A napokban hallottam egy nagyon szomorú esetről, otthonról. A hír önmagában roppant egyszerű lenne, ha nem egy bizonyos oldalról kapta volna el most a média: az emberi közöny, érzelemmentesség került a fókuszba egy nem mindennapi haláleset kapcsán. Konkrétan egy olyan emberről szóltak az első hírek, aki megpróbált tenni valamit, és mivel ezzel egyedülálló volt - legalábbis a leírtak alapján - a helyszínen, érdemes volt így meghúzni a sztori gerincét, mert hogy legalábbis így mégis több, mint a Blikk címlapján egy otromba és szemcsés fotóval ellátott rikkancs-címlap: "Pucér férfi zuhant a 7-es busz elé!"
Hogy tőlem is gusztustalanság-e, hogy egyáltalán hozzáfűzök valamit, holott nem is tudok semmit, és a többi? Mea Culpa, ilyen a világ. Hatások érnek és vagy visszahatunk, vagy csak kommenteljük. A legrosszabb, ha fel se fogjuk már miyen hatás ért, nem igaz?
Azt gondolom, a legtöbben még arra sem vagyunk felkészítve, hogyan segítsünk át egy rászoruló embert a zebrán. Egyszer pl. évekkel ezelőtt egy vaknak segítettem egy nagyobb útkereszteződésnél, ami közben pár szót is váltottunk, majd teljesen rutinból úgy köszöntem el tőle, hogy "viszont látásra!". Hülyén éreztem picit magam, pedig voltam már vagy 25 éves, nem pl. 15. De simán el tudom képzelni, hogy egy olyan korban, amikor központi kérdés, mi a ciki meg mi a menő, és inkább ne csináljunk semmit, mert abból baj nem lehet, akkor egyre több a passzív bámészkodó. És nem csak a tinédzserek (az ő általános védőburkuk a közöny, legalábbis én erre gondolok most), bár a tinédzserkor manapság jóval túl is nyúlhat akár a harmincon is, mint ahogy a "felnőtt kor" cirka 100 éve elkezdődött vagy 10-12 évesen, amikor mehettél dolgozni, mert a 28 éves fater-muter már a fél tüdejét kiköpte a TBC-től, vagy elitta a fél eszét, vagy bármi más okból nem a klasszikus okostelefonos-szelfizős-twitterezős időszakot kezdte el az ilyen korú egyén.
És nincs ezzel semmi baj, vagy mégis van? Hol az arany középút?
Nincs! A világ gyorsabban változik, mire megtalálod az egyensúlyod, billen megint minden....
Szóval kiemelt tény volt, hogy senki nem csinált semmit, csak ez az egy fiatalember.
Én mit csináltam volna? Nem tudom, hiszen még a legközelebbi dolog amit egy friss halálesettel kapcsolatban elmondhatok, az kb. annyi, hogy a vonat megállt vagy 20 percre, és amikor újra indult, akkor oldalt láttam egy szétcsapott kis autót, és mellette a ponyva alól kilógott egy pár láb. Nem "láttam" a lelket elszállni, mint talán ezt a hírekben szereplő ember érezte valamilyen szinten, hiszen még lélegzett a meztelen férfi a karjában.
De kell-e hibáztatni valakit is azért, mert nem akarja ezt az élményt?
Ki van erre manapság felkészítve?! Talán a mentősök igen. Picit le is húzták őket is, mert szakmai közönnyel kezelték az esetet, míg a fiatalember nyilván felindult állapotban kellett, hogy legyen, hiszen épp a karjaiban halt meg valaki. Ráadásul meztelenül, ami még groteszkebbé tesz mindent.
(A meztelenség szerintem csak egy fokozás, teheti a szépet szebbé, a csúnyát csúnyábbá, de mindenképp egy sokkoló hatás, hiszen nem szoktunk vele találkozni, ha nem akarunk. Egyesek még a saját meztelenségükkel sincsenek barátságban, nemhogy a másokéval!)
Az persze nem illendő, hogy elkezd mindenki fotózni és kamerázni, de ez lassan már olyan pavlovi reflex, amióta az emberek nagy része okostelefonnal mászkál és ezek közül egyesek azt is posztolják, mit ettek reggelire. ÉN IS rengeteget posztolok a facebook-on, szóval senkit nem ítélek el, higgyétek el! Mindenki kommunikálni próbál a maga módján, és a számára adott eszközkészlettel.
Nekem nincs még okostelefonom, de amikor nálam van a fényképezőgépem, akkor néha én is Robert Capának érzem magam, nincs menekvés. Lehet a fotózó emberek között volt aki szintén megrendült az eseten, csak ezt ösztönből meg is akarta örökíteni. Nem olyan természetfilmeken nőttünk-e fel, ahol az állatok is szuper lassított felvételen ölik egymást? De.
A halállal magával persze sosem találkozunk, mert már nagymuter is a teszkóban veszi a gyári csirkét, nem maga vágja el a torkát. Én még láttam a csirke, a nyúl, a disznó vérét, de ettől elítélek-e valakit, csak mert abban a korban született, ahol erre már ritka esélye van? Nem. Más kérdés, hogy nagyon szeretném, ha minden kicsit visszafelé haladna, mert a személyes véleményem az, hogy ez jobb lenne, de ettől még nem ítélem el azokat, akik csak "áldozatai" a mai világnak.
Persze biztos voltak olyanok is, akik ízléstelen tréfát láttak az egészben, és azért fotózták le.
Na ezt én is rosszallom, igencsak!
Vagy ki tudja, csak azért álltak le bámészkodni, mert már amúgy is félig zombik, és most hirtelen valami végletesen valóságszerű volt a tányéron, nem a média-szemét, amit napi több órában habzsolnak.
De aztán kvázi ugyanez a média elítéli őket? Navárjunkmááá!
Az egész úgy ahogy van, szomorú, persze hogy az!
Nem kéne hozzászólni? Talán.
De igazából nem is konkrétan ehhez akartam hozzászólni, csak elszaladt velem a ló.
Az eset bennem is két dolgot pengetett meg, az egyikről már korábban akartam írni, és még mindig akarok, de az valami irdatlan terebélyes téma.
Egyrészt, mint a "rendszer" ellensége/áldozata, jobban érdekelne, miért ugrott ki? (Bocs, ha kiderül, hogy nem így van, az én fejemben ez 99%, hogy öngyilkosság...) Van-e ebben valami üzenet, hogy ideje lenne változtatni a dolgokon? Amikor tönkretettek olyan nemzetgazdaságokat, amik amúgy nem sokban hasonlítottak egymáshoz (pl. az orosz és a dél-koreai), a közös a témában az eleve kizsákmányoló szándék és az emberi mellékhatások voltak: pl. a kimutathatóan megnövekedett öngyilkosságok. Csak azért jutott eszembe, mert egy nagyon jó könyvet olvastam pár hónapja, ami ezt vesézi ki, vagy azért mert kicsit megborultam én is mostanában, nem tudom, de akármikor el akarom felejteni, mindig eszembe jut, mivel tartozom még a banknak, és épp hol állok most anyagilag...
Ja, amúgy most ugrik be, ajánlottam már regényt is ebben a témában, itt van: Fallada
Ez, amikor épp egy egyéb szar is beüt, akkor csak fokozza a hatást, de amúgy ott lappang szerintem sokak életében, mert erre találták ki! Bocs, conspiracy theory alert, ez van... ez is egy tünet, mint a közöny, vagy az ellentéte: a túlérzékenység...
A másik dolog, az megint majdhogynem véletlen, hiszen most kezdtem el nézni a Momót a youtube-on. Már rég kíváncsi voltam, hiszen egyik kedvenc regényem, de valahogy a film letöltése is mindig kimaradt, aztán meg most valamiért nem nyitotta meg a fájlt a gépem, és akkor láttam, hogy hát ott van a youtube-on is. Nos nahát, és ráadásul szerintem egy nagyon tisztességes, kortalan adaptáció, azaz semmit nem számít, hogy 86-ban készült, a mondanivalót képi világgal is alátámasztja.
Mivel amúgy már nagyon rég olvastam, így most jobban fel is tűnt ez a mondanivaló.
Az idő pénz, vagy a pénz idő, ez a viszony lehet kevésbé működik az egyik irányban, mint a másikban, de valahol azt érzem, hogy az én korosztályom már eleve egy olyan világba nőtt bele, ahol ezt tanítják! És lehet ez még inkább igaz a fiatalabbakra, de ez persze csak egy logikai feltételezés, hogy ha nekünk ezt még csak sugalmazták, akkor most már nyíltan állítják, míg el nem jutnak oda, hogy megafonból hirdetik (csak más eszközökkel, hiszen a megafonos propaganda ideje már lejárt, az alattomosabb technikák jobban is hatnak...)
Szóval lehet azt mondani, hogy hiszen ez nem is igaz, hiszen akkor a leggazdagabbak a hajléktalan nincstelenek, hiszen semmi dolgouk a világon, övék a nap 24 órája, stb. Ez meg ugye nem igaz, azt tudja mindenki. Az viszont nagyon is valóságos, hogy az időd nagy részét kénytelen vagy áruba bocsájtani, vélt vagy valós javakért cserébe. És onnantól kezdve a saját felelősséged, hogy gazdálkodsz.
Mikor veszem észre a különbséget a minőségi idő és az elpocsékolt idő között?
Pl. nem felesleges-e mindezt leírni?
Ezt nem tudom, nekem ez egyfajta hobbi, szóval szerintem nem. Nem szoktam megbánni...
De alapvetően össze vagyok zavarva, megmondom a frankót! Pl. elvesztettem a hitem a "megtérülésben", azaz nem ment az elmúlt 15 évben olyasmire koncentrálni, aminek nem volt rövid távon eredménye. Legalábbis én ezzel magyarázom a leginkább, miért nem lettem diplomás ember. DE ezt mai napig még nem bántam meg, és amúgy egész jól elvoltam én ezen a nívón, főleg persze fiatalabb koromban, és persze főleg akkor is azokban a periódusokban amikor elég jól keresetem. Jöttem-mentem, erős voltam és egészséges, és a világot is olyannak láttam, hogy mindez rendben is volt, rendben is lesz, azaz következésképp rendben VAN. Amikor még barátnőm is volt, és főleg amikor még ez JÓ is volt, veszekedésmentesen, szerelmesen, akkor mindez egy igazi idillnek tűnt nekem, úgy kellett egy diploma, mint homok a sivatagba...
Nem azt mondom, hogy minden formális oktatás felesleges, csak azért ez a vesszőparipám, mert személyesen egy olyan andragógus-tanszékvezető alatt tanultam legutoljára, aki izzó homlokkal prédikálta, hogy nem vagy ember (legalábbis a munkaerőpiaci értelemben), ha nem veszel sikeresen részt a felsőbb oktatás valamilyen formájában. És ez egy faszság! Ez az a fajta parasztvakítás, amivel képesek éveket ellopni emberektől, kétes kimenetelű haszon ígéretével, és így én a rendszer egyik pillérének tartom.
Mindenki fúj a gyógyszeriparra, mert "az a király már meztelen".
Hát, többé-kevésbé az oktatás-ipar is ilyesmi...
Viszont a világ már aljas módon változóban volt, amikor én elvoltam, mint Marci Hevesen, és magam épp egy nagy meleg pulóverben (...ma a szerelem) olyan faszán éreztem magam, hogy addig nyújtózkodtam, amíg a takaróm nem ért soha az életben, és akkor vettem meg a házat. (Azt meg ugye senkinek sem kell már magyarázni, hogy a bakszektor mire megy rá, ha még az oktatásban hisznek, a gyógyszerekben hisznek, a bankokban már aligha, ugye?)
Most nem a pénzről beszélek ám, hanem az időről!
Csak az én szürke uram nem másodpercekben fejezte ki magát, hogy jobban megtévesszen, de alapvetően az időmet akarta elrabolni. Mert azóta rengeteget robotolok ám, vagy ha épp nem, akkor meg attól rettegek, hogy ha nem így teszek, azt meg fogom bánni. Közben megbánom-e vagy sem, az már eszembe sem jut, csak néha. A nagy szartengerben is lehet olyan pillanatokat találni, amiért érdemes élni még egy napot legalább, ugye?
Az általános trend, hogy hónapokat adunk el napokért cserébe (mennyit dolgozol egy vakációért?), és napokat adunk el percekért. (Mindenkinek a fantáziájára bízom, mit és miért ;)
De nem nagyon tudjuk visszacserélni, ugye?
Van 1-2 kivétel, de általában nem.
Ezért lehet mindenkiben kialakul egy általános közöny a hosszú távon, és egy általános "éhség" a rövid távon. És normális esetben az éhség a jóra vágyik, de extrém esetekben csak maga az inger megjelenése is izgalmat okoz, ha nem is kielégülést. Legalább történik valami, mert amúgy az életem ellopták zu sammen... Nem lehet, hogy ilyesmi van a háttérben?
Nem tudom most magam sem, van-e ennek füle meg farka, de azt a csontom velejében érzem, hogy korántsem olyan egyszerű a dolog, mint ahogy most terjed ez az általános meghökkenés a Blahán történt eset kapcsán...
Magamba nézek, és még nem tudom én sem...
De hogy legyen valami végszó: melegen ajánlom mindnekinek, olvassa el Michael Ende: Momo c. regényét! Időszerűbb, mint valaha.
És még valami, ami teljesebbé teheti a képet, még két video, de az első sajnos csak angolul tudóknak... (lényeg: nem az időnk lett kevesebb, hanem a vágyaink lettek nagyobbak, ÉS a koncentrációnk szóródott szét.)
A másik picit hosszabb, viszont magyarul van, vicces is, és az időn kívül a halál témáját is említi, ezért is kapcsolom ehhez a témához. Elsőre biztos idegen a stílus annak, aki nem sok ilyesmit hallgat, de türelem, pár perc és egyre jobb és jobb lesz!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése