TB Írben + kerek perec, egyebek....

Okés, szóval kerekebben, hogy is volt ez a perec sztori :
(Családtagok NE olvassák!!!)

Kedden, a szabadnapomon, úgy döntöttem elvegyülök picit Clark Kentként a tömegben, de pechemre bepárásodott a szemüvegem, amikor meghatódtam valamin éppen, a kormány meg befordult, és úgy vetődtem előre, hogy bal tenyérrel védtem a fejsérülést, de közben a bal combom elkapta a kormány vége, aztán balra (mert hogy jobbkormányos rend van, szóval arra tilos vetődni, mert jöhet valami!) pattantam le, nyilván könyökkel a járdaszegélynek. Ott visszapördültem, mi van a cangával, gyorsan behúztam magam mellé, és kifújtam a levegőt.
Páran összeszedték, ami kirepült a hátizsákból, közben felálltam, mondtam, hogy valszeg minden rendben, és vártam 1 percet, hogy a szédülés elmúljon, aztán gondoltam visszamegyek akupunktúrára, ahol nem sokkal azelőtt voltam, és gyorsan helyrerakatom magam, mert másnap meló, és a sérvem miatt már így is setéten néznek rám, hogy nehezebb dolgokat most nem végezhetek, hát nem akarom tetézni.
Megvolt a szurkálás + masszázs, 1-2 büdös tapasz is akadt, még mozgott a könyököm is, picit szédültem, a belsőcombomon már volt egy teniszlabdányi dudor, de azért hazabuszoztam. Hitelbe volt a kezelés, és még a bringát is otthagytam, nem hiába vagyok már olyan törzsvendég, mint Tibi a Katatón Dszentriben. Hívtam a hotelt, h pár napot kihagynék, majd holnap beugrok a körzeti orvostól hazafele.
Lezuhanyoztam, és némi Buplexszel és Frontinnal egész jót aludtam.
Másnap miután láttam, hogy a könyököm már nem a régi, még elslattyotam a Teszkóba chipszért meg vízért doki előtt, felkészülve arra, hogy elküld röntgenre és a nap további részét egy váróteremben fogom tölteni. Váltás ruhát is vittem, mert ekorra már nekem is gyanús volt, hogy akár ott is tarthatnak, és majdnem úgy is lett: este hatkor csak azért engedtek el, mert 15 percre lakok és megígértem, hogy 6:30-ra visszamegyek.
Addig is begipszeltek, és közben én átváltottam az agyam "kórház üzemmódra", amiben olimpiai válogatott kerettag vagyok.

Hogyan?
Visszapillantó:
1992. Diósgyőr. A Vasgyári kórház ugyan csak abban hasonlított a Schwarzwald Klinik-hez, hogy ott is volt egy helyi Udo Brinkmann, aki dugta a nővér személyzet felét, de a célnak megfelelt, mert a legközelebbről kellett két mentőautót küldeni, higy lehozzanak a hegyes terepről, Lillafüredtől nem messze. Máris a hét sztárja voltam, mert leestem egy szikláról és túléltem egyetlen csonttöréssel, amiről addig nem is hallottam, hogy van ilyen bennem, meg az epidurális előtt adtak valami hepi koktélt és eleve jó kedvvel toltak be a kórterembe, ahol a "főnök" üdvözölt a csapatjában.
A száll-a-kakukk-os Murpfy cigány megfelelőjéről beszélünk, aki akkor kb. annyi idős volt max. mint én most, és azzal volt bent, hogy térd alatt amputálták egy vonatról leugrás miatt.
De mindenkit megnevettetett, gyakran még azt is, akin elsütötte a durvább poénjait, és később mesélték a többiek, hogy milyen volt a beugrója, amikor pár nap kóma után, épp a nagyvizit közepén magához tért:
- Hogy vagyunk, Orsós Úr?! - kérdezte a főorvos.
- Há' doktor úr... jobban érzem magam, mint anyám picsájában.
No ezóta sose vettem komolyan a kórházakat :D

Oké, eddig nagyon szarul hangzik, mintha direkt büszke lennék a sebeimre, meg kórházi rutinomra, holott ez "életellenes" hozzáállás (mondtam, hogy család ne olvassa, ugye?!).
De 1) a hozzáállásomon most változtatok Louise L. Hay, Dan Millmann és a Hicks házaspár segédletével, és 2) az elmúlt 21 évben csak ötször feküdtem be, ebből 4 kisebb műtét volt, az utolsó pedig 2005-ben egy két hetes gyógyszerteszt, amit Iggy Pop Különdíjjal végeztem, a gyönyörű vénáim okán. Szóval azért nem igyekszem annyira, de a lényeg, és amit most rögtön észrevettem magamon, mennyire összeszedett, és nyugodt vagyok ilyenkor:

Mindenkire mosolygok: betegekre, nővérekre, dokikra, még talán a biztonságiakra is.
Rögtön, már a röntgen után, a váróban megkérdeztem a mellettem ülőt, mi az ő sztorija, és olyan meglepetten hálás volt, hogy jobban telik az idő, amíg elmondja. Megkínáltam chipsszel is.
Holott pl. pár napja a hoetel bbq partyján alig voltam képes szocializálódni, 3-4 kör után is, csak a saját kollégámnál, meg az ő brancsánál kötöttem ki, ami amolyan félsiker... Itt meg zéró pia, és megy a small talk:D
Aztán ott voltam reggel időre (már éjféltől böjtölve), és onnantól az egész épületre, a benne található humán erőforrásra, és tárgyakra, gépekre úgy tekintettem, hogy itt minden az én javamat szolgálja! Mellesleg akkor se fájt jobban a karom, miután láttam a röntgent, pedig mondták is, hogy csúnya.
Tudom, hogy ez nekem épp kellett, és NEM büntetés, mert pont előtte, a Phoenix Parkban jegyeztem be a kis noteszembe egy fa alatt, hogy el kell engedni a bűntudatot, és nem csak állandóan várni a retorziót, mintha az élet ellenünk lenne. Ez után még hallgattam Nina Simone-tól a Feeling Good-ot, pont kb. a rá következő számnál zakóztam.
Egy ilyen keretben ez vagy ajándék, vagy Fenti Tesó egy perverz állat, de előbb vagy utóbb majd kiderül ez is :D
A kinti váróból a pozitív hangulatomnak megfelelően hamar behívtak egy belső váróva, ahol elfüggönyzött guruló ágyak voltak. Le is kellett vetkőzni gatyára, és bebújni egy olyan hátul szalagos lebernyegbe, aztán öt perc olvasás és egy extra takaró kérése után már el is aludtam az általános ER háttérzajra, ami egy pityergő apácából, a csoszogó személyzetből, betegfelvételi kérdésekből, telefonokból és nővérhívókból állt, és van olyan hatásos, mint a szélfútta lombok madárcsicsergéssel.
Imádok alapzajban aludni!
Innen 10 körül felvittek a "fogadás-elbocsájtás" osztályra, ahol vagy ötödszörre megmérték a vérnyomásom, megtudtam milyen jó + kiváló lett a vérképem is, és húzzam csak vissza a nadrágot + cipőt, mert elleszek itt egy darabig.
De semmi durca, elkísért egy porter bácsi MR-re, ahol megint kedvesen megkérdeztem a mellettem ülő 55-60 körüli nőt, mire kell neki a gyomor CT, és megint ugyanolyan örömmel beszélt róla + aztán beszéltünk Pestről és Dublinról, meg picit Szíriáról, és nagy kalappal kívánt nekem a műtéthez.
Ja, amúgy ez a St. Vincent's, ami Dundrum és Ballsbridge között, tehát a "budai oldalon" van, egy golfpálya mellett, és esküszöm, reggel óta mindenkinek megértettem az angolságát, ami biztos nem így lett volna a North Side-on, ahol valszeg túladagolt junkie-kkal, meg a tőlük befásult személyzettel kellett volna megelégednem, dehát ez is mutatja, hogy jól időzítettem, mert épp ideköltöztem :D
Esköszöm, az egyik idős ír takarító olyat mondott valakinek, hogy "your welcome", holott ilyet csak az mond, aki max 3 hete szállt le a gépről, mert különben "no problem", "no worries", esetleg "no bother" a szívesen, nem magnószalagról tanuljuk ám az angolt!
Szóval csili-vili, profi minden, biztos nem azért kaptam külön két vonalkódos és QR tages fesztiválbelépőt, a csuklóm mellett a bokámra is, hogy ha véletlenül a karom amputálják egy elgépelés miatt, azért még tudják, kiről van szó. :D

Ja, mer ez egy másik dolog: semmi ID nincs ám nálam, már rögtön a GP-nél mehetett volna helyettem a Tibi, aki bemondja az én PPS számomat, amihez mellesleg kártya se tartozik, mégis megfelel mindenre. Otthon bezzeg ha ellopják a brifkódat, súlyos ezrekért, különböző irodákban várakozva pótolhatod az ilyen-olyan számaidat igazoló kis szarokat! (Bújtatott adószedés, az!)
És ha már erre kitértem, meg bringa is volt, itt a rendőr nem kért tőlem semmilyen iratot, amikor nem voltam kivilágítva, mert nem is akart megbüntetni, csak határozottan tanácsolta, hogy az kellene  ám, és most akkor toljam a cangát!
De még akkor se büntettek meg, amikor az éves employee party után hajnal 2-kor sinus görbét követve (amúgy rendesen kivilágítva) egy egész sávot elfoglaltam a rakparton, mert ilyen tájban (hétköznap) amúgy se vezet arra senki. Megkérdezték részeg vagyok-e, én meg mondtam, hogy nem, erre mondták, hogy siessek haza aludni, oszt szevasz!
Írország - Magyarország 2-0
(Okés, tisztában vagyok vele, hogy a rend az kell, meg biztos utál ilyenkor a mögöttem jövő autós, hogy a köcsög részeg miatt lassítani kell, meg nagyobb ívben kerülni, de nem fordult elő sok ilyesmi, és a hangsúly itt azon van, hogy le akar-e húzni az állam, a testes adód mellé, vagy pedig nem akar, a jelképes adód ellenére SEM.)

Vissza a szappanoperába:
Dél és egy között toltak fel a műtőbe. Kapam egy kompressziós harisnyát is, meg egy kis nyugi koktélt a branülbe, mielőtt a vállamat szurkálva lezárták a bal karom idegpályáit, aztán pár mély lélegzet és máris fél három, minden kész.
(Bevallom, titkon reménykedtem egy testen kívüli élményben, valami aneszteziológiai gubanc okán, csak hogy végre magam is lássam, mit lát Fenti Tesó, meg hogy egy oldallal többet írhassak, de azért ez így is korrekt volt ;)
Itt most egy olyasmi megfigyelő-elosztó teremben voltam, ahol addig tartják a műtéteseket, amíg fent meg nem üresedik egy ágy. Egy faszi folyamatosan jajgatott, még akkor is, amikor már a morphine gombot hagyták neki kezelni, egy másik meg összeveszett egy nővérrel, szóval itt is én voltam az egyik kedvenc. Mosolyogva elnézést kértek, hogy míg az összes többit leosztották, én még várok (közben 10 percenként mérték a vérnyomásom, de innom még nem volt szabad, pedig már poros volt a fogam is), de nem reklamáltam semmiért, itt is mosolyogva elfogadtam, hogy itt ez a rend, ez a szabály.
Cserébe kaptam a pléd alá egy meleget befújó műanyagcsövet, mert mondtam, hogy picit fázós vagyok.

Az egészet amúgy azért is írom ilyen részletesen, mert mindezek közben jutott eszembe, miért nem fogom fel az életet zu sammen, úgy, mint ezt a kórházat?!
- Minden és mindenki az én javamat szolgálja.
- Mindenkihez kedves vagyok, így ők is kedvesek hozzám.
- Nem panaszkodom, mert felesleges.
- Alkohol nélkül szocializálódom.
- Megpróblok mindent magam megoldani (itt pl. nem éltem vissza a nővérhívóval)...
- De nem vagánykodok, hogy olyasmit is megcsinálok, amire azt mondják, hogy inkább még ne! (Jobban elfogadom a szabályokat)

Máris kapott valami értelmet a sztori, nem igaz?

Az is eszembe jutott, talán még a pityergő apácáról:
"Uram, adj erőt, hogy megváltoztathassam a megváltoztathatót, türelmet, hogy elviseljem a megváltoztathatatlant, és bölcsességet, hogy megkülönböztethessem a kettőt!"
Nem tudom, pontos-e így, meg ki mondta, de nem rossz, mi?
Belőlem mindig hiányzott talán ez a fajta bölcsesség, és talán épp azért estem ekkorát, mert olyan dolgokon akartam változtani, amin nem lehet, így elfogyott az erőm, és a részeg ember alá párnát tesz az ördög, de a kimerült józant nem menti meg senki, akkor se ha csak civilben Clark Kent, amúgy meg Superman...
Louise L. Hay szerint
A balesetek oka: magatehetetlenség, kitörni vágyás
Csonttörés: lázadás a hatalom, a körülmények ellen.
A könyök pedig mivel kapcsolatos?: irányváltoztatás, új élmények befogadása.

Oké, hallom a kritikát: leírni ezeket majdnem olyan könnyű, mint a könyvet elolvasni, dehát épp ezért ismétlem, hogy valami majd csak kiviláglik belőle... Próbálok mostanában meditálni is, pedig sose voltam nagy májer az ilyesmiben, de lehet csak azért, mert amire nincs háromszor annyi időm, mint másnak, azt hamar feladom.
Most mondjuk kiesek a melóból egy darabig, hát időhiány az már nem lehet kifogás, ugye?

De az ezo-spirit kitérő után még további tények az ír kórházi ellátásról:
- Mivel fizetek egy abszolút reális összegű PRSI-t, minden ingyen volt, kivéve a beutalót, mert itt nincs háziorvos, az mindig számláz, 50-65 EURO, attól függ kihez mész.
- Azt se nagyon tudtam ki műtött végül is, itt nem divat a paraszolvencia. Direkt mondták, ne vigyek be pénzt meg értékeket amúgy se, mert felősséget nem vállalnak semmi cuccért.
- A kórteremben 5-en voltunk, mind a négy másik már olyan stádiumban, hogy szerintem megrendelték már a sírkövet 2013-as dátummal, de pl. egész éjjel bent (ahová még egy hatodik ágyat tehettek volna) ült egy csinos orvostanhallgató csaj, nyári munkán, aki vigyázott, hogy az alzheimeres bácsi ne induljon el valahová, vagy a másikra rászólt néha, ne beszéljen olyan hangosan ott sem lévő személyekkel, mert más aludna.
- Ugyanennek a csajnak mondjuk én egyetlen "feladatot" adtam csak: amikor a Millmann könyvben kb. a negyvenedik oldalon eljutottam egy olyan szóhoz, amit a szövegkörnyezetből se tudtam kikövetkeztetni, mert felsorolásban volt, megkértem, mondjon már egy szinonimát... És nem tudta! Megnézte az okostelefonján, holott kb. pszichológia a téma, szóval egy másodéves orvostanhallgató, mint funkcionális analfabéta, az azért egy picit minusz, de még azért Írország - Magyarország 3 - 0, csak volt egy ígéretes szögletünk :D
- A kaja szar, de gondolom otthon se Cordon Bleu-t adnak
- Az ágy kényelmes, meleg van, és minden ágyat körbe lehet húzni függönnyel

Olvastam vagy 11-ig, mert vártam, hátha elmúlik az érzéstelenítés, és kiváncsi voltam, mozog-e az ujjam, meg mennyire fog fájni. Ehelyett kb. 11-kor kezdett el zsibbadni a kezem, de mindig azt hittem, hogy na akkor már csak biztos fél óra, és csak jobban zsibbadt, olvasni meg már nem lehetett, már a kiscsaj is aludt a széken.
Szóval megtudtam, mi az oka, hogy az ördög nem alszik:

Épp ilyesmi volt a karom a gipszben, gondolom Hellboynak is kényelmetlen, ha nyomja a hasát hanyattfekve, főleg ha neki is félmillió hangya goa-partyzik benne, nem csoda ha mindenkinek odabasz vele...
Persze egy darabig még élt bennem a new age flow az addigi nap csodáinak jegyében, és próbálkoztam alvó cicának vizualizálni a terhet, nem döglött halnak pl., de azért belefáradtam, meg kezdő ninja egyszerre csak egy surikent dobjon, szóval meghallgattam az altatós playlistemet vagy 7-szer egymás után, eredménytelenül, majd kb. 6:30-kor aludtam el, de 7 előtt ébresztett már a vizit.

No, egy kis gólt itt megítélek az írek ellen, mert ahogy dörzsöltem a csipám, csak hallom, hogy az egyik doktornő elhadarja, hogy minden rendben, csinálnak majd egy röntgent, leveszik a gipszet, és hazamegyek. Következő ágy... Épp talán megkérdezték hogy vagyok, de lett volna pár kérdésem (pl. ekkor még mindig nem tudtam, végül is mi történt), és erre nem volt idő.
Közben a hangyákat felváltotta a parázs.
No, itt végigszenvedtem pár órát, mert EZ fájt aztán keményen, kb. vagy tízszer jobban, mint bármikor műtét előtt, és hiába adtak valami bogyót, csak egyre rosszabb lett. Kb. mintha tényleg izzó parázs lett volna a könyökömben, ami sugároz ujjak hegyétől kulccsontig. Megpróbáltam vizualizálgatni valami hűvöset, meg nyugisat, de csak az a kurva izzó parázs lett mindenből 2 másodperc alatt...
Aludni már amúgy se hagytak volna, mert előbb reggeli, majd takarítócsapat jött, aztán meg egy kedves filippínó, aki levágta a gipszet, és adott helyette egy válltarisznyát, amivel már eleve kényelmetlenebb is lett minden, mert elvesztettem az addigi "biztonságérzetet", és mozogni se lehetett vele úgy, meg persze még mindig nem is tudtam mi van bennem, a vágást se láttam.
Bámultam ki a golfpályára, és próbáltam aludni, de nem ment, és mire röntgenre hívtak, már nem voltam akkora dzsolidzsóker, és kértem, toljanak el egy székben, mert akár el is ájulok, ott tartok. Azért ezt se durcásan mondtam, és nem hisztiztem, amikor mondták, hogy pár órán keresztül most újabb tablettát sem kapok, csak elpárolgott belőlem a harci kedv...
Louise L. Hay megint: fájdalom oka - szeretet hiánya... Szóval a reggeli viziten, ha picit kedvesebbek, biztos nem szenvedtem volna ennyire. De a röntgenes srác az volt, aki a nulladik napon, és őszinte tisztelettel említette, hogy ritkán lát ilyet, amikor ekkora töréssel valaki csak úgy besétál, hogy tegnap óta így van, és még sziszegés nélkül forgatja a karját mindenfelé, amerre a felvétel miatt kell, szóval picit feléledtem.
Ekkor láttam meg azt is, mitől fáj ez ennyire, mert beraktak egy pár centis platnit, három csavarral, szóval el lehet képzelni, hogy az érzéstelenítés adta szabadság, és a sűrű várólista miatti gyors tempó... Kb. mint amikor lerántod a fogaddal a húst az oldalasról, nekem ez ugrott be. Nem csoda, ha a tizennyolc órára lebénított kis idegpályák nem találják épp a lelki békéjüket, és a neuronok előrenyújtott karral rohannak ellentétes irányba, mint a törpök aprajafalván, amikor meghallják Haumann Péter hangját...
De túléltem, zombultam még picit fent, alvás nélkül, aztán jött a nurse (egy filippínó fickó), hogy kész vagyok-e hazamenni? Mondom, valami orvos nem néz meg még? Nem, majd 5-én visszajövök, addig ne emeljek, ne is nyújtsam ki a karom, tartsam ebben a vállszatyorban, és csak az ujjaim tornáztassam, hasta la vista!
Az éjjeles diáklányt közben egy benga nigériai váltotta fel, akinek olyan gecinehéz feladata volt, hogy az épp legvirgoncabb kriptaszökevény mellett üljön egy széken, és figyelje, ne akarjon kimászni az ágyból, mégis derogált neki, amikor megkértem, hogy gombolja be az ingem és kösse be a cipőfűzőm, mert hogy ez a nurse dolga lenne, neki Jeffrey-re kell itt figyelni, szóval Írország itt megint kapott egyet tőlünk szerintem, de nem baj, míg a cipőm kötötte, én elővettem előző napi formám, és beszéltem a vén Jeffrey-vel:
- I wanna get out now
- No, you don't. You'r better off there in bed.
- So I don't...- és visszateszi a lábát a kereten belülre.
- Now you see? Good man!

Már vettem is a Heineken-csillagos sapkám (törés -hatalom elleni lázadás, hehe), a nepáli hemp csodkabátom a vállamra kanyarítottam, és eldöntöttem, hogy az MP3 aksija kihúzza még hazáig, én meg nem fogok ájuldozni, és így is lett, és még nem is aludtam azóta se, mert szeretek írni, amikor van miről, és előbb ezt bepötyögtem, combomon a kilós fagyasztott spenóttal :D

De mit is felejtettem el kedd óta?
Ja, Clark Kentként kezdtem, de most már megyek, kiszarom a Kryptonit Forte kúpot, beburkolózok a piros palástomba és alszom egy jót.