Mesekönyv

A minap eszembe jutott, hogy újra elolvasom a saját könyvem. Aztán ezzel együtt az is felmerült bennem, hogy talán megosztom itt, mivel már nyomtatott formában úgy sem kapható, és nem is tervezem, hogy még egy magánkiadást letolnék belőle.

Miután megállapítottam, mint saját magam legszigorúbb kritikusa, hogy 9 év után sem szégyellem a sztorit, eldöntöttem, hogy tényleg kipókolom a világhálóra, a saját gyéren látogatott blogomra, amire senki nem kíváncsi, de azok az emberek annál fontosabbak nekem ;)

Szóval, a konstrukció az lesz, hogy mivel a regénynek 18 fejezete van, hármasával fogom kiposztolni, heti rendszerességgel. Meg mindjárt iderittyentek egy kis előszót és köszönetnyilvánítást is, ami kimaradt a könyvből.

  Előszó a blogos "kiadáshoz":

Kilenc éve (szinte pontosan) a tavaszom nagyon borongósra sikeredett.

Volt pl. benne egy elválás. Nem ám szakítás, az túl durván hangzik. Ez egy szép-szomorú kép máig is, kb. olyasmi, mint ahogy az őszi szél fosztogatja a sárga leveleket, hol nagyobb csomókban, hol épp csak megrezegteti, hagyja a helyén még picit, de a vége már látható, az ágak pucérak lesznek hamarosan.

A kötelező depressziómat az Amorf Ördögök debut albumával tuningoltam, meg némi Rivotrillal, amit felírt a doki, ugyanis a munkahelyemen is felmondani készültem, de még előtte gondoltam elmegyek betegszabira pszichés alapon.
De nem hagytam ám magam, nem olyan családból származom én!

A depresszió segít néha az alkotómunkában (főleg, ha nem kell bemenni a call centerbe telefonálni, mert fizet a TB), és én nekiültem írni a sztorit, aminek az alap karaktereit még Gücivel teremtettük meg. (Güci = Gücülke, aki maga is mesekarakter, Bálint Ágnesé, de én így becéztem a barátnőmet.)
Itt rögtön megmagyarázok valamit: én magam (mint azóta sokan mások) neccesnek találtam a Puci nevet a "női" főszereplő számára, és bár a Cikcakk egy semleges név, de ezzel mentem volna, ha Güci nem ragaszkodik a Pucihoz. Picit megnyugtatott, hogy a Móra Kiadó lektora sem jegyzett meg semmit a névvel (és címmel) kapcsolatban, csak azt írta hogy nagyon tetszik neki a sztori, küldi tovább a főszerkesztőnek.
Aztán persze a Móra nem adta ki, mert nem írtam előtte semmi mást (akkor még blogot sem, nem mintha ez itt számítana valamit is), szóval első nekifuásra kb. 200 oldalas meseregényt, amit eleve nem lehet marketingelni 10-11 év alatt még akkor is necces lett volna, ha legalább 6 kiszavazzást túlélek előtte a Big Brotherben...
Ha Fekete Pákó egyszer ír 10 versikét, és Soma rajzol hozzá 10 rajzocskát, az tuti elférne az Auchan polcán, 599 Forintért...
De nem panaszkodom, hiszen iszonyatos terápiás hatása volt, és nagyon elégedett voltam pusztán már azzal is, hogy mégis van valami az életemben, amibe nem csak belekezdek, de pontot is teszek a végére.

Közben eltelik pár év, Dublinban is jártam korábban, az volt az a nyugodt-békés periódusom, amikor a rajzokat kb. leskicceltem,  későbbi illusztrációkhoz.

2008 végén került papírra a mese, 100 példányos magánkiadásban.

Elfogyott teljesen szinte, ami még egy olyan dolog ami sem előtte (tetoválás), sem utána (SzendóKuckó, Vakláma Klub) nem sikerült soha: konkrétan nem bebukni a lóvét, amit valami vállalkozás-félébe fektetek. Néha már azt érzem, vissza is vásárolnék 1-2 példányt, hiszen mindig barátkozik az ember, és néha ajándékoznám is.

Köszönetek:

Gücinek, Ancinak és Krisztinek, akik még készülőfélben olvasták és bíztattak.

Andikának, aki - mint második legszigorúbb kritikusom - megjelenésre méltónak találta, és áldozatos munkával korrektúrázta.

Laczkó Lackónak a tördelésért.
Mindenkinek, aki megvásárolta és ezen belül is háromszoros hurrá azoknak, akik el is olvasták.
(Ha nem, akkor most hajrá!!!)

Bocsánat:

Andika, nincs meg a korrektúrázott változat elmentve, így ebben lehetnek hibák. 

Mindenért felelősséget vállalok ;)

Illusztrációk itt:

http://www.flickr.com/photos/10957909@N03/sets/72157623123480341/

PUCI ÉS TEPERTŐ

A KÉT KIRÁLYSÁG

III. Ferrus Durcius de Gonosqua¹ kinn állt kastélya egyik égbekarcoló tornyának erkélyén. Elmaradhatatlan páncélkesztyűjével időről időre belemarkolt a balkon kovácsoltvas korlátjába, szétmorzsolva ujjai közt pár szál aszott töviskórót, amik körbefutották a kastély minden falát, tornyát, meg az egész város minden zegét-zugát. A toronynak mintha kifejezetten az lett volna a feladata, hogy szétmarcangolja az alacsonyabbra tévedt bárányfelhőket, ezzel is kifejezve a várúr állandó vérengző hangulatát.

A bárányfelhők persze fittyet hánytak rá. Ha beleakadtak a torony egyik-másik kitüremkedő tüskéjébe, szétrebbentek, és sok kicsi felhőbarikára váltak szét, amelyek gügyögve-gurgulázva bégettek. Azonban a király nem hallhatott ebből semmit, lévén az emberi fül nem képes e hangok felfogására. Így hát két kisbárány-pamacs – amik egy különösen logikátlanul kihelyezett, fűrészfogas épületkiegészítő elem segítségével váltak le az anyafelhőről – más módját választotta Ferrus Durcius bosszantásának. Fürgén alászálltak, és egy röpke pillanatra megtelepedtek a király kesztyűin. Egymásra kacsintottak, és mindketten kipréseltek magukból egy kis adag esőt, mint két önkifacsaró fehér szivacs. Tovaröppenve egy csókkal egyesültek, így megint csak egyetlen kisbáránnyá váltak, ami vidáman igyekezett a nyáj után, hogy elmesélje a csínyt.

A király megérezte, hogy a számára utálatos folyadék beszivárog a kesztyű vasgyűrűi között, de már csak az öklét tudta rázni a felhőcskére. Rögtön még dühösebb is lett, ugyanis amikor ökölbe szorította a kezét, a kesztyű élesen csikorgott, jelezve, hogy máris beindult a rozsdásodás folyamata.

– Malicius! – bődült el, az intézőt szólítva. – MALICIUS! – Majd bajsza alatt dörmögött tovább. – Hogyan lehetséges, hogy ezek a kis átokfattyak képesek ilyen hiperkorrodáló vizet termelni? Biztosan e mögött is annak a fene Jegenyének a sámánjai állnak. Amikor az ő búzaföldjeiknek eső kell, akkor ott esik. Amikor meg neki napsütéses idő kell, akkor átküldeti ide ezeket a megbűvölt felhőket, hogy rozsdásodást okozzon a seregem páncélján, és az épületek vasveretén. Eső! – puffantotta ki undorral. – Víz, víz! Mi haszna a víznek? – Ferrus Durcius nyilvánvalóan nem volt tudatában, hogy többek között az ő királyi testének is több mint a fele vízből áll. – Persze kell a kovácsoltvas edzéséhez, no meg a gépeim hűtéséhez, de arra bőven elég ez a nyamvadt folyó, minek kéne még eső is?

Mintegy végszóra el is kezdett csendesen cseperegni, ami elől a király úgy ugrott vissza a torony belsejébe, mintha forró olajat öntöttek volna az égből. Csak úgy zörgött-csörgött a páncélzata. Főként azért csörömpölt annyira, mert hátraugrás közben épp nekiüközött a sietve érkező intézőnek.

– Ezer bocsánat felség. – Mondta Malicius, miközben féltérden megállt a feltápászkodás közben. Ferrus Durcius egy horkantás kíséretében megtaszította vascsizmájával, mire az intéző a fenekére pottyant egy méterrel távolabb. Jobbnak is látta ott maradni.

– Vidd ezeket a zsírozóba! – vágta a király súlyos kesztyűit a keselyűforma emberke arcába. – Hozz újat! Vadonatújat! Ezek már csak egy poroszlóhoz méltók. Mikor készül már el az a pokolbéli szélgerjesztő gépezet, amivel megfutamíthatjuk az összes nyavajatört felhőt? Jelentést kérek! – Az intéző felcihelődött. Így látszott csak igazán a dögkeselyűhöz való hasonlatossága. Az, hogy tar kopasz volt, még nem lett volna elég, de görbe hátán jókora púp éktelenkedett, és hosszú, vékony nyakát minduntalan visszarántotta vállgödrébe, amire úgy tűnt, mintha csak kampós orra akarna mutatkozni, hogy kapcsolatban maradjon az eseményekkel. Ezt a szokását persze a királyhoz való közelség messzemenően indokolttá tette, tekintve, hogy állandóan felé repülő tárgyaktól kellett tartania. – Azonnali jelentést kérek! – hangsúlyozta Ferrus Durcius. – És most rögvest hozasd fel ide Makkeinsteint! Lódulj!

– Ti meg mire vártok idióták?! – förmedt rá a két ajtónállóra. – Ereszt kiereszteni!

Hangosan csörömpölve, a két talpig páncélos őr egy vaskerékhez ugrott, és elkezdték tekerni, ami csak még nagyobb ricsajt csapott. Tudniillik, a fogaskerekek is rozsdásak voltak. Villa de Gonosquában¹ – a király városában – mindenhol megszokott hang volt a nyekergés-nyikorgás, csikorgás-bicsorgás, egyszóval minden elképzelhető hang, amit fém a fémmel érintkezve kiadhat, de ahogy most beindultak a kerekek, megfeszültek a láncok, az már több volt a soknál. Ferrus Durcius kénytelen volt két lapát tenyerébe temetni a füleit. Orrlyukai ütemesen szűkültek-tágultak, szemhéja remegett, miközben figyelte ahogy a torony erkélye fölött lassan kifeszül egy denevérbőrökből összevarrt tetőponyva. Hamarosan a király biztonságosan kiállhatott az esőbe, csak hogy dühösen megállapítsa; az Esthajnalcsillag királyság búzamezőit vígan simogatja a májusi napsugár.

A két királyságot egy nagyon széles folyam választotta el. Olyan széles volt, hogy a középső sávját – ami önmagában volt vagy ötszáz méter – mindkét uralkodó semleges vizeknek ismerte el. Jobb partján, ami az Esthajnalcsillag dinasztia szállásterülete volt, Hömpölygőnek nevezték, míg a bal parton Epeömlésnek. Nem csoda hát, hogy a folyami halak rajai ezek után inkább a jobb partot választották, egy-egy rosszmájú csuka, vagy a vérengző piráják kivételével. Így Esthajnalcsillag halászbárkái mindig bőséges fogásnak örvendtek, míg a túlparton többnyire nem fogtak semmit kövér piócákon kívül. Ráadásul ez a tekintélyes terebélyessége a folyónak megakadályozta, hogy Villa de Gonosqua és a mögötte komorló Sierra² Mortadella hegység árnyéka bármikor is elborítsa a jobb part lankáit. Az árnyék sokszor küszködött, nyújtózott, araszolt feléjük, de alig jutott a semleges vizek határáig, a nap már búcsúzkodott, vitte tovább éltető fényét a nyugatabbra lakók számára. A fény nélkül pedig az árnyék egy pillanat alatt szétfoszlott a fodrozódó vízen, hogy átadja helyét a hold tükörképének.

X. Jegenye király országa, az Esthajnalcsillag-terület, egész más képet mutatott, mint a Gonosqua királyság. Mondhatni, szöges ellentéte volt annak. Csikorgás helyett kacagás volt az általános zajforrás, mivel egyébként is nagyon kevés vasat lehetett itt látni. A házak, pajták, csűrök, szélmalmok és vízimalmok, de még a királyi palota is fából és vályogtéglából épült. Minden házhoz takaros kis kert tartozott, gyümölcsfákkal, kerekes kúttal és nagy szénaboglyával, amin pirospozsgás gyerkőcök viháncoltak. Az utcák mindkét oldalán vadgesztenye és diófasorok futottak, és semmilyen épület nem haladta meg egy jól megtermett fa magasságát. Az emberek épp akkora házakban laktak, amekkorára szükségük volt. A nagyobb családok nagyobban, a kisebbek kisebben. A kicsi kertbe nem építettek soha túl nagy házat, hogy legyen hol futkosnia a házőrző kutyának is. A természetes arányokat, komótos életmódot kedvelték, szerettek összhangban élni az őket körülvevő világgal. Ismeretlen volt náluk a kapzsiság, zsugoriság, irigység, féltékenység. A király is alig szedetett adót, így a nép jómódú és egészséges volt, nem láttak koldust már vagy háromszáz éve az utcákon.

Szerette is őket az anyatermészet. Soha nem volt olyan szárazság, ami kiégette volna a mezőket; sosem tartott olyan sokáig az esőzés, hogy elkátyúsodjanak az utak; nem volt jégeső, ami leverte volna az érett cseresznyét. A tél hideg volt, de nem esett akkora hó, hogy elzárja a kutyaól bejáratát; a nyár meleg, de nem kapott senki hőgutát. Valahogy mindig olyan volt az időjárás, hogy egyaránt hasznára vált a termésnek, és tetszett az embereknek. Nem is jött soha divatba az időjárásra terelni a szót, ha nagy ritkán kényszeredetté vált volna a társalgás. Ha két esthajnalcsillagi kicsit megakadt egy beszélgetés során, akkor inkább csendben figyelték a madarakat, vagy akár egy szirmát bontó tulipánt, amíg valamelyiküknek újra eszébe nem jutott valami.

Bezzeg a túlparton! Villa de Gonosquában annyi szegény ember tömörült össze egy kis helyen, hogy sokan a hatodik pinceszinten laktak, és havonta egyszer láttak csak napfényt. A zaj – főleg az alsóbb szinteken – elviselhetetlen volt a város alatt működtetett hatalmas gépeknek köszönhetően. Ezekkel a gépekkel csupa vas- és rézárut állítottak elő, többek között rengeteg fegyvert. Éjjel-nappal hányták a szenet a kemencékbe, hogy fűtsék a kohókat, gőzgépeket. Nem hiába lakott a királyi család égig érő tornyokban, hiszen az utcák felett állandóan sűrű füst gomolygott, az emberek folyamatosan köhögtek, prüszköltek, a növények közül csak a legmakacsabb gizgazok voltak képesek életben maradni. A sok árut, fegyvert messzi földeken adták el, amiből a Gonosqua család busás hasznot húzott, az emberek mégis toprongyosak voltak és éheztek. Azért, hogy mégis dolgozzanak, minden ötödik alattvaló fegyveres, páncélos poroszló volt, akik a legkisebb fegyelemsértésért helyben vasra vertek bárkit. Ha nagy volt a füst, akár a saját rokonukkal is megtették ezt, mert nem ismerték fel a kulimásztól; amazok meg őket nem ismerték fel a sisakrostély alatt.

Földrajzilag is egyszerű jellemezni a királyságot. A folyóparti lápoktól, ingoványoktól, bűzlő mocsaraktól eltekintve csupa meredek szikla, meg tövises bozót volt. A hegyeket át, meg átlyuggatták a hatalmas bányák, hogy a Sierra Mortadella egy jókora lyukacsos sajtra kezdett emlékeztetni. Napi huszonnégy órában fejtették a szenet, bányászták az érceket, vájkáltak az arany után. Élelmiszert nem is teremtettek elő, mindet meg kellett vásárolniuk. És itt vissza is térhetünk a balkonon álló Ferrus Durcius sötét gondolataihoz.

– Ha csak egyszer lerohanhatnám azokat a búzamezőket, felgyújthatnám a csűrjeiket, malmaikat… – Ábrándozott. – Kénytelenek lennének százszoros áron vásárolni az én felhalmozott készleteimből.

Nem sokáig merülhetett el azonban szörnyű fantáziaképeiben, ugyanis visszatért Malicius, háta mögött Makkeinsteinnel, a feltalálóval, gépkarbantartóval, bányamérnökkel, és még felsorolhatnánk az összes olyan posztot, amihez Villa de Gonosquában egy csöppnyi ész kellett. Nem is csoda, hogy Makkeinstein nem volt odavalósi, gyakorlatilag rabként tartották az egyik pincében, amit laboratóriumnak rendezett be.

– Felség! – kezdte remegő hangon Malicius. – Alázatosan jelentem, hogy a szélgerjesztő fejlesztése közben a rozsdás csavarok miatt az egyik tartópillér összeroppant, és az öntöttvas főfúvócső kettétört. – Az intéző szinte minden második szónál mélyen behúzta a nyakát, attól tartva, hogy az új pár acélkesztyű bármelyik pillanatban az arca felé repülhet. – A munkálatok – hallható volt mekkorát nyelt – így két évvel tovább tartanak a negyedik, módosított tervhez képest, felség.

Malicius szerencséjére, még mielőtt a hallottak összerendeződtek volna Ferrus Durcius agyában, hogy ott egy jókora dührohamhoz szükséges vértolulást idézzenek elő, Makkeinstein ügyesen hátratolta őt, és a helyébe lépett. A király szája félig tátva maradt, az orrán halkan kipréselődött az indulat gőze. A tudósnak akkora volt az értéke az udvarnál, hogy még ő sem mert ártani neki. Makkeinstein feltolta orrán fémkeretes szemüvegét, mely mozdulat mindig mély benyomást tett az uralkodóra, majd csendben beszélni kezdett.

– Felség! Malicius nem szakember, így nem tolmácsolhatja hűen a történteket. A gazdasági helyzet, az infláció, a túlparton várható bőséges termés óvatosságra kell intsen mindannyiunkat. Fokoznunk kell a kitermelést a bányáinkban, és több és több vasat felhasználni. Mivel az embereket erre motiválni kell, úgy láttam helyesnek, hogy a tartópillér és a főfúvócső elvesztése épp eléggé felbuzdítja őket, hogy keményebb munkával utolérjék a tervet. – Makkeinstein tovább beszélt, a király pedig csüngött a szavakon, melyek nagy részét nem is értette. Elmorfondírozott a tudós egy-egy szaván. Ha Makkeinstein szerint az embereket motiválni kell, gondolta, akkor majd ő kihirdettet egy olyan törvényt, hogy mindenkit jó alaposan motiváljanak meg a poroszlók legalább naponta kétszer. – …így minden gyorsabban amortizálódik… – kapta el újra a szálat Makkeinstein beszédéből, majd elégedetten összecsapta a tenyerét.

– Amorfizál, helyes. Kiváló. Mit is jelent ez?

– Azt, felség – mosolyodott el a tudós –, hogy most újabb évekig biztos alapokon nyugszik az iparunk, a foglalkoztatási-, és népjóléti politikánk.

– Zseniális! – veregette meg a vállát a király. – De én most nem is az ilyen apró-cseprő ügyek miatt hívattalak. Hogy állsz az én kicsi lányom új ajándékával? Tudod, hogy már csak egy hét van hátra a látogatásig. Valami egészen lenyűgözőre lenne szükségünk.

– Mint mindig, felség – kacsintott Makkeinstein. – Holnap reggelre kész lesz a játékszer, de addig maradjon titok, hogy meglepetés érje Rondabella kisasszonyt.

– Pompás! Most elmehetsz a laboratóriumodba dolgozni – villantotta meg sárga fogait Ferrus Durcius, mire Makkeinstein visszavonult állandó őrzői kíséretében.

*

Ferrus Durciusnak volt egy elmélete, miszerint minden kislány egyforma, azaz mindegyik olyan, mint egyetlen lánya, Rondabella. Egyszóval hisztérikus kis zsarnok, aki állandóan új és új káprázatos ajándékokért sivítozik. Mivel Jegenye királynak is csak egy lánya volt, így a két uralkodó elfogadta, hogy a diplomáciai kapcsolatukat az ők kéthavonkénti találkozójára szűkítik le. Abban is megegyeztek, hogy a helyszín mindig az Esthajnalcsillag terület. Egyrészt Jegenye nem engedte volna, hogy tíz éves lánya, Lelkecske, lássa a sok szörnyűséget, másrészt Ferrus Durcius félt a kémkedéstől. Inkább ő kérte meg lányát, hogy nézzen körül alaposan, de csak annyi információhoz jutott egy fintor kíséretében, hogy „ott minden olyan parasztos”.

Ettől függetlenül azt remélte, hogy Lelkecske egyszer megirigyeli Rondabella valamelyik furmányos játékszerét, és addig nyüstöli az apját, amíg az hajlandó hatalmas árat fizetni érte. Akár búzamezőket is átengedne. Tudta, hogy arannyal, ékszerrel, selyemruhákkal nem lehet meghatni Lelkecskét, hiszen Jegenye egész udvartartása kerülte a pompát; még a királyi korona is csak egy erdei bogyókkal kirakott háncsfonat volt. Bízott viszont Makkeinstein tudásában, mágikus képességeiben, hogy olyan játékszert készít, ami sehol máshol nincs a világon. Nem értette, hogy eddig miért nem koronázta siker a próbálkozásaikat.

*

– Hm, hm – morfondírozott magában Makkeinstein a munkaasztala felett. – Mi is legyen ezúttal? Átkokat szóró, repkedő miniboszorkány? Kénköves bűzt lehelő sárkánygyík? Vajon rájönnek-e valaha is, hogy direkt olyan játékot csinálok, amitől Lelkecske csak megijed, csak elborzad? – Hátranézett csöpögő orrú őreire. – Ennek esélye a nullával egyenlő. Tehát lássuk a szempontokat. Egy: legyen kicsi, hogy ha lehet, Rondabella még azelőtt elhagyja, hogy partot ér a túloldalon. Kettő: adjon ki hangot, hogy addig is elszórakoztassa valahogy, mert különben két nap múlva földhöz vágja, és hisztérikus rohamot kap. Három: rossz modor, rossz szellem, rossz szag. Itt mindenki mulatságosnak találja majd. Rossz szag? Hm, hm. Volt már görény, pipázó kalóz, pukizó pudli…Disznó! Ez az, legyen disznó!

Elkezdett gyúrni, formázni egy különleges, sárgásbarna színű anyagot, míg lassan tenyérbeillő malacforma nem lett. Először túl kedves figurának találta, és át akarta formálni amolyan varacskos-félére, de aztán meggondolta magát. Legyen az a meglepetés, hogy igazi disznóságokat fog mondani, mihelyst valaki a közelébe megy. Még helyes kis csíkokat is festett az oldalára, hogy kölyök vadmalacnak tűnjön. Egy királykisasszonyhoz mégsem illik egy közönséges házisertés. A szemgödrébe két fekete gyémántot illesztett, a fülét kissé kajlábbra húzta, majd felnyitotta a malac hasát.

Most kerül bele a lényeg, Makkeinstein mágikus módszerével. Mozogni ugyan nem fog tőle, de egy kis lélek-esszencia belülre, ez az amitől a játék megszólal. A tudós már oda is lépett a lombikokkal, dunsztosüvegekkel, kémcsövekkel telirakott polchoz, és leemelt egy kopottas dobozkát. Felnyitotta, és egyesével apró fiolákat emelt ki belőlük, melyeken titkos jelek voltak felragasztva. A szeme elé emelte, és magának mormogott.

– Részeg matróz; volt már. Piaci kofa? Nem, ez nem koca. Dühöngő adószedő? Ez sem passzol. – Ebben a pillanatban egy falból kilógó csőből gőz süvített ki. Makkeinstein elfeledkezett róla, hogy a laboratórium szomszédos egy gőzkazánnal, és néha a repedt csöveken átütött a gőznyomás. Szerencsére csak a szemüvege párásodott be, azon keresztül nézte a negyedik fiola jelzését. – Kéjelgő pernahajder, ez az! – kiáltott fel vidáman, majd a fiola tartalmát a malac hasába öntötte, és összezárta rajta az anyagot, azután az egyik meleg csőre tette egy percre, hogy megszilárduljon.

– Na, kiskomám! – nézett a játékszer szemébe. – Most holnapig érik benned a matéria, dolgozik a szellem, és mire Rondabella felnyitja a dobozt, olyanokat fogsz neki mondani, hogy sikongat örömében, drága apjaura udvartartása pedig nem győz majd tapsolni. – A malacot egy előre odakészített díszdobozba tette. – Ez talán végre annyira felháborítja majd Jegenye királyt is, hogy megszakítja a diplomáciai kapcsolatot, én pedig megszököm dolgom végeztével.

TEPERTŐ

Másnap reggel az összes előkelőség összegyűlt, hogy tanúja legyen az új csodajáték átadásának. Tudták, hogy mindig tetszik a királynak, de az, hogy mennyire nyeri el a tetszését, egyáltalán nem volt mindegy. Ha kevésbé, akkor kicsit tapsikol, majd elküld mindenkit dolgára, de ha nagyon – mint például a kegyetlen zsoldos szellemével kezelt Görénykapitány –, akkor mindenkinek kioszt egy kis aranyat, és csapra veret pár hordó bort. Makkeinstein ünnepélyes arckifejezéséből sokan nagy dáridót véltek kiolvasni, miközben a trón felé közeledett, kezében a dobozkával.

Rondabella durcásan ült a rengeteg selyem és csipke között. Az egész látvány arra hasonlított, mintha egy csillogó habgömböc tetejére egy tortaalátétlapot helyeztek volna, arra pedig egy makifejet, aminek történetesen még egy szem éretlen szőlőt is dugtak a szájába. Olyan beesett volt az arca, mintha a koponyájára feszült volna a falfehér bőr. Ámbár akkor sem lett volna sokkal megnyerőbb, ha egy pumpát dugnak a szájába, és kellően kerekdedre fújják, ugyanis volt a szemében valami különös gonosz csillogás, ami még helyi mércével mérve is párját ritkította.

Makkeinstein végül elérte a trónust, és ünnepélyesen átnyújtotta a dobozt a királynak, majd illedelmesen hátrébbhúzódott, hogy több teret adjon az uraságoknak a bámészkodásra. A király egy kerek, tömör arany asztalkára helyezte, és óvatosan – már amennyire aranyozott páncélkesztyűi engedték – kibontotta a szalagokat lánya szeme előtt. Rondabella szemei nem mutattak feszült várakozást, bár első pillanatra mindig megörült az új játékoknak; csak pár napon belül kezdte el a becsmérlésüket.

Elsőre a helyes kis vadmalac nem is okozott nagy meghökkenést, tekintve, hogy a nézősereglet felfogása meglehetősen lassú volt; ám amikor a malacka, egyenesen Rondabella bogárszemeibe nézve, megszólalt – Szia! Én egy kisfiú vagyok. Nevezz el! –, súlyos csend telepedett a trónteremre. Egyesek ugyan kuncogni kezdtek, akik azt gondolták, hogy már ez is vicces, de gyorsan magukba fojtották, vagy köhögésnek álcázták. Makkeinstein a haja tövéig elvörösödött, de szerencsére senki nem figyelt rá. Mindenki a királykisasszony reakcióját leste. Rondabella méla undorral elfordította a fejét apja felé, és megjegyezte .

– Ez egy disznó.

– Na és akkor? – mondta védekezőn Ferrus Durcius. – Majd disznólkodik neked. Biztosan tetszeni fog, Kicsi Cserebogaram !

– Miért mondod, hogy disznó vagyok? – kérdezte közben elszontyolodva a kismalac. – Nem csináltam semmi rosszat. Jó kisfiú vagyok.

– Mert egy büdös disznó vagy, nem kisfiú! – robbant ki Rondabella. – Megmondom, mit fogok veled játszani. Disznótort. Először elvágom a torkod, kicsorgatom a véred, megperzsellek, kibelezlek; és nem leszel más, csak hurka, kolbász, szalonna, meg…meg tepertő.

– Tepertő? – remegett a hangja a malackának. Ha képes lett volna rá, egész testében remegett volna. – Ha neked úgy tetszik, hívhatsz Tepertőnek.

Közben a zaklatott Makkeinstein előretolakodott és megragadta a játékot, egyúttal a száját is befogva. – Biztosan valami hiba csúszott a hang beállításába, felség – hadarta. – Most azonnal leviszem, és precízen átprogramozom. Többet ilyen nem fordul elő, felség. – Már meg is indult, szorosan hóna alá gyűrve a vadmalacot, miközben agyában kergetőztek a gondolatok. – A kisfiú esszencia, amit az unokám játékának tartogattam. Hogyan lehetek ilyen szórakozott, hogy elcseréltem a kéjelgő pernahajderrel? És ez volt az egyetlen fiola. Meg kell mentenem ezt az ártatlan játékot, mielőtt a kis varangy tönkreteszi. Vagy ha mégsem, megtetszik Lelkecskének, és beválik a király ördögi terve. – Gondolatait egy éles, sikító, parancsoló hang szakította félbe.

– Kérem – a – disznómat!

Makkeinstein ereiben megfagyott a vér. Lassan megállt. Most Rondabella kedvet kapott hozzá, hogy végrehajtsa mindazt, amit az imént felsorolt. Nem lesz szép ajándék az unokának. Kivette hóna alól a malacot, és szomorúan a szemébe nézett. Ha csilloghat fekete gyémánt nagyon szomorúan, akkor most ilyen csillogás nézett vissza rá. De legalább, ha megsemmisül, nem is jut el Lelkecske szeme elé, gondolta keserűen a tudós.

– Isten áldjon…Tepertő – mondta halkan. – Légy jó kisfiú!

– Isten áldjon, bácsika – válaszolt elhaló hangon Tepertő.

A csendes trónterem egy emberként nézte a letört tudóst. Vajon most őt bünteti meg a király a malőrért, vagy mindenkin kitölti a bosszúját? Egyesek nem akarták megvárni a választ, nesztelenül kislisszoltak egy-egy oldalajtón. A király arcán azonban, érdekes módon, eddig semmi jele nem látszott a haragnak. Inkább úgy festett, mint aki nagyon töri a fejét. Szinte hallani lehetett agya rozsdás fogaskerekeinek csikorgását. Egyszer csak felkiáltott.

– Megvan! Ez az! Rájöttem! Nem vagyunk-e mindenben különbözőek, mint a túlpartiak? Nem lehet, hogy egy ilyen egyszerű kis disznó kell az ő lányaiknak? Hiszen Rondabella mindig azt mondta, hogy olyan parasztosak. A parasztnak disznó kell, nem igaz? – Makkeinstein elsápadt. Nem feltételezett ekkora intelligenciát a királyról. – Ha pedig egy beszélő disznóról van szó – mutatott Ferrus Durcius Tepertőre –, olyan biztosan nincs náluk. Olyat biztos, hogy csak a mi Makkeinsteinünk tud gyártani. Tapsoljuk meg Makkeinsteint! Nagy vigalmat csapunk ma. Mindenkinek kiosztani egy zacskó aranyat – fordult Maliciushoz. – Te pedig – szólt parancsolóan Rondabellához – elviheted a játékot a szobádba. De ha tönkreteszed, ha nem fog beszélni, vagy csak a füle törik le…

Nem kellett befejeznie a mondatot. Rondabella tudta apjáról, hogy a terve mindennél fontosabb, még saját lányánál is. Amiket pedig azok szenvedtek el, akik keresztbe tettek ennek a tervnek, vagy csak a gyanú árnyéka vetődött rájuk, arra intette, hogy most az egyszer az engedelmes kislányt kell eljátszania. Mindemellett már most azon törte a fejecskéjét, hogyan gonoszkodhat Tepertővel, anélkül, hogy maradandó, látható károsodást okozna neki. Szipogva, ártatlan szemekkel bólogatott, és vézna kezecskéjét kinyújtotta a malacka felé. A király bólintott, mire Makkeinstein vegyes érzelmekkel átadta. Tepertő gyomrába belemarkolt a félelem.

*

Tepertőnek, ha lett volna szíve, most biztosan hevesen vert volna, miközben elmosódva égő fáklyákat látott elsuhanni, ahogy a királylány toronyszobája felé sietett vele. Szédült a csigalépcsőtől, felfordult a gyomra. Egyébként is, szinte a kicsomagolása első pillanatától a hasában érezte, hogy itt valami nincs rendjén, hogy rossz társaságba keveredett. Ledisznózták, megfenyegették, gonosz arcok bámultak rá. Az egyetlen, aki kedvesen nézett rá, és aki végső soron elkeresztelte Tepertőnek, elbúcsúzott tőle, mintha már tudná, hogy soha többé nem látják egymást. Tepertő úgy döntött, nevezze ez a kis fúria később ahogy akarja, ő már csak Tepertőként gondol magára. Ez a dacos elhatározás épp a kellő pillanatban adott neki némi lelkierőt, amikor Rondabella berontott lakosztálya ajtaján, és lecsapta őt az öltözőasztal előtt álló nagy, aranykeretes tükör elé.

– Nézd meg jól magad! – förmedt rá. – Látod, hogy egy undok disznó vagy? Ne játszd a kisfiút! Látsz engem is, ugye? – hajolt egészen közel. – Látod? Én kislány vagyok. Te disznó vagy. Na röfögd ki szépen, mi vagy te, és mi vagyok én!

Tepertő egyből felfogta, hogy ő ugyan tényleg nem kisfiú, de hogy ez a makimajom kislány, afelől is voltak kétségei. Még ha így is van, kis elégtétellel töltötte el, hogy sokkal helyesebb ő kismalacnak, mint Rondabella kislánynak. Viszont elég okos is volt ahhoz, hogy mindezeket magában tartsa.

– Én csak egy csúnya malac vagyok, te pedig kislány – mondta bocsánatkérő hangot erőltetve magára.

– Nananana-na! A csúnya malac nem kifejezés. És én? Milyen kislány vagyok én?

– Te egy szép, aranyos, helyes kislány vagy. Én egy ronda, büdös, mocskos disznó. – Ha ez kell neki… – tette hozzá magában Tepertő.

– Hazudsz! – köpte a királylány. – Látom a sunyi szemeden.

Elkezdett fel-alá masírozni a tágas lakosztályban. Csak úgy verte a sarkát a padlóhoz. De legalább Tepertő így csak néha látta felvillanni a tükörképét, és volt ideje több figyelmet szentelni magára. – Hogy lehet, hogy kisfiúnak érzem magam, mégis ennek a kellemetlen lánynak van igaza; úgy festek, mint egy vadmalac. Azt sem tudom, hogyan viselkedik egy kis vadmalac. De neki úgysem az kell. Arra kellek neki, hogy azt mondjam szép, meg okos, én meg csúnya vagyok. Hazudni ugyan nem szabad egy jó kisfiúnak, de egy vészhelyzetben lévő vadmalacnak biztosan, így hát akkor hazudni fogok, hogy ne bántson. – Fekete gyémántszemei huncutul megcsillantak miközben megállapította; nem is olyan rossz dolog vadmalacnak lenni. – A király meg különben is azt mondta, hogy nem árthat nekem, különben már rég összezúzott volna egy kalapáccsal.

Rondabella végül toporzékolni kezdett, és több kristály és porcelánholmit is összetört, mire annyira összeszedte magát, hogy visszatérjen a tükör elé. Kicsit nézte még az első játékát, amit semmi szín alatt nem törhetett össze kedvére. Gondolkodott. Megint otthagyta, hogy egyen egy kis édességet, majd visszatért és tovább gondolkodott. Ez jobban aggasztotta Tepertőt, mint a hisztizés. Végül este felé Rondabella agyában fény gyúlt. Ha nem az ő hibája lesz, nem kaphat büntetést. Itt vannak mindig az egerek, megrágnak mindent. Csak oda kell tenni az egérlyuk elé, és biztosan belekóstolnak. De ha nem is, akkor is jól ráijeszthet ezzel a lehetőséggel a sunyi malacra.

– Én most lefekszem, Disznó. Téged is elhelyezlek éjszakára. Ide ni, ez elé a kicsi barlangocska elé. – Letette Tepertőt a legnagyobb egérlyuk elé, amit talált a falak mellett. – Figyelj jól! Figyelj egész éjjel! Mert innen kapafogú szörnyetegek szoktak előbújni, amik lerágják a disznók fülét, farkát, kikaparják a szemét. Na jó éjt, remélem nem vagy ijedős kisfiú…

Tepertő a mai nap után pont úgy gondolta, hogy alapvetően ijedős fajta lehet, hiszen többször is megijedt. Erre most jönnek a szörnyek is. A hasában megint minden egész kicsire rándult össze. Nem is gondolt arra, hogy egyébként sem tudna aludni, mivel például nincs is szemhéja, amit lehunyhatna; annál inkább gondolt arra, hogy lába hiába van ugyan, nem tud futni, nem menekülhet a szörnyek elől. És mindegy már, hogy a király mit mondott, arra nem volt semmi utalás, hogy a királylánynak védenie kell őt holmi szörnyek ellen. Reggelre biztosan halott lesz, és nem siratja meg senki. Rövid élete során nem is szerette senki, máris meg kell halnia. Érezte, hogy a gyémántszeme olyan fényesen csillog, mintha könnyes lenne, bár tudta, hogy csak belülről sír.

*

Sokáig nem történt semmi, nem volt se mozgás, se hang. Persze Rondabella hortyogását kivéve. Aztán egy pillanat alatt megjöttek a szörnyetegek. Egyszerre vagy öten, és olyan sebességgel érkeztek, hogy felbillentették az útban álló Tepertőt. Ha ő képes lett volna rá, hogy ennél jobban megmerevedjen, most biztosan azt tette vola, miközben fejjel lefelé szemlélte a végzetét. Az öt szörnyeteget megvilágította a beszűrődő holdfény, különösen előreálló éles fogaikon csillant meg. Néztek jobbra, néztek balra, orrukat furcsa módon rezegtették. Hárman hirtelen felugrottak, és eltűntek Tepertő látómezejéből. A maradék kettő viszont egyenesen rá meredt.

–Cin-nicci-ni! – mondta az egyik, épp rá mutatva. Tepertő gyorsan lefordította magában, mint „Végezzünk vele!”, vagy hasonló.

– Niii! Cikikiki. Linci-pinci, minicishi.

Közelebb jöttek. Az egyik meg is szaglászta, majd a másik megkocogtatta.

– Cikk. Nicc i civivici! – A másik rábólintott. Tepertő sokért nem adta volna, ha legalább a szemét képes lett volna becsukni. De otthagyták. Viszont Tepertő tanúja lehetett, milyen brutálisan hatékonyak is ezek a szörnyű kapafogak. A két egér – merthogy persze azok voltak, csak Tepertő nem tudta ezt – a közeli asztallábat kezdte rágcsálni. Alig folytatták ezt a tevékenységet egy fél percnél tovább, máris jól látható volt a hatás. Tepertő arra gondolt, hogy ha akarnák, ezek egy-két perc alatt nemhogy a fülét, de mind a négy lábát lerágnák.

– Ticci? – mutatott egyikük a fogára, a másikat kérdezve.

– Picc-nicc. – válaszolt az, majd elöl-hátul, felugorva összecsapták praclijukat, egy pillanatra összefonták farkincájukat, aztán ők is kiugrottak a látótérből.

Másnap Rondabella csalódottan vette észre, hogy nem vált be a terve. Ráadásul maga Ferrus Durcius is megszemlélte Tepertőt, és miután teljesen épen találta, egy hatalmas csokitortát küldetett lánya lakosztályába jutalomképpen; amit ő kegyeskedett mérgében azonnal kidobni az ablakon. Egész nap ismételtette Tepertővel, milyen ronda disznó is ő, és különféle drága ruhákban pompázott előtte, hogy Tepertő mondjon róluk véleményt. Ez némi megnyugvás volt, Tepertő megtanulta mi a selyem, mi a bársony, mi a düftin („Hát még ezt sem tudod, ostoba disznaja?!”), és hogy van mattfekete, szénfekete, éjfekete, valamint ezüstfehér, hófehér és elefántcsontfehér. (Rondabella nem szerette a színes ruhákat.) Aztán viszont hirtelen a királylány egy bross tűjével közeledett felé, és megígérte neki, hogy kiszúrja a szemét, és a szörnyekre fogja az egészet. Még addig is elmerészkedett, hogy megkapargassa a gyémántokat, de mivel a gyémánt keményebb a vasnál, így nem történt semmi. Tepertő meg is könnyebbült, hogy az már biztos; nem érez fájdalmat.

Ennek tudatában bátrabban nézett az újabb éjszaka elé, bár az elmúlástól való félelem ismét összerántotta a gyomrát. De ezúttal az egerek nem is jöttek. És nem is jöttek többet vissza, bár Tepertő más éjszakákon is hallott furcsa neszeket, amikor Rondabella épp nem horkolt.

Rondabellának végső elkeseredésében szokásává vált, hogy mindenhová magával cipelte őt, és különböző veszélyes pontokon „véletlenül” ottfelejtette. Például a bástyaszegélyen, közel egy poroszló könyökéhez, vagy lenn a konyhában kitette a veknik közé, amik arra vártak, hogy a pék a kemencébe dobja őket. Tepertő kezdte úgy érezni, hogy a gyomra már úgy összerándult, összecsavarodott-facsarodott, hogy úgy nézhet ki mint egy kicsavart felmosórongy. Végül is a királylány félsikert ért el, épp azon a reggelen, amikor indulnia kellett diplomáciai küldetésére.

Egy magas állványzaton sétált, amin az emberek épp a királyi magtár oldalát kezelgették egy Makkeinstein által kifejlesztett rozsdataszítóval. Ravaszul kifigyelt egy ügyetlen festőlegényt, és a közelébe ólálkodott. A kellő pillanatban kitette Tepertőt a palló szélére, amit a legény egy széles mozdulattal meglendített, mire Tepertő lecsúszott róla és lezuhant. Rondabella a leérkezést sem várta meg, óriásit sikított, majd fejvesztve rohant apjához.

Hamarosan meg is érkezett a fél udvartartás, és elkezdték keresgélni Tepertő maradványait az állványzat alatt. Ferrus Durcius úgy dühöngött, mint egy csapdába esett rinocérosz. El sem mondható, szegény festőlegény milyen büntetést kapott; de Rondabellának sem voltak túl jók a kilátásai, legalábbis ami az édességeket illeti. A királylány megszeppent, kezdett azon izgulni, hogy inkább találják meg épségben a malacot egy szénacsomóban.

Végül egy rozsdataszítóval teli vödröt öntöttek ki, és előbukfencezett Tepertő. Persze nem fulladt meg, mivel nem is lélegzett, de elmondható, hogy kissé sokkos állapotban volt. És ami lényeges; tetőtől talpig kék rozsdataszító ragaccsal volt bevonva, ami egyből rászáradt a levegőn. Mivel a szemére is rákeményedett, így nem látott semmit, csak hangokat hallott.

– Most nézd meg! – mutatott rá vádló hangon a király, szavait Rondabellához intézve. – Meg lesz ennek még a böjtje. Csokoládéböjt, az ám. Legalább egy évig.

– De Lelkecskének a kék a kedvenc színe! – sírta el magát végső elkeseredésében a királylány. – Így biztos még jobban tetszik majd neki.

A király nem enyhült meg azonnal. – Minden azon múlik, tud-e még beszélni? Egy kék vaddisznót odaát is tudnak fabrikálni. – A szeme elé emelte Tepertőt, bár ő csak a lendületet érezte, azt sem tudta ki vette fel. – Beszélj! – vakkantott rá Ferrus Durcius. – Beszélj, vagy kettéhasítalak!

Ennek nem lehetett ellenállni.

– Tepertő vagyok. Remélem tetszem majd a másik királylánynak. Szerintem szép ez a kék szín – füllentett csilingelő hangon.

– Hát jó. – fújt egyet megkönnyebbülve a király. – Szerintem ez a kék undorító, de ha maradunk annál, hogy a túlpartiak nem ilyen kifinomult ízlésűek mint mi, akkor beválhat. Rondabella! Ha elintézed nekem, hogy az a lüke lány megkívánja ezt a kis játékszert, akkor ehetsz csokoládét. De mondd meg, hogy nagyon drága játékszer! Sőt! Most jut eszembe a legjobb ötlet. Ha megtetszik neki, akkor hozd haza, és mond azt, hogy levél útján tárgyalunk az árról. Már azért is fizetniük kell, ha újra akarja látni. Makkeinstein! MAKKEINSTEIN!

– Felség! – közeledett térden csúszva Malicius. – A tudósnak nyoma veszett. Ma reggel még látták a laboratóriumában, aztán egyszer csak…

– MI JÖHET MÉG?! – őrjöngött a király. Majdnem Malicius arcába vágta a kezében tartott Tepertőt, aztán az utolsó pillanatban lehiggadt annyira, hogy ehelyett egy üres vödröt rúgjon felé. Ezután visszafordult lányához. – Rajtad a világ szeme, Kicsi Denevérem. Ezt a malacot mi máris annyira gyűlöljük, hogy nekik egyértelműen szeretniük kell. Csak ne mutasd ki, hogy te igazából szabadulni akarsz tőle. Mond, hogy nagyon szereted, mert ilyen csak egy van a földkerekségen. Mond, hogy vele alszol – mindkettőjük arca összerándult a szentségtörésre –, mond hogy mindent megadsz neki. Megértettél? – Rondabella bólogatott. Ferrus Durcius megint az orra elé emelte Tepertőt, hogy nyomatékot adjon szavainak – Te pedig maradj csak ilyen esetlen, bárgyú és gyerekes! Viselkedj úgy, hogy tessél a másik királylánynak, mert ha nem úgy lesz, el sem tudod képzelni mi vár itthon. – Ezek után újra üvöltözni kezdett. – Hozzátok a lányom gyaloghintóját! Azonnal vigyétek a kikötőbe, és rögvest induljon a túlpartra. Makkeinsteint pedig kerítsétek elő a föld alól is!

LELKECSKE ÉS A VIRÁGTÜNDÉREK

Tepertő izgult, ami kicsit hasonló érzés volt a gyomrában, mint amit halálfélelem közben érzett, mégis valahogy elviselhetőbb. Minden fontos információt hallott a leendő sorsáról, esélyeiről. Gyakorlatilag vagy megtetszik a túlparti király lányának, és akkor is még ki tudja mennyi időt kell Villa de Gonosquában töltenie az alkudozás alatt; vagy legrosszabb esetben egyből megy a kemencébe, a kohóba, vagy csak nemes egyszerűséggel kettéhasítják. És ha sokáig elhúzódnak a tárgyalások, rájönnek, hogy megvakult, ami biztosan értéktelenné és feleslegessé teszi. Olyan nyomorultnak érezte magát az utóbbi napokban, hogy nem is tudta mit szeretne igazán. Felvillant az agyában, hogy ha megtetszik Lelkecskének, megpróbálja rávenni, hogy tartsa ott őt akár erőszakkal is.

Miközben ízlelgette ezt az utolsó gondolatot, a felcicomázott gálya, amin utaztak, megközelítette a Hömpölygő partján álló Esthajnalcsillag kikötőt. Tepertő úgy érezte melegebb van, bár igazából a hőt sem érzékelte, így tudta, csak annyiról lehet szó, hogy itt barátságosabb népek laknak. Szerette volna látni is a kikötőt, a halászbárkákat, a kedves embereket. Nagyon elesettnek érezte magát vakon és mozgásra képtelenül.

Rondabella bezzeg látott de ő cseppet sem örült neki. Észrevette például Lelkecskét, aki a móló végén, felgyűrt szoknyában ült egy stégen, meztelen lábfejével a folyóban pancsikolva. Felsőruházata egyszerű lenvászon ingecske volt, szőke hajának fonatai majdnem a vízbe lógtak. Arca kerek és pirospozsgás, mint egy mosolygós alma. Amikor meglátta őket, felpattant, és integetve elindult feléjük a móló padlóján. Rondabella szerint ennél póriasabb királylány még azt sem érdemelte volna meg, hogy az apja akár egy hagymaágyás felett uralkodjon.

– Üdvözlet a napos oldalon – csilingelt Lelkecske minden gúnyos felhang nélkül. – Látom új ruhád van…

– Minden nap új ruhám van – szakította félbe fogcsikorgatva Rondabella.

– Ó! Igazán szép. Apám azt mondta, hogy a hintónak, amivel fogadni szoktunk, eltört a tengelye. És mivel az az egyetlen hintó… Ugye nem bánod, ha szekéren megyünk a kertembe?

– Tessék? – Rondabella nem hitt a fülének.

– Mehetünk gyalog is – dalolt tovább Lelkecske. – Igazán nincs messze, csak szerintem le kéne venned a magassarkú cipőt, mert úgy kényelmesebb. Látod? – mutatta porlepte lábfejét. – Nincs jobb mint az illatos fűben sétálni.

– Egy: egy igazi királylány sehova sem megy gyalog, csak a kastélyon belül. Kettő: soha nem veszi le a cipőjét, csak alváshoz. Három: illata csak a drága, külföldi illatszereimnek van, minden másnak szaga.

– Feltételezem, akkor a szekér is megfelel –mondta Lelkecske, ezúttal érezhetően hűvösebben.

– Feláldozom magam – emelte égre szemeit Rondabella.

*

A szekérút annyira felzaklatta Rondabellát, hogy el is feledkezett a küldetéséről. Tepertő egyelőre egy aranyozott dobozkában kuksolt, bár ő ezt csak onnan sejtette, hogy a kocsi zötykölődésével minden irányban odaütődött már a doboz falának, mégsem gurult el sehová. Hallotta, ahogy lelkecske kedves hagon beszél a körülöttük lévő világról, és nagyon tetszett neki. Csupa szín, csupa élet, csupa vidámság. Valószínűleg éppen ezek miatt nem hallotta egyszer sem a „gazdája” hangját egész út alatt. Azután viszont, ahogy megérkeztek, és leszálltak a szekérről – Lelkecske leugrott, míg Rondabella addig várt ott, amíg két apród le nem segítette –, egyszerre megérezte, hogy rázzák a dobozkát.

– Ki sem találnád, mi van ebben – hallotta Rondabella büszkélkedőre vett hangját.

– Gondolom egy újabb „kedves” játékszer – fintorodott el kissé Lelkecske.

– Csak várj, de annyit mondhatok, hogy ez most tényleg, khm, kedves.

– Nem mondod komolyan! – hitetlenkedett Lelkecske.

– Mondom, odaleszel érte. Csak mielőtt megmutatnám, hozass nekem dobostortát! De rengeteg csokival! – Rondabella úgy gondolta, hogy jó lesz kissé felcsigázni Lelkecske érdeklődését, és ha már minden kötél szakad, legalább a mai napon még annyi csokoládét eszik amennyi belé fér.

Lelkecske ezúttal tényleg szerette volna látni a játékszert. Rondabella rendszerint már a hintóban leleplezte a „nagy világszámot”, ami őt vagy megbotránkoztatta, vagy undorította, de legtöbbször mindkettőt egyszerre. Nem is értette, mi baja lehet ennek a kislánynak, aki ráadásul még két évvel fiatalabb is volt nála. Ha ő nem találkozik soha Rondabellával, talán még évek múlva sem hallott volna olyan szavakat, amiket a most nyolc éves Gonosqua királykisasszony korábbi játékai használtak. Sietett hát rendelni a szakácstól egy dobostortát. Rondabelláéknál sosem kellett volna rendelni, amire ő egyből rámutatott mihelyt Lelkecske visszatért.

– Nálunk mindig kell, hogy legyen friss torta, de minden fajta, a cukrászunknál arra az esetre ha megkívánom.

– És ha nem?

– Tudom én? – hökkent meg a puszta kérdésen Rondabella. – Gondolom kidobják. De kell nekem ilyeneken törni a fejem? Végtére is királylány vagyok.

Ehhez hasonlóan folytatódott köztük a beszélgetés Lelkecske virágoskertjében. Ő a füvön ült törökülésben, míg Rondabella egy hintaszékben bágyadozott, napernyővel a feje fölött, miközben egy apródnak folyamatosan legyeznie kellett. Hiába tanácsolta Lelkecske, hogy talán meg kellene szabadulnia egyik-másik ruhadarabjától a kényelem kedvéért, az ilyen tanácsai mindig süket fülekre találtak a sápatag kislánynál.

Amikor szervírozták a tortát, Rondabella olyan mohón vetette rá magát, hogy még arról is elfeledkezett, hogy odavesse, az ő cukrászuk ezerszer ízletesebbet is kirázna a kisujjából. Lelkecske komolyan aggódott, hogy Rondabella a szeme láttára lesz rosszul a rengeteg édességtől, intett is az apródnak, hogy legyezze szaporábban. Végül egy Gonosqua illemszabályok szerinti büfivel Rondabella hanyattvetette magát a hintaszékben és megpaskolta a dobozkát, amit az ölében tartott.

– Ez egy olyan játék, hukk, hogy olyan nincs az egész világon, de még a Holdon, még a Napon sem. Annyira szeretjük egymást, hukk, hogy egy ágyban alszunk. Olyan, olyan édes. Majdnem mint a csokoládé. – Lelkecske most már tényleg kezdett nagyon kíváncsi lenni. – Olyan, mintha a testvérem lenne.

– Te nem is akartál soha testvért – hüledezett Lelkecske.

– De te igen – vágta rá ravaszul Rondabella.

– Volt is egy, tudtad? – mondta ábrándos szemekkel Lelkecske. – Ikreknek születtünk volna, de apukám azt mondja, ő az utolsó pillanatban meggondolta magát, és mégsem akart a világra jönni. A lelke elszállt, és biztosan egy virágba vagy kis állatba költözött.

– Mesebeszéd! Ez a játékszer tényleg lehet a testvéred. Mindjárt megmutatom, csak be kell szaladnom a mellékhelyiségbe. Ez a torta azért mégsem olyan mint minálunk, tudod… – fintorgott.

– Persze – gondolta Lelkecske. – Ekkora adagtól még egy felnőtt is rosszul lenne. – Fejcsóválva nézett a hasát fogó kislány után, majd visszafordult a karosszékhez.

Ott volt a díszes doboz. Tudta, hogy nem illik, de annyira kíváncsi volt már, hogy feltérdelt, és megpróbálta felnyitni. Mi lehet benne? Egy gügyögő kisbaba? Egy szuszmákoló kiscica? Sajnos zárva volt a ládika. De mielőtt beletörődött volna, hogy várnia kell még, egy kisfiús hang szólalt meg belülről. Tepertő végig figyelemmel kísérte az eseményeket, és úgy tippelt, Rondabella legalább öt percig távol lesz.

– Lelkecske! – kiáltotta. – Kérlek szabadíts ki!

– Megint egy durva tréfa? – vonta össze a szemöldökét a királylány. – Rávesz, hogy nyissam ki a dobozt, mire előugrik valami szörnyűség. – De mégis olyan szívhezszóló volt a segélykiáltás, hogy ez nem származhatott egy szörnyű lénytől. Lelkecske hátranézett, de ő is úgy gondolta, van pár percük Rondabella visszatéréséig. A vörös, szeplős apród cinkosan mosolygott rá, mire döntött.

– Vidorc, kérlek, ki tudnád valahogy nyitni?

– Természetesen, kisasszony.

Vidorc letérdelt mellé, és Lelkecske hajából kihúzott egy hajtűt. – Ha megbocsátasz, kisasszony – mondta, mire összenevettek. Tíz másodperc múlva felpattant a doboz teteje, és Lelkecske nagy megkönnyebbülésére nem egy vicsorgó tökfej ugrott ki belőle, hanem egy kék malacka feküdt benne az oldalára fordulva. Valamiért úgy érezte, ki kell emelnie, de Vidorc – még mindig valamiféle veszélytől tartva – kötelességének érezte, hogy megelőzze. Tepertő érezte, hogy kiemelik a dobozból, és megkönnyebbülve hadarni kezdett.

– Ez egy gonosz fúria. Meg fog ölni. Rájön, hogy nem látok, és akkor nem érek semmit. Nem tudnak neked eladni. Ha ma visszavisz, én halott vagyok. Csak te segíthetsz. Nem látlak, de kedves a hangod; biztosan segítesz valahogy. Itt kell maradnom – könyörgött Tepertő.

– Nem látsz?

– Nem, mert beledobott valami ragacsba, ami teljesen rászáradt a szememre. Ha legközelebb megkérdezi, hogy milyen színű a ruhája, akkor rájön, és megöl. Mert el akarnak neked adni sok pénzért, és vakon nem érek semmit. – Tepertő hangja egyre elkeseredettebb lett. Mi van, ha nem is tetszik a kisasszonynak, és esze ágában sincs megvenni őt? – Kééérleeek! – hüppögte.

– Egyelőre csak elhitethetem vele, hogy szándékozunk megvenni – mondta bocsánatkérően Lelkecske. – Apám sosem vesz semmit Gonosqua királytól. De a látásodon segítünk, így nem bántanak majd, ha visszavisz. Aztán majd kitalálunk valamit, hogy mindenkinek jó legyen. – Tepertő nem volt ilyen optimista, de nem szólt közbe. – Most mindenesetre játszuk el, hogy meglátlak, és nagyon megtetszel. Ahogy ismerem, miután arra kérem, hogy adjon nekem, egyből visszadug majd a dobozba. Aztán valahogy elcsaljuk megint egy percre, és idehívom az én három kicsi barátnőmet, akik tudnak olyan varázsigéket, amitől visszanyered a látásodat. Így máris egy gondod megoldódik.

– A kertajtó arra van, kisasszony – kiáltott bentről az egyik szobalány, épp elég hangosan ahhoz, hogy a kintiek tudtára adja Rondabella visszatértét.

– Gyorsan, vissza a dobozba, és nem is láttuk egymást, rendben?

– Hát én biztosan nem – jegyezte meg magában keserűen Tepertő, miközben hallotta ahogy a hajcsat visszakattintja a zárnyelvet.

*

Az „ismerkedés” nagyon olajozottan ment. Tepertő felfedezte magában azt a tulajdonságot, hogy akármilyen nyomorúságot is érez belülről, a hangját képes úgy alakítani, ahogy akarja, az pedig, hogy a testbeszéde elárulja, eleve kizárt volt. Lelkecskének nem kellett megjátszania, hogy megtetszett neki a kis vadmalac, csak az esett kicsit nehezére, hogy ne pirítson rá Rondabellára, amikor olyanokat hazudott például, hogy – És, képzeld, amikor magam mellé fektetem a párnámon, addig mesél tündérmeséket, amíg el nem alszom. – Rondabella pedig annyira elégedett volt az eddigi eredményekkel, hogy semmi nem tűnt fel neki. Amikor végülis megegyeztek, hogy Lelkecske könyörögni fog apjának, hogy minden áron vegye meg neki ezt a kis játékot, hogy lehessen kistestvére; elérkezettnek látta a pillanatot, hogy visszazárja Tepertőt. – Tudod, aludnia kell, mert még olyan kicsi – hazudott újra.

– Nőni is fog? – leplezte felháborodását Lelkecske.

– Ha úgy szereted, mint én, biztosan. Nálam egy hét alatt nőtt másfél centit. – A háttérben Vidorc pantomimjátékkal utalt rá, hogy menten elokádja magát, ha ez sokáig így megy tovább.

– Még egy kis tortát? – kínálta Lelkecske a másik királykisasszonyt.

– Ha már ilyen jól sikerült megegyeznünk, miért is ne ennénk rá még egy szeletkét.

Az igazság az lehetett, hogy Esthajnalcsillagék szakácsa sokkkal jobban készítette a dobostortát, mint Gonosquáéké, mert az egy szeletből hamar kettő lett, majd három, és nemsokára újra rohannia kellett a mosdóba a mohó kislánynak. Így nem kellett külön kitalálni valamit, amivel elcsalhatják, és Lelkecske egyből előhúzott egy apró sípot a tarisznyájából, ami nem adott hallható hangot, ahogy megfújta.

Ennek ellenére a virágágyások felől azonnal megjelent dongva, zümmögve, zöngicsélve egy karcsú darázs, egy helyes méhecske és egy potrohos dongó. Hármat szaltóztak röptükben – a dongó majdnem elütötte közben a darazsat –, mire mindhárman tündérré változtak. Így sem volt persze nehéz őket megkülönböztetni. A darázsból egy valódi darázsderekú dáma lett, a méhecske szorgos, fejkendős menyecskévé, a dongó pedig terebélyes csípőjű, cipóképű asszonysággá változott.

– Miért hívtál Kicsi Lelkem? – kérdezte a méhecsketündér.

– Jaj, Zümőke, nagyon gyors segítség kell. Van itt ez a szegény kismalac, aki elvesztette a látását. – Közben Vidorc már elővette Tepertőt, amihez ezúttal csak öt másodpercre volt szüksége. – Biztosan tudtok olyan varázsigét, amivel újra visszanyerheti. Ugye tudtok?

– Donna? – nézett Zümőke a dongótündérre.

– Mindjárt mondom is, momento, momento – piszkálta a kontyát Donna. Tepertő csak hallotta a társalgást, és egykedvűen várta a végeredményt. Végülis még senki sem mondott rá varázsigét, hátha ez lesz az, ami kissé felvillanyozza, kirángatja a rosszkedvéből.

– Megvan!

„Tarlid erse Roputum,

Baraklavi Lon Sinum!”

Tepertő hirtelen olyat érzett, mint még soha. A térdei megroggyantak, lábai remegni kezdtek. Egy furcsa szédülésérzés jelentkezett a fejében, valami nagyot dobbant a mellkasában. Tett néhány tétova lépést, mire lebucskázott a doboz tetejéről a zsenge fűbe. Érezte, hogy puha, és selymes, símogatta a szőrét. Érezte, hogy szőre van, nem pedig kemény réteg borítja. Feltápászkodott, mint egy kis újszülött bárány, tántorogva meglódult, majd orral egyenesen nekiszaladt a hintaszék lábának.

– Uííí! – visított fel, ahogy elsőként megérezte a fájdalmat. Ezután jobbnak látta a fenekére ülni, hogy nagyobb biztonságban érezhesse magát. Lelkecskének és Vidorcnak tátva maradt a szája. Donna igyekezett minnél kisebbre zsugorodni a másik két tündér rosszalló tekinteteinek kereszttüzében.

– Tessék! – mondta a fejét csóválva Zümőke. – Most igazi vadmalacot csináltál belőle. Lehet, hogy nem is érti már, amit mondunk.

– De értem – emelkedett föl Tepertő, miközben beverte a feje búbját a hintaszék egy másik pontjába.

– Látni mindenesetre nem lát – jegyezte meg epésen a darázstündér. Zümőke nagy lélegzetet vett, és már inteni készült a kezével, hogy Tepertőre olvassa a helyes varázsigét, de a darázstündér közbeszólt. – Inkább magam csinálnám, drágám.

– Ahogy gondolod, Sillyna – húzta fel kissé az orrát Zümőke. – Csak tessék.

„Tarlid erse Roputum,

Baraklavi Sin Lanum!”

Tepertő örömmel tapasztalta, hogy újra lát. Kétszeres örömmel, hogy egy ilyen gyönyörű virágoskertben tért vissza a képessége. Sőt! Háromszoros örömmel nyugtázta, hogy akár oda is szaladhat a tulipánokhoz, és beleszagolhat egy lekonyuló kehelybe. A pillanat hevében nem is gondolt semmi másra, még Rondabellára sem. Közben Zümőke bocsánatkérően bevallotta, hogy ő nem ezt a változatot kántálta volna el.

– Te jószagú dália! – forgatta szemeit Sillyna. – Még a végén Lelkecskének lett volna kettős látása. – Lelkecske örömmel mulatott volna még tündér barátnői civakodásán, és boldog volt, hogy végső soron sikerült megoldania kis pártfogoltja látásproblémáját, ám megint felhangzott a tornác felől a komorna indokolatlanul hangos útmutatása. Ezúttal hisztérikus hangok is kísérték, mivel Rondabella igyekezett tudtára adni a szobalánynak, hogy ő királylány, nem buta cseléd, és kitalál a kertbe magától is.

– Most mi legyen? – aggódott Lelkecske.

– Visszabűvöljem játékmalaccá? – kérdezte hanyag eleganciával Sillyna.

– Azt már nem! – gondolta Tepertő, és minden erejét összeszedve futni kezdett a kert vége felé. Inkább világgá megy, bele az ismeretlenbe, inkább vállalja a fájdalmat, és mindazokat a kellemetlenségeket, amiket még meg sem tapasztalt, de nem tölt még egy éjszakát Rondabella szobájában, béna végtagokkal várva a szörnyeket.

– Utána is repülhetek – ajánlkozott Sillyna, mire a másik két tündér nézett most rosszallóan rá.

Lelkecske megrázta a fejét, és Vidorchoz fordult.

– Tégy úgy, mintha üldöznéd, de ess el az utolsó pillanatban! – Vidorc rögtön nekilódult.

– Csoda történt – újságolta Lelkecske ártatlanul a visszatérő Rondabellának, miközben Tepertő irányába mutatott.

– A büdös disznó! – süvöltötte ő válaszképpen, és ő is szaladni kezdett, de három lépés után a magas sarka megakadt egy fűcsomóban, és szabályszerűen hasra esett. Még látta, ahogy Vidorc egy óriásit bucskázik, és Tepertő épp az utolsó pillanatban átsiklik a sövénykerítés alatt.

A kismalac kívül megállt, szaporán lihegett, és kalapált a szíve. Mindez újdonság volt számára, de azt is érezte, hogy ezzel a sikeres szökéssel a gyomrában csökken a feszültség. Ahogy ez a nap indult, gondolt vissza a reggeli zuhanására, ki sejtette volna, hogy ilyen jól alakul? Azért volt benne még egy kis bűntudat Lelkecske miatt. Nem akarta, hogy Rondabella rajta töltse ki a dühét, vagy, hogy végül mindent rákenjenek, és Gonosqua király ezzel az ürüggyel támadja meg az Esthajnalcsillag területet. Visszasettenkedett hát a sövény alá, hogy kihallgassa a további fejleményeket.

– Azt mondod, hogy csak úgy felpattant a doboz teteje, és a disznó rohanni kezdett? – tombolt Rondabella. – Ez csak egy nyavajás játék! Nem kelhet csak úgy életre!

– Te magad is láttad – mutatott rá Lelkecske.

– És miért nem kaptad el? Miért nem szaladtál utána? Hol volt ez a béna, bamba apród?

– Egy - kezdte hűvösen Lelkecske –; az apródom éppen a legyeződ tollait rendezte, nehogy hőgutát kapj ebben a sok felesleges selyemrongyban. Kettő: nálunk nem illik egy királylánynak eszeveszetten szaladgálni, és nyilvánosan hasra esni. Három: ha legközelebb találkozunk, ne is hozz semmi játékot, mert úgy látszik mindegyik felrobban, kipurcan, tönkremegy nálad, vagy – a kert végébe mutatott – megszökik tőled. Nekem itt van például a kis babácskám – elővett egy rongybabát a tarisznyájából – aki már tíz éve velem van.

– Ez csak egy darab rongy – sziszegte Rondabella. – még beszélni sem tud.

– De igen, most is azt mondja, hogy tűnj a szemünk elől! – gurult most már dühbe Lelkecske is. – Csak éppen te nem hallod, mert nincs hozzá érzéked.

Ez már sok volt Rondabellának. A földre vetette magát, és toporzékolni kezdett, amíg két apród fel nem karolta, és fel nem rakta a szekérre. Tepertő is eleget látott, és vidáman csóválva a farkincáját, elindult az erdő irányába, hogy éjszakára szállást keressen.

Kis életkép

Valahogy kiütött rajtam a pár hatnapos munkahét meg az általános sanyarú időjárás, a múltkori parkozós szabadnapom utáni másikat most konkrétan az ágyban kellett töltenem.
Sőt, a 40-50 km/h-s szelek előrejelzése miatt úgy döntöttem, a cangát is hanyagolom a következő nap.
Dehát a Dublin Bus nem barátja a korán kezdőknek, 7-re nem értem volna be sehogy sem, ezt most vettem észre először, mióta Ashingtonba költöztem.
Sebaj, eccer élünk, taxit rendeltem előző este, és aludtam, mint a tej, tudván hogy a reggeli traffic előtt így 15 perc alatt bent leszek.
Van ez így, mert megérdemlem, ugye?

Szépen ki is ment belőlem a nyavaja, és persze annyira nem királykodok, hogy még haza is taxizzak utána, élvezhettem a délutáni csúcsban a double decker zárt terében összezsúfolódott esőkabátok kipárolgását az alap inkontinencia-szaggal, legalábbis a City Centerig, mert mentem a kínaimhoz.

IMÁDOM A KÍNAI DOKIT!
Azzal együtt, hogy minden tisztiorvosi csekkoláson megbukna Zalaegerszegtől Mátészalkáig, az se érdekel ha épp rátüsszent a lábamra, amiből épp kihúzta a tűket, mert nagy mesternő, a magassarkú csizmijében és a "fil pén hír?" kiejtésével!
Azt is külön bírom, hogy ott van mindig az ír pasija, aki kb. úgy néz ki, mint aki Woodstockban fogant, és utána a Jethro Tull turnéin cseperedett volna, nagy kalappal, szemüveggel, szakállal, hosszú hajjal és természetes derűvel a foghíjas szájában. Viszont minden kezelés után ad még egy-két jó tanácsot, amit a kínai nem tud, mert alig beszél angolul, de minden így kerek.
Konkrétan egyre kevésbé fáj minden, és most úgy róttam utána az utcákat, mintha mindkét lábam újra egyforma lenne. Közben persze zene, pl. Eminem: Lose Yourself, amire mindig mosolyogva bólintok annál a sornál, hogy
"You can do everything you set your mind to."

Aztán arra jövök haza, hogy épp itt van mindenki, meg még a landlord is, merthogy jönnek ezren a brazil csávó kis félszobáját megnézni, de minimál jópofizás után mondtam, hogy én nem akarom véleményezni a jelentkezőket (Anjával, a német csajjal ellentétben), merthogy úgyis csak akkor derül ki milyenek, amikor beköltöznek.
Fordítva is igaz:. az is csak akkor derül ki a majdani beköltöző számára, hogy a nappalit biciklitárolónak és ruhaszárítónak használjuk csak, amikor már kicsengették a depositot, most ugye szolidaritásból mind a négy cangának a kertben kell rozsdásodnia, merthogy ez egy rendes ház (NOT!)...
Szóval mondtam, hogy én most kimegyek hátra cigizni, aztán ha nem baj, megmelegítem a vacsim és aztán csak "winding it down", nekem senki ne kopogtasson!
"Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám" (József Attila)
Addig viszont fuck off!
:D

No és még ehhez annyit, hogy a The Bad Plus: Prehensile Dream című száma milyen faszán illeszkedik a tépő szélhez és permetező esőhöz egy backyard smoke közben, hát az is fantasztikus! Igazából két cigis szám, mert kb. az ötödik percnél ér a zenitre és akkor már épp pöckölöd az első dekket, dehát ez van, élvezem, hogy a nátha vagy mi is vert le tegnap, így elmúlt varázsszóra.

És majd a zene és a mozgás fontosságáról is szeretnék egyszer írni itt, de ez most csak olyan odavetett pár sor, szelavi...
Csak a szépet!

Fókusz: Part 2

Egyik nap a munkahelyen egy - a fejemben megrajzolt - párkockás karikatúra tartott vidáman egy órán át, gondoltam még a végén le is fogom firkantani, ha már úgyis csak évente egyszer rajzolok kb.
Szorosan kapcsolódik előző bejegyzésemhez, miszerint a fontos dolgokat nem elég lokalizálni, azok közül is csak arra lenne érdemes koncentrálni, amikre hatással is lehetünk.
Durvábban: ne basszuk fel állandóan magunkat oyasmiken, amik miatt csak azt hisszük, hogy könnyebb vagy szebb lenne az élet, oszt mégse biztos...

Nagyjából ez lett volna a 4 kocka:
A - kis karmos kézben szétnyitott magazin (konkrétan Playboy)
B - újság leeresztve, mögötte egy T-Rex feje, kikerekedett szem, hangutánzó szó, ami irdatlan nagy fosást jelez
C - kissé távolabbról, a  T-Rex tekerné a WC-papírt, de csak egy pici szeletke jön ki, mert épp kifogyott
D - T-Rex acsarkodva káromkodik

De persze, mikor rákerestem a neten a "T-Rex toilet roll" témára, már volt egy nagyon hasonló rajz, elvégre egy igen alapvető emberi konfliktust jelenít meg, szívni meg nem csak én szoktam, ugyebár :D

No mindegy, a rajzot azóta alkalmaztam facebook-háttérnek, csak azért mondom, mert ezt a blogot főleg barátok, cimborák olvasgatják néha, és sokan nem komálják a komszájtokat, most itt "lássátok feleim szümtükhel"

Segít picit fókuszálni, esküszöm.
Picit olyan, mint amikor azt mondom magamnak:
- Hát az eszkimók? No, azoknak aztán szar lehet! Még a fing is karcosra fagy a gatyájukban, és ehetik a fókazsírt magába'...

Szóval, mostanában nem is nagyon bántam, hogy annyi volt a meló, főleg amíg szabad volt a saját zeném hallgatni, kizárva az idiótákat, meg az alap gépzajt, és persze olyan számokra, mint a Rage: People of the Sun, vagy Badmarsh and Sri: Bang, a tempó is megvan, a munkát végül is felfoghatom napi egészséges testmozgásnak is.
Hallgassátok meg, a legjobb fülessel a lehető leghangosabban, a dob úgy indul, hogy jobb szívritmusszabályozót én el se tudnék képzelni ;)

Aztán betiltották a headsetet, KOPP...

Most meg vasárnap délután négykor tudtam meg, hogy hétfőn mégsem dolgozom, ami pont egy bank holiday a Saint Patric's Day Parade után, még a templomot is csak misére nyitja ki a másnapos pap, aztán ledöglik egy Saridonnal, csak úgy reverendában... Szóval sokmindent nem lehet csinálni, az a lényeg.
Maradhattam volna két takaró alatt olvasni az ágyban, vagy egy mozi, vagy a jó öreg Phoenix Park. Elvileg esőt mondtak, de felcuccoltam mégis, az elmúlt 13 napból csak 12-t töltöttem az alagsorban, szóval leszarom milyen idő van, én most megyek, kell a friss levegő is!

Aztán tök jó volt, teáztam,

cigizgettem (ja, jól esik mostanában),

medvehagymát szedtem,

és megpróbáltam átmenni Narniába is egy alagúton :D

No az nem sikerült, de egy boszorkány átcsusszant onnan, aztán felakadt egy fán a sapkája, az még most is látható:

Hát detszól, semmi extra, de mondom, T-Rexnek nem érdemes pornót nézni vagy zongorakottát vásárolni, szóval cipész maradjon a kaptafánál, és én már csak ilyen parkbansétálós csodabogár vagyok, mi?

Fókusz

Érdekes, Józsibácsi is írt épp erről a témáról (és azt biztos százszor annyian fogják olvasni, mint ezt itt), de nekem épp előtte két nappal volt olyan élményem, ami ilyen irányvonalon egy agyalás-maratonra késztetett.
Ez sajnos a régi sorminta szerint indult, azaz haragban a világgal, mérgesen.
Mérgesen szó szerint, ugyanis volt 1-2 cucc bennem előző estéről, amiből a max. négy óra alvás nem sokat simított ki.
De régen képes voltam hetekig bedurcizni, puffogni, mindenben hibát találi és mártírkodni, jobb esetekben valami írásban vagy rajzban szenvedve ki magamból az epikusnak vélt világfájdalmakat.

Van ez így, mi?
Tiszta szívvel... (ha kell, embert is ölök)
Dömdödöm (én tudom bmeg, mire gondolok, hát mér nem érted??!!)

"Én nem bánnám, ha néha-néha meglátogatna a szomorúság. Mondjuk havonta egyszer. Vagy inkább félévenként. Elüldögélhetne itt. Még be is sötítétenék a kedvéért. Összehúznám magam. És sajogna, sajogna szívem.De hogy mindennap eljön! Na nem, azt már mégsem! Hogy felidézze minden: egy ferde tekintet, egy régi tárgy, egy poros fénykép, a szélfújta levelek, az eső, az eldübörgő vonatok zaja. Na nem! Alig merek már kinézni az ablakon. Ott szokott előbukkanni a Szomorúság, a faluvégi dombhát mögül. Hű, komor ám, sötétbarna! Lép egyet, s már a Ráday-kastély tetején van, még egyet, s már itt áll a vasúti kocsma udvarán; s mi neki onnan az én ablakom! Semmi. Már kopog. „Dehogy eresztlek - gondolom -, dehogy!” Törődik is vele! Átszivárog az ablaküvegen, betelepszik a szobámba. A fekete feketébb lesz tőle, a barna barnább, a pirosok kialusznak, elszürkülnek a sárgák, megfakulnak a kékek, a zöldek, mint a hamu. Remény­kedem mindig, hogy nem hozzám jön. Annyian laknak errefelé..."
Lázár Ervin kezdi így a Négyszögletűt, ami egy tökéletes mese, de azt hiszem ő hajlamos volt belefeledkezni a depresszióba, én meg most épp a tavaszt várom, és nem fogom ám  hagyni a télnek, hogy visszahúzzon.

Szóval ahogy kitisztult a fejem, megállapítottam azt is, hogy Fenti Tesó olyan, mint az árnyék, ahol fény van, ott látszik ő is, és az az én hibám, hogyha a kezemmel farkaskutyát csinálok, akkor elfelejtem-e, hogy attól még az csak két tenyér, vagy beugrok a trükknek, és aztán szidom, hogy ne szivasson!Első körben persze rákentem, hogy rossz forgatókönyvvel ült a súgólyukba, de persze már akkor is beláttam, hogy a darabot nekem meg kellett volna tanulni amúgy is...

Ennyi elég a ködösítésből, eljött a következő nap, békejobbal és másképpen szemlélve a dolgokat.
Először is megemlékeztem 2011 végéről.
Ja, nem, bocs.
Először is toltam egy jamaicai reggelit és mivel volt időm, a scenic route-on mentem dolgozni, a Phoenix Parkban pici kanyarral a nagy sugárúton végig le. Az eleve olyan, mint egy reptéri kifutó, kiváló aszfalttal, egyenesen, majdnem 3 km. A kormányt elengedve, hátradőlve, olyasmi zenékkel, mint amik a Beastie Boys In Sound From Way Out albumán vannak, ez a 3 km végtelennek tűnik, és a bringa is el tud tűnni a seggem alól és egy kis repülés sosem árt, ha rossz a kedv, ugye?
No így mentem, meg aztán bent is - mivel José meglepően jó fej volt, és engedi hogy fülhallgatóval dolgozzak, ha nagyobb góré nem jár a közelben - a lepedők csak úgy repkedtek gyönyörűen a kezem alatt, és amikor meg mindenképp ki kellett húzni a fülest, akkor meg meglepve tapasztaltam, hogy Faith talált egy rádióadót, ahol minden rendű és rangú reagge zene megy csak, és bár nem az én világom, most ez így nagyon ott volt a szeren. Toltam a napkint Lucianonak, hogy nem győzte kapkodni, olyan voltam mint a polip, szinte nyolc kézzel etettem a mángorlót, legalábbis nekem így tűnt, és jól elkacarásztam belül :D
Szóval elsőre csináltam magamnak egy kis pozitív hangulatot, hogy ne úgy menjek be dolgozni, mint akinek a fogát húzzák, hanem igenis, én ezt most élvezni fogom, mert ahogy Emiliana Torrini is énekli "I know life is long, but it goes so fast"...

Kitérővel akkor, de vissza 2011 végére!
Merthogy eszembe jutott az a sok keserű vita, amikor magyarázom a másik szerencsétlennek, hogy ne higgye már azt, hogy az ő érzelmi nyomorúságát össze lehet azzal hasonlítani, hogy én konkrétan a padlón vagyok, és ha azonnal nem történik valami csodaszerű dolog, akkor akár hajléktalan is lehetek még...
És most akkor álljak le durcáskodni egy kis érzelmi jellegű "lecke" miatt?
Akkor igaza lenne a 2011-ből utánam szóló hangnak:
- Te meg a hitelesség, Istvánom... Egy lapon se lehet említeni - (durva, hallom a hangját :o)
Nomost, ahhoz képest hogy én mindig is hangsúlyoztam, nem az a legfontosabb, hogy egy ember hiteles legyen, hanem hogy szerethető, azért ez felébresztett.

Hiszen kimásztam a szarból, rendeztem a cehheket, stabil melóm van, saját en-suite szobát bérelek, és most már kínai orvosra is telik, aki akupunktúrával és masszázzsal kezel. Mekkora egy szégyen lenne most panaszkodni, mi?! Hát meg, nem is csak erről van szó, hogy szégyen-e vagy sem, ez csak a "switch" volt, hogy a durcából átváltsak arra, hogy mire érdemes figyelni (csak a szépre, ugye?)

Szóval hip-hopp, tekertem egyet a blendén, és egy pillanat alatt másik kép volt előttem.
Egy nem tökéletes, de elfogadható, sőt! Szerethető kép. Ahol megvannak a sikereim, a fejlődés mozgásban tart, és ha jól figyelek, csak jobb és jobb lesz folyamatosan.
Rájöttem, hogy évekig - talán életem nagy részében - a "fájdalom-testem" tápláltam. Büszke voltam arra, hogy érzékeny művészlélek vagyok, no nem annyira nyomorult, hogy folyamatosan sajnálatra szorul, de azért időről-időre botlásra van ítélve (a jobb lábam ugye fizikailag is felvette a formát 1992-ben, amikor leestem egy szikláról), és a botlások ellenére bohóckodva tovább  tudok ugrabugrálni, de tragikomikus figura maradok.
MARADOK?
Semmi nem kötelező!
Ha megvonom a figyelmet a fájdalomtól, megszűnik létezni!
Pápá fájdalom!

No azért most gyorsan beszúrom, hogy nem akarom kilakkozni magam idő előtt, és nem pályáztam soha guru státuszra, és tisztában vagyok vele, hogy vannak és lesznek fájdalmak, amikbe belenyúlok, megégetem én még talán a kezem párszor, és hát az élet mán csak ilyen. Ezzel a feljegyzéssel, csak az IGYEKEZETET, jó szánddékot örökítem meg.
Én még mindig Maslow piramisában gondolkodom, azzal együtt, hogy tök jól hangzik Lennontól, hogy "all you need is love." Az akupunktúrára pl. csak úgy lenne pénzem, ha abszolút nem takarítanék meg semmit, és akkor megint duzzoghatnék, hogy akkor meg ezek szerint sosem lesz annyi indulótőkém, hogy otthon elkezdjek kis földöm kommunázzni, meg stb? Maslow legalja: a biztonság...
De nem így van ez, mert ha magadra jó szándékkal költesz, az lehet épp beindít egy "szívóhatást", azaz a sors lehetővé teszi a bőség megtapasztalását. Pl. most konkrétan: kb. nyertem annyit a sportfogadással ami fedezi a kínait.
És amikor ott fekszem, és kurvára fáj amúgy ahogy szétmasszírozza a vádlimban ősidők óta letapadt izmokat és inakat, de azt élem meg, hogy egy másfél órán át kezelnek, amire megteremtem a pénzt, mert sikeres vagyok valamiben (ami épp most a fogadás), ezt a komplex életélményt magamévá tudom tenni, és meg tudom teremteni a lehetőségét a továbblépésnek.
Mert ugye a rossz boka rossz lépést eredményez.
Valami sántít, mondhatni.
De ha belül nem tudtam ezt hamarabb helyretenni, hogy annak a külső tünetekben is legyen látszata, akkor kezdjük kívülről! És a kínai tud, valóban jobban megállok a lábamon, és minél inkább megállok a lábamon, annál derűsebb leszek, és akkor majd úgy fogja hozni az élet, hogy amikor megint kell nekem a kínai, akkor meglesz rá a keret.
Detszól.

Jó messzire mentem, mi?
Ezek a dolgok a mélyben mind összefüggnek, ezért mondtam, hogy voltaképp lényegtelen is, mi váltotta ki az egészet, a vége ez a pozitív hangulatú felismerés lett.
Amúgy még hozzáteszem, hogy a pirosat nem szabad a zöld mellé, mert a szemet is zavarja, de ahogy megtapasztaltam, az agyat is. A zőcséget nem fogom vörösborral keverni többet.
A másik meg, hogy a sportfogadásról nyilván én is tudom (keserű tapasztalatok árán), hogy nem kamatozó kincstárjegy, de miután elemeztem a december közepétől január végéig megtett tétjeim, és rájöttem, hogy úgy fogadtam (és vesztettem), mint egy "játékos", elkezdtem úgy fogadni mint egy "statisztikus", és azóta nyeregetek :D

Csak a szépet!
Itt a tavasz!

Kacsa, vagy nem lenni

   Szóval, még mindig nem tettem le a seggem 100%-ban az új albiban, de azért már nem olyan szörnyű, mint az első hetekben. A nappalok hosszabbak, ami már fél győzelem a téllel szemben, a kedvem kezd fényesebbre fordulni, van kedvem máshoz is, mint az ágyban kuckózni a szabadnapokon.

   Pl. rég főztem.
   Semmi extra, igazából csak úgy randomra bevásároltam, és összedobálom most, közben meg elmesélek még valamit, csak úgy, a téllel kapcsolatban, vagy ami eszembe jut hirtelen.

Kacsaszárny, cékla, karalábé, krumpli, répa, sok hagyma-fokhagyma, csili, gyömbér, stb.

   A tél szerintem nem magányos szegényember évszaka. Az csak a szutykot látja, a sötétet és a rezsiköltségeket. A párok kimennek hógolyózni, aztán bebújnak a paplan alá, és reggel valamelyik kimászik kávét hozni a másiknak. Ennyit a magányról.

Ez a párkányom, innen is megy valami a kajába

   A másik meg: "Aki szegény, az a legszegényebb" - ugye ismerős. A télben, amikor egyedül vagyok, valahogy mintha érezném a sok-sok küszködést, amit az otthoni fűtési szezon jelent az embereknek. Nem nehéz az empátia, mert itt is maximum napi 5 órát fűtünk a szarul szigetelt házban, mert így is kb. havi 100 euró a gázszámla (fejenként 25), de én legalább gond nélkül ki tudom ezt csengetni. Az én bajom csak ez a szociáis túlérzékenység, ami a napsugarak mennyiségével fordítottan arányos, így eléggé búvalbaszott lettem volna anélkül is, hogy a karácsony előtti szabadágom második mapján szétszaggattam a kezem a mozgólépcsővel.
   Emiatt nem csak az otthoni pár napom telt elég gyengén, hanem még el kellett lőnöm a két hét betegszabimat is ideát, mert a sebeket nem varrták össze, és elég lassan gyógyult. Ehhez adjuk hozzá azt az érzést, amit én poszt-2012-szindrómának kereszteltem, és picit súlyosabb, mint amikor megtudod hogy nincs Mikulás. Inkább olyasmi, mintha lenne Mikulás, de meg kellene pacsizni a zsacsiját, ha ajándékot is akarok... Nem történt semmi kézzelfogható december 23-án, és ez azért duplán szar, mert azok, akik eddig is azt gondolták, hogy az egész csak egy újabb cirkusz, most újult erővel vethetik bele magukat abba, hogy szétbasszák az egész világot némi profitért, és hatalomért.
   Tudom-tudom, épp az a lényeg, hogy a váltás magamon belül történjen, dehát valami kis jelet kaphattunk volna, nem?

No mindegy, előfőztem a husit, aztán felraktam a szőlőmagolajra, hagymakarikákra:

   Most igazából még a világról az jut eszembe, hogy nem csak tévét nem szabad nézni (amit már asszem pár éve sikeresen fenntartok), de már lassan azt mondom, hogy bármilyen hírt kerülni kellene. Legalábbis így télvíz idején, ha valaki szintén ilyen romantikus-szentimentális, mint én.

   Pl. ha már épp sütök, itt van ez a lóhús botrány, ami után most nem győznek nyomozni. (imho a lókolbász a legjobb, és mivel a ló is ugyanazt eszi majdnem, mint a tehén, nem értem az egészből miért kell ekkora perparvart csapni...) Egyik nap kezembe akadt egy újság, ami azt írta:

   "A lóhús, amit a svéd Findus cég forgalmazott egy luxemburgi gyárból jött, aminek beszállítója egy francia cég (Spanghero) holdingja, a Poujol. [...] A Poujol egy ciprusi kereskedőhálózattól rendelt fagyasztott húst, akik viszont egy holland alvállalkozót bíztak meg a beszerzéssel, akik egy román vágóhídról vásárolnak."

   Mi van, mi?!
   Ez épp olyan, mint ahogy Milo Minderbinder 5 centért adja a tojást Pianosán, amit "köztudottan" 7 centért vásárol Máltán, és mégis profitja van rajta.
   Senki nem tudja hogy csinálja, és egyedül Yossariannak árulja el, hogy lehetséges ez, mivel őt olyan szinten becsületes embernek tartja, aki semmin nem akar nyerészkedni, ezért megbízható.

A lében, amiben a husi főtt, a zöldségek nagyját is előfőzöm, így ebből lesz egy tányér leves is

"Yossarian mellette ült a segédpilóta helyén. – Nem értem, hogy van az, hogy Máltában hét centért veszi a tojás darabját, és ötért adja el.

– Azért csinálom, hogy hasznom legyen belőle.

– De hogyan lehet így haszna belőle? Tojásonként két centet ráfizet.

– Három egész egynegyed cent hasznom van tojásonként azáltal, hogy négy és egynegyed centért adom el a tojást azoknak az embereknek Máltában, akiktől hét centért vásárolom a tojást. Persze a haszon nem az enyém. A haszon a szindikátusé. És mindenki részesedik belőle.

Yossarian úgy érezte, kezdi érteni. – Azoknak az embereknek meg, akiknek maga négy és egynegyed centért adja a tojásnak darabját, két és háromnegyed cent haszon jut darabonként, amikor újra eladják magának darabját hét centért, így van? Miért nem adja el a tojást közvetlenül saját magának, és hagyja ki azokat, akiktől megveszi?

– Mert én vagyok azok, akiktől megveszem – magyarázta Milo. Három egész egynegyed cent hasznom van darabján, amikor eladom a tojást magamnak, és kettő egész háromnegyed cent hasznom darabján, amikor visszavásárolom magamtól. A teljes nyereség tojásonként hat cent. Tojásonként csupán két centet vesztek, amikor darabonként öt centért adom a kantinnak, így lehetséges az, hogy hasznom van a darabonként hét centért vásárolt és a darabonként öt centért eladott tojásból. Amikor Szicíliában megveszem a tojást, csupán egy centet fizetek darabjáért.

– Máltában – javította ki Yossarian. – Máltában vásárolja maga a tojásait, nem Szicíliában.

Milo büszkén kacarászott. – Nem Máltában vásárolom a tojást – vallotta be Milo finom, palástolt derűvel, s ez egyszer hűtlenné vált ahhoz a szorgos józansághoz, melyet Yossarian megszokott nála. – Szicíliában vásárolom a tojást, egy centért darabját, aztán titokban Máltába szállítom, és négy és fél centért árulom darabját, hogy amikor az emberek Máltába jönnek tojásért, hét centre verhessem fel az árát.

– Miért jönnek Máltába az emberek tojásért, amikor ott olyan drága?

– Mert így szokták meg.

– Miért nem keresnek tojást Szicíliában?

– Mert azt nem szokták meg.

– Most már végképp nem értem. Miért nem hét centért adja a tojás darabját a kantinjainak, és miért adja őt centért darabját?

– Mert akkor az én kantinjaimnak nem lenne rám szükségük. Hétcentes tojást mindenki tud hét centért vásárolni.

– Miért nem hagyják ki magát, és veszik meg Máltában a tojást közvetlenül magától darabját négy egész egynegyed centért?

– Mert nem adnám el nekik.

– Miért nem adná el nekik?

– Mert akkor nem volna lehetőség annyi haszonra, így legalább szert tehetek magamnak egy kicsikére mint közvetítő.

– Akkor hát magának mégiscsak van haszna belőle – jelentette ki Yossarian.

– Persze hogy van. De mind az egész megy a szindikátusnak. És mindenki részesedik belőle. Nem érti? Ez pontosan ugyanaz, mint ami azzal a lukulluszparadicsommal történik, amit Cathcart ezredesnek adok el.

– Veszi tőle – javította ki Yossarian. – Maga nem elad lukulluszparadicsomot Cathcart ezredesnek meg Korn ezredesnek. Maga vesz tőlük lukulluszparadicsomot.

– Dehogy, eladok nekik – javította ki Milo Yossariant. – Álnéven szétosztom a lukulluszparadicsomot Pianosa piacain, hogy Cathcart ezredes meg Korn ezredes a maguk álnevein megvehessék tőlem négy centért darabját, és másnap ismét eladhassák nekem a szindikátus számára öt centért darabját. Nekik egy cent hasznuk van darabján, nekem van három és fél cent hasznom darabján, és mindenki emelt fővel távozik.

– Mindenki, kivéve a szindikátust – horkant fel Yossarian. – A szindikátus öt centet fizet annak a lukulluszparadicsomnak darabjáért, amelynek darabja magának csak fél centbe kerül. Jól járt a szindikátus?

– A szindikátus akkor jár jól, ha én jól járok – magyarázta Milo –, mert mindenki részesedik belőle. A szindikátus pedig megkapja Cathcart ezredes meg Korn ezredes támogatását, és elengednek ilyen kirándulásokra, mint ez is. Egy fél órán belül meg fogja látni, mennyi tiszta hasznot hoz ez, csak érjünk földet Palermóban.

– Máltában – javította ki Yossarian. – Most Máltába megyünk, nem Palermóba.

– Nem, hanem Palermóba – válaszolta Milo. – Egy cikóriaexportőr van Palermóban, akihez pár percre be kell ugranom egy Bernbe irányított hajórakomány gomba ügyében, amit megtámadott a penész.

– Milo, mondja meg, hogyan csinálja ezt? – érdeklődött Yossarian csodálkozó és őszinte csodálatról tanúskodó nevetéssel. – Kiállítja az útlevelet az egyik helyre, és egy egészen más helyre repül. Nem csapnak lármát az irányítótorony emberei?

– Egytől egyig a szindikátus tagjai – mondta Milo. – És azt is tudják, hogy ami jó a szindikátusnak, az jó a hazának is, mert ez hajtja a verklit. Az irányítótorony emberei is részesednek, és ezért megtesznek mindent, amit csak tudnak, hogy segítsék a szindikátust."

(Joseph Heller: A 22-es csapdája)

Tudta már akkor, mi?

Picit sütöttem a húst, aztán feltöltöttem zöldséggel, így még megy tovább a fólia alatt kb. fél órát

1961-ben adták ki a 22-es csapdáját, és Heller tényleg bombázótiszt volt Olaszországban a második világháborúban. Nem biztos, hogy csak az ujjából szopta Milo szindikátusát, ami az amerikai "korpokrácia" tükörképe. Amíg az átlag paraszttal elhitetik, hogy addig jó mindenkinek, amíg a "cégnek" jó, addig a cég azt tehet, amit akar. Pl. rendelhet árnyékos utakon lóhúst Romániából, amiről mindenki azt hiszi, hogy francia marhahús, és közben amíg átmegy pár cégen (pusztán a könyvelésükben, a valóságos lóhús az egyenesen megy a luxemburgi gyárba Romániából, ha ugyan igaz, mert végül kiderülhet, hogy a román vágóhíd alvállalkozója egy moldáv sintértelep...) és a szép az egészben, hogy papíron mindenki keres rajta...

A sok alvállalkozó főkönyvének profitja az országok GDP-jét erősíti, ezért hát egy ilyen egyszerű húzással meg lehet nyerni a közvélemény támogatását, ha elhiszik, hogy ettől nekik jobb lehet, mert pl. ha megy a biznisz, akkor majd ki tudják fizetni azt a sok hitelt, amit már isten tudja honnan kaptak és mire ment el valójában, de az IMF és az Európai Központi Bank úgysem engedi el. 

No, erről eszembe jut, ki is az a Bajnai Gordon?! (Amikor még területfejlesztést tanultam a BDF-en, akkor épp csak az Önkormányzati és Területfejlesztési Minisztérium feje volt, de a tanárunk már akkor úgy fényezte, hogy lám ezért van értelme annak, amit tanulunk, mert a Bajnai is tudja, hol a lóvé...) Nem lehet egy pici kis hasonlóságot találni abban hogy pl. kiknek a cégei "építették újjá" Irakot kemény profitért? És jó volt-e ez bárkinek is Irakban egy naggyon-naggyon szűk réteg kivételével? Szerintem egy milliárdos technokrata ne is próbáljon meg nyíltan politizálni, de akik meg bedőlnek neki, azok egyenek majd Gyulai kolbász helyett ukrán kutyahúst, amit majd egy Máltán bejegyzett norvég cég fog eladni egy olasz gyárnak, akiktől majd mi vásárolunk, mert ugye Magyarország köztudottan mezőgazdaságilag hátrányban van, ugye-ugye? Meg majd lehet figyelni ahogy privatizálják a vízműveket, és szarabb minőségű lesz háromszoros áron, meg a dolgozók felét leépítik, mert "racionalizálni kell". A világon mindenhol, ahol ilyen típusú - sikeres, üzleti és politikai szerepeket felváltva, vagy akár egyszerre betöltő, liberális piacgazdaságot és globalizációt nyíltan vagy burkoltan támogató - alak került egy ország csúcsára, lehet hogy az össz produktum picit erősödött, de az aránytalanságok az egekig szöktek.
"A történelem nem ismétli önmagát, de rímel." (Mark Twain)

Lehet majd akkor éhségmenetelni, komáim csak nem lesz benne a médiában...

Én nem bírom a mostani kormányt, nem is csoda, hogy megint kifútt a szél Dublinba. Egyszer viszont haza akarok menni, mert szeretem az országom, anélkül, hogy jobboldali lennék, de ha a másik oldal Bajnait hozza, istenuccse addig én vissza nem megyek, és még lehet az ír állampolgárság után is elkezdek érdeklődni.

Szóval, így megy ez ha már politika: azt hiszitek egy jó receptről lesz szó, de csak a mézesmadzgot húztam el ;)

Azért a kaját is befejeztem, tojásos-fűszeres tejföllel a tetején.

Csak a szépet, jó emésztést! :D