"Randik", álmok, építőkockák

Nemrég voltam egy rendezvényen, aminek a lényege ennyi: férfiak és nők, részben irányított páros "gyakorlatokat" végeznek egymással, melyeknek lényege a ráérzés, a szeretet, és a tisztelet.
Itt nem az általános, embertársunk iránt érzett tiszteletről, hanem a másikban lakó - és a mai világban hanyagolt, számkivetett - istennőnek, illetve istennek szóló tiszteletadásról, már-már vallásos áhitattal való kezeléséről szólnak a "játékok". Persze, lehet belevinni többet is, például ha a tiszteleten és szereteten túl konkrét vonzalmat érzel valaki iránt, megpróbálhatod ezt is kommunikálni, érintéseddel, szemkontaktussal, vagy pusztán gondolataiddal. Hogy ez azért ne legyen ilyen bonyolult, a szünetben (amikor már a lehetséges párkombinációk nagy része lefutott), és a végén is alkalom nyílik arra, hogy megszólíts valakit, és akár konkrétan meg is lehet pengetni egy más körülmények közötti találkozót.
Úgy láttam, nem a kétségbeesett társkeresők járnak ide, én sem arra hajtottam, hogy az este végén legyen 3-4 telefonszámom, és így növeljem annak az esélyét, hogy talán az egyikből "lesz is valami".
Egyet elkértem, megkaptam, és pár nap múlva egy teaházban találkoztunk is.
A pár nap alatt magamban elképzelhettem volna sok-sok lehetséges kimenetelt, onnan kezdve, hogy az utolsó pillanatban egy SMS-ben tudom meg, hogy "bocs, mégse", a "mindenkire ráfér a szex, szóval kezeljük felnőtten" szvinger-verzión át, a mélységes lelki katarzisig.
Gondoltam rá, hogy ha lehet, akkor több is legyen azért, mint teázgatás, de nagy különbség van aközött, hogy gondoltam rá, és aközött, hogy elképzeltem-e ezt valójában.
Ugyanis nem képzeltem el!
Nem vizualizáltam mást, mint egy jó beszélgetést, egy kedves, szimpatikus nővel. No, persze, néha-néha bevillant, mi is lehetne még az estében (pl. egy csókig el tudtam jutni), de nem képzeltem el meztelenül, vagy akár alsóneműben, és nem is próbáltam. Így teljesen pozitívan fogadtam, hogy minden jó, amit elképzeltem, valóra is vált, sőt! Nagyon örültem neki, hogy annak ellenére, hogy nyilván meg kellett magyaráznom, miért pont ő, és mit is szeretnék (és nyilván hazugság lett volna olyat mondani: "ööö, hát én csak tényleg teázásra gondoltam..."), és annak ellenére, hogy hamar leszögeztük, hogy ez a kapu zárva lesz, tényleg jót beszélgettünk, és volt valami a levegőben, ami nem az a szokásos vibrálás ugyan, ami tipikus "esélyes" kapcsolatok kezdetén van, de valami határozottan pozitív.
Később, amikor hazasétáltam, már tudtam is, hogy mi: ez az a fajta jó érzés, amikor póz nélkül ülsz valakivel szemben, és a férfiasságod természetesen éled meg. 1: semmi taktikázás. Semmi olyasmi, hogy amúgy nem is érdekel a másik, és csak várjuk, mikor ugrik ki a nyúl a bokorból. 2: ha nem jön össze, semmi durca (akkor minek adta meg a számát?!), és semmi pánik (ez még nem jelenti azt, hogy én egy béna lúzer vagyok, csak épp nem vagyok "jó metszéspontban") 3: ha az első két pont megy, nem kell szégyellni, hogy akkor már megint én vagyok az, akiből azt nézik ki, hogy kedvesen meg tud hallgatni, és még talán meg is tud érteni. Ha egyszer ilyen vagyok, ezt sugárzom, talán el kell fogadni, nem? Inkább, mint minden áron bizonygatni - főleg magamnak -, hogy "oké, kislány, én meghallgatlak, érzékeny is vagyok ám, de az ágyban meg egy szexgépezet, majd csak várd ki a végét!"
Ha erre a részre is kíváncsi lenne, biztos meglenne rá az alkalom, ha meg csak őszintén örül annak, hogy beszélgetni is lehet pasikkal, akkor én örülök annak, hogy engem ebben partnernek tart.
Szóval boldog vagyok, hogy egy évek óta viselt maszkot - ami kurva szarul állt nekem amúgy is - sarokba dobhattam.
Tök "véletlenül" épp 3-án lesz a Vaku Playback Társulat következő fellépése, ami - gondolom a farsangi időszak fényében - a fő ihletadó témának a maszkok-álarcok-szerepek csapást jelölte ki. Érdekes, mi?
Azóta amúgy volt még egy "randi" (egy másik lánnyal, nem ugyanabból a körből). Ez előtt ugyan már kicsit többet vizualizálgattam, de aztán ebből sem lett más, mint tea és beszélgetés.
Ezt csak azért írom, mert itt megint annak van jelentősége, hogy bár elvileg "csalódottan" mehettem volna haza, megint mosolyogtam, mert megint átmentem az egyes, kettes és hármas ponton, magam részéről úgy érzem teljesen vállalható voltam, és még ráadásul úgy is éreztem, nekem épp az volt a szerepem (ha mindenképp valamilyen szerepet kell osztani), hogy megerősítsem kicsit egy-két gondolatban, amik talán mostanában ébredeznek benne, de még bátortalan, bizonytalan. Ha valamelyest biztatást adhattam neki, annak máris örülök. (Ha ő teljesen másképp látta az esetet, az is lényegtelen az én szempontomból, én így éltem meg most, és ez nekem így kerek.)
Mind a két esetet felfoghatom karmikus tisztálkodásként is, aminek akkor lehet jelentősége, ha lesz még pár hasonló teadélután, mielőtt nem csak a "bennem lévő isten", hanem a fizikai síkon megjelenő "eszközkészlet" is kap némi tennivalót. Ahogy én bántam már nagyon szégyenletesen nőkkel, és akarva-akaratlanul romboltam inkább, most talán két helyre be tudtam csúsztatni egy-egy fontos építőkockát is.

És, ide tartozik kicsit, bár már nem a nőkhöz, hanem csak a vizualizációhoz: a második teázás utáni este volt egy olyan álmom, ami nagyon "erős kép", és szöges ellentétben áll azokkal az álmokkal, ahogy a Föld, az emberiség jövőjét szoktam látni. (Ugyanis elég gyakran voltak világvége-álmaim, ahol teljesen sivár, szürke környezetben küszködünk a puszta túlélésért.)
A mostani álom egy részlete, lényege:
Megyek fel egy sziklába vájt, vagy csak terméskövekből rakott lépcsőn, ami kicsit havas, szóval vagy tél van, vagy magasan vagyok. Utóbbi inkább, ugyanis amikor felérek, egy hegyi sziklaösvényre lyukadok ki. Szembejön egy terepjáró, félreugrok, könnyedén, ruganyosan. Annyira könnyedén, hogy puszta játékból fel is szaladok egy sziklakiszögellésre, hogy ott megegyek egy szendvicset reggelire. Innen tökéletesen látom a tájat: sziklák, amik távol vannak, és a sziklákat borító erdőnek (innen mohával benőtt köveknek látszanak), amelyeknek épp csak a tetejét teríti be a felkelő nap. (A kép nagyon éles, most is jobban emlékszem rá, mint pl. bármelyik túrázás közben látott panorámára!) A szerpentin alatti völgyben egy tó, szintén sziklás parttal, de a víz sekély és teljesen tiszta. Érzem ekkor, hogy fázik a hátam (álmomban két pulcsi volt rajtam, a valóságban csak egy, de biztos hideg volt a szobában), de nem akarok mozdulni, csak befogadni a látványt, amiben már ekkor emberek is felbukkannak. Egy srác hasast ugrik egy gumicsónakra, ami a tó vizén úszik. Belelóg a keze, lába a vízbe, ami nem gőzölög, tehát hidegnek kell lennie, de ez nem zavarja, boldogan siklik a lendülettől. Aztán több fürdőzőt veszek észre: van a ki félmeztelen, de a legtöbben afféle száriban, vagy keleties fátyolszerű gúnyákban vannak, úgy sétálgatnak a vízben, és láthatóan cseppet sem fáznak! Eközben én megint érzem a hideget a hátamon, még ránézek egyszer egy nőre, aki egy lapos kősziklán ül a tóparton és kicsavarja a vizet a sáljából, és aztán ennyi...
A lényeg a szépség, és a zavartalan béke, ami végig uralkodott az egész álomrészleten, és a biztos TUDAT, hogy mindez nem a múltban történt (múltbéli dolgokról is szoktam álmodni), hanem a jövőben.
A jövő lehet szép, ehhez csupán annyi kellene, hogy képesek legyünk egyre többen ilyen szépnek elképzelni. Érdekmentesen, békésen.
Nehéz!
Nekem is nehéz még, de a két "furcsa" találkozásom alatt megtapasztalt (számomra eddig nehezen elképzelhető) jóságom legalább egy álomban elérhetővé tette.
Én pedig csak azért írom le ezt, hogy remélem nem mindenki fog ezek miatt teljesen zakkantnak képzelni, hanem talán lesz egy-két pozitív gondolat benne is, de ha nem is: én ez alatt az idő alatt is, amíg ezt leírom, meghosszabbítom a pozitív érzést magamban.
És ez is egy építőkő!