Hulló levelek - naplóféle

   Egy váratlan halálhír indította meg bennem a gondolatokat, de ahogy az lenni szokott, nem tudok tömören fogalmazni, és mivel nekem a Népligetben indul a sztori, ki fogok térni picit jobbra-balra, ahogy szoktam.

   Október 3.: Megyek masszázsra a Pöttyös utcához, de bőven van időm, leszállok hát a Népligetnél egy sétára, úgyis nagyon rég nem jártam ott. A Margitsziget és a Városliget volt mindig közel a korábbi fővárosi lakhelyeimhez. Utóbbit ugye gyilkolják, szégyenletesen. Előbbit úgymond rendbetették, és vegyes érzelmekkel sétáltam át rajta, hogy azért jó, hogy szorgos közmunkások szedik a kiritkított bokros-borostyános foltokból is a szemetet, meg azért látom, hogy a fákat legalább nem bántották, de azért az a nagyon széles sávú "járda" már nem hiszem, hogy csak a kerekesszékesek miatt épült volna, inkább azért, hogy felvirágozzon a pedálos kis négykerekűek, a golfkocsik bérbeadási lehetősége (biztonságosan lehessen gyalogolni mellettük), meg itt ez az újdonság, ami kétkerekű, olyasmi, mint Batman motorja, kb. 30 centi széles gumiabroncsokkal, nem is tudom mik ezek.  

   Mindennel együtt szerintem egyre inkább turistás a hely, és szerintem még vagy 200 mókust is betelepítettek és importálják nekik a magokat, hogy legyen mit fotózni és videózni. (Régen szerencsés voltál ha láttál párat, most nyüzsögnek mindenhol.) Szóval jó is, nem is. A dublini parkokhoz képest klasszisokkal jobb, mert a Phoenix Park egyetlen pozitívuma a szarvascsorda, közben meg nem költenek eleget egy felügyelő-takarító brigádra és a hajléktalanok, drogosok, vagy csak elszabadult tinik tüzeket raknak, néha konkrétan a gyönyörű fa tövében.

 

   Meg persze szemetelés az a sima látogatók sara is, mivel az alap, hogy egy félliteres pohárban még venni kell egy kávét, azzal kell elindulni sétálni! Ez a kávémánia az íreknél iszonyatos, reggel kb. minden irodai dolgozó kezében ott van a fedeles Insomnia pohár, akár sétál, akár vezet, akár a DART-on vagy LUAS-on utazik. Aztán kuka, ofkorsz. A gombázós sétáim legnagyobb bosszantó tényezője az volt, amikor 25 méterről valami kis kerek és fehéres felvillan a fűben, ami lehetne gomba kalapja is, de kiderül, hogy egy pohárfedél volt.
   És amit extrán utálok Írországban, hogy a cégeknek adóparadicsom persze, emiatt megy a biznisz, emiatt van olyan albérlet kereslet, hogy egy 5m2-es "szobáért" képesek néhol havi 400 eurót kérni, de arra aztán nincs büdzsé, hogy kétszer ennyi Park Ranger legyen, hogy az ilyen tűzrakásokat meggátolják, meg mondjuk négyszer ennyi parkmunkás, akik összeszedik a szemetet?

   De visszatérve a Népligetre: már ahogy feljössz a metróból, érzed, hogy ez nem az Budapest, amit a turisták, meg tartósan itt dolgozó külföldiek látnak. A buszpályaudvaron még hamisítatlan köpködős talponálló, olcsó sör, ampullás műszesz és gondolom hot-dog, vagy egyéb ipari szendvics a favorit. A háttérben egy ASU-rendszámú Polski Fiat, ki tudja mióta parkol ott. Szerintem az ilyesmit azért hagyják már meg a helyén, mert amikor retró filmet forgatnak EtyekWood-ban, és kell a külsős helyszín, hát olcsóbb, mint felépíteni, és látszik is (legutóbb pl. az Atomic Blonde Berlinje volt full Budapest, és nagyon jót tett a filmnek).
   A Népliget maga majdhogynem kihalt. Ahogy én szeretem ;)
   A Planetárium környékén ketten taicsiznak, rajtuk kívül kb. 100 méterre látom a következő párost: két cigányforma, susogós-melegítős ül egy retró piros deszkapadon (másik dolog, ami Írországban nem divat: a közterületeken a pad! Itt nem divat leülni nézelődni, vagy szégyen, hogy már állni se bírsz? Vegyél egy újabb Capuccinót és majd szaladsz egyből? Namindegy!). Hip-hop a rendőrautó is begurul és négyen igazoltatják a 2 delikvenst. Azonnal előkapom az okostelót, és elkezdem fotózgatni a mókusokat, meg a közben felszedett 3 platánlevelet, mert így sima bolondnak vagy eltévedt turistának is nézhetnek, enélkül amúgy simán lehetnék én is "közveszélyes munkakerülő", díler vagy mutogatós bácsi is, a KGST-piacos vászondzsekimben, félig ősz Rumcájsz-szakállal és színescsíkos kendervászon válltáskval.
   Megúsztam, nem zaklattak.
   
   És most értem el akkor arra a pontra, ami a három platánlevélről azonnal eszembe jutott: Kati barátosném, Dublinból.
 

   Merthogy kb. tavaly ilyenkor a Phoenix Parkban sétáltunk és felvett 1-2 levelet, mert textilfestéssel is foglalkozott, és ezeket mintának használta. Hogy pont milyen technika, nem tudom, nem fontos. Eszembe jutott amikor ezt a fotót készítettem, ennyi biztos, hogy ez nem utólagos "dramaturgizálás". Eszembe jutott, hogy már vagy kétszer hívtam az elmúlt 2-3 hónapban, amikor a környékükön jártam, vajon otthon van-e, de nem hívott vissza. De ez nálunk sosem volt sértődés-téma, van ez így. Gondoltam majd megint hívom, amikor visszajövök Dublinba.
   Ő volt az egyik, akit meghívtam a 40. szülinapi "bulimra", amin 5-en voltunk, itt a lepukkant nappali-konyhánkban. Ez nálam nagy szó, mert Dublinban inkább kerülöm az embereket, otthon még inkább szociábilis vagyok, itt nem. Egy hal nem a többi hallal akar dumálni, amikor a szákban tátog, ugye...
   Még idén is találkoztunk, talán márciusban, amikor eljött hozzám, hogy együtt fessünk akrillal, amit ő nagyon szeretett, és én épp valakinek ajándékba akartam festeni valamit, de nekem idegen ez az anyag, és segített, és jót beszélgettünk közben. Picit depisnek tűnt, de csak így "becézve a szót", mert amúgy mindig több életerőt, energiát láttam benne, mint saját magamban.
   És most nincs többé :(
   Elment, 55 évesen.

   A hír maga a Facebookon talált rám, hogy rövid betegség után, október 3-án távozott az élők sorából. A csatolt képen épp olyan kisimult, kedves, élettel teli arca volt, amire emlékszem. Simán letagadhatott volna 7-8 évet. Hihetetlen az egész.
   Mondom, a levelekkel együtt nem jött be más kép, csak hogy szívesen látnám újra. 
   Azóta viszont bejön minden, és minden kapcsolódik mindennel, mert szerintem nekem női agyam van egy férfi testben, azaz nem lehet dobozokba tenni semmilyen témát, hanem minden szervesen kapcsolódik minden egyébbel.
   
   A halál nekem évek óta témám, de nem mint elmúlás, megsemmisülés, hanem mint átalakulás, mint egy kapun való átlépés. Aki olvasta a mesém, az egyből érti, mire gondolok. A baj csak az, hogy én még nagyon elméleti síkon vagyok ezzel, azaz tulajdonképpen ő volt az első, aki igazán érzékenyen érintett a távozásával.
   Nagyszüleim mind bőven benne voltak a korban.
   Két volt általános iskolás osztálytársam közül egyik nagyon fiatalom, tragikus balesetben halt meg, másik szívinfarktusban, Angliában, 40 évesen. Sokszor eszembe jut ő is, jó haver volt még gimis korunkban is, de nem volt már élő a kapcsolatunk, amikor a hírt hallottam, és azóta sem tudom, vajon túlhajszolta-e magát, vagy mi lehetett a hivatalos ok?
    Ami most nekem összeköti a három esetet a fiatalon eltávozottak közül, az egyfajta különcség, és nem tehetek róla, én magam is vastagon ebbe a csoportba sorolom magam, és hát...
    
    A világot mindenki a saját szemével (szívével) látja, és gyakran nem sokat látok ebben a világban, amiért érdemes lenne élni.
    A fent említett háromból ketten évekig idegenben éltek. 
    Én is. És nekem ez nagyon idegen!
    Amikor írom ezt, a konyhaasztalnál az évek óta segélyen élő Dave lakótársam tévézik és eszi a legszarabb szemét kaját, amit csak kapni lehet a Tescóban. Ő mondjuk ír, azaz ő elvan a segélyen is, hétvégente hazamegy a szüleihez. Nem tudom mi a baja, nem szeret beszélgetni. Ami azt illeti, nem szereti ha egyáltalán hozzászól valaki. Pszichés problémái vannak, az látható.
    Nekem is.
    Csak ő "otthon" van, én meg nem.
    Neki a bugyuta kvíz-show láthatóan az a kapaszkodó, mint nekem a konténer-kertem.
    Az albérletünk en bloque lepukkant, azért is olcsó, a flancos környék ellenére. Olyan körülmények közt élünk (most nem Dave és én, hanem általában a prolik, vendégmunkások), ami nem tesz jót sem a konkrét fizikai jólétünknek, sem a lelki jólétünknek. És ha ugrálunk a munkahelyen, hogy ott is egyre inkább ázsiai nívó van, akkor megpróbálnak "eltanácsolni", felveszik az ázsiait, és latin-amerikait, akinek kell a vízum, hiányos az angolja, ezért nem is képes panaszkodni, pláne nem ügyvédhez menni...
   Kati sem beszélt jól angolul, és ő sem engedhetett meg magának olyan albérletet, ahol pl. ne kellett volna bakancsban és kabátban ülni, mert a rezsi is pénz...
   Bocs, hogy kötöm a gyászhírt a világképemhez, mintha kihasználnám, nem ez a szándékom! Ezek csak ömlenek belőlem ilyenkor, a gondolatok, miért rohadt a világ...
    Közben épp bejött a nigériai lakótársam, aki informatikus ösztöndíjas a környékbeli egyetemen, és a fent említett klasszikus 5m2-es (lépcsőforduló alatti) cselédszobában lakik, és mivel 185 magas, még ezen 5m2 teljes területén nem is tud felegyenesedni. Épp megint (mint már sokszor előtte) panaszkodik a fájdalmaira, holott csak 24 éves. Amikor nem a projektjén dolgozik a laptopon, és nem az egyetem van, akkor a helyi Tescóban pénztáros. Csoda, hogy fáj a háta?!
   De anélkül, hogy voltam Nigériában, kockázat nélkül mondhatom, hogy az ottani lakosság arányában az ő története kvázi "sikersztori". És amit a nyugati nívóból egyből felvesz, az a pazarlás, mert pl. égve hagy minden villanyt maga után, és most, ahogy épp írok, és épp kitakarítja a mikrót maga után, közben lazán otthagyja folyni a vizet a mosogatóban, mert úgyse fizetünk érte...
   Ki akar egy ilyen világban élni?
   De nem szólok rá, mert az illetlenség Írországban!
   A Guiness és a Temple Bar mellett az írek ugye arról híresek, hogy naggggyon udvariasak, ami azt jelenti, hogy pl. az energiapazarlás említése kurvára off-limit lenne, és ezt hamar felveszik a "bevándorlók" is. Ezt, meg a pénteki partizást, és agyatlan shoppingolást...
   Ki akar egy ilyen világban élni?
   Pofátlanság lenne, ha a rövid ismeretségünk után azt feltételezném, hogy pl. Kati nem akart többé?
   Hogy bármi volt a hivatalos ok, a rövid betegség, de alapvetően mégis az nyírta ki, hogy nem passzolt bele, nem találta a helyét többé?

   És bár a Facebook csoportomban, a (M)értékben, ugye az elején visszanyestem azokat a hangokat, amik túl "ezo-spiri" irányba terelnék a témát, és pont jól van ez úgy, ahogy van, de ez most a saját blogom, és én magam abszolút nem zárkózom el az ilyesmitől.
   Nem tudom mióta, de tükörnek látom a világot, mintha csak minden jót és szart én magam teremtenék bele, amikor ránézek. Nagyon erős hatások érnek, mint amikor pl. belehallgattam a Pink Floyd Fal c. albumába, amit apám gyakran hallgatott betegen, nagyon hangosan, gyerekkoromban, és nem csak "visszavitt", de én voltam ő, és megijedtem. És én is elvesztem a fizikai erőforrásaim (az egyik terapeuta pl. nemrég megkérdezte, nincs-e izomsorvadásom??? ), ahogy az emberiség kihasználja a Föld erőforrásait: még mindig jól néz ki, de aki ért hozzá, az látja: végleg ki van merítve! A munkahelyem klasszikus kis modellje annak, ahogy a gazdaság és politika működik a nagyvilágban: még holnap van vendég, legyen nekik épp elég párnahuzat, de az, hogy lent a mosodában halomban rohad a mosatlan, és megpenészedik, és ki kell dobni, az nem égető kérdés!
    És tulajdonképpen, ahogy kb. Morpheus mondta Neónak a Mátrixban:
    - Mi lenne, ha azt mondanám, hogy a világ, ahogy látod, nem is létezik?

    Mi lenne, ha azt mondanám, én vagyok csak, semmi más?
   Ti sem léteztek, akik látszólag mindezt képesek voltatok végigolvasni. Csak statiszták vagytok abban az élettapasztalatban, ami nekem kijutott, vagyis én kértem, hogy tanuljak belőle. Valójában minden ember, és minden "díszlet" a világban arra a pontra sűrűsödik össze, amikor majd "meghalok" és mindez egy hihetetlen intenzív élmény lesz, és maga a világ szó szerint megszűnik 2017-ben, vagy 2037-ben, kurvára mindegy mikor, mert idő sincs amúgy. Csak játszuk mindezt, azaz én játszom, mert ti ugye nem léteztek ;)
 
    Dehát ez már ijesztő, mi?
 
    Ha viszont maradok, és maradtok ti, mint játszótársaim, hát örülnék neki, ha olyan világban élhetnénk le a (látszólagos) utolsó éveinket, ahol nem az lenne a két fő választási lehetőség, hogy vedd be a kék pirulát és kb. fájdalommentesen dolgozz a "rendszer" keze alá, azaz legyél ambiciózus, asszertív, easy-going, kommunikatív, magára igényes, stb. vagy vedd be a piros pirulát és lásd azt (minden hatás nélkül, ezt itt kihangsúlyoznám, főleg azok kedvéért, akik tudják, h néha valaminek hatása alatt állok!!!), hogy a világ alapvetően már lófaszt sem ér, és azon a bizonyos kapun átlépni, hát nem is olyan rossz ötlet.