Szokásomtól eltérően ez rövid lesz, félig-meddig magamnak jegyzem fel.
Éjjel ezt álmodtam. Sajnos 1-2 rész már most foszladozik, le kellett volna írni azonnal az egészet!
Egy nagyon holdfényes éjszakában egy elkóborolt kisbárányt kergettem egy hegyen felfelé menet. Nem sikerült terelgetni, de amúgy is mentem volna a gazdájához, mert valami nagy dzsembori készült, mint régen pl. a Galagonyatanyán voltak napfordulókkor máglyagyújtós, zenélős bulik, olyasmi. Megvolt a poszt-apokaliptikus vonalnak a legjobb-forgatókönyv-szerű változata: semmi mesterséges infrastruktúra, még házra sem emlékszem, de út az tuti nem volt, még csúszkáltam is a sárban a meredek hegyoldalon, a végén pedig a hegy átment valami olyasmibe, mint amit pl. a rendezőpályaudvarokon látni: felhalmozott civilizációs maradványokat befutó gizgaz, folyondár. Ezt már kb. hegymászóként kellett megmásznom, és valahogy nagyon magasra kerültem, egy nagy szakadék szélére, és óvatosan a gerincen kellett kerülnöm a társaság felé, akiknek inkább csak a távoli hangjait hallottam.
Aztán egyszercsak nem volt további kerülési lehetőség, deszkapallókon kellett átkelni egy nagyon ijesztő mélység felett. Olyasmi volt, mintha valami szürreálisan nagy hangárnak a félig beomlott tetőzetén lettem volna, és négykézláb másztam egy deszkán a biztonságos másik oldal felé. Egy faszi még bátorítólag hívogatott is, de amúgy látszott rajta, hogy menne már a buli felé, nem akar velem sokat törődni. És egyre foghíjasabbak lettek a deszkák, sőt! Átment az egész egy olyasmibe, hogy magam mögül kellett kiügyeskednem, csúsztatnom a pallókat, hogy magam elé toljam, mert ott már nem volt elég széles, hogy át merjek menni a mélység felett. Mindezt négykézláb, fél kézzel.
Aztán eltűnt a faszi is, és a deszkák is vékonyabbnak kezdtek tűnni, be is remegtek, és maga a rozsdás acélszerkezet (vagy málladozó tégla, erre a részre már nem emlékszem pontosan) is egyre bizonytalanabbnak tűnt. Bepánikoltam, úgy éreztem nem tudok továbbmenni, de ahogy hátranéztem, ott meg már elfogytak a pallók, azaz nem volt visszaút sem. Ahogy hátranéztem, megláttam Vacskát, aki szintén csak pár lécen egyensúlyozott, de - talán mert kisebb és ügyesebb is - nem pánikolt, illetve csak miattam, mert aggódva mondta, hogy maradjak ott, ne is mozduljak, jön!
Oda is jött, hihetetlenül gyorsan pakolgatta maga mögül maga elé az egyre vékonyabb leceket. Lehet ez már afféle filmestrükk-szerűen jelent meg, hogy nem is ő pakolta, egyszerűen eltűnt mindig 1-2 mögötte, és megjelent előtte, és ő maga hirtelen mellettem volt. Alattam eddigre eltűnt még valami, mert a bal lábam alatt már nem volt semmi, csak a lábfejemmel tartottam magam, meg a jobb lábamon térdelve, és emiatt az egyensúly nélküli állapot miatt úgy belengtem, hogy majdnem leestem.
- Úristen! - kiáltott Vacska, és ezzel együtt össze is rándult, és az alatta lévő leceket "összekötegelte", mintha azok már csak egy reluxa elemei lennének. Mondtam erre, hogy nyugi, mert mindjárt ő fog leesni, nem is én, és szedje rendbe gyorsan maga alatt a leceket! De közben fél kézzel még megpróbáltam én is igazgatni magam alatt, és rájöttem, hogy nem fog menni, nem bírom már ezt a plankolós pózt fenntartani, másrészt meg így Vacska útjában is vagyok, nem bír megkerülni.
És ekkor afféle feladom-nyugalom lett úrrá rajtam, és mondtam neki, hogy úgyis le fogok esni mindjárt, és hátha tudok repülni! ÉS ez volt a pillanat, amikor végre rájöttem, hogy ez valószínűleg csak egy álom lehet, és akkor tényleg tudok repülni! De nem volt ám az kalsszikus példa, amikor van idő vizsgálódni és kérdéseket feltenni, hanem kb. az, hogy átvillant a fejemen, hogy most úgyis esni fogok, akkor ugorjak neki bátran, mit veszíthetek?
Talán még Vacska (aki kicsit Gilinggalang is volt, de csak a hangja, meg a hanghordozása, a kisugárzása, külsőleg megmaradt Vacskának) utoljára egyet tiltakozott, hogy "Ne csináld!", de már elrúgtam magam, kb. mint a vízben, a medence széléről. És éreztem a húzást, a gravitációt, de azt is: nem fogok leesni! És már nevetve kiáltottam vissza, hogy:
- Gyere nyugodtan! Tudunk repülni - vagy hasonlót. És én ekkor már tettem egy kanyart és egy felfelé húzó ívet, nem ám afféle kezdő repülőként, aki úgy érzi, csak mellúszásban tud lassacskán haladni a levegőben! (Legelső élményem a repüléssel ilyen volt, szerintem segített, hogy azóta láttam 1-2 profi repülőmókus-ruhás lesiklást a Youtube-on, és könnyen bele tudom élni magam dolgokba.)
És Vacska is megindult, ugyanilyen profi módon, és még a tér sem változott sokat: olyasmi volt, mintha valami gigantikus pályaudvar, vagy szerelőhangár belsejében lennénk, és megmaradt felül a viharvert tetőzet, belül pedig voltak még egyéb ácsolat- vagy állványzat-féle építmények, ami azért volt nagyon jó, mert el lehetett köztők húzni, mint egy műrepülőpilóta. És még azt is sikerült odakiáltani Vacskának, hogy:
- Csak arra vigyázz, hogy ne fixálj semmit a szemeddel, mert akkor felébredsz!
Ez ugye az egyik "gyakorlat" a tudatos álmodásban, eddig sosem sikerült sokáig "bennmaradni", ahogy most sem. Még volt 1-2 igen jóleső lebukás-felhúzás, még asszem a centrifugális erőt is éreztem a gerincemben, ahogy kanyarodok, meg közben figyeltem, Vacska milyen profi egyből, olyan figurákat csinál, mint a szinkronúszók a medencében, csak épp sokkal-sokkal gyorsabban! Még egy gondolatra volt időm, hogy vajon most ha reggel felhívnám, ő is emlékezne erre az álomra, hogy ez kb. valami párhuzamos valóságban történt? Asszem ez volt az egyik hiba, hogy ebbe a gondolatba nagyon beleakadtam, és ekkor felébredtem.
...
Na, és az egész, mint költői kép, a se előre, se hátra érzés, a szakadék, és az, hogy 1 pallót ki kell venni hátulról és előre tenni, mint az extraktív civilizációnk végnapjainak metaforája, na nyilván ez már ébredés után jutott csak eszembe. De ha valami táltos lennék, és megfejtést kéne adnom, akkor ez lenne:
Közel a pillanat, amikor el KELL döntenünk egyénileg és kollektíve is, hogy zuhanni fogunk-e vagy repülni, de ezen kívül se előre, se hátra nem lesz már út!
Na, keziccsókolom!
Egy nagyon holdfényes éjszakában egy elkóborolt kisbárányt kergettem egy hegyen felfelé menet. Nem sikerült terelgetni, de amúgy is mentem volna a gazdájához, mert valami nagy dzsembori készült, mint régen pl. a Galagonyatanyán voltak napfordulókkor máglyagyújtós, zenélős bulik, olyasmi. Megvolt a poszt-apokaliptikus vonalnak a legjobb-forgatókönyv-szerű változata: semmi mesterséges infrastruktúra, még házra sem emlékszem, de út az tuti nem volt, még csúszkáltam is a sárban a meredek hegyoldalon, a végén pedig a hegy átment valami olyasmibe, mint amit pl. a rendezőpályaudvarokon látni: felhalmozott civilizációs maradványokat befutó gizgaz, folyondár. Ezt már kb. hegymászóként kellett megmásznom, és valahogy nagyon magasra kerültem, egy nagy szakadék szélére, és óvatosan a gerincen kellett kerülnöm a társaság felé, akiknek inkább csak a távoli hangjait hallottam.
Aztán egyszercsak nem volt további kerülési lehetőség, deszkapallókon kellett átkelni egy nagyon ijesztő mélység felett. Olyasmi volt, mintha valami szürreálisan nagy hangárnak a félig beomlott tetőzetén lettem volna, és négykézláb másztam egy deszkán a biztonságos másik oldal felé. Egy faszi még bátorítólag hívogatott is, de amúgy látszott rajta, hogy menne már a buli felé, nem akar velem sokat törődni. És egyre foghíjasabbak lettek a deszkák, sőt! Átment az egész egy olyasmibe, hogy magam mögül kellett kiügyeskednem, csúsztatnom a pallókat, hogy magam elé toljam, mert ott már nem volt elég széles, hogy át merjek menni a mélység felett. Mindezt négykézláb, fél kézzel.
Aztán eltűnt a faszi is, és a deszkák is vékonyabbnak kezdtek tűnni, be is remegtek, és maga a rozsdás acélszerkezet (vagy málladozó tégla, erre a részre már nem emlékszem pontosan) is egyre bizonytalanabbnak tűnt. Bepánikoltam, úgy éreztem nem tudok továbbmenni, de ahogy hátranéztem, ott meg már elfogytak a pallók, azaz nem volt visszaút sem. Ahogy hátranéztem, megláttam Vacskát, aki szintén csak pár lécen egyensúlyozott, de - talán mert kisebb és ügyesebb is - nem pánikolt, illetve csak miattam, mert aggódva mondta, hogy maradjak ott, ne is mozduljak, jön!
Oda is jött, hihetetlenül gyorsan pakolgatta maga mögül maga elé az egyre vékonyabb leceket. Lehet ez már afféle filmestrükk-szerűen jelent meg, hogy nem is ő pakolta, egyszerűen eltűnt mindig 1-2 mögötte, és megjelent előtte, és ő maga hirtelen mellettem volt. Alattam eddigre eltűnt még valami, mert a bal lábam alatt már nem volt semmi, csak a lábfejemmel tartottam magam, meg a jobb lábamon térdelve, és emiatt az egyensúly nélküli állapot miatt úgy belengtem, hogy majdnem leestem.
- Úristen! - kiáltott Vacska, és ezzel együtt össze is rándult, és az alatta lévő leceket "összekötegelte", mintha azok már csak egy reluxa elemei lennének. Mondtam erre, hogy nyugi, mert mindjárt ő fog leesni, nem is én, és szedje rendbe gyorsan maga alatt a leceket! De közben fél kézzel még megpróbáltam én is igazgatni magam alatt, és rájöttem, hogy nem fog menni, nem bírom már ezt a plankolós pózt fenntartani, másrészt meg így Vacska útjában is vagyok, nem bír megkerülni.
És ekkor afféle feladom-nyugalom lett úrrá rajtam, és mondtam neki, hogy úgyis le fogok esni mindjárt, és hátha tudok repülni! ÉS ez volt a pillanat, amikor végre rájöttem, hogy ez valószínűleg csak egy álom lehet, és akkor tényleg tudok repülni! De nem volt ám az kalsszikus példa, amikor van idő vizsgálódni és kérdéseket feltenni, hanem kb. az, hogy átvillant a fejemen, hogy most úgyis esni fogok, akkor ugorjak neki bátran, mit veszíthetek?
Talán még Vacska (aki kicsit Gilinggalang is volt, de csak a hangja, meg a hanghordozása, a kisugárzása, külsőleg megmaradt Vacskának) utoljára egyet tiltakozott, hogy "Ne csináld!", de már elrúgtam magam, kb. mint a vízben, a medence széléről. És éreztem a húzást, a gravitációt, de azt is: nem fogok leesni! És már nevetve kiáltottam vissza, hogy:
- Gyere nyugodtan! Tudunk repülni - vagy hasonlót. És én ekkor már tettem egy kanyart és egy felfelé húzó ívet, nem ám afféle kezdő repülőként, aki úgy érzi, csak mellúszásban tud lassacskán haladni a levegőben! (Legelső élményem a repüléssel ilyen volt, szerintem segített, hogy azóta láttam 1-2 profi repülőmókus-ruhás lesiklást a Youtube-on, és könnyen bele tudom élni magam dolgokba.)
És Vacska is megindult, ugyanilyen profi módon, és még a tér sem változott sokat: olyasmi volt, mintha valami gigantikus pályaudvar, vagy szerelőhangár belsejében lennénk, és megmaradt felül a viharvert tetőzet, belül pedig voltak még egyéb ácsolat- vagy állványzat-féle építmények, ami azért volt nagyon jó, mert el lehetett köztők húzni, mint egy műrepülőpilóta. És még azt is sikerült odakiáltani Vacskának, hogy:
- Csak arra vigyázz, hogy ne fixálj semmit a szemeddel, mert akkor felébredsz!
Ez ugye az egyik "gyakorlat" a tudatos álmodásban, eddig sosem sikerült sokáig "bennmaradni", ahogy most sem. Még volt 1-2 igen jóleső lebukás-felhúzás, még asszem a centrifugális erőt is éreztem a gerincemben, ahogy kanyarodok, meg közben figyeltem, Vacska milyen profi egyből, olyan figurákat csinál, mint a szinkronúszók a medencében, csak épp sokkal-sokkal gyorsabban! Még egy gondolatra volt időm, hogy vajon most ha reggel felhívnám, ő is emlékezne erre az álomra, hogy ez kb. valami párhuzamos valóságban történt? Asszem ez volt az egyik hiba, hogy ebbe a gondolatba nagyon beleakadtam, és ekkor felébredtem.
Na, és az egész, mint költői kép, a se előre, se hátra érzés, a szakadék, és az, hogy 1 pallót ki kell venni hátulról és előre tenni, mint az extraktív civilizációnk végnapjainak metaforája, na nyilván ez már ébredés után jutott csak eszembe. De ha valami táltos lennék, és megfejtést kéne adnom, akkor ez lenne:
Közel a pillanat, amikor el KELL döntenünk egyénileg és kollektíve is, hogy zuhanni fogunk-e vagy repülni, de ezen kívül se előre, se hátra nem lesz már út!
Na, keziccsókolom!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése