erre próbált. Okés, a hajlesznek nincs konkrét szövege, csak mimikája, meg dünnyög és bólogat, de azért tudni kell mindezt a partnerrel összhangban, és persze van a jelenteben mozgás, amit ugyanúgy meg kell jegyezni és begyakorolni...
Ja, ez a színpadi mozgás, ez is egy külön téma ám!
Mire már tudtam a szöveget, és tök jól összemondtuk egymással szemben ülve, hirtelen elfelejtettem sorokat, amikor elkezdtük játszani, és arra kellett figyelni, hogy most épp leülök, felállok, előveszem a zsebkendőm és a homlokom törölgetem, stb. Meg aztán hiába tudod azt, melyik sor jön, azért próbáld meg elhitetni, hogy nem tudtad igazából mit akartál mondani, mert a partnered szövegére reagálsz elvileg... És ar-ti-ku-lál-tan! És hangosan! Okés, ideges a karakter, és ehhez lehet nem passzol az a színtiszta hanghordozás, amivel a szózatot szavalnám el, de attól még a nézőnek meg kell értenie mit mondok... Mondtam is, ezért nem tud biztos jópár magyar színész filmben játszani, mert a kamerába is úgy ordítanak, mintha a Nemzeti színpadán akarnák elérni, hogy a nézőtér minden pontján hallják őket.... <<< Ja, és ez is! A pont-pont-pont. Ahogy ezt írásban is indokolatlanul használom, és az életemben is meghatározó vonás, hogy "lebegtetem a dolgokat", nem fejezek be semmit igazán, így Réka felhívta a figyelmem arra, hogy gyakran nem viszem le a hangsúlyt a mondat végén sem. És a magánhangzóim kiejtésével is voltak gondok, arról nem is beszélve, hogy - talán mert circa két hónapja nagyon keveset is mozgok, meg gyakran "lógattam az orrom", "fájt a szívem" és "elszorult a torkom", a légzésem nagyon sekélyes lett, és vagy kifulladtam, vagy túlkapkodtam magam levegővel, nem fújtam ki rendesen, mire a következőt kellett venni egy másik mondathoz... Szóval pl. egy egész probát szánt beszéd- és légzéstechnikára.
De valószínűleg ezek nem fognak meglátszani a darabban, mert ugye az egészre kevesebb mint egy hónap volt, csak úgy gondoltam megjegyzem, érdekességképpen.
Az utóbbi két napban már a helyszínen próbáltunk, egy csomó idő ment el pl. a berendezésre, technikai dolgokra, és közben a teremben a kiállítók pakolták fel a fotóikat, grafikáikat, és volt hogy csak azért mentem be, hogy egy másik srác jelenetében segítsek, mint súgó, szóval eléggé belehúztam, és titkon remélem, hogy valami folytatása is lesz, mert rájöttem, hogy szeretem csinálni.
De ha nem is lesz utóélete, ha másra nem, arra mindenképp jó ez az egész, hogy van eleje, meg vége, azaz nem... pont-pont-pont...
;)
Halleluja !!!
VálaszTörlés