Két szűk nap volt, vagy majdnem csak 2 fél nap, meg egy éjszaka közben: Glendalough másodjára.
Már az első is megihletett, szerintem csak ismételni tudnám magam, de azért most toldok-foldok hozzá, és egyben rákészülök ezzel egy réges-rég tervezett írásomra, aminek kb. az lesz a címe, hogy "A TTIP előszobái"., Az sajnos egyáltalán nem pozitív, de most a másik végletben vagyok talán még mindig egy picit, bár már két nap melót lenyomtam a mini-break után. (Azóta meg még többet, csak nem értem rá írni, meg netem se volt pár napig...)
Hazudnék, ha azt mondanám: feltöltődtem.
Mivel ez számomra nem olyan, mint az oxigénpalack a szkafanderen, amivel az űrhajós utána megteheti a holdsétáját, vagy megforraszthat egy panelt a műholdon. Legalábbis eddig még nem sikerült ezeket az élményeket olyan szinten csomagolni, hogy pl. válságosabb pillanatokban előkaphassam, mondjuk az alagsori mosodában, a zúgó gépek mellett, mint ahogy Edward Norton próálta behívni a zöldet az agyába (a filmben pont Írország, egy olyan képpel illusztrálva, ami abszolút nem jellemző Írországra...), amikor a lúg épp marja a bőrét, de tűrni kell!
Szóval, persze emlékszem, fotókat jó megnézni, de nem ugyanaz, nem segít... amikor a halat kiveszed a vízből, nem segít rajta sem sokat, ha néha megpermetezed egy kis vízzel, ugyan ki ne száradjanak a pikkelyek, nem igaz? De él még elég sokáig, főleg a törpeharcsa... Én talán ilyen törpeharcsa vagyok mostanában, a szárazon (Dublinban), és az ilyen kis túrák azt jelentik, hogy be-bemerítik még a szákot a vízbe.
Annyira nyilvánvaló jelei voltak, hogy itt élek igazából, ha azért az költői túlzás is lenne, ha azt mondanám: itt élek CSAK... de majdnem.
Elég sokat dolgoztam mostanában, és kivan a bokám, térdem, gerincem, ne is soroljam. Úgy kelek ki az ágyból, mint Rózsika néni, ahogy feltápászkodik a pletykalócáról, hogy "jajjistenemsegítsmeg!"
Nem ám varázsütésre szűnik meg a baj, azaz az első mohaszagolásra, vagy az általános zöld szín túlhúzására (a klasszikus szürke-barna Dublin helyett). Főleg, mivel turistaszezon van, szóval rajzottak az emberek, családostul, vagy párosában, vagy persze akadt még hozzám hasonló magányos farkas, de a kiépített útvonal a Visitor Centre és a tavak között az majdnem olyan forgalmas, mint az átlag pesti Háda turi bálabontás reggelén............
Ezért is döntöttem úgy; beveszem magam minél gorsabban az elvileg tiltott vadonba, egy olyan vízmosás mentén, ami decemberben bőven patakzott, most viszont száraz volt. A szokatlanul sok légy zavart csak ezután (kecskeszar azér bőven van, ez lehet az egyik oka ennek a jelenségnek)., Az emberek zaját hamar magam mögött hagytam, és csak mentem meredeken felfelé, minden sietség nélkül. Azt be kell vallamom még, hogy a fényképezőgép elvett némi varázst az egészből, azaz: mivel nem vagyok jó fotós, és a gép is szarakodik, viszont mindenáron szerettem volna illusztrálni a mondandóm, azaz megosztani (nagy fészes vagyok, kár is lenne tagadni), elég sok idő ment el azzal, hogy kattintgatok. Mea culpa, ehelyett is csak szívni kellett volna magamba az élményt....
Nem ragozom tovább, hogy a továbbiakban is csak úgy ösztönszerűen mentem erre-arra, és leragadtam a kajálós helynek választott patakparti csobogónál, aztán már majdnem túl késő is volt, meg néha esett is, de azért bejártam még újra a felső tó parti ösvényét, ami annyira tetszett Decemberben.
Ekkorra már általánosan jobban voltam, ami a hátam, térdem és bokám illeti, pedig ugye pont az ellenkezőjét várná az ember: hátizsákkal meredeken fel-le, biztos csak megerőltet... Ja, izomlázam lett, miután másnap is rátoltam egy hegymenetet, de épp ez a lényeg, minden spirituális (feltöltődős) részt figyelmen kívül hagyva:
Az ember nem arra van tervezve, hogy monoton üljön, de nem is arra, hogy mondjuk egy asztalnál álljon, amin törölközőket hajtogat, vagy a mángorlógépnél álljon, és hajolgasson a lepedőkért, és néha tegyen 2 lépést jobbra, kettőt balra! Ezen az se sokat segít, ha utána picit bringázik vagy gyalogol (sérülésmentesek kocognak is akár), mert az idő nagy részében úgyis arra a limitált mozgásra állnak be az inai, izmai. Gondolom ki lehet jógázni, vagy nekem a Feldenkrais jobban bejön, de pl. ez külön idő, és pénz is persze. Olyan majdnem, mint az év 50 hetében azért hajtani, hogy 2 hétig valami fasza helyen nyaralhassunk, nem?
Pl. ez a fa egy kiváló eszköz is. Nem tűnik nagynak, de volt már ugye komoly törésem pár méteres eséstől, szóval nem csak úgy felfutottam rá, hanem két lépés után hasas, aztán meg combbal, karral feljebb lehet araszolni, mint valami lajhár. Ott megint meg lehet pihenni, belsőcombbal kell szorítani, plussz az ujjaknak tökéletes kapaszkodófelület a fenyő darabos kérge, így lehet egy picit tartani a pózt, még akár comb nélkül is. Aztán szépen mindent kiengedve lecsúszni, mint a rongybaba.
Mondjuk lehet a szétnyűtt régi bakancsom is kellett, mivel a talpán keresztül simán érzem a nagyobb köveket és gyökereket, és semmi tartása nincs már, mint némelyik vadiúj túrabakancsnak, nem tudom. Meg az is jó, amikor az ember mind a négy végtagját használja néha, pl. egy meredek ösvényen, ahol gyökerekbe és páfránycsomókba kell kapaszkodni, nem csak úgy trappol a mezőkön. (Az megint csak egyfajta monotonitás, mind a testnek, mind a szemnek...) Az meg külön jó, hogy azért a talpa akármilyen kopott már a csukának, tapad még rendesen, azaz a régi bányatelepülés hatalmas kőtömbjei között is kecskélkedtem egy picit, bár a fiatalkori baleset és a 127 óra után már nem vállalkoztam nagyobb kaszkadőrmutatványokra, 1-2 kisebb gyakorlat azért belefért.
Végeredmény: az ezo-bio-öko-meditációs vonalat, a faölelgetést is beleértve, ha mind a cserepadon pihentetem, akkor is egy ilyen komplex mozgásterápia minden héten egyszer elkelne! Olyan helyeken volt izomlázam, ahol már évek óta nem, és bár elvileg elfáradtam, két-három napig a mosodai munka is jobban ment, sőt! Mivel 2 napra rá estefelé verőfényes napsütés és kb. 20 fok volt még estefelé, mezítláb "legeltettem a talpam" a környékbeli kis (amúgy fullra unalmas) parkban, a sportgypen, és ahelyett, hogy 1-2 kilométer után fájni kezdett volna, akkor ébredt csak fel igazán a lábam, és ezt éreztem egyből a tartásomon is. A végén már olyan sztrájdot nyomtam, ami majdnem kocogásba ment át!
És ezt meg is ismételtem azóta is, és innen tudom, érzem, hogy ha egyszer megszabadulok a szürkésbarnásan szögletes életformámtól, és majd kaszálni és kapálni kell néha, akkor a főd, meg a gyep megadja majd hozzá az erőt is, meg a "sugalmazást", hogyan kell, és nem az lesz a legnagyobb bajom, hogy bírom húzni az igát.
Pl. ma, ahogy végre látom, hogy befejezem a sztorit, megint kimentem a partra, letaglózva a kb. 100% páratartalomtól, és picit a nedves fűben, majd a sekély vízben gázolva "kapcsolódtam", és még ráadásul a kagylók mellett egy olyan "kincset" is találtam, amit pont Glendaloughban hagytam el: lencsevédő a géphez, amit a tenger mosott partra, hogy ne kelljen megvenni 6-8 Euróért :D
De valami még hátravan, ami már megint nagyon ködös lesz, mert még saját magam számára is nehéz megfogalmazni.
Amikor annál a tó felé hajló fenyőnél pihentem, és ölelgettem, nem ment ki a fejemől a magyar alternatív zene egyik ismertebb darabja, amit csak úgy dúdolgatni kezdtem a fejemen belül: Kontroll Csoport: Nem én vagyok
Ilyenkor mindig kérem a fákat, ugyan üzenjenek már az emberiségnek, hogy kímáljék őket, mert szükségünk van rájuk! ÉS most erre mit üzen vissza?! Nem én vagyok, aki valamit akar! Ja, így igaz... A fákat ÉN szeretném magam körül látni, feltölteni magam az energiájukkal! Önös érdek, ugye?
Ők nyerni fognak hosszú távon, amikor majd a GDP-hajszolás oltárán kivéreztetjük magunkat, ők meglesznek, köszönik szépen!
"Nekem akkor vagy a legjobb, ha már mindenkinek rossz vagy" - mondta a fa, és én ezt hallottam bele akkor:
Köszi, hogy ölelgetsz, haver, de ha a dolgok természetes rendjét vesszük, itt megmurdelhetnél, és hetek alatt a rothadó tested (ami már mindenkinek rossz) megeszik a lárvák és csigák, meg persze konkrétan lehet belekóstol egy-két varjú és róka, és aztán ezeknek a lényeknek a szara kell nekem, mint táplálék, nem a te ezoterikus szeretet-ölelésed!
Szóval, ja... vettem.
Ahogy keverni szoktam a fogalmakat, mint pl. a szenvedélyt a megszálottsággal, vagy a pihenést a dögléssel, lehet az én fa-szeretgető, avataros-"I see you"-ezoterikus megközelítésemre semmi szükség az égvilágon. Ha olyan hülyék maradunk, amilyenek most vagyunk, akkor sanszos, hogy a véget még talán megérem, de az újászületést már csak valami másik testben, esetleg csak 100.000 év múlva.
A fák addig is meglesznek valahogy, mert már most is dúdolgatják:
"Nem én vagyok, aki valamit akar; az te vagy, és nem én.
Nem én vagyok, aki valamire vár; az te vagy és nem én.
Nem én vagyok, aki valamitől fél; az te vagy és nem én."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése