Kis életkép

Valahogy kiütött rajtam a pár hatnapos munkahét meg az általános sanyarú időjárás, a múltkori parkozós szabadnapom utáni másikat most konkrétan az ágyban kellett töltenem.
Sőt, a 40-50 km/h-s szelek előrejelzése miatt úgy döntöttem, a cangát is hanyagolom a következő nap.
Dehát a Dublin Bus nem barátja a korán kezdőknek, 7-re nem értem volna be sehogy sem, ezt most vettem észre először, mióta Ashingtonba költöztem.
Sebaj, eccer élünk, taxit rendeltem előző este, és aludtam, mint a tej, tudván hogy a reggeli traffic előtt így 15 perc alatt bent leszek.
Van ez így, mert megérdemlem, ugye?

Szépen ki is ment belőlem a nyavaja, és persze annyira nem királykodok, hogy még haza is taxizzak utána, élvezhettem a délutáni csúcsban a double decker zárt terében összezsúfolódott esőkabátok kipárolgását az alap inkontinencia-szaggal, legalábbis a City Centerig, mert mentem a kínaimhoz.

IMÁDOM A KÍNAI DOKIT!
Azzal együtt, hogy minden tisztiorvosi csekkoláson megbukna Zalaegerszegtől Mátészalkáig, az se érdekel ha épp rátüsszent a lábamra, amiből épp kihúzta a tűket, mert nagy mesternő, a magassarkú csizmijében és a "fil pén hír?" kiejtésével!
Azt is külön bírom, hogy ott van mindig az ír pasija, aki kb. úgy néz ki, mint aki Woodstockban fogant, és utána a Jethro Tull turnéin cseperedett volna, nagy kalappal, szemüveggel, szakállal, hosszú hajjal és természetes derűvel a foghíjas szájában. Viszont minden kezelés után ad még egy-két jó tanácsot, amit a kínai nem tud, mert alig beszél angolul, de minden így kerek.
Konkrétan egyre kevésbé fáj minden, és most úgy róttam utána az utcákat, mintha mindkét lábam újra egyforma lenne. Közben persze zene, pl. Eminem: Lose Yourself, amire mindig mosolyogva bólintok annál a sornál, hogy
"You can do everything you set your mind to."

Aztán arra jövök haza, hogy épp itt van mindenki, meg még a landlord is, merthogy jönnek ezren a brazil csávó kis félszobáját megnézni, de minimál jópofizás után mondtam, hogy én nem akarom véleményezni a jelentkezőket (Anjával, a német csajjal ellentétben), merthogy úgyis csak akkor derül ki milyenek, amikor beköltöznek.
Fordítva is igaz:. az is csak akkor derül ki a majdani beköltöző számára, hogy a nappalit biciklitárolónak és ruhaszárítónak használjuk csak, amikor már kicsengették a depositot, most ugye szolidaritásból mind a négy cangának a kertben kell rozsdásodnia, merthogy ez egy rendes ház (NOT!)...
Szóval mondtam, hogy én most kimegyek hátra cigizni, aztán ha nem baj, megmelegítem a vacsim és aztán csak "winding it down", nekem senki ne kopogtasson!
"Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám" (József Attila)
Addig viszont fuck off!
:D

No és még ehhez annyit, hogy a The Bad Plus: Prehensile Dream című száma milyen faszán illeszkedik a tépő szélhez és permetező esőhöz egy backyard smoke közben, hát az is fantasztikus! Igazából két cigis szám, mert kb. az ötödik percnél ér a zenitre és akkor már épp pöckölöd az első dekket, dehát ez van, élvezem, hogy a nátha vagy mi is vert le tegnap, így elmúlt varázsszóra.

És majd a zene és a mozgás fontosságáról is szeretnék egyszer írni itt, de ez most csak olyan odavetett pár sor, szelavi...
Csak a szépet!

Fókusz: Part 2

Egyik nap a munkahelyen egy - a fejemben megrajzolt - párkockás karikatúra tartott vidáman egy órán át, gondoltam még a végén le is fogom firkantani, ha már úgyis csak évente egyszer rajzolok kb.
Szorosan kapcsolódik előző bejegyzésemhez, miszerint a fontos dolgokat nem elég lokalizálni, azok közül is csak arra lenne érdemes koncentrálni, amikre hatással is lehetünk.
Durvábban: ne basszuk fel állandóan magunkat oyasmiken, amik miatt csak azt hisszük, hogy könnyebb vagy szebb lenne az élet, oszt mégse biztos...

Nagyjából ez lett volna a 4 kocka:
A - kis karmos kézben szétnyitott magazin (konkrétan Playboy)
B - újság leeresztve, mögötte egy T-Rex feje, kikerekedett szem, hangutánzó szó, ami irdatlan nagy fosást jelez
C - kissé távolabbról, a  T-Rex tekerné a WC-papírt, de csak egy pici szeletke jön ki, mert épp kifogyott
D - T-Rex acsarkodva káromkodik

De persze, mikor rákerestem a neten a "T-Rex toilet roll" témára, már volt egy nagyon hasonló rajz, elvégre egy igen alapvető emberi konfliktust jelenít meg, szívni meg nem csak én szoktam, ugyebár :D

No mindegy, a rajzot azóta alkalmaztam facebook-háttérnek, csak azért mondom, mert ezt a blogot főleg barátok, cimborák olvasgatják néha, és sokan nem komálják a komszájtokat, most itt "lássátok feleim szümtükhel"

Segít picit fókuszálni, esküszöm.
Picit olyan, mint amikor azt mondom magamnak:
- Hát az eszkimók? No, azoknak aztán szar lehet! Még a fing is karcosra fagy a gatyájukban, és ehetik a fókazsírt magába'...

Szóval, mostanában nem is nagyon bántam, hogy annyi volt a meló, főleg amíg szabad volt a saját zeném hallgatni, kizárva az idiótákat, meg az alap gépzajt, és persze olyan számokra, mint a Rage: People of the Sun, vagy Badmarsh and Sri: Bang, a tempó is megvan, a munkát végül is felfoghatom napi egészséges testmozgásnak is.
Hallgassátok meg, a legjobb fülessel a lehető leghangosabban, a dob úgy indul, hogy jobb szívritmusszabályozót én el se tudnék képzelni ;)

Aztán betiltották a headsetet, KOPP...

Most meg vasárnap délután négykor tudtam meg, hogy hétfőn mégsem dolgozom, ami pont egy bank holiday a Saint Patric's Day Parade után, még a templomot is csak misére nyitja ki a másnapos pap, aztán ledöglik egy Saridonnal, csak úgy reverendában... Szóval sokmindent nem lehet csinálni, az a lényeg.
Maradhattam volna két takaró alatt olvasni az ágyban, vagy egy mozi, vagy a jó öreg Phoenix Park. Elvileg esőt mondtak, de felcuccoltam mégis, az elmúlt 13 napból csak 12-t töltöttem az alagsorban, szóval leszarom milyen idő van, én most megyek, kell a friss levegő is!

Aztán tök jó volt, teáztam,

cigizgettem (ja, jól esik mostanában),

medvehagymát szedtem,

és megpróbáltam átmenni Narniába is egy alagúton :D

No az nem sikerült, de egy boszorkány átcsusszant onnan, aztán felakadt egy fán a sapkája, az még most is látható:

Hát detszól, semmi extra, de mondom, T-Rexnek nem érdemes pornót nézni vagy zongorakottát vásárolni, szóval cipész maradjon a kaptafánál, és én már csak ilyen parkbansétálós csodabogár vagyok, mi?

Fókusz

Érdekes, Józsibácsi is írt épp erről a témáról (és azt biztos százszor annyian fogják olvasni, mint ezt itt), de nekem épp előtte két nappal volt olyan élményem, ami ilyen irányvonalon egy agyalás-maratonra késztetett.
Ez sajnos a régi sorminta szerint indult, azaz haragban a világgal, mérgesen.
Mérgesen szó szerint, ugyanis volt 1-2 cucc bennem előző estéről, amiből a max. négy óra alvás nem sokat simított ki.
De régen képes voltam hetekig bedurcizni, puffogni, mindenben hibát találi és mártírkodni, jobb esetekben valami írásban vagy rajzban szenvedve ki magamból az epikusnak vélt világfájdalmakat.

Van ez így, mi?
Tiszta szívvel... (ha kell, embert is ölök)
Dömdödöm (én tudom bmeg, mire gondolok, hát mér nem érted??!!)

"Én nem bánnám, ha néha-néha meglátogatna a szomorúság. Mondjuk havonta egyszer. Vagy inkább félévenként. Elüldögélhetne itt. Még be is sötítétenék a kedvéért. Összehúznám magam. És sajogna, sajogna szívem.De hogy mindennap eljön! Na nem, azt már mégsem! Hogy felidézze minden: egy ferde tekintet, egy régi tárgy, egy poros fénykép, a szélfújta levelek, az eső, az eldübörgő vonatok zaja. Na nem! Alig merek már kinézni az ablakon. Ott szokott előbukkanni a Szomorúság, a faluvégi dombhát mögül. Hű, komor ám, sötétbarna! Lép egyet, s már a Ráday-kastély tetején van, még egyet, s már itt áll a vasúti kocsma udvarán; s mi neki onnan az én ablakom! Semmi. Már kopog. „Dehogy eresztlek - gondolom -, dehogy!” Törődik is vele! Átszivárog az ablaküvegen, betelepszik a szobámba. A fekete feketébb lesz tőle, a barna barnább, a pirosok kialusznak, elszürkülnek a sárgák, megfakulnak a kékek, a zöldek, mint a hamu. Remény­kedem mindig, hogy nem hozzám jön. Annyian laknak errefelé..."
Lázár Ervin kezdi így a Négyszögletűt, ami egy tökéletes mese, de azt hiszem ő hajlamos volt belefeledkezni a depresszióba, én meg most épp a tavaszt várom, és nem fogom ám  hagyni a télnek, hogy visszahúzzon.

Szóval ahogy kitisztult a fejem, megállapítottam azt is, hogy Fenti Tesó olyan, mint az árnyék, ahol fény van, ott látszik ő is, és az az én hibám, hogyha a kezemmel farkaskutyát csinálok, akkor elfelejtem-e, hogy attól még az csak két tenyér, vagy beugrok a trükknek, és aztán szidom, hogy ne szivasson!Első körben persze rákentem, hogy rossz forgatókönyvvel ült a súgólyukba, de persze már akkor is beláttam, hogy a darabot nekem meg kellett volna tanulni amúgy is...

Ennyi elég a ködösítésből, eljött a következő nap, békejobbal és másképpen szemlélve a dolgokat.
Először is megemlékeztem 2011 végéről.
Ja, nem, bocs.
Először is toltam egy jamaicai reggelit és mivel volt időm, a scenic route-on mentem dolgozni, a Phoenix Parkban pici kanyarral a nagy sugárúton végig le. Az eleve olyan, mint egy reptéri kifutó, kiváló aszfalttal, egyenesen, majdnem 3 km. A kormányt elengedve, hátradőlve, olyasmi zenékkel, mint amik a Beastie Boys In Sound From Way Out albumán vannak, ez a 3 km végtelennek tűnik, és a bringa is el tud tűnni a seggem alól és egy kis repülés sosem árt, ha rossz a kedv, ugye?
No így mentem, meg aztán bent is - mivel José meglepően jó fej volt, és engedi hogy fülhallgatóval dolgozzak, ha nagyobb góré nem jár a közelben - a lepedők csak úgy repkedtek gyönyörűen a kezem alatt, és amikor meg mindenképp ki kellett húzni a fülest, akkor meg meglepve tapasztaltam, hogy Faith talált egy rádióadót, ahol minden rendű és rangú reagge zene megy csak, és bár nem az én világom, most ez így nagyon ott volt a szeren. Toltam a napkint Lucianonak, hogy nem győzte kapkodni, olyan voltam mint a polip, szinte nyolc kézzel etettem a mángorlót, legalábbis nekem így tűnt, és jól elkacarásztam belül :D
Szóval elsőre csináltam magamnak egy kis pozitív hangulatot, hogy ne úgy menjek be dolgozni, mint akinek a fogát húzzák, hanem igenis, én ezt most élvezni fogom, mert ahogy Emiliana Torrini is énekli "I know life is long, but it goes so fast"...

Kitérővel akkor, de vissza 2011 végére!
Merthogy eszembe jutott az a sok keserű vita, amikor magyarázom a másik szerencsétlennek, hogy ne higgye már azt, hogy az ő érzelmi nyomorúságát össze lehet azzal hasonlítani, hogy én konkrétan a padlón vagyok, és ha azonnal nem történik valami csodaszerű dolog, akkor akár hajléktalan is lehetek még...
És most akkor álljak le durcáskodni egy kis érzelmi jellegű "lecke" miatt?
Akkor igaza lenne a 2011-ből utánam szóló hangnak:
- Te meg a hitelesség, Istvánom... Egy lapon se lehet említeni - (durva, hallom a hangját :o)
Nomost, ahhoz képest hogy én mindig is hangsúlyoztam, nem az a legfontosabb, hogy egy ember hiteles legyen, hanem hogy szerethető, azért ez felébresztett.

Hiszen kimásztam a szarból, rendeztem a cehheket, stabil melóm van, saját en-suite szobát bérelek, és most már kínai orvosra is telik, aki akupunktúrával és masszázzsal kezel. Mekkora egy szégyen lenne most panaszkodni, mi?! Hát meg, nem is csak erről van szó, hogy szégyen-e vagy sem, ez csak a "switch" volt, hogy a durcából átváltsak arra, hogy mire érdemes figyelni (csak a szépre, ugye?)

Szóval hip-hopp, tekertem egyet a blendén, és egy pillanat alatt másik kép volt előttem.
Egy nem tökéletes, de elfogadható, sőt! Szerethető kép. Ahol megvannak a sikereim, a fejlődés mozgásban tart, és ha jól figyelek, csak jobb és jobb lesz folyamatosan.
Rájöttem, hogy évekig - talán életem nagy részében - a "fájdalom-testem" tápláltam. Büszke voltam arra, hogy érzékeny művészlélek vagyok, no nem annyira nyomorult, hogy folyamatosan sajnálatra szorul, de azért időről-időre botlásra van ítélve (a jobb lábam ugye fizikailag is felvette a formát 1992-ben, amikor leestem egy szikláról), és a botlások ellenére bohóckodva tovább  tudok ugrabugrálni, de tragikomikus figura maradok.
MARADOK?
Semmi nem kötelező!
Ha megvonom a figyelmet a fájdalomtól, megszűnik létezni!
Pápá fájdalom!

No azért most gyorsan beszúrom, hogy nem akarom kilakkozni magam idő előtt, és nem pályáztam soha guru státuszra, és tisztában vagyok vele, hogy vannak és lesznek fájdalmak, amikbe belenyúlok, megégetem én még talán a kezem párszor, és hát az élet mán csak ilyen. Ezzel a feljegyzéssel, csak az IGYEKEZETET, jó szánddékot örökítem meg.
Én még mindig Maslow piramisában gondolkodom, azzal együtt, hogy tök jól hangzik Lennontól, hogy "all you need is love." Az akupunktúrára pl. csak úgy lenne pénzem, ha abszolút nem takarítanék meg semmit, és akkor megint duzzoghatnék, hogy akkor meg ezek szerint sosem lesz annyi indulótőkém, hogy otthon elkezdjek kis földöm kommunázzni, meg stb? Maslow legalja: a biztonság...
De nem így van ez, mert ha magadra jó szándékkal költesz, az lehet épp beindít egy "szívóhatást", azaz a sors lehetővé teszi a bőség megtapasztalását. Pl. most konkrétan: kb. nyertem annyit a sportfogadással ami fedezi a kínait.
És amikor ott fekszem, és kurvára fáj amúgy ahogy szétmasszírozza a vádlimban ősidők óta letapadt izmokat és inakat, de azt élem meg, hogy egy másfél órán át kezelnek, amire megteremtem a pénzt, mert sikeres vagyok valamiben (ami épp most a fogadás), ezt a komplex életélményt magamévá tudom tenni, és meg tudom teremteni a lehetőségét a továbblépésnek.
Mert ugye a rossz boka rossz lépést eredményez.
Valami sántít, mondhatni.
De ha belül nem tudtam ezt hamarabb helyretenni, hogy annak a külső tünetekben is legyen látszata, akkor kezdjük kívülről! És a kínai tud, valóban jobban megállok a lábamon, és minél inkább megállok a lábamon, annál derűsebb leszek, és akkor majd úgy fogja hozni az élet, hogy amikor megint kell nekem a kínai, akkor meglesz rá a keret.
Detszól.

Jó messzire mentem, mi?
Ezek a dolgok a mélyben mind összefüggnek, ezért mondtam, hogy voltaképp lényegtelen is, mi váltotta ki az egészet, a vége ez a pozitív hangulatú felismerés lett.
Amúgy még hozzáteszem, hogy a pirosat nem szabad a zöld mellé, mert a szemet is zavarja, de ahogy megtapasztaltam, az agyat is. A zőcséget nem fogom vörösborral keverni többet.
A másik meg, hogy a sportfogadásról nyilván én is tudom (keserű tapasztalatok árán), hogy nem kamatozó kincstárjegy, de miután elemeztem a december közepétől január végéig megtett tétjeim, és rájöttem, hogy úgy fogadtam (és vesztettem), mint egy "játékos", elkezdtem úgy fogadni mint egy "statisztikus", és azóta nyeregetek :D

Csak a szépet!
Itt a tavasz!

Kacsa, vagy nem lenni

   Szóval, még mindig nem tettem le a seggem 100%-ban az új albiban, de azért már nem olyan szörnyű, mint az első hetekben. A nappalok hosszabbak, ami már fél győzelem a téllel szemben, a kedvem kezd fényesebbre fordulni, van kedvem máshoz is, mint az ágyban kuckózni a szabadnapokon.

   Pl. rég főztem.
   Semmi extra, igazából csak úgy randomra bevásároltam, és összedobálom most, közben meg elmesélek még valamit, csak úgy, a téllel kapcsolatban, vagy ami eszembe jut hirtelen.

Kacsaszárny, cékla, karalábé, krumpli, répa, sok hagyma-fokhagyma, csili, gyömbér, stb.

   A tél szerintem nem magányos szegényember évszaka. Az csak a szutykot látja, a sötétet és a rezsiköltségeket. A párok kimennek hógolyózni, aztán bebújnak a paplan alá, és reggel valamelyik kimászik kávét hozni a másiknak. Ennyit a magányról.

Ez a párkányom, innen is megy valami a kajába

   A másik meg: "Aki szegény, az a legszegényebb" - ugye ismerős. A télben, amikor egyedül vagyok, valahogy mintha érezném a sok-sok küszködést, amit az otthoni fűtési szezon jelent az embereknek. Nem nehéz az empátia, mert itt is maximum napi 5 órát fűtünk a szarul szigetelt házban, mert így is kb. havi 100 euró a gázszámla (fejenként 25), de én legalább gond nélkül ki tudom ezt csengetni. Az én bajom csak ez a szociáis túlérzékenység, ami a napsugarak mennyiségével fordítottan arányos, így eléggé búvalbaszott lettem volna anélkül is, hogy a karácsony előtti szabadágom második mapján szétszaggattam a kezem a mozgólépcsővel.
   Emiatt nem csak az otthoni pár napom telt elég gyengén, hanem még el kellett lőnöm a két hét betegszabimat is ideát, mert a sebeket nem varrták össze, és elég lassan gyógyult. Ehhez adjuk hozzá azt az érzést, amit én poszt-2012-szindrómának kereszteltem, és picit súlyosabb, mint amikor megtudod hogy nincs Mikulás. Inkább olyasmi, mintha lenne Mikulás, de meg kellene pacsizni a zsacsiját, ha ajándékot is akarok... Nem történt semmi kézzelfogható december 23-án, és ez azért duplán szar, mert azok, akik eddig is azt gondolták, hogy az egész csak egy újabb cirkusz, most újult erővel vethetik bele magukat abba, hogy szétbasszák az egész világot némi profitért, és hatalomért.
   Tudom-tudom, épp az a lényeg, hogy a váltás magamon belül történjen, dehát valami kis jelet kaphattunk volna, nem?

No mindegy, előfőztem a husit, aztán felraktam a szőlőmagolajra, hagymakarikákra:

   Most igazából még a világról az jut eszembe, hogy nem csak tévét nem szabad nézni (amit már asszem pár éve sikeresen fenntartok), de már lassan azt mondom, hogy bármilyen hírt kerülni kellene. Legalábbis így télvíz idején, ha valaki szintén ilyen romantikus-szentimentális, mint én.

   Pl. ha már épp sütök, itt van ez a lóhús botrány, ami után most nem győznek nyomozni. (imho a lókolbász a legjobb, és mivel a ló is ugyanazt eszi majdnem, mint a tehén, nem értem az egészből miért kell ekkora perparvart csapni...) Egyik nap kezembe akadt egy újság, ami azt írta:

   "A lóhús, amit a svéd Findus cég forgalmazott egy luxemburgi gyárból jött, aminek beszállítója egy francia cég (Spanghero) holdingja, a Poujol. [...] A Poujol egy ciprusi kereskedőhálózattól rendelt fagyasztott húst, akik viszont egy holland alvállalkozót bíztak meg a beszerzéssel, akik egy román vágóhídról vásárolnak."

   Mi van, mi?!
   Ez épp olyan, mint ahogy Milo Minderbinder 5 centért adja a tojást Pianosán, amit "köztudottan" 7 centért vásárol Máltán, és mégis profitja van rajta.
   Senki nem tudja hogy csinálja, és egyedül Yossariannak árulja el, hogy lehetséges ez, mivel őt olyan szinten becsületes embernek tartja, aki semmin nem akar nyerészkedni, ezért megbízható.

A lében, amiben a husi főtt, a zöldségek nagyját is előfőzöm, így ebből lesz egy tányér leves is

"Yossarian mellette ült a segédpilóta helyén. – Nem értem, hogy van az, hogy Máltában hét centért veszi a tojás darabját, és ötért adja el.

– Azért csinálom, hogy hasznom legyen belőle.

– De hogyan lehet így haszna belőle? Tojásonként két centet ráfizet.

– Három egész egynegyed cent hasznom van tojásonként azáltal, hogy négy és egynegyed centért adom el a tojást azoknak az embereknek Máltában, akiktől hét centért vásárolom a tojást. Persze a haszon nem az enyém. A haszon a szindikátusé. És mindenki részesedik belőle.

Yossarian úgy érezte, kezdi érteni. – Azoknak az embereknek meg, akiknek maga négy és egynegyed centért adja a tojásnak darabját, két és háromnegyed cent haszon jut darabonként, amikor újra eladják magának darabját hét centért, így van? Miért nem adja el a tojást közvetlenül saját magának, és hagyja ki azokat, akiktől megveszi?

– Mert én vagyok azok, akiktől megveszem – magyarázta Milo. Három egész egynegyed cent hasznom van darabján, amikor eladom a tojást magamnak, és kettő egész háromnegyed cent hasznom darabján, amikor visszavásárolom magamtól. A teljes nyereség tojásonként hat cent. Tojásonként csupán két centet vesztek, amikor darabonként öt centért adom a kantinnak, így lehetséges az, hogy hasznom van a darabonként hét centért vásárolt és a darabonként öt centért eladott tojásból. Amikor Szicíliában megveszem a tojást, csupán egy centet fizetek darabjáért.

– Máltában – javította ki Yossarian. – Máltában vásárolja maga a tojásait, nem Szicíliában.

Milo büszkén kacarászott. – Nem Máltában vásárolom a tojást – vallotta be Milo finom, palástolt derűvel, s ez egyszer hűtlenné vált ahhoz a szorgos józansághoz, melyet Yossarian megszokott nála. – Szicíliában vásárolom a tojást, egy centért darabját, aztán titokban Máltába szállítom, és négy és fél centért árulom darabját, hogy amikor az emberek Máltába jönnek tojásért, hét centre verhessem fel az árát.

– Miért jönnek Máltába az emberek tojásért, amikor ott olyan drága?

– Mert így szokták meg.

– Miért nem keresnek tojást Szicíliában?

– Mert azt nem szokták meg.

– Most már végképp nem értem. Miért nem hét centért adja a tojás darabját a kantinjainak, és miért adja őt centért darabját?

– Mert akkor az én kantinjaimnak nem lenne rám szükségük. Hétcentes tojást mindenki tud hét centért vásárolni.

– Miért nem hagyják ki magát, és veszik meg Máltában a tojást közvetlenül magától darabját négy egész egynegyed centért?

– Mert nem adnám el nekik.

– Miért nem adná el nekik?

– Mert akkor nem volna lehetőség annyi haszonra, így legalább szert tehetek magamnak egy kicsikére mint közvetítő.

– Akkor hát magának mégiscsak van haszna belőle – jelentette ki Yossarian.

– Persze hogy van. De mind az egész megy a szindikátusnak. És mindenki részesedik belőle. Nem érti? Ez pontosan ugyanaz, mint ami azzal a lukulluszparadicsommal történik, amit Cathcart ezredesnek adok el.

– Veszi tőle – javította ki Yossarian. – Maga nem elad lukulluszparadicsomot Cathcart ezredesnek meg Korn ezredesnek. Maga vesz tőlük lukulluszparadicsomot.

– Dehogy, eladok nekik – javította ki Milo Yossariant. – Álnéven szétosztom a lukulluszparadicsomot Pianosa piacain, hogy Cathcart ezredes meg Korn ezredes a maguk álnevein megvehessék tőlem négy centért darabját, és másnap ismét eladhassák nekem a szindikátus számára öt centért darabját. Nekik egy cent hasznuk van darabján, nekem van három és fél cent hasznom darabján, és mindenki emelt fővel távozik.

– Mindenki, kivéve a szindikátust – horkant fel Yossarian. – A szindikátus öt centet fizet annak a lukulluszparadicsomnak darabjáért, amelynek darabja magának csak fél centbe kerül. Jól járt a szindikátus?

– A szindikátus akkor jár jól, ha én jól járok – magyarázta Milo –, mert mindenki részesedik belőle. A szindikátus pedig megkapja Cathcart ezredes meg Korn ezredes támogatását, és elengednek ilyen kirándulásokra, mint ez is. Egy fél órán belül meg fogja látni, mennyi tiszta hasznot hoz ez, csak érjünk földet Palermóban.

– Máltában – javította ki Yossarian. – Most Máltába megyünk, nem Palermóba.

– Nem, hanem Palermóba – válaszolta Milo. – Egy cikóriaexportőr van Palermóban, akihez pár percre be kell ugranom egy Bernbe irányított hajórakomány gomba ügyében, amit megtámadott a penész.

– Milo, mondja meg, hogyan csinálja ezt? – érdeklődött Yossarian csodálkozó és őszinte csodálatról tanúskodó nevetéssel. – Kiállítja az útlevelet az egyik helyre, és egy egészen más helyre repül. Nem csapnak lármát az irányítótorony emberei?

– Egytől egyig a szindikátus tagjai – mondta Milo. – És azt is tudják, hogy ami jó a szindikátusnak, az jó a hazának is, mert ez hajtja a verklit. Az irányítótorony emberei is részesednek, és ezért megtesznek mindent, amit csak tudnak, hogy segítsék a szindikátust."

(Joseph Heller: A 22-es csapdája)

Tudta már akkor, mi?

Picit sütöttem a húst, aztán feltöltöttem zöldséggel, így még megy tovább a fólia alatt kb. fél órát

1961-ben adták ki a 22-es csapdáját, és Heller tényleg bombázótiszt volt Olaszországban a második világháborúban. Nem biztos, hogy csak az ujjából szopta Milo szindikátusát, ami az amerikai "korpokrácia" tükörképe. Amíg az átlag paraszttal elhitetik, hogy addig jó mindenkinek, amíg a "cégnek" jó, addig a cég azt tehet, amit akar. Pl. rendelhet árnyékos utakon lóhúst Romániából, amiről mindenki azt hiszi, hogy francia marhahús, és közben amíg átmegy pár cégen (pusztán a könyvelésükben, a valóságos lóhús az egyenesen megy a luxemburgi gyárba Romániából, ha ugyan igaz, mert végül kiderülhet, hogy a román vágóhíd alvállalkozója egy moldáv sintértelep...) és a szép az egészben, hogy papíron mindenki keres rajta...

A sok alvállalkozó főkönyvének profitja az országok GDP-jét erősíti, ezért hát egy ilyen egyszerű húzással meg lehet nyerni a közvélemény támogatását, ha elhiszik, hogy ettől nekik jobb lehet, mert pl. ha megy a biznisz, akkor majd ki tudják fizetni azt a sok hitelt, amit már isten tudja honnan kaptak és mire ment el valójában, de az IMF és az Európai Központi Bank úgysem engedi el. 

No, erről eszembe jut, ki is az a Bajnai Gordon?! (Amikor még területfejlesztést tanultam a BDF-en, akkor épp csak az Önkormányzati és Területfejlesztési Minisztérium feje volt, de a tanárunk már akkor úgy fényezte, hogy lám ezért van értelme annak, amit tanulunk, mert a Bajnai is tudja, hol a lóvé...) Nem lehet egy pici kis hasonlóságot találni abban hogy pl. kiknek a cégei "építették újjá" Irakot kemény profitért? És jó volt-e ez bárkinek is Irakban egy naggyon-naggyon szűk réteg kivételével? Szerintem egy milliárdos technokrata ne is próbáljon meg nyíltan politizálni, de akik meg bedőlnek neki, azok egyenek majd Gyulai kolbász helyett ukrán kutyahúst, amit majd egy Máltán bejegyzett norvég cég fog eladni egy olasz gyárnak, akiktől majd mi vásárolunk, mert ugye Magyarország köztudottan mezőgazdaságilag hátrányban van, ugye-ugye? Meg majd lehet figyelni ahogy privatizálják a vízműveket, és szarabb minőségű lesz háromszoros áron, meg a dolgozók felét leépítik, mert "racionalizálni kell". A világon mindenhol, ahol ilyen típusú - sikeres, üzleti és politikai szerepeket felváltva, vagy akár egyszerre betöltő, liberális piacgazdaságot és globalizációt nyíltan vagy burkoltan támogató - alak került egy ország csúcsára, lehet hogy az össz produktum picit erősödött, de az aránytalanságok az egekig szöktek.
"A történelem nem ismétli önmagát, de rímel." (Mark Twain)

Lehet majd akkor éhségmenetelni, komáim csak nem lesz benne a médiában...

Én nem bírom a mostani kormányt, nem is csoda, hogy megint kifútt a szél Dublinba. Egyszer viszont haza akarok menni, mert szeretem az országom, anélkül, hogy jobboldali lennék, de ha a másik oldal Bajnait hozza, istenuccse addig én vissza nem megyek, és még lehet az ír állampolgárság után is elkezdek érdeklődni.

Szóval, így megy ez ha már politika: azt hiszitek egy jó receptről lesz szó, de csak a mézesmadzgot húztam el ;)

Azért a kaját is befejeztem, tojásos-fűszeres tejföllel a tetején.

Csak a szépet, jó emésztést! :D 

Csak mert szépen kértétek ;)

Oké, szóval költözni kell, megvan a hely is, jó is, csak van 1-2 szokásos szarakodás a téma körül, meg amúgy is, nem az én műfajom.

Ráadásul a balkon "összepakolása" durva szélben és elárasztott terepen indult, amin az sem segített sokat, hogy Hansy is szelektálta a cuccait, és megdobott 1 mini Jamesonnal, merthogy ő nem nagyon...

Aki nincs facebook-on, és még nem látta, annak elárulom, hogy amúgy a paradicsom projektem sikeres lett, azaz kb. áprilistől november elejéig kint, aztán pár hetet a meleg konyhában, leszedett állapotban értek a gyümölcsök, és végül a nagy része meleg színekbe öltözött, és zamatossá vált.

Ezzel együtt pakolni utálok, szóval hamar befordultam a konyhába, főleg mert megint valami olyasmit találtam ki, amit eddig még nem.
Alapanyagok között 2 szelet lazac, áfonya, gomba, chili, zöld paradicsom, narancssárga koktélparadicsom és baby burgonya. Hallal amúgy szinte sosem foglakozom, munkahelyen gyakran van, amúgy meg drága :o

Többit képekben:

Ezt a mixet picit megszikkasztom, lecsepegtetem, az olaj visszamegy a serpenyőbe.

A "szurok" az szójaszósz, nem kell félni!

Mivel a lazac elkezdett kozmálni, felpakoltam a citromkarikákra, és az előfőzött krumplikat vidáman körbe tudtam terelgetni kb. 5-6 percen át.

Visszatöltöm a gomba-áfonya-chili-zöld/narancs paradicsom cuccost mellé, és mosogatással együtt is fél órán belül voltam. 

Egészségetekre!

Permakultúra - közösség - önellátás (csak a nagyon-nagyon egyszerű váz, amit én belelátok)

Hogy mi is az a permakultúra, én se tudtam kb. két-három évvel ezelőtt, de amint valaki adott egy pár mondatos összegzést a lényegről, azonnal egy gyerekkori rajzom jutott eszembe. A rajz elveszett, de megpróbálom leírni:

Egy kis sziget a tengeren, amit egyedül elfoglal egy hatalmas fa, a víz felé hajló, terebélyes lombkoronával. Ahogy magam ismertem (esőerdő-fanatikus voltam), a fa levélzetének is sűrűn kellett volna virítani, és alá buja aljnövényzet is dukált volna, de akkor semmit nem tudtam volna ábrázolni az emberi és állati életből, ami a szigeten folyt. Asszem pár fürt gyümölcsöt rajzoltam a fára.
Az ágak közt volt egy kunyhó, valaki csak hevert a teraszán. Egy óriáskígyó pihent vele szemben, 1-2 kisebb majom és madár is lakott még az ágak között. Valahol volt egy nagymacska is, valószínűleg jaguár, de persze szelíd, épp  várta a koncot, amit a halakat belező ember adott neki, aki a tűz mellett munkálkodott. Szigorúan lehullott ágakból rakott tüzet, illetve kiszárított halszálkából (akkoriban azt hittem, ahogy ma egyes szegényemberek, hogy minden tökéletesen el tud égni, és a célnak így megfelel...) Egy harmadik arc horgászott, ugyanis ezek az emberek főleg halon és gyümölcsön éltek, a kígyó néha ritkította a majom és madárállományt, és persze a mcskára se szóltak rá, ha elkapott egyet-e-gyet.
Nohát, a mini ökoszisztémám kissé kezdetleges, de lehettem talán vagy 8-9 éves (a rajz minőségére emlékezve még nem voltam 10-11, biztos.)

Nem volt a rajzon esővíz-gyűjtő, alomszék, zöldségágyás lasagna-mulcsozással, de ami volt, az a békés (okés, ragadozókkal, szóval akkor talán inkább: természetes) együttélés az ember, az állat és a növény között.

És bárki elkezd komolyabban érdeklődni a permakultúra iránt, az azt hiszem előbb-utóbb rájön, hogy itt nem csak egy olyan technikáról van szó, ami keveset árt a környezetnek, vagy egy olyanról, ami jobban kihasználja a helyi adottságokat, hanem egy olyan szemléletmódról, ami igyekszik "helyén kezelni" a rendszer elemeit, a mikrobáktól a rovarorokon és madarakon keresztül az emberig.

Az ember persze a maga malmára hajtja a vizet, de rájön, hogy ez neki is akkor a legjobb, ha mindenkinek jó körülötte. Ezt most nem fogom részletezni, remélem mindenki elhiszi, hogy egy szabadban kapirgáló tyúk egészségesebb, mint egy olyan, amelyik századmagával nyomorog a betonozott hangárban, neonfény alatt.
Azt is higgyétek el, hogy a paradicsom "boldogabb" a büdöske és a bazsalikom között, szalmamulcs alatt, mint a műtrágyázott fóliasátorban, megintcsak, mint a csirke esetében, "társaság" nélkül, azaz csakis a többi paradicsommal összezárva.
És hogy fajlagosan kevesebb a munka a nagyüzemivel, az lehetséges, de a munkát azért én megint csak a helyére tenném. Én pl. elbíbelődnék vígan egy csikentraktor legyártásával és tologatásával is, anélkül hogy ezt gürcölésnek tekinteném.
A parasztnak lehet régen a kapa és az eke volt jele az óvodában, ma a traktor és a műtrágyás zsák, de a perma-gazdának egyik sem! Itt nem a bézik eszköz és a kérges tenyér iránti igényt állítjuk szembe a kényelmes gépiesítéssel. Nem vért akarunk izzadni pár bio paprikáért és dinnyéért.
Ahogy Vitka mondta: nem "ökomártírkodni" mentek ki a tanyára.
Ez annyira tetszett, vissza is fogok rá térni.

Ami miatt rögtön az elejétől "ráharaptam", az a következő három ok:

A permakultúra nekem JÁTÉK!
Vannak természetes szabályok, de hihetetlen tere van a kreativitásnak. Még az is kísérleti, amit már többen megcsináltak előtted, mert a te talajod picit más, 2-3 fok különbség van, és az a hasznos rovarfaj amit említettek, épp itt nem honos, de van helyette másik...

A permakultúra nekem PIHENÉS!
Azzal kezdődik az élettér kialakítása, hogy alaposan megfigyeled, és aztán folyamatosan figyeled, mi hogy reagál, mi hogy működik. Ezt munkának nevezik valahol is? Jobb két napig figyelni, mint egy napig kapálni, nem?

A permakultúra nekem LELKI ÉLET!
Nem akarok vallásról beszélni, vallásokra szerintem nem sok szükség van. Lelki életre annál inkább. A hitet tápálja, hogy lehet ez a világ szebb is, és ki tudja elégíteni az alapvető igényeinket anélkül, hogy nagyon belerondítanánk. Ennek a napi szintű megélése, a földi paradicsom.

Oké, oké, ez mind szép, csinálhatnék wormery-t itt is és folytathatnám a balkon-kertészetet, lehetnék miniatűr permás, az élet meg menjen tovább. Ami azt illeti, fűszereket, és paradicsomot gondoztam is a balkonomon, ha nem először olvassa valaki ezt a blogot, láthatta már.
De nekem ez nem elég!
Én ezt egy életformának, 100%-os elfoglaltságnak választom.

Most ugye egy mosodában dolgozom, egy 5 csillagos hotelben, ami épp kapott valami zöld minősítést, mert pl. szelektív kukák vannak, meg ilyesmi, de amúgy irdatlan erőforrás-pazarlás van, nem részletezem ezt sem, de egy 197 szobás szálloda sose lehet zöld, az hótziher.
Amikor 8 órát dolgozom, az ebédidővel (ennek "minőségéről" itt már írtam >>>  klikk), átöltözéssel, zuhannyal, és oda-vissza úttal nekem 10,5 óra is kijön. Ebből a kemény rész lehet, hogy csak 5-6 óra, de ahogy belépek a hotelbe, egy beton konstrukció alagsorában vagyok, neonfényben, gépek zajában dolgozom. Még ha csak törölközőket kellene hajtogatni, vagy ilyesmi, akkor is rémes pazarlás egy ember életében az ilyen körülmények közt eltöltött idő. Akkor is, ha a klasszikus "paraszti robottal", azaz ganajozással, ásással, gyomlálással, kapálással, birkanyírással DE szabad ég alatt eltöltött idővel helyezem szembe: inkább kaszálnék-kapálnék napi 8 órát, mint hogy mosodázzak.
Hogy miért nem váltok, miért nem keresek a tűrhetőnél azért jobb angolommal pl. customer service irodai munkákat, vagy stb., annak az a nagyon egyszerű oka, hogy amit nernék a vámon, elveszteném a réven.
Lehet értelmesebb kollégáim lennének, viszont ugyanolyan értelmetlen lenne az egész munka, pl. mondjuk dühös emberekkel chatelni vagy telefonálgatni 8 órában, az se jobb, mint ágyneműt mosni és vasalni, szerintem.
Csináltam, és nem jobb, kész!
Harmadik megoldás, pl. emlegetik néha, akiknek fingjuk sincs a rajzhoz, hogy hát én kreatív is vagyok, meg rajzolni is tudok, legalábbis tanultam, miért nem erre orientálódok? Hát mert pl. egyrészt évekbe telne mire behoznám azt a technikai hátrányt, amit a puszta kezes skiccelgetés és az elfogadható grafikai kivitelezés között keletkezett, és még profik is folyamatosan zárkóznak fel az újdonságokhoz, mert ha picit pihennek, lemaradnak, és nem lesz munkájuk. Másrészt rosszul tűröm a stresszt, pl. a szűk leadási határidőket.

Meg azt is szarul viselném, ha többször is visszadobná az ügyfél a munkám, márpedig ha valaki fizet, szereti játszani a műértőt. ("Ezt egy picit kubistásabbra is vehetnéd, nem?")
Bő lére eresztettem, de a lényeg, hogy ebben a világban én semmi módját nem látom annak, hogy a rendszeren belül valamiféle "életpálya modellt" találok magamnak.
A rendszeren belül vagyok még, de kifelé mozgok.

Tavaly volt két lépésem, de nem vitt volna egyik sem ki a sűrűjéből, így már nem is bánom, hogy egyikből se lett semmi. Az is nagy tanulság, hogy alaposabban kell mérlegelni, esetleg 1-1 SWOT-analízist is kell készíteni, még azelőtt, hogy konkrét elkötelezettséget vállalnék. Ez nekem mondjuk nem a legerősebb oldalam, túl nagyvonalú vagyok az aprólékos tervezéshez, szóval egyből bejön a második tanulság: egyedül nem szabad!
Brainstormingban jó vagyok, szerintem néha kell a lendületes ötlet-ember a komótos tervező mellé, szóval most nem alulértékelem magam, csak tudom, hogy szükségem van másokra is.

És hálistennek ez az aspektus is elhangzott a kurzuson, legalábbis Vitka részéről. A közös munka mindig TÖBB, mintha az egyes emberek egyéni erőfeszítéseit összeadnánk. Nagyon jó kis játékokkal kezdtünk, és bár a résztvevők között többen is voltak, akik semmilyen közösségben nem gondolkodnak, már ami a későbbi gazdálkodási módjaikat illeti, azért szűk két nap alatt igazi kis csapat lettünk, és ez szerintem a mai világban óriási eredmény!
Amúgy, hogy milyen emberek voltak? Nagyon sokfélék, mind az előismereteinket, mind a távlati terveket tekintve is mások, illetve pl. azok, akik hasonlóan is gondolkodnak, a tervezés és megvalósítás különböző fázisaiban vagyunk. Én pl. még csak gondolkodom...
Ilyenből is volt több, nem éreztem magam cseppet sem egyedül.

Volt, aki úgy gondolta, valóságos ökofalu kell a jövőben ahhoz, hogy biztonságban érezhessék magukat, merthogy olyan szar világ lesz, hogy elvesznek tőled mindent, ha csak 2-3 kis család turkál a fődön.

Volt, aki úgy gondolta, hogy a magyar föld átlagos hozamait, és egy lónak vagy tehénnek a legelő szükségletét, satöbbi-satöbbi, figyelembe véve Magyarország a mostani lakosság kb. egyötödét tudná eltartani, azt is csak akkor ha minden rendelkezésre álló földet beszámítunk, ergo a nagyüzemi mezőgazdaságot azért nem tudjuk kihagyni.

Volt aki azt mondta, jól hangzik a közösség, de mi van ha valaki később bunkó lesz, nem dolgozik, vagy nem rak bele több pénzt, vagy csak összeveszek a csajommal, oszt akkor kié is az a cob-house, amit ketten tapasztottunk?!

Sorolhatnám, de minek. A szép az, hogy az olyanokat azért mindenki serényen lejegyezte, pl. mire jó egy kerék-tó, mire jó ha egy méterrel megemelünk egy területet, mi az edge-effekt és a Fukuoka módszer, hogy lehet pontos térképet rajzolni (szintvonalazással, ráadásul!) pár forintos eszközkészlettel.

Szóval az igény egy kimozdulásra, szerintem egyre jelentősebb, az emberek nagy részében, és ez számomra bíztató.
Maga a "Szivárvány Falu", ahol voltunk egy modell a sok-sok közül.
Ahogy én látom:
Anélkül, hogy kritizálnám őket, én falut nem látok ott a következő pár évben, de a fejlődés lehetősége mindenképp megvan benne. Egyelőre egy kisebb területű, elvadult szőlőst vettek meg, szép, déli lejtőn. Egy völgyre néz, amit szántónak használnak. Mellettük erdő, és több nadrágszíj-telek, szintén főleg szőlő. Szeretnék megvenni a szántó és az erdő egy részét, de maga a falu a nadrágszíj-telkeken, a domboldalon lesz. Eddig négyen vannak, ha jól tudom mindenki Pesten dolgozik, rendszeresen kijárnak, építgetnek, tervezgetnek. Egyelőre egy időszakosan lakható présház, egy lakókocsi, és egy minimális zöldségágyás van, no meg persze a szupervályog technikával épülő kuckó, ami afféle nyárikonyha + fürdőszoba lesz, nem egy konkrét ház.
Viszont már szervezkednek ezerrel, pl. ilyen tanfolyamokat tartanak, mint a permakultúra, illetve nyilván a szupervályog-építés. Az a tippem, hogy a kis kuckó azért épül ilyen lassan, mert mindig 1-1 tanfolyam keretében haladnak a  sorokkal, ez okosan mvegoldja a költségek és munkaerő kérdését.
Nem is rossz húzás egyből Szivárvány Falunak nevezni a projektet, és honlapot, meg facebook oldalt csinálni neki, mert valahogy hozzám is így jutott el az infó, hogy van ez a tanfolyam. És szervezésben is jók, teljesen zökkenőmentes volt minden. Szóval ez egy út, hogy nem az önellátással kezdeni, hanem a szellemi tevékenységekkel, know-how-val, stb. Meg az is, hogy a "bölcsőházat" (ami arra szolgál majd, hogy a friss "falulakók" abban húzzák meg magukat, amíg saját kuckójuk épül) valódi építési engedélyekkel, show-case minőségben akarják megvalósítani, így se túl olcsó nem lesz, se nem egyszerű. Utóbbihoz kiváló sztori volt, hogy vitték el terhelés tesztre a szupevályog hurkát, amivel az okostojások nem tudtak mit kezdeni, mert egyrészt nem téglatest alakú, másrészt a gép addig nyomta, amíg lapulni nem kezdett, de nem tört össze, mint egy "rendes" építőanyag, pl. a szilikát tégla...
Szóval, így is el lehet indulni, de csak akkor, ha van bevételed valamiből, mert itt az önellátáshoz még a terület is picike egyelőre.

Én ezzel szemben, amikor majd hazamegyek Magyarországra, nem szeretnék Pesten dolgozni, és valami induló öko-projektbe kijárogatni, hogy majd ott egyszer elérem a 40%-os önellátást, mert csak széttördelném magam.

Mi akkor az én modellem?
KÖZ(össég)ÉRT(ék): ABC-(D)
Egy mindenki.....ha mindenki egy(et)ért!

A) Személy szerint ide sorolom magam: annyi tőkével szeretnék indítani, amiből megvan 1 hektár föld , az arra építendő kuckó (Earthsip és cob-house keveréket tudnék elképzelni leginkább) költsége, plussz annyi időre ki kell számolni egy bő minimumot, amíg várhatóan beáll az önellátás. Ez pl. egy szántóföldet véve alapul nagyon hosszú idő lenne, szóval eleve fás legelőt vennék. Az önellátás alatt azt értem, hogy az élelmiszer, és energia teljesen megoldott ügy, amit pedig ezeken kívül, pénzért kell megszerezni, arra fedezetet ad valami feleslegnek a termelése. Ez a felesleg sokminden lehet, a terület adottságaitól is függ, de pl. lehet "felesleg" a helyszín értékesítése, mint pl. tanfolyam, tábor, egyéb rendezvény helyszíne. Ilyesmibe kár az elején belemenni, mert olyan kiszámíthatatlan a jövő, hogy ezen szerintem akkor érdemes elkezdeni gondolkodni, ha már a föld és a lakóépület ára megvan, és azt számolgatom, hány hónapra (évre) képezzek tartalékot.
Ebben a verzióban viszont a nulladik naptól a helyszínen dolgozom, 24/7-ben, hogy az életteremet minél hamarabb megteremtsem.

B) Akiknek pl. jelenleg (illetve a terület megvásárlásának idején) jövedelmező munkájuk van, esetleg távlatilag sem szeretnék a karrierjüket, hivatásukat permakultúrás gazdálkodásra felcserélni, csak szeretnének egy ilyen környezetben élni, azoknak másképp néz ki a dolog.
Ha a csoport egy termelőszövetkezetet alapít, és a föld a szövetkezeté, akik pedig aktív munkát végeznek rajta, azok a szövetkezettől valamilyen anyagi juttatást kapnak, akkor azok, akik csak résztulajdonosok, és a föld haszonélvezői, valamilyen szinten folyamatosan pénzt kell, hogy csurgassanak a rendszerbe.
Tulajdonképpen ha veszel 2-3 hektárt, és 50 birkát, de közben bróker vagy Budapesten, akkor is kell fogadni egy juhászt, nem igaz? És az a nap nagy részében csak furulyázik és heverészik, nem fog neked még erdőkertet is varázsolni, meg talajt javítani, komposztálni, szóval 1 év múlva, és 5 év múlva is csak egy legelőd lesz, meg birkanyájad, semmi extra. Rosszabb esetben az embered még beír 1-2 "elhullást" is neked, bizonyítsd rá, hogy túl sok bárányragut eszik a családja mostanában...
(Bocsánat, hogy kisarkítom, az alapvető logikát kell csak látni benne.)

C) Akinek annyi pénze sincs, hogy az A) verziót kövesse, viszont lelkes, fitt, és tettre kész, és még esetleg van is tapasztalata a kertészetben, vagy az állatokkal, az pl. teljesen a B)-csapattól függ, rögtön a nulladik naptól, és ekkor pl. naggyon-naggyon elszántnak kell lennie.

Azért az extremitásokat mellőzzük, pl. nem lehet, hogy a C csapat a harmadik télen még mindig jurtában lakik, míg a B csapatból valaki már egy 200 m2-es szalmabála-palotát épített a saját szegletébe, mert az a morálra szerintem eléggé szarul hatna.
Ezért kell rögtön az elejétől közösségként gondolni magunkra, és lehetőleg mindkét oldalról a középút felé törekedni.

Ja, és most rajtakaptam magam, hogy csak a rezidensekről írok, a közösség legszűkebb köréről.
Hát, ez olyan, mintha a folyó élővilágát kb. úgy képzelném el, mint vízi növény-kis hal-nagy hal piramist. Most ezt cizellálhatnám apró rákokkal, meg stb. de mindig a vízben maradva, holott ami a legtávolabbi hegyen történik, az is számít, hiszen a cermelyekből patak lesz, azok meg a folyóban kötnek ki, és mindegyik beleteszi a magáét. Szóval kell egy "D csapat" is, akik nem résztulajdonosok a földben, sosem akarnak kiköltözni, de mégis jelentősen befolyásolják az ottani életet.

Kell egy stabil háttérbázis, akik:
- Időről időre kijárnak a területre, társasági életet élni, színesíteni a munkás hétköznapokat, valamint kiszakadni a saját, urbánus formájukból. Ide tartoznak pl. azok a cimborák, akiknél 1-1 éjszakára meg lehet szállni, ha városi programunk lenne... (De ennyi nem elég, >>>)
- Népszerűsítik a "termékeket" ismerőseik körében. A termék lehet kézzel fogható, mint egy fonott kosár, vagy kézzel készített kissámli, vagy csak tojás, aszalvány, vagy pálinka, de lehet szellemi termék is, mint pl. terepgyakorlat és tanfolyam, vagy akár valamilyen rendezvény, ami a területen megvalósítható.
- Maguk is vásárolnak, és ha lehet ezt nem ad hoc jelleggel, hanem elkötelezettséget vállalva teszik (Szatyor Közösség, megvan?)

Arányaiban pedig pl. mint egy focicsapatnál, 2 csatár (B), 4 középpályás(A), 4 hátvéd (D) és egy kapus (C). 
Ezt most értelmezze minden kedves olvasóm a saját fantáziája szerint!

Még 1-2 gondolat:
Elsőként azt tartanám a legfontosabbnak, ahogy a Szivárvány Faluban is a "Bölcsőház", vagy Gyűrűfűn a "Zsilip" az első igazi projekt, egy közösségi ház megépítése az alap. (Párhuzamosan pl. az állatok számára feltétlenül szükséges infrastruktúra (kút, akol, stb.) megépítésével.)
Ennek a közösségi háznak nem kell mindenféle minősítési kritériumoknak megfelelnie, csak az legyen a szempont, hogy az első télen is lehessen már kint tartózkodni. És persze, hogy olcsó legyen, megintcsak az Earthship alapjait használnám fel,

annyi mínuszolással, hogy nem kell műszakilag is felszerelni, pl. nem kell vízöblítéses WC, vagy perfekt üvegház-folyosó, és az se legyen nagy baj, ha pl. nem süt a nap pár napig, akkor be kell osztani az áramot, és pl. nem kapcsoljuk be a laptopot, este gyertyát gyújtunk, és kézzel mossuk ki a zoknit-gatyát.
JA! Itt jön be még egy nagyon fontos dolog, ami a permakultúra egyik alappillére:
Az igények önkéntes visszafogása!
Nekem ez is nagyon tetszik, és ha ezt figyelembe vesszük, egy ilyen közösségi épületet nagyon kis büdzséből meg lehet alkotni. (Nagyon-nagyon kevésből is, hihetetlen, de igaz!)
Ehhez támaszként ajánlok egy blogot klikk!

A földterületen pedig ezen kívül kiválasztanánk mindenkinek 500 m2-es privát parcellákat, ahová már mindenki a saját házát építi, közvetlen mellé a saját fűszeres, virágos, pázsitos, sziklakertes, játszóteres, tehát szabadon alakított életterével.

De most nem megyek ezzel messzebb, pl. a közösségi létformáról önmagában is tudnék filózgatni, de majd talán legközelebb.

Addig is csak a szépet!

Hurrikánról jutott eszembe

Csak egy gyors reakció a napi hírekre, reggeli kávé mellett:

A Sandy-nek már kemény 106 halálos áldozata van.
Ebben ki tudja, talán benne lehet pár hajléktalan, aki a kukák mögött átaludta az evakuálási cécót, meg pár ideggyenge emberke ("Bazmeg, még egy ekkora mennydörgés, és esküszöm infarktust kapok!"), meg talán még öngyilkos is lett valaki, aki azt gondolta, itt az Armageddon, pár héttel a kitűzött időpont előtt, de inkább ne várjuk ki a kénköves esőt!

106 ember egy cirka 20 millás agglomerációhoz képest, aztakurva!
Egyik legnagyobb bajuk az volt, hogy nem tudtak telefonálni.
"It is amazing how street scenes can alter when suddenly there is no one yelling into their cell phones, busy texting or focusing on their smartphones, using Google Maps to find directions." (Der Spiegel)