Majdnem három hét szabadság.
A március-áprilisi görgetett túlóráim miatt végig fizetéssel, de pont emiatt már nagyon rám is fért.
Egy hét kellett kb. az átálláshoz, és nem csak arra gondolok, hogy balra vagy jobbra nézzek-e, mielőtt lelépek a járdáról, hanem kezdtem magam valódi turistának érezni Budapesten (és tulajdonképpen Diósjenőn is.)
Okés, a kis Ryanair-size bőröndöt nem akkora flash végigcibálni a fél városon, de már amikor beteszem a Szecsa kabinjába és orosz, angol és olasz párbeszédek sűrűjében csüngök a rézrúdon, hogy a víz alatti masszázs-sugár el ne sodorjon, az már egy korrekt kezdés volt az első két napra. Az igazi kezdés persze a Normafánál az eldobott cipő és levetett póló a Dublini zimankók után :)
Aztán a tavasz, ami már majdnem nyár volt, de a növények még épp csak rügyezni kezdtek az érkezéskor, ami aztán mindennapos csodálkozásra ad alkalmat: szinte real-time látom, ahogy kiserkennek, virágba borulnak, nyújtózkodnak, a sövényen túl meg egyre kevésbé látom a szomszéd baromfiudvart.
Ez a sövény arra is jó elvileg, hogy néha kicsit zavar, hogy lát mindenki, ahogy csak állok/ülök a kertben, esetleg még cigizgetek is, Anci meg mindig tesz-vesz, sarlózik, kapál, veteményez. De tényleg csak picit zavar, ezért ez nem a rossz, hanem a jó. Elfogadom magamban most, hogy nem kell mindent bizonyítani, meg "ideje vagyon a köveknek egybegyűjtésüknek, és ideje vagyon a köveknek elhányattatásuknak", azaz nekem most a pihenés jár...
Az én kertészkedésem most annyi volt kb. hogy ollóval néha körbejártam, hogy olyan salátának való kombót gyűjtsek be, mint pl. tyúkhúr, pitypanglevél, katáng, pásztortáska, oregano, sóska. Ezt persze aztán ellentmondásos módon csécsi szalonna mellé ettem, és a házi pálinkával sem sokat óvatoskodtam, szevasztok...
Azért ez nem így van teljesen, hogy csak a pihenés jár, mert volt nagyobb volumenű tervem is, mint a tetkóm kiigazítása, és pár napon belül nekiláttam az aszalódoboz-projektemnek is. (Majd erről írok külön, amikor kész lesz.)
Közben persze barátokat látogattam Pesten, ahol 1-1 üresjárat is becsúszik mindig, de pl. kiváló várakozós program a Király utcából vitt összeborított pizzaszeleteket kivinni a Margit szigetre, ott venni hozzá 3 deci vörösbort, és csak nézni mennyiféle módon élvezik az életet az emberek: angol lányok sasolják a félmeztelenül frizbiző jócsávókat, azok viszont megállnak egy pillanatra, amikor egy kivarrt hátú Barbi elvonul egy csincsillának álcázott kutyussal, majd elnyomja a csikket és elkezd jógázni. Az árnyékban átszellemült arccal, félhangosan mormolnak, motyognak ketten egy-egy füzetbe bele-belenézve: eldöntöm, hogy amatőr színészek tanulják a darabot. A bringa-kocsival (vagy nem tudom mi a pontos neve) mindenki randalírozik, de két lány emellé egész képzett hangon valami áriát énekel, csak néha beleröhögnek persze. Vannak még a kötelező strandoroszlánok, akik csak szfinx módra figyelik a nőstényeket, néha a nonfi-tetkót megflexelik a tricepszükkel, vagy a mellizmukkal, de csak ha nagyon muszáj, persze...
Nekem meg csak a pizza és a bor, meg a katicabogár a lábam szőrén, az is épp elég tennivaló, hogy figyelem a botladozását. (Aktívabb éveimben pl. tai chiztam, vagy tollasoztam is ugyanitt, meg persze ping-pongoztunk a Holdudvarban, de most kösz szépen, csak megfigyelőként vagyok jelen.)
Aztán jó a villamoson három megállóra is lyukasztani és magabiztosan jó napot kívánni szegény ellenőr néninek, nem pedig minden megállóban trükkösen kiszállni és másik ajtón utolsónak visszaszállni, hogy majd kotorászok a zsebemben, ha előkerül a karszalag. Béke.
Meg jó adni némi aprót az udvarias hajlékonynak, és nem lepattintós fintorral arrébbnézni.
Vagy amikor egy másik üresjáratban a törölközőn (A Galaxis Útikalauznak hinni kell, tényleg fontos darab) döglök a Városligetben, de pisilni kell, és a legközelebbi bokor 50 méterre van, nekem meg nincs kedvem könyvet, fényképezőgépet, mindenmást összepakolni és úgy menni hátizsákkal, hanem egyszer csak arra jön egy öregecske néni, akit felismerek, mint "bérletes királydombi napimádót", azaz tudom, hogy megkérhetem rá, hogy vigyázzon már két percig a motyómra.
- Jóra bízza fiatalember, mer utálom a tolvajokat - kezdi. - A Margithoz jöttem ezzel a szatyor hurkával, mert itt van a bázisunk, vagy ott a trolimegállónál, e.
- Tudom, emlékszem magára, kb. 10 éve itt laktam a környéken, én is mindig ott napoztam a dombon.
- Na tényleg? Menjen csak, figyelek én.
Más az ember, ha túristaként jár otthon, és mindez nagyon jó!
Hálás érzés az is, hogy továbbra is van egy pár régi barátom, akikkel mindig élmény beszélgetni, és sosem akadály, milyen ritkán is látjuk egymást, mert mintha épp tegnap hagytuk volna abba. Ez azért is fontos, mert pl. az utóbbi nyolc évemből cirka négyet nem is Magyarországon töltöttem, és ez még jó darabig így is lesz.
Ki is emelném most pl. Möcit, aki az ENSZ-es melója, a sztepptáncolás és a jógaoktató-suli mellé még arra is képes, hogy vonattal kidöcögjön diósjenőre, hogy kimenjünk az erdőbe piknikezni, majd az sem tragédia, hogy a piknik szendók otthon maradnak, ezért visszasétálunk, a kertünkben isszuk meg az üveg bort a lájtos (kacsazsíros, medvehagyma-pesztós, lókolbászos, sajtos) kenyerekhez, majd emiatt még egy későbbi vonatot is kell néznie, de nem gond!
Vagy Orsiborsit, akivel az aszalódobozhoz beszerezzük az anyagokat, elviseli a tökölésem, meg hogy (a váratlan fogorvosi kiadások miatti büdzsé-szorítás okán) még külön máshová megyünk nyesedék furnér lemezért, és még kaját is kellene főzni amikor megérkezünk, ezért ő vág fel mindent a pörkölthöz míg én a sörkollektor darabjait kezdem barkácsolni, majd másnap visszamegy a Bauhausba az általam fizetés után ottfelejtett plexilapért, pedig még aznap délután kifutón modellkedett, és gyorsabban is hazajutott volna, ha nem kerül Dunakeszi felé!
Meg Lackónál bármikor, bármilyen állapotban megjelenhetek, és legfeljebb ha dolgozik a laptopon, addig én akár csak ledikózok a heverőre és bealszom, és nincs soha sértődés.
Szóval egyelőre még mindig úgy vagyok vele, hogy vannak barátságok, amik bírják az időt, meg a kilométereket is, és ennek nagyon tudok örülni.
Aztán nagyon jó, hogy Ancit úgy látom, hogy fitt és tele van tetterővel, és nem mondja sokszor, mekkora faszok tudnak lenni az ügyfelek a Postán, mert remélem ha legközelebb megint sok lesz, akkor elmegy betegszabira, úgysem rúghatják már ki, mert védett korban van :) De a lényeg, hogy egészséges és jól érzi magát.
És a tesók, akikkel szerintem egészen különös módon annyira háromfélék vagyunk, amennyire csak lehet, és inkább csak abban hasonlítunk, hogy nagyon össze tudunk szólalkozni vagy csak bedurcázni és kerülni egymást, most épp szépen összejöttünk, ahogy illik, unokahugaimmal, és unokaöcsémmel, és egy rossz szó nem esett, és a gyerekek mind egyéniségek, és valahogy külön jólesett pl. hogy a hugom a kezembe adta a legkisebbet, Zizit, aki végig mosolygott rám, miközben meg akart fojtani a saját nyakláncommal :D :D :D
Szép emlékek, szép pillanatok.
Ahogy Giling Galang mondta: a pillnatokat próbáljam meg leírni, azok jelenítik meg a boldogságot.
És a jóhoz tartozik még vastagon kiemelt keretként, hogy szabi előtt is, meg visszaérkezéskor is olyan jó megölelni Giling Galangot, mert itt csak ő van nekem, és valami pszichológus szerint napi 4 ölelés kell a túléléshez, 8 a szinten maradáshoz és 12 a fejlődéshez. Nohát én megoldom legalább a túlélést 1-2-vel is, mert olyan jó ;)
Dehát akkor miként jön be a cselekménybe mellékszereplőként a Rossz?
Igyekszem ezt szűkebbre fogni, meg nem is annyira gonosz-rossz, dehát a világ így kerek, a western műfajban meg pláne, és ha a pillanatok boldog színfoltok is, az általános alap vászon a borongós magyar ugar, az élhetetlen állapotok.
Ahol hiába vagyok én épp hepi átutazó, amikor kétszer is egyedül megyek a Szecsába, mert akinek van melója és lenne rá pénze, az hajtja a mókuskereket, és nem ér rá, a többieknek meg sok a 4200 forintos beugró. Rosszabb, hogy van aki hajt, melózik és még így is sok...
Mindenki egyetért abban, hogy érdemes lenne külföldre menni, van aki egyenesen mindent felszámolna, és akkor csak "nyugdíjas korunkban jönnénk vissza". Akkor én meg mire megyek haza (majd egyszer), ha addig eltűnik mindenki?
Meg picit azért rossz, hogy épp otthon már nem is annyira otthon, Dublin meg még közel sem az, és most csak lógok a levegőben, gyökértelenül. (Pedig magam mekkora gyökér tudok lenni, hehehe...)
Node gyorsan rövidre zárom, mert eszembe jutott Utcaseprő Beppo a Momóból, akinek az a titka, hogy csak úgy lehet kifulladás nélkül végigseperni a hosszú utcát, ha mindig csak a következő suhintásra figyel. Szóval nekem most nem az a dolgom, hogy azon agyaljak mi lesz itt, vagy bárhol 4-5 év múlva, hanem az, hogy a következő hónap végén mi lesz, vagy mi lehet!
A jó most lelőtte a rosszat, még a Best Villain MTV Movie Awards-ra se pályázhat, olyan kis szerepe volt, de még nincs vége a sztorinak:
Hogy a csúfság is ide jön, azt már végül is tényleg nem kéne mi, dehát ilyen egy jó western, amíg a negatív hős vére folyik, a háttérben valami árnyék settenkedik.
A szobám odaadtam valakinek hogy használhatja, míg nem vagyok itt.
Ez eleve furcsán indult, mert ahogy említettem, sokat melóztam + picit náthás is voltam a szabi előtti napokban, nem hiányzott erre az extra stressz, ami abból jött, hogy ő persze kvázi az utolsó pillanatban kérdezett rá erre a lehetőségre, így meg kellett egyenként kérdeznem a 3 lakótársamat + a tulajt is, és ez nem olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik.
Erre jött még ez-az, nem ragozom túl, de már ahogy itt megjelent az utolsó estén a kulcsot átvenni (és már akkor itt aludni) valami negatív hullámhossz telepedett a szobára. Még külön megkértem: a "házi oltáramon" én beállítom a május 7-et (a visszaérkezésem napját, amúgy naponta állítom át, ezt még a hajós időkben szoktam meg), hozzá ne nyúljon, mert babonás vagyok. Ez sikerült, hálistennek, nemhogy a házi oltárhoz nem nyúlt hozzá, hanem pl. ott hagyta a megbontott ecetes uborkás üveget mellette a polcon, amiből utolsó este ettünk. Pedig mondtam is, hogy egye meg nyugodtan, de ha ezzel csak nekem akart spórolni, azért levihette volna a hűtőbe, nem igaz?
Az az egy kis csóri oregánóm a párkányon, amire már azt hittem, hogy a nikotin-oldatos bespricceléssel megmentettem a levéltetvektől és épp elkezdett kikupálódni, no az most csonttá száradt a három hét alatt. Ez külön érdekes egy olyan valakitől, aki reggel és este is kb. 1 órát meditál.
Okés, én sem kitakarítva adtam át a szobát (áthúztam az ágyneműt persze, meg átmentem a WC-csap-zuhanytálca témán, de a fiókokat már csak úgy kiborítottam amikor itt volt, hogy tessék, ez lehet most a tiéd), de pl. én konkrétan arra jöttem vissza, hogy a WC-papír kifogyott... meg konkrétan annyi történt csak, hogy az ágyon a paplan össze volt hajtva, semmi egyéb.
Egy Mars szeletet találtam a polcon, amiről gondolom, hogy nekem szánta, de mivel semmi kis üzenet, hogy köszi-pá-puszi, ezért még a végén megkérdezi, nem felejtette-e itt?
Még 1-2 feketepontot kioszthatnék, de nem ez a lényeg, mert az igazi csúfság abban rejlik, hogy cirka 5 hónappal ezelőtt, amikor találkoztam ezzel a csajjal, még szimpi volt, még örültem, hogy pl. náluk szilvesztereztem, és öszintén jó fejnek tartottam azzal együtt, hogy láttam azt is, nem teljesen százas. De aztán már januárban össze is szólalkoztunk és onnan kezdve sokat agyeltam azon, hogy most teljesen kezd elbaszódni az emberismeret bennem?!
De aztán megnyugodtam, mert azóta jól működik, és már ez az egész sztori a szobával, ez sem ért meglepetésként, és persze azt a pofont sem gondolom komolyan, mert ahogy leírtam, ez már csak ilyen kis groteszk életkép, és majd ha ilyen szinten nem képes ez a csaj a mások fejével is gondolkodni picit, akkor kap ő még jópár pofont az élettől, azt se fogja érteni mi van vele... Szinte meg is sajnáltam most .... NEEEM :D :D
De a végére csak a szépet, és a következő suhintás:
Van még a fejemben sok éles pillanatkép, és hálás lehetek, hogy van szobám, van munkám, van valakim aki néha megölel, már itt is, nem csak otthon, és amíg nem jut ki a napi egy ölelés sem, a jó emlékek meg az a képességem, hogy a rosszat kinevetem, majd elvisznek az utca végére a seprűmmel.
A rossz elvérzett, a csúf kiugrott a hátsó ablakon, és ellovagolt a lenyugvó nap felé, a jó pedig leül a pult mellé, és rágyújt egy nagy sodort cigire.
THE END
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése