2010.09.16:
Pont hét hónapja szorongó szívvel kerestem a kollégákat Ferihegy kettőn, hóesésben landolunk Kölnben, és jó érzéssel nyugtáztam, hogy nem egy bulgár mosogató a szobatársam.
Most lenne még hátra több, mint két hónap, de köszi, leteszem a lantot.
És ez így kerek, így egész.
Nem befejezetlen sztori, mint a fősulik, a jogsi, vagy a tetkó a bal lábamon (ebből is kettőt be lehet még fejezni :)
Ez most az a helyzet, amikor az mondom: ennyi elég volt, lapozzunk! Ha lehetséges, nem is kérek többet a hajókázós életből.
Most fókusz Ausztrián, de előbb kérek egy kis időt Diósjenőn :)
Persze nem olyan egyszerű azért:
Megjátszott lerogyás a folyosón két jó tanú láttára, és aztán első lépésként csak vissza a mosodába, hátha az még megy, de másnapra már az sem, mert már a lépcsőzés is nehéz. Anikó röntgenszemei tapintják a szimuláció felépítését a bőr alatt, és persze nem adja könnyen. Előáll a hajós recepttel: fájdalomcsillapító és energiaital vagy ginseng. A műbicegés néha valódi és a térdem néha ténylegesen nyilall már, nem csak térdeplés és guggolás közben, hanem csak úgy, egy helyben állva. Remélem nem kavar be az agyamba, és könnyen levetem a leplet, amint Diósjenőn leszek.
Ez a pár nap, amit én "ghosting"-nak nevezek:
Olyan szitu, amikor már fél lábbal kint vagy valahonnan, de még kénytelen vagy jelen lenni, esetleg dolgozni is. A többiek kerülnek, átnéznek rajtad, mert megint több dolguk lesz egy kicsivel, ha nem élesben vált az új ember, vagy nem elég tapasztalt. A felém küldött rezgéseket magammal viszem az ágyba, alig alszom. A mozdulataim lassúak, az agyam igyekszem nem járatni.
De hétfőtől szabad vagyok, így vagy úgy :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése