Persze lehet transzperszonális pszichológiában van erről könyv, vagy sima ezoterikus irodalomban is felbukkan, de én most magamtól jöttem rá. Az ilyennek mindig örülök, szóval le is írom.
Bár a végére meg kiderül, hogy nem is kellene ennek örülni, mert a tudás veszélyes...
Azt álmodtam, hogy valakivel megint összetűzésbe keveredek.
Azért írom, hogy megint, mert visszatérő álmom volt egy darabig, hogy megtámad valaki késsel, majd én megszerzem tőle a kést, és agyonszurkálom dühömben, hogy miért támadott rám?! Rendesen éreztem mindig a sarokbaszorított vad érzést, meg persze magát a vért, ahogy összeragasztja az ujjaim a kés markolatán. És azt is, hogy igazam van, és nem sajnálom! Fasznak kell engem megtámadni?!
Most ez nem volt ennyire brutál, csak valami ilyesmi történt:
Munkahellyi öltöző, zuhanyzó, de koedukált. Jön egy apró csaj, zuhanyozni. Nem meztelen, nincs semmi szexualitás az álomban. Fáradtnak tűnik és én is az vagyok. Valaki odalép hozzá, és valami becsmérlőt mond, és meg is löki, aztán egy másik ember - egy kövérkés, kortalan hímnemű egyed - le is kever neki egy rendesebb pofont. Én az első támadásra még csak rosszallóan csóváltam a fejem, de ez az agresszív tett felébreszti bennem a "fight or flight" ösztönt, vagy drive-ot, nem tudom mi a szakszó: tele leszek stresszel, hogy most valamit tenni kell, de nem tudom mit, mert ahogy körülnézek, mindenki (és jó sokan vannak) szarik az egészre.
Döntök. Odalépek a támadóhoz, aki ekkor inkább húsosabb kamaszfiú, vagy legalábbis maximum huszonéves. Kb. akkora, mint én, de valamiféle testi fölényt mégis érzek, szóval az önbizalmam megvan. Arccal nekilököm egy tükörnek, és közben valamit mondok, hogy "na, milyen érzés?!", vagy hasonlót. Meg még valamit ugattam neki, ezt később elfelejtettem. De éreztem, hogy talán a korom tiszteli, vagy az önbizalmam, megszeppen picit legalább.
Aztán amikor megint rá figyelek, nagyobb lesz, sokkal nagyobb. Még mindig fiatalabb, de már nem kamasz, és nagyon ki van gyúrva. És visszafordul, hogy most akkor mit is pattogok itt? És a körülöttünk állók még mindig épp ugyanolyan passzívak, még az eredetileg megtámadott csajra is emlékszem, hogy csak toporog zavartan. Meghúztam az oroszlán bajszát, és most megint csak az a vegyes érzés marad meg az álomképből, hogy
1 - amit elkezdtem, most már becsülettel végig kell harcolni, nem számít ha szétrúgják a seggem!
2 - mi ez az igazságtalanság, hogy egyrészt átalakult a csávó, és ő az agresszor, és a többiek miért nem segítenek, miért vagyok egyedül az egésszel?! Nem ismerik, hogy "sok lúd disznót győz"?
3 - miért kell nekem mások dolgába beleugatni?! most aztán bajba sodortam ezzel magam is, mert ez a csávó fél kézzel elintéz...
Nem folytatódott, itt szerintem felébredtem, és biztos részletesen le tudtam volna írni, de nem tudtam, most meg már lehet bele is szőttem valamit a képbe, mert az álmok történeti elemei egy napon belül elhalványodnak, csak az érzések maradnak meg erősen.
Ami fontos itt, hogy alakot váltott az ellenfelem, de én mindvégig tudatában voltam, hogy ez ugyanaz az ember.
Ez egy ember(típus), akivel dolgom van, ugye?
Addig kapom vissza, amíg meg nem oldom a leckét!
A bodytalk-on is az jött ki már többször is, hogy az agresszió elég sarkalatos pontja az életemnek, főleg ez a belső feszültség, hogy pusztítanék, ha támadást érzek, de ugye nem abban a kultúrában élünk, meg persze fizikailag sem vagyok erre alkalmas. És ezek miatt megtanultam kompenzálni, azaz szinte mindenki egy roppant nyugodt embernek lát.
Nem vagyok az!
De nincs baj, nem kell félni tőlem, most csak nagyon őszinte vagyok.
A bodytalk-on is leginkább előző életek jöttek be, azaz nem véletelen, hogy az ókor és kora középkor a két kedvencem (mármint regényben, vagy tudományos előadásokban ez a része a törinek, ami érdekel) Onnan jönnek entitások, akik mint kísértő szellemek, igyekeznek revansot venni, mert hát közvetve vagy közvetlenül odabasztam nekik. Ez olyasmi, mint amikor valaki azt mondja: "a hagok súgták", de én nem hallok semmit, csak érzem, meg így néha megálmodom őket, vagy az érzéseket, amikkel rámtelepszenek, mint egy idegesítő szúnyograj...
De a lényeg az, hogy az idő nem létezik igazából, azaz egyszerre élem meg az ősember életem, az ókorit, a középkorit, meg a többit! A mostani életem kvázi párhuzamosan fut a többivel, de nem mint két vonal, ami a végtelenben sem találkozik sosem, csak mint egy spirálon áthúzott tetszőleges egyenes vonal. Amikor ezt a leckét letudom, akkor a vonal elmozdul, mint az óramutató, és a spirál más pontjait köti össze. Ez a vonal most (többek közt) erre van komponálva: ragadozó vagy, vagy préda, agresszor, vagy áldozat. Ez fut most az "összes életemben", egyszerre. Persze nem csak ez, mondjuk ez a nagymutató, ha már óránál maradtam, és van tetszőleges számú kismutató a kisebb leckékkel, amiket gyorsabban letudok, és a nagymutató még mindig ott áll. Esetenként átfedik egymást, pl. az áldozat szerepe kötődhet a szabadság vagy elnyomás témájával, vagy mondjuk az agresszió kreatív cselekedekké transzformálódik le, akkor lehet a siker-kudarc ellentét megéléséhez kapcsolni, de nem akarom nagyon belemenni...
Lehet követni, ugye?
Ezt a témát megélhetném "lebutítva" pl. gyerekkatonaként vagy vezérként egy afrikai konfliktus-zónában, de az a spirál kisebb körein van, azon már túl vagyok. Most pl. áldozatként élem meg a CHF-hitelem, és acsargok emiatt a gazdagokra, az egész pénzvilágra. Ez már egy külsőbb kör. Nem ölhetem meg pl. - csak hogy valaki konkrétra gondoljak - a Nestlé CEO-ját, mert egy faszkalap és szerintem milliók szenvedésének aktív részese, de szeretném! Azaz, ez egy nagyon erős érzelem, és lehet meg is tettem azokon az alacsonyabb szinteken, amikor én voltam a nagyobb kutya, ő meg a prédám. Tudom, hogy akkor szakad meg az események - látszólagos - láncolata, ha egyszer túllépek, de nagyon makacsul belém ült ez a program (a makacsság, mint szintén jellemző tulajdonság, az is kijött a bodytalk-on) És "Isten látja lelkem", hogy puszta jó szándékból, de én hiszek abban, hogy a világ szebb lehetne nyilvánvaló gennygócok kivágásával. Csak úgy, ahogy a Természet is kinyírja saját magából azt a komponenst, ami zavarja az összhangot. Ezt csak az ember képes megzavarni, amíg persze a Természet majd ki nem nyírja valahogy az embert is, még akkor is, ha ez csak úgy megy, hogy jelentős károkat kell bevállalni saját maga számára...
Nem bírok ezen felülemelkedni egyelőre, legalábbis nem ebben a közegben, amiben élek pár éve. Talán pont azért, mert ez a közeg annyira természetellenes... Utánzat-világ, ócska díszlet, ami ketrec is, vagy inkább börtöncella, amibe néha csak úgy besüt a nap, meg az már pirosbetűs ünnep, amikor egy madár is az ablakpárkányra reppen néha.
Ez a "vágjuk ki a tumort!" program számomra épp olyan természetesnek tűnik, mint ahogy József Attila számára is talán az volt, amikor azt írta, hogy "Ejh, döntsd a tőkét, ne siránkozz, ne szisszenj minden kis szilánkhoz!", vagy Adynak, hogy "És mi csak csatázunk vadul: én, s a disznófejű Nagyúr."
És ez ezer évig, és egy pillanatig tart egyszerre, merthogy nincs idő. El lehetne engedni azonnal, de mi az akkor, hogy azonnal?
De most legalább rajtakaptam: több arca van!
A disznófej is csak egy a sok közül, vagy a bikafej, ha már itt tartunk: azért "szörnyeteg" a Minótaurosz is, mert az ember sötét oldalát nem lehet másik emberrel megjeleníteni, de nyilván Thészeusz azért megy le a labirintus mélyére, hogy elpusztítsa magában ezt az oldalt. Vajon milyen lenne a sztori, ha például az EMK eszközeivel rábeszélné a szörnyet, inkább jöjjön ő ki onnan, és legelésszen a gyepen, ha már bikafeje van, nem fogja senki bántani... Nem tudom, nekem ez sántít...
Ha már sántítás: egy másik dolgot még keverek ebbe a spirituális koktélba: ez a program nem csak a külvilág(om)ra érvényes, szóval lehet emiatt sántítok én magam is: egyik magyarázat (és ide jön az is, hogy megfejtem egyben, miért vagyok csupán 166 centi és 60 kiló!): ha ehhez a temperamentumhoz egy erősebb testet választok, akkor ugye nem biztos, hogy az áldozat szerepét próbálnám ki ebben az életben... konkrétan lehet már ültem volna testi sértésért, minimum. De hogy miért kellett magam össze is törni? Hát hogy pl. folyamatosan perlekedhessek saját magammal is, hogy mondjuk "megfenyegessem" a lábfejem, hogy ha nem működik rendesen, én istenuccse egyszer levágatom az egészet a picsába! Pedig aggyal szintén tudom, olvastam, hallottam, hogy a saját testi egészségünk érdekében mindig minden porcikánkra szeretettel kellene gondolni, nem becsmérelni és utálni azért mert épp nem úgy működik, ahogy én akarom...
És ez igaz a munkahlyemre (ahogy megélem) és az egész Világra (ahogy megélem): nem úgy működnek a dolgok, ahogy nekem logikus lenne, és ez nem csak simán frusztrál, hanem elpusztítanám a felét, hogy a maradéknak jobb legyen!
Közben tudom, hogy azzal nem nyerek meg egy sakkjátszmát, ha felborítom a táblát...
De megint: tudni egy dolog, rosszabb is sokszor, mint az együgyűség, higgyétek el! A tudás nem boldogít!
Szóval összeadódnak ezek a szörnyek, nehéz emberek, és mind csak egy igazából és aztán ha tovább szűkítem, mind én vagyok egyben, és mind egyszerre, dehát ezt egy dolog aggyal felfogni, és másik dolog lenne átérezni. Mert ha az menne, hát nem tudom mi lennék már akkor: szeráf vagy kerub legalább, de lehet maga az Isten?
Dehát, én csak egy ember vagyok...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése