Keresés ebben a blogban

2018. december 4., kedd

Fordítva: A Föld egy halálspirálban van. Csak radikális cselekvés menthet meg minket

A klímakatasztrófa gyors és kiszámíthatatlan következményekkel járhat. Nem óvatoskodhatunk tovább a rendszer szélén, azt remélve hogy az apró lépések elkerülhetővé teszik az összeomlást


George Monbiot eredeti cikke : ITT

Magyar fordítás: Kováts Dóra ( Singer on a Bike )



(Az illusztráció az eredeti cikkből csatolva.)

Egy olyan pillanat volt, ami megváltoztat egy életet. Egy, az Extinction Rebellion által múlt héten szervezett sajtótájékoztató mi, a két újságíró nekiszegeztük a kérdést a szervezőknek, hogy céljaik vajon reálisak-e. Olyan követeléseik voltak, mint például az Egyesült Királyság szénkibocsátásának nullára redukálása 2025-re. Nem lenne jobb, kérdeztük, inkább valami köztes célt kitűzni?
Egy fiatal nő, Lizia Woolf szólalt fel. Korábban nem beszélt, de a hangjában érezhető szenvedély, szomorúság és düh teljesen magával ragadó volt. “Mire kér engem, egy 20 évest, akinek el kell fogadnia a jövőjét és az életét? … Ez egy vészhelyzet. Amikor ilyen kérdéseket tesz fel, mit szeretne, mit érezzek?” Erre nem volt válaszunk.
A lazább célkitűzések talán reálisabbak politikailag, de fizikailag irreálisak. Csak olyan változások elengedőek elkerülnünk a létezésünket fenyegető eseményeket, melyek a helyzet súlyosságával egyező mértékűek. A reménytelen realizmus, a problémának csupán érintőleges piszkálása juttatott minket ebbe a kalamajkába. Nem várhatjuk, hogy kijuttasson belőle.
Közéleti szereplők gyakran beszélnek és cselekednek úgy, mintha a környezeti változások lineárisak és fokozatosak lennének. De a Föld rendszeri rendkívül bonyolultak, és a bonyolult rendszerek nem reagálnak lineárisan a rájuk nehezedő nyomásra. Amikor ezek a rendszerek kölcsönhatásba lépnek (mert a világ atmoszférája, felszíne és életformái nem ülnek tétlenül a saját kis dobozukban, mely megkönnyíti a tanulmányozásukat), a változásra adott reakcióik eléggé kiszámíthatatlanná válnak. Apró változások hatalmas hullámokat vethetnek.  A fordulópontok általában rejtve maradnak mindaddig, míg át nem léptük őket. Olyan hirtelen és mélyreható változásokat tapasztalhatunk, hogy a folytatás lehetősége nem biztosított.
Csupán egynek kell a számos létfenntartó rendszerből, melyre támaszkodunk – talaj, víztározók, eső, jég, szél és áramlatminták, beporzók, a biológiai bőség és diverzitás – megszűnnie ahhoz, hogy az egész elkezdjen szétesni. Például amikor az északi sarkköri jég olvadása elér egy bizonyos pontot, pozitív visszacsatolás, amit ez kivált (mint hogy a sötétebb víz több hőt nyel el, a felolvadó állandóan fagyott altalajból metán szivárog, eltolódik a sarki örvény) megállíthatatlanná teheti az elszabadult klímaösszeomlást. Amikor a korai driász korszak végetért 11600 évvel ezelőtt, a hőmérséklet mindössze egy évtized alatt 10 C fokot emelkedett.
Nem hiszem, hogy egy ilyen összeomlás még ne lenne elkerülhető, vagy hogy egy ehhez mérhető válasz technikailag vagy gazdaságilag lehetetlen lenn. Amikor az egyesült államok 1941-ben csatlakozott a második világháborúhoz, hónapokon belül lecserélte a polgári gazdaságát katonaira. Ahogy Jack Doyle írja regényében, a  Taken for a Ride-ban, “Egy év alatt a General Motors kifejlesztett, felszerelt és az alapoktól teljesen felépített 1000 Avenger és 1000 Wildcat repülőgépet… Csupán egy évvel az után, hogy a Pontiac tengerjáró-ellenes rakétákra szóló szerződést kapott a tengerészettől, a cég elkezdte leszállítani a teljes készletet a rakétahordozó-anyahajókra az egész világon. És ez még a azelőtt történt, hogy a fejlett informatikai technológia mindent felgyorsított volna.
A probléma politikai. Egy, a szociolgógia professzor Kevin MacKay tollából származó érdekfeszítő analízis határozottan állítja, hogy az oligarchia az alapvető oka a civilizációs összeomlásnak, és nem a szociális bonyolultság vagy az energiaigény. Az oligarchák általi irányítás, mondja, eltereli a racionális döntéseket, mert az elit rövidtávú érdekei gyökeresen eltérőek a társadalom hosszú távú érdekeitől. Ez megmagyarázza, a korábbi civilizációk miért omlottak össze „annak ellenére, hogy megvolt a kulturális és technológiai tudástáruk a krízisek feloldására”. A gazdasági elitek, melyek a társadalmi működés zavaraiból szereznek hasznot, megakadályozzák a szükséges megoldásokat.
Az oligarchák irányítása a vagyon, a politika, a média és a közéleti társalgás felett megmagyarázza a teljes intézményi csődöt, ami jelenleg a katasztrófa felé sodor minket. Gondoljunk Donald Trumpra és a multimilliomosokból álló kabinetjére; a Koch testvérekbefolyására amikor jobboldali szervezeteket pénzelnek; a Murdoch birodalomra és annak masszív hozzájárulására a klímatagadáshoz; vagy az olaj és gépjármű vállalatok lobbijára, ami megakadályozza a gyors átállást az új technológiákra.  
Nem csak a kormányok nem válaszoltak a problémákra, habár ott látható a legnagyobb bukás. Az állami műsorszolgáltatók szisztematikusan leállították a környezettel kapcsolatos tudósításokat, miközben hagyták, hogy kétes pénzelésű lobbisták hozzáértő színében tűnjenek fel a beszélgetések során és eltereljék a közéleti diskurzust, tagadva a ránk váró következményeket. Számos tudós inkább hallgatásba merült, minthogy elidegenítse magától a befektetőit.
Még azon szervek is ártalmas keretek között mozognak, melyek azt állítják, hogy szembenéznek jelenlegi helyzetünkkel.  Múlt szerdán részt vettem egy, az Állami döntések kutatóintézete általi megbeszélésen, ami a környezeti összeomlásról szólt. A teremben sokan megérteni vélték, hogy a folytatólagos gazdasági növekedés nem kompatibilis a Föld rendszereivel.
Ahogy a szerző Jason Hickel kiemeli, a növekvő GDP szétválasztása a globális erőforrásoktól nem történt meg és nem is fog megtörténni. Miközben 50 milliárd tonna nyersanyag az a limit, amit éves szinten a Föld rendszerei tolerálni tudnak, a világ már most 70 milliárdot fogyaszt. A jelenlegi gazdasági növekedés mellett 2050-re ez 180 milliárdra nő. A maximális erőforrás-kihasználás, összekapcsolva egy szigorú karbon adóval, ezt legjobb esetben is 95 milliárddal tudja csökkenteni: továbbra is jóval a környezeti limit felett. A zöld növekedés, ahogy a szervezet tagjai elfogadják, fizikai képtelenség.
Mindemellett ugyanazon a napon, ugyanaz a szervezet egy új közgazdasági díjat jelentett be azon “ambiciózus javaslatoknak, amik új szintre emelnék a növekedést”. Olyan ötleteket várnak, amik segítenek az Egyesült Királyság növekedési rátáját legalább a duplájára növelni. A bejelentést a szokásos fenntartható frázis követte, de a díj egyik bírója se rendelkezik olyan életrajzzal, ami egy fikarcnyi környezetvédelmi érdeklődést mutatna.
Azok, akiktől a megoldást várjuk úgy viselkednek, mintha minden mehetne az eddigiek szerint. Mintha a halmozódó bizonyítékokról nem vennének tudomást. Az évtizedes intézményi kudarc biztosítja, hogy csupán a „valószínűtlen” javaslatoknak – a gazdasági élet teljes újragondolása, azonnali hatállyal – van egyáltalán esélye megakadályozni a planetáris halálspirált. És csak azok tudnak ebben vezetők lenni, akik a bukott intézményeken kívül állnak.
Két feladatot kell párhuzamosan véghezvinni: nekiveselkedni annak, hogy elkerüljük az összeomlást, amit az Extinction Rebellion is csinál, még ha ennek esélye elhanyagolható is; és felkészülni ezen törekvések valószínűsíthető bukására, még ha ez a kimenetel rémisztőnek is tűnhet. Mindkét feladat megköveteli, hogy teljesen átértékeljük viszonyunkat az élő bolygóval.
Mivel nem menekülhetünk meg anélkül, hogy ne szálljunk szembe az oligarchikus rendszerekkel, a demokrácia és igazság mellett való kiállás, és a környezeti katasztrófa elkerüléséért vívott küzdelem egy és ugyanaz.
Ne hagyjuk, hogy ugyanazok határozzák meg a politikai lehetőségek határait, akik maguk voltak a probléma okozói!
Ne hagyjuk, azok, akiknek abszurd logikája belekevert minket ebbe a káoszba, továbbra is megmondhassák, mi az amit meg lehet tenni, és mi az amit nem!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése