Fordítva: A tiszta energia nem megodás - csak egy új gazdasági felfogás menthet meg minket

Eredeti cikk:  ITT 
   
   Korábban a média beszámolt arról, hogy a februári melegrekord utcahosszal dőlt meg 2016-ban. Majd márciusban is rekord született. Júniusban a képernyőink a párizsi áradások képeivel voltak tele; a Szajna kilépett a medréből és elöntötte az utcákat. A londoni áradás elöntötte a metróalagutat a Covent Gardennál. Dél-kelet London utcái két méter mély folyókká változtak.

   Amióta az ilyen extrém esetek egyre gyakoribbak, egyre kevesebben tagadják a klímaváltozás valódiságát. Végre-valahára egyetértés kezd kialakulni egy mindenek feletti tény körül: a fosszilis energiahordozók a vesztünket okozzák. Át kell váltanunk tiszta energiára, ráadásul minél hamarabb!

   Az, hogy a fosszilisek veszélyével egyre inkább tisztában vagyunk, egy lényeges váltást jelent a köztudatban. Ennek ellenére én attól tartok; nem látjuk a lényeget. Akármilyen fontosnak is tűnhet a tiszta energia, a tudományos eredmények azt igazolják, hogy a klímaváltozástól nem menthet meg.

   Csak a vita kedvéért képzeljük el, hogy képesek lennénk 100%-ban átállni fosszilisekről megújulókra. Nyilvánvalóan egy hatalmas lépés lenne a helyes irányba, de még ha ez sikerülne is, az sem gátolná meg önmagában a katasztrófát.
   Miért?
   Mert a fosszilisek használata csak körülbelül 70%-ban felelős a légkörben felgyülemlő üvegház-gázok kibocsájtásáért. A maradék 30%-ért különböző okok felelősek. Egyik legnagyobb ezek közül az erdőirtás, másik pedig a gépesített mezőgazdaság, amely olyan mértékben pusztítja a talajéletet, hogy az elkezd CO2-t kibocsájtani. Aztán ott a nagyüzemi állattartás, amely 90 millió tonna metánt bocsájt ki évente, ezen felül pedig a dinitrogén-oxid legnagyobb kibocsájtója. E két gáz sokkal veszélyesebb a széndioxidnál, ha a klímaváltozás szempontjából vizsgáljuk őket. Csak az állattartás nagyobb kibocsájtó, mint a világ összes autója, vasútja, repülőgépe és hajója együttvéve. A cement, acél és műanyag gyártása szintén üvegház-gázok kibocsájtásával jár, és még nem is említettük a szeméttelepeket, amelyek jelenleg a világ metánkibocsájtásának a 16%-át adják. 

   Ha a klímaváltozás a kérdés, nem csak azt a problémakört kell vizsgálni, milyen energiát használunk, hanem inkább azt, mire használjuk mindezt az energiát?
   Mit tennénk 100%-ban megújuló energiával?
   Pont ugyanazt, amit most a fosszilisekkel teszünk: több erdőt vágnánk ki, több gépesített farmot építenénk, kiterjesztenénk a nagyüzemi növénytermesztést, több cementet állítanánk elő, és egyre több szeméttelepet töltenénk meg. Tennénk nyilván mindezt azon egyszerű oknál fogva, hogy a gazdasági rendszerünk vég nélküli növekedést követel tőlünk, és valahogy ez a probléma kiesik a látómezőnkből.

   Gondoljunk csak bele! Az a jelenleg 30%-nyi üvegház-gáz, ami nem a fosszilisek direkt felhasználásából keletkezik, nem egy statikus mennyiség, hanem növekszik évről évre. Egyes kutatások szerint a trópusi esőerdők 2050-re eltűnhetnek, 200 milliárd tonnányi "CO2-bombát" kibocsájtva. A Föld termőtalajának mintegy 60 évet jósolnak. A cementgyártás évi 9%-os növekedési rátát mutat. A szeméttelepek könnyfakasztó ütemben terjeszkednek: számítások szerint 2100-ra a mostaninak háromszorosa, azaz 11 millió tonna lehet a szilárd hulladék keletkezése naponta! Az átállás a megújulókra nem fogja ezeket a folyamatok önmagában megállítani.

   A klímamozgalom egy nagyon súlyos hibát követett el. Minden figyelmünket a fosszilisekre fordítottuk, miközben egy sokkal mélyebben gyökerező problémát kellett volna fókuszba állítani: a jelenlegi gazdasági rendszerünk hajtóerejét. Végülis nem arra használjuk-e fel mindezt a fosszilisekből származó energiát, hogy biztosítsuk a GDP növekedését? 
   A probléma abban rejlik, hogy a gazdasági modellünk folyamatosan növekvő kitermelést, gyártást és fogyasztást követel. A politikusaink szerint évi legalább 3%-os globális növekedésre van szükségünk. Ez a ráta teszi lehetővé, hogy a mammutcégek biztos profitra tegyenek szert. Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy húsz évente meg kell duplázni a világgazdaság összesített termelését. Kétszer annyi autó, kétszer annyi kifogott hal, kétszer annyi kibányászott nyersanyag, kétszer annyi McFlurry és iPad! Aztán a következő húsz év végére megint megduplázni ezt az eleve megduplázott mennyiséget. 
   
   Az optimistábbak azzal érvelnek, hogy a technológiai újítások lehetővé teszik majd a gazdasági növekedés leválasztását a fizikai javak termeléséről. De a szomorú igazság az, hogy semmilyen bizonyíték nem mutatkozik arra, hogy a rendszer ilyen irányba formálódna. A világon a fizikai javak termelése 94%-kal nőtt 1980 óta, és folyamatosan növekszik. A jelenlegi előrejelzések szerint 2040-re több mint megduplázzuk majd a mostani össz-szállítás (légi, tengeri és közúti együttvéve) kilométerekben kifejezett értékét. Ez nyilván azt is jelenti, hogy a szállítandó árucikkek száma is megduplázódik, és ez körülbelül összhangban áll a fent említett minimálisan elvárt GDP növekedési rátával.

   A tiszta energia - bármilyen fontos is - nem fog megmenteni ettől a rémálomtól. De ha újragondoljuk a gazdasági rendszerünket, az megmenthet. A GDP-növekedést eddig úgy adták el nekünk, mint az egyetlen útját annak, hogy egy élhetőbb világot teremtsünk. Azonban mostanra masszív bizonyítékait találhatjuk annak, hogy ez nem tesz minket boldogabbá, nem csökkenti a szegénységet, és az "externáliái" megannyi szociális problémát teremtenek: eladósodás, túlhajszoltság, egyenlőtlenség, és klímaváltozás.
   El kellene felejteni a gazdasági növekedést, mint a fejlődés elsődleges mutatóját, és ezt azonnal bele kellene fogalmazni a klímaváltozás elleni törekvések sorába, például az idén Marokkóban aláírásra kerülő klímaegyezménybe. 

   Ideje lenne a kreativitásunkat egy újfajta világgazdasági rendszer megtervezésére használni. Egy olyan rendszer létrehozására, amely a jóllétet, életörömöt maximalizálná, miközben csökkentené az ökológiai lábnyomunkat. Nem lehetetlen a feladat. Pár ország máris magas szintű fejlődést mutatott a jóllét terén, a fogyasztás szintjének alacsonyan tartása mellett. Daniel O'Neill, a Leedsi Egyetem Közgazdasági Tanszékéről azt is modellezte, hogy még a gazdasági visszafejlődés sem lenne összeférhetetlen a társadalmi jóllét magas szinten tartásával. 

   A fosszilisekre való fókuszálás elringatott abban a kényelmes hitben, hogy fenntartható a status quo pusztán a megújulókra való átállással, de ez egy veszélyesen egysíkú felvetés. Ha el akarjuk hárítani a közelgő krízist, a rendszer gyökerén lévő problémákkal kell szembeszállnunk.