Van ez így...

"Több mint ötven évvel ezelőtt magamtól is rájöttem, hogy nem a gyorsaké a futás, és nem az erőseké a viadal, hanem idő szerint és történetből lesznek mindezek. A nap fölkél, és a nap lemegy, és ugyanazok a dolgok érik az igazakat és a gonoszokat egyaránt. Nem a bölcseké a kenyér és nem az okosoké a gazdagság, és nem a tudósoké a kedvesség, de egy dolog mindnyájunkkal megtörténik. A bölcs nem hal meg különbül vagy bölcsebben, mint a bolond. Miben bölcs hát a bölcs?"

"Nincs nagyobb kudarc, mint a siker.

Higgyétek el nekem, én aztán tudom. [...] A sors iróniája, hogy egyre ismételgetem közismert aranyköpésemet a hiábavalóságról: amiképp az, aki dicséretre vágyik, soha nem elégedett a dicsérettel, azonképp azt, aki szeretetre vágyik, soha nem lehet szeretettel kielégíteni. Soha semmiféle vágy nem teljesül be."

Isten tudja - Joseph Heller regénye, amit 7-8-szor olvastam 17 éves korom óta, és most is olvasom, és sosem unom meg, mert én vagyok Dávid a király, mert minden férfi az, és bár a sikereink és kudarcaink más skálán mozognak, férfiak maradunk. És nem a sínek várnak ránk, mint Attilára, hanem a pofonok, amiket adunk és kapunk, és amik nem olyan nyíltak és őszinték, mint a Harcosok Klubjában, de annál jobban fájnak, és felállni is nehezebb, hú bassza meg, egyre nehezebb...

Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a Földet, és boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa, de Isten tudja, én egyik sem vagyok, így a kettő között, a prérin kiáltozok, és senki nem hallja a hangom. És Fenti Tesó meg végképp nem figyel rám, persze, a fasz! Megkeresném, és jól picsánrúgnám, de trükkös vállalkozás ez, mert ugye ő "odaát" van, ezért vagy meg kellene halnom, vagy valami durva tudatmódosító szer kellene hozzá, és most egyik opció sem kínálja magát ezüst tálcán, szóval maradok ideát, és várok, és remélek, egyszer megértem még mit mond, vagy ki tudja mi lesz, kapom a pofonokat, amíg nem cseng úgy a fülem, hogy mindegy is lesz, mit értek és mit nem...

Segítene Weöres Sándor talán?
"Ha vágyaidat kényezteted: párzanak és fiadzanak. Ha vágyaidat megölöd: kísértetként visszajárnak. Ha vágyaidat megszelidíted: igába foghatod őket és sárknyokkal szánthatsz és vethetsz, mint a tökéletes hatalom maga."
Talán.
Valami majd segít.
Mert három dologhoz értek igazán: szeretni, bántani és túlélni. És mindegyikben megmártóztam már bőven, és mivel gyakran azokat bántottam leginkább, akiket szerettem, de ez persze nekem is fájt, a fájdalmat megtanultam túlélni, legalább is azt hiszem, eddig sikerült. De talán csak most jön a fekete leves, most fordul vissza a bumeráng, és ki tudja hol áll meg, kit hogyan talál meg... Akárhogy is, aláállok én.
Észrevettem, hogy olyan helyzetekbe kerülök, ami ismerős, csak eddig a másik oldalon voltam. Fair play, mi? Biztos nem akarok sok ballasztot átvinni a következő életemre, ugye? Hát, nehéz, meg fáj, meg kell hozzá néha valami alázat, néha valami bátorság, csak néha nehéz megmondani melyik kellene inkább, és úgy általában senki nem segít a döntéseimben, éppen melyik eszköz a hasznosabb. 
Higgyétek el nekem, a túlélés - amiben jó vagyok - alapvetően nem a tettek kérdése, hanem a várakozás egy formája. Minél több remény van a várakozásban, annál könnyebb a túlélés, és amikor teljesen elfogy a remény, az a halál. A remény meg el van szórva a pályán, mint számítógépes játékban a muníció, meg a "healing pack", de néha túlfutunk rajta, mert lőnek ránk...

Akárhogy is, azt már megírtam valamikor, hogy kész a leltár, de sosem lesz vége, mert hanyag voltam mindig is, és mindig kifelejtettem valamit, és még mindig nem értem végére. De senki ne sírjon, mert a könnyeket nem adják olcsón, és amúgy is felvásároltam az összeset a piacon ;)

Amúgy meg a sok okoskodás helyett két szót is posztolhatnék, hogy senki idejét ne raboljam:
Fasz kivan!

Felállok, megyek, felveszem a muníciót, lövök.
Álmomban még ugrani is tudok...