Mindent át kell írni!
George Monbiot cikke 2017. november 22-én jelent meg a Guardianban.
A gazdasági növekedés mindent elpusztít. Nem megoldás, ha csak zöldítünk rajta - egy új rendszerre van szükség.
Mindenki mindent akar - hogy is működhetne ez? A gazdasági növekedés ígérete, hogy a szegények úgy élhetnek majd, mint a gazdagok, a gazdagok pedig mint az oligarchák. De máris a végsőkig kihasználjuk a bolygón rendelkezésre álló erőforrásokat. Klímaváltozás, talajpusztulás, fajok és élőhelyek eltűnése, tengernyi műanyaghulladék, rovarmageddon : mindezt a fogyasztásunk idézi elő. A kis személyes luxusunk ígérete nem valósítható meg: ehhez egyszerűen nincs elég anyag, nincs elég élettér.
De a növekedés, az persze nem állhat meg! Ez az általános politikai szlogen. Ehhez kell igazítani az igényeinket! Persze a szabad választás nevében, miközben a marketingszakemberek a legfrissebb neurológiai kutatásokat használják fel, hogyan tudnak legjobban befolyásolni. Azokat, akik ellenállást mutatnak, a média segítségével el kell hallgattatni, ahogy pl. a "Szép új világban" teszik ezt. Minden egyes új generációval növekszik a normálisnak elfogadott fogyasztás mértéke. Harminc évvel ezelőtt nevetségesnek számított palackozott vizet venni ott, ahol a csapvíz elég tiszta volt. Ma világszerte percenként milliószámra használunk pet palackokat.
Már minden péntek Fekete Péntek, és minden karácsony egyre inkább egy csiricsáré fesztiválja a pusztításnak. A hószauna, a hordozható dinnyehűtő, és a kutyáknak való okostelefon, valamint egyéb hasonló termékek mellett, melyek arra hivatottak, hogy kitöltsék az űrt az életünkben, az én személyes #extrémcivilizáció díjam a palacsintarobot kapja. Ez egy palacsintatésztával tölthető 3D nyomtató, amivel minden reggel ehetsz egy Mona Lisát, egy Tadzs Mahalt, vagy akár a kutyád seggéről készített rajzot. Valójában egy csomó helyet elfoglal a konyhában, míg rá nem jössz, hogy nem is akkora móka az egész. Effajta szemetek előállítása miatt tesszük tönkre az élő rendszereket, és ezzel együtt a túlélési esélyeinket is. Mindettől meg kéne végre szabadulni!
Azzal az ígérettel próbálnak leginkább kampányolni, hogy az úgynevezett "zöld fogyasztással" kibékíthetjük a vég nélküli fejlődést és az ökoszisztéma túlélését. De egy sor kutatás létezik már, aminek eredménye az lett, hogy nincs jelentős különbség azok ökolábnyoma közt, akik tudatosan próbálnak fogyasztani, és azoké közt, akiket ez nem érdekel. Egy frissebb cikk szerint, amely az Environment and Behaviour című folyóiratban jelent meg, azok, akik magukat tudatos fogyasztóként aposztrofálják akár több energiát is használnak, azaz nagyobb ökolábnyommal rendelkeznek, mint azok a fogyasztók, akik nem vallják magukat tudatosnak.
Mi az oka?
Egyszerű: a környezettudatosság általában a gazdagabb rétegekre jellemző. Nem a hozzáállásunktól függ a bolygóra gyakorolt befolyásunk, hanem a jövedelmünktől. Minél tehetősebbek vagyunk, annál nagyobb a lábnyomunk, függetlenül a jó szándékainktól. Akik magukat "zöld fogyasztóként" látják - a kutatás szerint - "főleg olyan cselekedetekre fókuszálnak, amik relatíve kis különbséget tudnak csak produkálni."
Egyszerű: a környezettudatosság általában a gazdagabb rétegekre jellemző. Nem a hozzáállásunktól függ a bolygóra gyakorolt befolyásunk, hanem a jövedelmünktől. Minél tehetősebbek vagyunk, annál nagyobb a lábnyomunk, függetlenül a jó szándékainktól. Akik magukat "zöld fogyasztóként" látják - a kutatás szerint - "főleg olyan cselekedetekre fókuszálnak, amik relatíve kis különbséget tudnak csak produkálni."
Ismerek aggályosan szelektívező és hulladékkerülő embereket, akik nem használnak műanyag szatyrot, pontosan kimérik, mennyi vizet forralnak egy csésze teához, aztán elmennek a Karib tengerre nyaralni és ezzel százszorosan semmissé teszik az eddigi erőfeszítéseiket. Már-már kialakult egy hitrendszer, hogy a szelektívezéssel ki lehet váltani a jogot a távoli utazásokhoz, mivel meggyőzik magukat, hogy ők már "zöldre váltottak", és nem kell törődniük a nagyobb ökolábnyommal járó tevékenységeikkel.
Persze ez nem azt jelenti, hogy nem kellene megpróbálni minden lehetséges módot, hogy csökkentsük a káros hatásunkat, csak éppen tudatában kellene lennünk a határoknak, amit egyéni akcióinkkal elérhetünk! Ha a rendszeren belül mozgunk, magát a rendszert sosem változtatjuk meg, márpedig erre lenne szükség.
Egy Oxfam kutatás arra mutat rá, hogy a világ legtehetősebb 1%-a (pl. ha valakinek a UK-ben egy kétszemélyes háztartásra évi 70.000 Font jut, máris ide tartozik) körülbelül 175-ször annyi CO2 kibocsájtást generál, mint a világ legszegényebb 10%-a. Namost hogy is képzelhetjük el, hogy egy olyan világban, amikor mindenki folytonosan magasabb vagyoni státuszra áhítozik, elkerülhető lenne az, hogy a Földet magát közben ne változtassuk halálzónává?
Vannak persze közgazdászok, akik igyekeznek bizonygatni, hogy a növekedést egyre inkább függetleníteni lehet az anyagi erőforrások felhasználásától. Namost, ez szépen hangzik, de hol is tartunk ebben?
A Plos One tudományos folyóiratban megjelent egy tanulmány, mely szerint egyes országokban ugyan viszonylagos függetlenedés megfigyelhető, "az elmúlt 50 évben nem érte el egy ország sem a teljes függetlenedést." Tehát a GDP egy egységnyi hozadéka az idők során kis mértékben kevesebb nyersanyag- és energiafelhasználással járhat, de mivel a növekedés sokkal nagyobb arányú, mint ez a kis hatékonysági mutató, így a bruttó felhasznált nyersanyagmennyiség folyamatosan növekszik. Még ennél is fontosabb, hogy az elsődleges nyersanyagoktól való függetlenedés realtív határai is igencsak végesek, mivel valamilyen szinten mindig szükségünk lesz fizikai termelésre.
Az általánosan vett éves 3%-os gazdasági növekedés a világgazdaság összméretét 24 évente megduplázza. Ez az oka, hogy az ökológiai krízis ilyen szinten láthatóvá vált számunkra. És mégis, mintha a terv változatlan lenne, azaz senki nem aggódna, hogy talán nem kéne újra és újra duplázni! Mi, akik egyáltalán törődünk a Föld állapotával, gyakran úgy képzeljük, hogy az általános emberi ostobaság ellen, valamint persze kormányok és nagyvállalatok ellen kell harcolnunk. De ezek mind csak oldalhajtásai már a probléma törzsének: vég nélküléli növekedésre alapozott rendszer, egy olyan bolygón, ami ugye nem növekszik.
Ha azt halljuk ma, hogy valami gazdaságilag magyarázható, az sajnos azt jelenti: józan ésszel nem magyarázható.
Azok az "értelmes" emberek, akik a központi bankokat és egyéb óriási pénzügyi intézményeket vezetnek, és akik a vég nélküli fogyasztásösztönző programokat normálisnak, sőt szükségesnek tartják, valójában ámokfutók és elmebetegek. Ők azok, akik porrá zúzzák az élhető környezetet, csökkentik a következő generációk túlélési esélyét, csak hogy fenntartsanak egy számadatokból álló egyenleget, amelynek egyre kevesebb és kevesebb köze van az általános jóllétünkhöz.
A "zöld fogyasztás", az anyagi erőforrásoktól való függetlenedés, a fenntartható növekedés: mind illúzió, amit arra találtak ki, hogy egy katasztrófa felé vezető rendszert próbáljanak rejtegetni. A mostani rendszerben a vagyoni kisebbség fényűzését a többség életterének elszennyezésével teremtjük meg, de ez a szenny végül mindenkit el fog borítani. Ebben a modellben a luxus és a nélkülözés ugyanannak a szörnyetegnek két feje.
Tehát új modellre, másik rendszerre van szükségünk, melyet nem pénzügyi számadatok, hanem valós fizikai korlátok szabályoznak, és a fizikai jelenségeken keresztül ítéljük meg a fenntarthatóságát is. Olyan modellre lenne szükség, melyben a növekedés felesleges, melyben a közösség általános jólléte az egyének józan mértékletességével párosul. És még azelőtt el kéne kezdeni ezt kiépíteni, mielőtt egy katasztrófa kényszerít majd rá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése