Mivel az eredeti illusztrációk lehet jogvédettek, betettem pár saját fotót helyette, amiket csak épp úgy éreztem, nekem passzol a szöveghez...
Nagy terveket gyerekként sem dédelgettem.
Úgy nőttem fel, hogy csak a boldogságom építettem.
Aztán a brutális világ elkapott. Megrázott, mint a rongyot, és rámrivallt: "Hogyhogy nem kell a nagy ház?! Autók?! Szobák tele puccos dolgokkal, amik csak vannak, de nem sok értelmük van?!"
Pislogtam. Aztán lassan megtaláltam a hangom.
Lassúságra vágyom! Egyszerűségre!
Arra, hogy amikor felébredek, figyeljem a légzésem. Belemarkoljak a takaróba, érezzem ahogy az ujjaimba visszatér az erő, ahogy lassan elhagyom az álmok világát. Ott akarok maradni még picit, ébredés után, és nem csinálni semmit!
Érezni akarom, mikor elég, anélkül, hogy az Órarendem kopogtatna az elmém ajtaján egy feltekercselt tennivaló-listával! Sőt, inkább nem is akarom az Órarend Urat látni! Merthogy, látod, a lényeg az lenne, hogy az életem legfontosabb törvénye ez legyen: LENNI! Az új szabályzat. Az új trend.
Olyan életre vágyom, amiben a küszöbömön túl az óceán köszön, és a homok ragaszkodik hozzá, hogy süllyesszem lábujjaim a meleg testébe. Egy életre, amiben az öröm természetes. Nem olyasmi, amit hajkurászunk, vagy megvásárolunk. Olyan inkább, amit minden áldott nap a két kezemmel teremtek meg. Olyan életet akarok, amiben a munka az odaadás szinonímája. Egy részem, amely kinyúlik a világ felé, hogy megérintse, szeresse és gyógyítsa.
Rendben van, hogy sosem érdekelt a milliós fizetés?
Rendben van, hogy sosem izgatott egy Chanel ruha, inkább kinyúlt pamutpólókban érzem jól magam, akik emlékeket lélegeznek ki és be?
Rendben van, hogy csak annyit szeretnék, hadd csináljam mindazt, amit szeretek, análkül, hogy meg kellene magyaráznom; "miért"?! Nem csak a világnak, de magamnak is?
Rendben van, hogy mindaz, ami érdekelt és érdekelni fog, hogy nyugalom és biztonság vegyen körül, de semmiképp nem az, hány emberenek tetszenek az alkotásaim?
Rendben van, ha csak annyit kérek, hadd alkossak még, és még, és még egy picit?!
Mert én nem azokat a dolgokat akarom, amit ez a világ elvárna tőlem, hogy akarjak. Azokat akarom, amit a lelkem halkan a fülembe suttog. Egy életet, amiben a testem nem küszködik, hogy belegyötörje magát egy kisebb derékbőségű ruhába, inkább felvesz egy másikat, ami alkalmas arra, hogy a réteken táncoljon benne.
Rendben van, hogy sosem akartam egy villát, vagy egy jacuzzit? Csak azt, hogy lássam a világot, ahogy van?
Rendben van, hogy szeretek idegenekre mosolyogni, hogy érezzék a szeretetet, ahányszor csak erre esélyem van?
Rendben van, ha szeretek belenyúlni egy ragacsos pudingba, és játéknak veszem, ahogy az útjelzőfényeket "esszük" az autópályán?
Rendben van, ha a legvalószerűtlenebb emberekkel szeretek barátkozni: a hibbantakkal, művészekkel, a fürdőszoba-énekesekkel és a saját tükör előtt táncolókkal. meg akik belekönnyeznek a saját írásaikba?
Rendben van, ha nekem így van rendben, ahogy vagyok?
Rendben, ha most nekem épp oké, épp mert szeretem azokat az egyszer-az-életben embereket, akiket épp most szerethetek?
Renben van, ha nem akarok túl sokat, csak annyit, hogy az elmém és szívem képes legyen fejlődni?
Rendben, ha a sikert én aszerint mérem, mennyi az öröm, ami a szívemen keresztül jár, az életem során?
De nem engedélyt kérek ám!
Az én világom nyitva áll, és védtelenségemben is büszkén állok a közepén!
Nem kell elfogadni, elismerni!
Csupán azt a teret igénylem, ami már eleve az enyém, mind az enyém.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése