Amit Stahl Judit kihagyott

No, anélkül, hogy jó magyar ember módjára lobogtatnám a röntgenképeket, mikor megkérdik, hogy vagyok, azért elárulom, hogy az itt bemutatott étel elkészítése nem biztos hogy eszembe jutott volna némi reumatikus és porckopásos tünetek nélkül. Meg, hogy alap a nátha, és az urbánus díszletek között a méregtelenítésnek is napi rutinszámba kell mennie, picit ezen szempontok szerint fogom kommentelni a képeket.
A másik, amit előrebocsájtanék, hogy mindenki azt hisz, amit akar, de ha tudsz nagyon akarni, abból nagy bajod nem lehet. (Placebóval is lehet rákot kezelni, nem újdonság, ugyebár...)

Szóval, hogy csapjunk a lecsóba, azt merem feltételezni, hogy az égeggyattavilágon minden sokkal jobban használ, ha nézted, ahogy cseperedik, öntözted (Dublinban mondjuk ez nem egy megterhető feladat), gondoztad. Ha krumplit nem is vethetsz el a balkonon, legalább pár fűszered legyen! 

Ez itt egy tea, amiben kb. minden az erkélyről való. (Kakukkfű, zsálya, oregano, csalán, menta, pitypang, stb.) A lándzsás útifüvet mondjuk Howthon szedtem, az is nagyon jó, ha épp picit náthás vagy. Fogalmam sincs, hogy csak leforrázni kellene és gyorsan leszűrni, pár percig forralni, vagy csak meleg vízben áztatni, de nem is érdekel, nagy baj nincs biztos, ha én háromszor rátöltöttem a forró vizet, mind megittam, aztán mindez a zöld megy majd a levesbe, mert minek dobnám ki?









A leves igazából kocsonyának készül, ha el nem baszom. Ez megmagyarázza ezt a kis alien antrét, rögtön az előkészületi fázisban >>>

Hát igen, csirkelábat utoljára gyerekként ettem, amikor még volt nagyanyámnak csirkéje. A magyar hentesnél gondolom kutyakajának tartják, vagy kisnyugdíjasoknak. Viszont a bükki füvesember egyik youtube előadásából kijegyzeteltem, hogy a jó kis porcos részeket kellene enni, ha már a sajátunk ki akar kopni teljesen, és a Gyuri bácsi egyenesebben áll 82 évesen, mint én, ahogy az előadást tartja, szóval gondoltam elmegyek az Asia Store-ba, oszt megnézem a csemegepultot. 
És ezt figyeljétek! A kínaiak biztos tudnak valamit, mert a csirkeláb drágább ott, mint a csirkecomb! Kilója 5 Euro.
No, máris hinni kezdtem benne, hogy ez az ami nekem épp kell, a két combot csak azért vettem mellé, hogy "egyek is valamit" :D

A sok hagyma, fokhagyma alap, a többi zöldség persze teszkós, a karalábét itt mintha nem ismernék, a zellernek meg csak a szárát eszik, most épp én azt se vettem. 

Azért, hogy a hitvánka zöldségek rezgésszámán emeljek picit, gyertyát is gyújtottam. Amúgy is hallottam egy másik youtube előadáson, hogy tűzön nem csak azért jó főzni, mert a hajunk is jó füstös lesz, hanem a tűz minősége hozzátesz az étel minőségéhez. Ezért eleve nem lenne szabad elektromos lapon főzni, de ha nincs más, legalább mellette égjen a gyertya.
Most megint mondom, aki nem hiszi, ne higgye, nem ez a blogposzt, ahol olyan kényelmetlen kérdéseket is feltennék, hogy ha a kvarkokat is szétbontjuk, a végén csak üres tér van, szóval az anyag az egy illúzió eleve, és csak azért viselkedik így, mert így nézünk rá...

 na fejezdbe fijam, mert a csirkeláb már eleve rezgeti a lécet!!!







No, van itt még valaki?

Az ott egy káposzta alja. Ja, és a porok: chili, gyömbér és kurkuma, melegítő, fertőtlenítő hatású fűszerek. Ha ez még mindig nem lenne elég, egy kis garam masala, mert a hinduk is tudnak valamit, meg öreg favoritom a borókabogyó. 
A citromot jó mindenbe belefőzni, sütni, ha szereted a savankás ízeket.






Akkor már egy almát is, az olyan biblikus :D

Közben kivettem a combokat, azokat még sütöm picit a maradék brokkolival, vajon (?)

Aztán az elválasztás. Fogalmam sincs kocsonyát hogy kell csinálni, de nem akartam megkockáztatni, hogy a darabos részektől megsavanyodjon az egész.

Így tettem el a hűtőbe. E: 

A tetején feljön a zsír, az külön jó, le lehet fölözni és kenyérre kenni.

És, mivel nem normális formába tettem el, így szépen, gusztusosan nem tudtam kiborítani a hosszú lekvárosüvegből, de azt megmondom, hogy az íze az tökéletes lett! 










A picike narancsszínű paradicsom (ha sokáig nézed, észreveszed a képen...) pedig az első a saját termésemből, külön élvezet volt az utolsó falathoz bepuszilni.


Litván rozskenyér és még egy kis kerti zöld dukál hozzá, a kenyérre pedig lehet csepegtetni egy kis Tabascót és a saját kis olajinfúziómat is. Az is zsűri nagydíjas.

Nahát, jó étvágyat, és csak a szépet!

Napi büszkeség

Annyira de annyira hívogatott az egyik "gaz" a balkonon, hogy komolyan fontolgattam, egyszerűen csak levágok belőle pár levelet, és megeszem, lesz ami lesz.
De láttam az Into the Wild c. filmet, és a határokat tiszteletben kell tartani, nem csak a gravitációval kapcsolatban (lásd előző poszt), de a növényi hatóanyagok terén is.

Szóval, letéptem egy levelet, morzsolgattam, és nyugtáztam, hogy sóska illata van. Mivel a lósóskát (szintén "gyom") már eszem, beírtam a wikibe, onnan ráklikkeltem a családra: keserűfűfélék. A keserűfűfélék között pedig az illusztráció téveszthetetlenül a Baracklevelű keserűfű, ami ehető, sőt: C-vitaminban gazdag!
Ahogy én látom: azok a növények találnak meg minket a legszarabb (városi) körülmények között is, amikre épp ilyen helyzetben szükségünk lehet. Az számomra önmagában is meggyőző, hogy gyakorlatilag mindenhol sikeresen felüti a fejét egy növény: nyilván több benne az életerő, mint egy fejes salátában, amit állandóan gondozni kell, aztán, ha leszedik, akkor egy nap alatt megdöglik, stb.

Csalán, pitypang, tyúkhúr, és társaik: köszi szépen, én elfogadom a felajánlott segítséget.
Aki nem, legyen neki. Lehet mesterséges vitaminokat és nyomelemeket is venni a gyógyszertárban, egy szóval se mondom, hogy nem.

High and Dry :)

"Remember, you take that one step towards Allah (سبحانه وتعالى) and He will come running to you."

Fekszem a korláton, az ötödiken, és jó időbe telik, mire megszokom a mélység érzetét.
Hason fekszem, jobbra a kertem, 1 méter mélységben, azaz épp a normális térérzékelés határain belül. Bal kézre a "lane" (kis utca, sor), kb. 16-17 méter mélyen. A betonkorlát úgy 40 centi széles. A jobb lábam szándékosan "befelé lógatom" egy picit, a lábfejem fogja a korlát falát, egyfajta tartást, biztonságot ad. Ennyi elég is, ha olvasok, és magam elé nézek.
Mégis, egy-egy mozdulat, és jelez a húzóerő: az üresség arra vágyik, hogy betöltsék.
Eszembe jut a Tabula Smaragdina ("Ami fent, az lent."), meg Weöres Sándortól a "Tér és pont".
A tér illúzió, és minden egy ponban elfér... mélység sincs.
De ez most valahogy nem illik ide, inkább a nagy semmire úgy gondolok, mint nagy mindenre: itt van Isten, azaz Allah, aki felé megtehetném azt az egy lépést, egy mozdulatot...
Elég egy kis nyakbillentés, a fejem súlya máris érzi az invitációt, az egész egyensúlyozó rendszer készenlétbe vágja magát.
Egy nagyobb mozdulat már pánikreakciót váltana ki, Allah rohanna, én meg azt hiszem az összes létező izomcsoporttal jobb felé lökném magam, valószínűleg a kis kertemben landolnék. (Külső szemmel egy ilyen ugrás tök vicces lehet :)
Ezért fekszem szilárdan, és nem nagyon nézegetek lefelé.
És ez csak az ötödik! Minél nagyobb a mélység, annál nagyobb az ellenállás. Pl. azt hiszem, egy szakadék szélét eleve csak hason csúszva merném megközelíteni...
Így van ez a nagy dolgokkal, Istennel is, gondolom.
A  határokat tiszteletben kell tartani.
Ha tudom, hogy egy lépés elég hozzá, nem rugaszkodok neki, mert csúnya ütközés lehet a vége.
Fontos a földelés, a biztonság érzése, hogy vannak még érvényes játékszabályok, pl. a gravitáció. Csak olyan jó fantáziálni ilyesmiről, főleg ha viszonylag gyakran vannak repülős álmaim :D

Ezekre gondolok, mielőtt megfordulnék, és hanyatt feküdnék tovább.
Ekkor varázsütésre eltűnik minden kényelmetlen érzés. Teljes biztonságban érzem magam, nincs húzás.
A megfejtés nagyon egyszerű: nem is tudom ( = nem látom), melyik oldalamon van az egy méter, melyiken a 15. Nem látom, és nem is érzem, nem érzem, és nem is létezik. Amit érzek: a hátam egyenletesen nehezedik a betonra, a szemem pedig 180 fokban az üres, kék eget fogja be.

- Miért félnél? - kérdezi a Fent. - Alád épp annyi teret tettem, mint feléd. Mi az a 15 méter a végtelenséghez képest? Naugye...
- Oh Man, nice trip :D

A sárkány megeszi a nyulat reggelire

2012.07.23. :
Számok, dátumok, valahogy ilyesmiben elég jó voltam mindig.
Fél év.
Fél éve kezdődött a sárkány éve, és most, ezzel a szép, hétfői, tízmilliószoros nappal kezdődik 36. életévem utolsó hete.
Fél éve is eszembe jutottak dolgok, épp nálam a kis notesz, amibe gyorsan lefirkantottam, a diósjenői konyhaasztalnál.
Érdemes belenézni most:

"Tavaly ilyenkor az első nyitvatartás előtt álltam (Szendókuckó - nyitás: 2011.01.24.)
Idén a jenői háztól búcsúzom egy időre.
DE, csak azért, hogy amit a nyúl évében elherdáltam, azt visszahozzam ide.
Két éve még nem tudtam hogy lesz, és lett valahogy, ugye?
Három éve meg azt hittem, minden sínen van, és mi lett belőle?
Most... ...
Mi van, ha bejön a Szendó? Kidolgozom a belem, mint sok más kisvállalkozó, akikenek "bejött"...
Ezt akartam? NEM!
Mi van, ha bejön a Vakláma?
Same difference...
Ráadásul valaki szinte az elejétől szerves része volt a Lámának, és akartam ezt? Akartam vele tervezni? NEM.
A mostani helyzethez így vezetett az út, hát akkor csak előre, csak a szépet!"

Másnap elindultam, és bár a gyomrom görcsben volt, igyekeztem játékosan felfogni:

Most pedig itt ülök egy szép, fekete sziklán, a hullámok felett, Dublinban, és ugyanebbe a kis noteszbe írom:
Nem lehet "csak úgy" helyeket találni. A helyek mindvégig várnak ránk.

És milyen most visszaolvasni ezt a január 23-át! Milyen kis visszaöltés ez! Eleve, most, hogy nézem a dátumot, ha a pontokat kihagyom: 0123
Ez egy tökéletes sorozat kezdete, nem igaz? :D
Ez a hely (eddig többször is jártam erre, talán volt még kapu a kőkerítésen, vagy csak siettünk felfelé, az igazi látványosságokhoz, nem tudom) eddig nem tűnt fel. Nem próbáltam még lejönni a tengerig a szerpentinről, főleg, hogy elvileg itt magánterületek vannak...
És nem jöttem ki Howthra a majnem fél év alatt, eddig a napig.

Pedig, amikor decemberben végleg leírtam a klubot, és elkezdtem Dublinra koncentrálni, annak a legegyszerűbb módja, vagy "eszköze" mindig az volt, hogy a tenger hullámzását hallgattam a youtube-on, amikor egyedül tudtam lenni, és nagy nehezen el tudtam csendesíteni kicsit a háborút a fejemben. Arra gondoltam, hogy itt vagyok, és jól érzem magam. Megpróbáltam a hangokhoz (hullám, sirályok) kapcsolni a korábbi képeim konkrétan Howthról, és a belső jó érzést.
Szóval így hívtam meg ezt a napot, avagy, mivel ez a hely már nagyon rég itt van: így hívott meg engem, ide, a mai napra :D

A mai nap, pedig, ahogy illik:
Mindenki olyan "rendesnek" tűnik. A gyerekek tündérek, a felnőttek nyugodtak, békések.
Esküszöm, érzem, hogy egyre többen tudnak arról, mi fán teremnek ezek a tízmilliószoros napok. (Erre jó a Facebook, és a Youtube, hiába használom én is sokminden egyébre, de végtére is: nagyon hatékony kommunikációs eszközök.) s már nem csak tudnak róla, de tesznek is érte, hogy történjen a TEREMTÉS. 
Nem erőltettem semmilyen komoly meditációt, és nem imádkoztam a világ sorának megfordulásáért, csak eltöltöttem pár órát egy inspiráló környezetben, és annyi "üzenetet adtam fel" csak:
- De jó lenne, ha egyre többen jönnének rá, hogy alapvetően egy hely a természetben mindig vár rájuk, és nagyon egyszerű módokon (pl. egy piknik-szendviccsel) is jól érezhetik magukat, ha megvan a kapcsolat. És amikor a valódi kapcsolatot megteremtjük, akkor megvalósul a leválás is a látszat-vilárgról, amiért eladjuk az időnket, és az energiánkat.
Ilyenkor, egy-egy ilyen napon érdemes ebbe belekóstolni, így lehet rákapni az ízére, és fejleszteni a hitet, hogy
LEHETÉSGES!

Körpályán

Körpályán

Meghalt egy óra
Megszületett egy perc
Egyszerre, egy pillanatban.

Hogy épp gyászolod a soha vissza nem térőt,
Vagy ünnepled a soha el nem feledhetőt,
Ennyi a hatalmad az idő felett.

Nem kell több ennél.

Morzsák

A Petőfi utcában van egy csúnya kátyú. Amúgy az egész város tip-top, minden fasza. De az a kátyú... mindenki csak erről beszél, holtott simán ki is lehetne kerülni...

Egyik szobalány mondta nekem a minap, szenvedő arccal:
- Huuuu, alig bírok járni. Ez nem az én cipőm, otthon hagytam a lakatkulcsom. Komolyan: nem tudok a munkámra koncentrálni, csak a lábamra...
No, így képzeljétek el kábé az én bokámat. Mivel évek óta baj van vele, már akkor is óvatosan lépek, amikor nem fáj. De többnyire fáj is. Ez a betegség lényege. Nem arra fordítom a figyelmem, hogy tök jó az emésztésem, a légzésem, a szívritmusom, vagy pl. a látásom se rossz még, hanem arra, hogy fáj a bokám, sánta vagyok. Emiatt szarul állok, és már gerincferdülésem is van. A kátyú a Petőfi utcában könnyen akkorára nőhet, hogy elkezdi bekebelezni a várost.

Mivel minden betegség pszichés eredetre vezethető vissza, valójában csak egy betegség létezik: a hipochondria.
Ez 1-2 éve jutott eszembe, asszem épp hajón dolgoztam.
Persze mea culpa: felismerni a hibát, és megjavítani nem ugyanaz, de igyekszem. Legalább a törekvés megvan.

Most picit csapongó leszek, de azért nem megyek messzire: az egész-ségről hirtelen át a bő-ségre. Ezt is korábban írtam, és aztán nem posztoltam, mert később szégyelltem, mennyire üres okoskodásnak hat, ha a nagy szavakat nem követi a fizikai megvalósulás:
2010 keso nyar:
"A Bőség nem mennyiségi, hanem minőségi tényező.
Nem a pénzt jelenti, hanem a választás lehetőségét. A pénz és a bőség között kábé olyan viszonyt látok, mint a kalória és tápérték között. Nem mindegy, hogy feloldasz tíz deka cukrot három deci vízben, és megiszod, vagy eszel egy kis aszalt gyümölcsöt, tanyasi tojást és vegyszermentes zöldséget.
Ha nincs választék, vagy szűkös, az jelzi a bőség ellentétét; a szükséget.
A szükség az örvény mélypontjához közel van, kis körökben pörögsz. Nincs sok kérdés, nincs "mit?", meg "merre?", meg "hogyan?". Gyors beavatkozás a recept, ha nem akarod hogy az örvény egész az origóig lehúzzon.
Maradva a tápértéknél: ha valakit egy heti éhezés és szomjazás után betolnak az intenzívre, az nem tükörtojást fog kapni, hanem infúziót.
Ez volt nekem a pénz-kérdés tél vége felé. (Ha azonnal pénzre van szükséged, közel jársz a mélyponthoz!)
Szükséges volt mindent eltűrnöm, mindent kibírnom februártól áprilisig, és mivel jól álltam a sarat, könnyebb lett, és könnyebb, egészen addig a szintig, amíg "fel nem épültem" valamelyest. Amíg olyan viszonylagos bőséget teremtettem, ami már ad mozgásteret (magasabban jártam a tölcsérben, nagyobb, lassabb körökben), és ha az megvan, valahogy dönteni kell.
Már "ambuláns beteg vagyok", nem elég erős, de ki-be sétálok, és próbálgatom, mi segítene jobban annál, amit a dokik felírnak. Mondhatják:
 -Maradjon még egy kicsit veszteg, Kincses Úr. November végéig még elkél a hagyományos terápia: a tőkeinjekció.
- Node, a mellékhatásokkal mi van?
- Badarság...
Lófaszt! Elegem van abból, hogy egy kéthetes cruise alatt egyszer tudok kimenni a friss levegőre, négy naponként 15-17 órát dolgozom, a HK-csapat már gyakoratilag is 3 főnökből, 4 beosztottból és 1 céltáblából áll, és a napi meetinget lehetne "öt perc gyűlöletnek" is nevezni. Összeseprem a morzsákat, és megyek tovább.
Nem sírni megyek haza, mint novemberben!  (2009)
Tudom, hogy a fizikai tüneteim nagyja pszichés alapon nyugszik, és valójában "nincs kanál!"
Tudom, hogy kockáztatok a döntéssel, de kockázat nélkül nincs nyereség.
Eldobtam a "szükség kövét" négy hete Dürnstein-ban, és felvettem a "bőség kövét".
Ez így volt, így írtam le akkor, a 185. szezon-napon (copy-paste time: 212. nap):
 ___Ma kimentem kicsit Dürnsteinbe, ott is a szokott helyemre. Kerestem egy szép, nagy követ, épp a tenyerembe simult, mondhatni passzolt hozzám. Sokáig forgattam, aztán elkereszteltem:
Ez a Szükség, és én meg akarok válni tőle. Hiába illik hozzám, kösz nem kérem.
Nagyot csobbant, elmerült, eltűnt.
Kerestem egy másikat, de aztán még egyet találtam, ami szintén szép és tenyérbeillő. Ez a Bőség. Magammal hoztam, forgatgatom most is, hogy épp lógok melóból Crew Show kapcsán.___

Hát igen, most itt bátorkodok, szeptember 15-én, és holnap megint Dürnstein-ban leszünk.
Aztán lassan jönnek a változások, az új irányok, és majd ha minden kezd összeállni, akkor megírom és postázom, ezzel együtt."

2010-ből vissza a mostba:
Hát, ahogy a dolgok ezek utan alakultak, most mar láthatom: fordítva tartottam a pisztolyt.
Ezek után eldöntöttem, hogy nem bírom tovább, leszállok Pesten, szezon vége előtt cirka 2 hónappal, orvosi javaslatra. Ez a hajózós világban azt jelenti, hogy felégettem magam mögött a hidat.
Nem részletezem, mi történt, de akármennyit is forgattam a kövemet, a Bőség messzire elkerült, sőt: egy év sem kellett hozzá, már ismét szüköltem, mint a megvert kutya. Hogy ebben az időszakban új ismeretségeket kötöttem, az "origóhoz közel", az megint vagy egy nagy szemfényvesztés, strandon behúzott has, vagy tényleg igaz, amit néha mondok magamról: tükör-személyiség vagyok. Nem utánzok! Visszasugárzok. Ha valaki meglátja bennem a jót, magát látja. Én pedig szeretem ezt a "kapcsolatot".
A kövem elveszett, elhagyta helyettem valaki, egy olyan mélyponton, amikor már ez is mindegy volt, a hitem úgyis elvesztettem benne.

Most megint (és még mindig) az örvény alján mozgok, erre kiválóan emlékeztetett az igazságos rendszer, amivel a kisvállalkozásokat kezelik otthon. Nem ragozom, a lényeg az, hogy magam mögött tudjam ezt is, és vonjam le a konzekvenciát.

A dolgokat utólag egész jól felismerem, a hibáimat bevallom, valamiért eddig mégis újra elkövettem ezeket.
Talán, hogy így "bátran" felugrok a boncasztalra, az okozza azt is, hogy kevesen ismernek igazából, és még magam is könnyebben becsapom ezzel? Ez is egy hibaforrás, nem igaz? 
Ahelyett, hogy a függöny mögött, csendben kivágnám magamból az idegen testet, kiállok a reflektorfénybe, és a kezetekbe adom a szikét: tessék megmenteni, vagy itt fog belőlem kirobbanni, és ti ugyanolyan hibásak lesztek, mint én, meg a "rendszer", ami első körben belém rakta a kis dögöt....
(Bocs, nem rég láttam a Prometheust :)))
De nyugi, nem kell engem megmenteni, és senkit sem hibáztatok magamon kívül.

A jó hatások viszont segítenek, ahogy azok társasága is, akik szintén dolgoznak a saját "leckéjükön".
Azt érzem (és ez főképp az otthon töltött két hetem után kezdett lassan leülepedni): az egyéni kis világunk, amikből a nagy, kollektív világképünk kábé kirajzolódik, most fontosabb, mint valaha. Ahogy magunkat érezzük, úgy látjuk a világot magunk körül, és vagy mosolygunk rá, vagy ráncoljuk a szemöldökünket, vagy nyugodtan együtt-lélegzünk, vagy idegesen, disszonánsan vibrálunk, és mindenkivel így állunk kölcsönhatásban.  A világ most szar, ahogy van, de ha a megoldást szakemberektől, politikusoktól, vagy magától Istentől várjuk, akkor csak egy nyáj vagyunk, amit jó esetben a legelőre, rosszabb esetben a vágóhídra terelnek. Ha magunkban rendet rakunk (és most képzeljétek el ezt hatalmas számokban), a világ egy csapásra rendben lesz! 
Nem úgy egy csapásra, hogy 2012.12.21-én*, hanem úgy, ahogy a galambok pár évtized alatt megtanulták nem csak azt, hogy a városban jobb nekik, mint a földeken, hanem azt is, hogy az emberhez akár tíz centire is közel lehet menni, a biciklis elől elég az utolsó pillanatban arrébblibbenni, stb. Talán turbékolva megtanították a fiókáiknak, hogy is van ez? Vagy van a galambokra "tervezve" egy morfogenetikus mező, és ha ez alapvetően megváltozik, akkor minden egyes tagja hirtelen birtokolni kezdi a tudást, aminek a forrása ez a mező, vagy ha tetszik: mátrix? Inkább.

Szóval nem vagyok én jobb senkinél, okosabb meg pláne nem, csak egy ember aki üti a billentyűzetet, főleg saját magának, hogy emlékezzen arra, mik is lennének a fontos dolgok. Például fontosabb a napi légzőgyakorlatom, mint az, hogy tudjam mit ír az index, vagy mint mond a BBC. Persze fontos lehet tudni, mi megy a világban, nem azt mondom, hogy a tudatlanság áldásos... De semmi fontos nincs a mainstream médiában, és a másik oldalról én már épp elég olyan filmet megnéztem, mint a Collapse, vagy az Age of Stupid, vagy a The World According to Monsanto, sorolhatnám... Még mindig azt mondom, hogy érdemes megnézni ezeket, de csak azért, hogy még nagyobb erőt adjanak ahhoz, hogy kimondjuk: no, ezt én nem akarom folytatni!

Csak figyeljetek magatokra, szerintem ott kezdődik minden, a légzéssel ;) 
Csak a szépet, kerek egész-séget!

*2012-ről:
"When you go to the beach and you go to the shoreline and you are standing on the sand can you objectively, seriously, scientificly point to the line exactly where the dry beach ends and the ocean begins? You can't. [...] You know when you're in the ocean, because you're wet. You know when you are on dry land, because you're not wet. [...] The transition of ages is exactly the same way."
/Sri Acharya/

Kis lépés egy embernek

Már csak az hiányzott, hogy csíkokat húzzak az arcomra...

Kezdődik azzal, hogy eléggé leharcolt állapotban vágtam bele újra a mosoda-bizniszbe, ami - mint minden valamirevaló vendéglátós vonal - nyáron elég strapás tud lenni. Nem is csalódtam; az első 10 napomból csak egy day-off-ot kaptam, de legalább nem dobott mély vízbe a főnök, az első háromban nem kaptam a legnehezebb részt, aztán jött a szabadnap, elvileg hagyott időt a visszaszokásra.

Csakhát valahogy a jobb kezem elkezdett megint vacakolni, afféle reumás tünetekkel, hogy a vízcsap nyitását-zárását vagy a váltást a bringán is éreztem. Ez egy fel-alá sétálás a "Petőfi utcában" (erről majd írok később, mit jelent, most legyen elég annyi: az ilyesmi le tudja foglalni az ember teljes koncentrációját.) Hogy?
Félelem, persze.
Mert otthon sok dologra rájöttem, de ezek közül aminek anyagi vonzata van, az a következő: gyakorlatilag eddig csak azt értem el 4 hónap alatt, hogy van pénzem megszüntetni a cégem, és megadtam valakinek még egy összeget. Mindez a lelki békémhez mindenképp kellett, de a nap végére csak azt mondhatom, hogy no akkor most elkezdhetek pl. valaki más felé törleszteni, és bár nagyon jó ehhez, hogy nem 28-30 órás munkaheteim vannak, de akkor fittebnek kell lenni, mint Makk Marci!

Szóval fáj a kezem, alig bírok markolni, ez a kiindulópont.
Hétfő az egyetlen pihenő, és keddre beharangozzák a nagy szopodát, 100% foglaltság, 160 departure, stb. (A Red Hot Chili is nálunk volt éppen.) Az "öregek" is előre izzadnak.
Elő Weöres Sándorral, Deepak Choprával, elő a saját gyártású mantrákkal és fohászokkal! 
Napoztam, megcsináltam nagyon alaposan a légzőgyakorlataim ("Breathe. The Universe is taking care of everything else."), és megkértem Fenti Tesót, ugyan üljön már be a kapitányi székbe, igen szépen kitakarítottam neki odabent (pl. megint nem iszom egy csepp alkoholt sem, tudatosan eszem, jókat alszom, stb.), szóval ilyen fizikai járművet már el lehet kormányozni, nem húz se jobbra, se balra, nem billeg, nem tántorog.
Csak az a kéz...

A kérdéses napon eléggé kapkodtam a levegőt reggel, és az ön-bátorítás kemény rimánkodásba csapott át.
Fizikai síkon megtettem a magamét: jól összecsalánoztam a kezem, és ilyen olyan krémkkel kenegettem. Vettem előző nap gumikesztyűt, mivel a Housekeeping épp kifogyott, és a kesztyűben melegebben tartom a kezem, amikor a vizes cuccokat kell markolászni.
Azokat a számokat hallgattam a bringán munkába menet, amik a legjobban dobják a nyers energiát (pl. Roni Size: Brown Paper Bag...)
Csatára készültem.
Mondom, már csak az hiányzott, hogy csíkokat húzzak az arcomra...

Aztán az öltözőben bevillant az idézet, amit akkor hoztam fel magamnak, amikor hullafáradtan leszálltam pár napja a repülőről:

"Nem a gyorsaké a futás, és nem az erőseké a viadal, és nem a bölcseké a kenyér, és nem az okosoké a gazdagság, és nem a tudósoké a kedvesség; hanem idő szerint és történetből lesznek mindezek."

Oké, hogy csatára készülök, és oké, hogy félek.
Nem vagyok hős, aki kihívásokat keres minden ütközetben, hevernék én békésen egy fa alatt inkább... De besoroztak, és nincs visszaút, meg kell tenni, amit lehet, leginkább túlélni.
Mi történhet? Elesek... Béke... No, kell ettől igazán félni? Már jobb is. Megnyugodtam.
El tudom képzelni azt is, hogy megúszom, nem csak azt, hogy elvérzek.
Eldöntöttem: a hazaúton a "Feeling Good"-ot fogom hallgatni Nina Simone-tól, és kurvára úgy is fogom magam érezni, ahogy a szöveg szerint illik.

És így is lett.
Picit "kerülőúton", de Fenti Tesó intézkedett. Nem is volt olyan kemény, és a nap végére nem jobban, hanem kevésbé fájt a kezem is.
És bocsánat, biztos nagyon pitiáner dolognak tűnhet egy kemény napra készülni egy mosodai dolgozónak, de a lényegből nem vesz el szerintem semmit.
Hát így igaz: minden fejben dől el.
Nem a kanalat akartam meghajlítani, hanem magamat, s jelentem: működik.

PS: Nemsokára elmagyarázom mi is az a Petőfi utca. Ide tartozik, de még mást is hozzáveszek.