Mese: 10-11-12. fejezet

A MINDENTUDÓ SZOMORÚFŰZ

Svaszka egyenesen Pucihoz szaladt az ájult kismalaccal. Tepertő néha feleszmélt, de a lüktető, hasogató fájdalomtól újra elájult. A vadkan agyarával mélyen beleszántott a húsba, és eltörte a kismalac egyik hátsó lábát. Tepertő nagyon rossz bőrben volt, kobaltkék színe is egy árnyalattal halványabb lett.

Végül Svaszka lihegve, fújtatva letette az almafa árnyékába, ám senki nem volt ott. A hiúz egy szemvillanás alatt fenn termett a gólyafészekben, körülszimatolt, és megállapította, hogy Puci órák óta nem járt ott. Visszaugrott a földre, és izgatottan keresgélt valami alkalmatosságot, amellyel elláthatná Tepertő sebét. Már bánta, hogy annak idején büszkeségből elfordította a fejét, amikor a kismalac kötözte be őt, mert legalább most lehetett volna valami fogalma az elsősegélynyújtásról. Jobb híján nyalogatni kezdte a sebet, miközben lázasan törte a fejét, mihez kezdjen.

– Ez a második – sóhajtotta homályosan Tepertő. – Tudod, Gidó miatt…

*

Vidorc teljes lovagi pompájában lovagolt az erdőn keresztül. Vértezete kemény, vörösre festett bivalybőrrétegekből állt, hátán hatalmas íj, oldalán kecses ívű kard, tőr, nyerge mellett teli tegez, öklelő kopja és egy hatalmas, falevél alakú pajzs. A pajzson tűzvörös sárkány tekergőzött. Égővörös hajának fonatai szabadon szálltak, sisakot nem viselt. Apród kora óta jócskán megemberesedett, válla kiszélesedett, szakállat növesztett az álla csúcsán.

A Sárkány Rend Lovagjainak sorában már elismerték különleges bátorsága és önzetlensége miatt, már egyedül is teljesíthetett őrjáratot. Mestere most azzal bízta meg, hogy a Hömpölygő deltájában létesített helyőrségükből egy fontos levelet kézbesítsen Jegenye királynak. Vidorc örömmel vállalta a feladatot, mivel így Lelkecske közelében tölthetett egy napot, és végiglovagolhatott erdőn-mezőn hűséges paripája hátán.

Ki is kerülhette volna a Csigaház erdőt, de apród korában rengeteget csatangoltak erre, így most nosztalgiaképpen a különös almafa felé vette az irányt, amely kora tavasztól késő őszig ellátta őket édes almával. Egyszer, emlékezett vissza, még egy furcsa mókusszerű szerzetet is láttak itt elsuhanni, de amikor az odúját akarták kikutatni, az almafa folyton levetette őket. Egy túlparti alattvaló erre egyből szekercét ragadott volna, ám az esthajnalcsillag apródok értették a természet jelzéseit, nem bántották a fát s lakóját.

Most is ösztönösen megtalálta az ösvényt, amely az almafa tisztásához vezetett. Már előre érezte szájában az ízes jonatán zamatát, miközben paripáját a fa felé kormányozta. Vidorcnak különösen éles volt a látása, így már ötven-hatvan méterről felfigyelt a furcsa eseményre, amely a fa lombjai alatt zajlott. Egy méretes hiúz véres pofával lefetyelte egy kék vadmalac skarlátvörös vérét. A vadmalac kedves, Lelkecskéhez fűződő emlékeket ébresztett a lovagban. Pont így festett az a furcsa játékmalac, amelyik hirtelen megelevenedett, megszökött, ezzel kirobbantva a háborút a két folyóparti királyság között. Persze az a játékszer épp öklömnyi volt, ez itt meg egy átlagos vadmalac méreteivel rendelkezett, de mégiscsak kék volt, ami nem lehetett véletlen. Bár az esthajnalcsillagiak csak nagy ritkán avatkoztak be a természet rendjébe, ez most kivételes esetnek számított. Mégsem hagyhatja, hogy egy hiúz falja fel az egykori kedves kismalacot. Vidorc nyelvének halk csettintésével némaságra intette pejkó paripáját, leemelte íját, felajzotta, célzott és lőtt.

*

Puci a három virágtündérrel kutatta az erdőt Gidót keresve. Donna különösen haragudott Tepertőre, hiszen előre szigorúan figyelmeztette. Először Puci is újult dühvel gondolt rá, ám amikor Donna megjegyezte, hogy három sorscsapás vár most régi, kedves barátjára, amelyek közül a harmadik a legsúlyosabb, már inkább védelmébe vette.

– Biztosan nem szándékosan hanyagolta el. Biztos csak az a bolond nyúl meg a többi ilyen-olyan álnok szerzet az oka.

– Senki nem mondta neki, hogy azokkal barátkozzon helyetted – füstölgött Zümőke.

– Én vagyok az oka – sóhajtott Puci. – Ő nem helyettem keresett barátokat, hanem mellém. Ha türelmesebb lettem volna, talán hamar rájön, hogy ez a társaság nem volt hozzá méltó. Csak hát, annyira megváltozott. Megijesztett, és én inkább elmenekültem az almafa biztonságába…

– Ami történt, megtörtént – szúrta közbe Sillyna, jelezve, hogy nem foglal állást a kérdésben.  – Most lennétek szívesek a feladatra koncentrálni?

Zümőke és Donna egymásra grimaszoltak a darázstündér háta mögött rosszallásuk jeléül, de elcsendesedtek. Gyorsan haladtak Tepertő odújának környékén. Puci fürgén ugrált az alsóbb faágakon, míg a tündérek az aljnövényzet közvetlen közelében repkedtek. Hamarosan rá is találtak Gidóra, aki panaszos mekegésével árulta el magát. Kis kobakjával próbált feltörni egy szem diót. Biztosan nagyon éhes volt már szegény. Donna egyből kiszúrta, hogy egyedül a középső szarv izzik vörösen.

– Már két szerencsétlenségen túl van – jegyezte meg, kissé megenyhülve. – A neheze még csak most jön.

Közben megetették a kis trikornist, dédelgették, simogatták, míg meg nem nyugodott, és el nem szenderedett. Sillyna ekkor tett pár körző mozdulatot Gidó feje körül. Az emlékképeiben kutatott, ami nagyon bonyolult tündérvarázslatnak számított. A többiek lélegzetüket visszafojtva figyelték, várták Sillyna beszámolóját. A darázstündér azonban a bűbáj befejeztével hirtelen úgy elzúgott, hogy az útjába eső csattanó maszlagok maguktól kipattantak magházukból a légörvény hatására.

– Na, ettől nem lettünk okosabbak – fintorgott Zümőke.

– Annyi biztos, hogy nagyon dühös – mondta Donna.

– Remélem, nem Tepertőre – sóhajtott Puci. – Maradhat kicsit nálam Gidó?

– Persze, lelkem-virágom – cirógatta meg Donna. – Induljunk is visszafelé.

Épp a tisztás szélére értek, amikor Puci, aki Gidót vitte, észrevette, hogy a trikornis középső szarva is visszatér eredeti barkaszínéhez. Aggódva mutatta a két tündérnek, akikből úgy látszott, elpárolgott a harag nagy része. Inkább már szánták az oktalan kismalacot. De ahogy kiléptek a tisztásra, és az almafa irányába néztek, kiment a fejükből minden más gond, a szörnyű látványra.

Svaszka feküdt ott, vérben úszva, oldalából egy hosszú nyílvessző meredezett, ami átfúrta a szívét. Zöld szemei olyan üvegesen csillogtak, mire odaértek, mint két hamis üveggyöngy. Már Sillyna sem tudott volna segíteni rajta. A tisztás másik vége felé egy délceg lovag vágtatott, nyeregtakaróján az eszméletlen Tepertővel.

– Állítsátok meg! – kiáltott kétségbeesetten a két tündérre Puci. – Nem viheti el Tepertőt. Él még egyáltalán?

A tündérek kis kezüket tördelve feszengtek. Nem mozdultak a lovas irányába, akit közben elnyelt az erdő. Végül Donna szólt.

– Érzem, hogy él még, de nem tudjuk megállítani a lovagot. Nem venne észre minket. Már felnőtt, és a felnőtteknek csak Sillyna tudja magát megjeleníteni.

– Legfeljebb megcsíphetnénk, mint méh vagy dongó – tette hozzá Zümőke. – De akkor is csak elhessegetne minket, nem értené, mit akarunk.

– Egyébként nem értem, egy sárkány-rendi hogy tehetett ilyet? Lelőni Svaszkát, és elrabolni Tepertőt… Rejtélyes.

– Úgy aggódom érte – vallotta be Puci. – Megbocsátok neki mindenért, csak térjen vissza.

*

Tepertő éppen eszméletén volt, és épp Svaszka aggódó szemeibe nézett, amikor a macskaszemek egy pillanat alatt megüvegesedtek, és a hiúz egy nyikkanás nélkül elterült. Tepertő csak akkor fogta fel, mi történt, amikor kissé megemelte a fejét, és meglátta a nyílvesszőt. A gondolatok egy szemvillanás alatt átfutottak az agyán. Elveszteni egy tarisznyát, az szinte semmiség, még ha bűvös tarisznyáról is van szó. Elveszteni esetleg egyik lábát, az már elég súlyos csapás. De látni, hogy az egyetlen lény, aki az utóbbi hetekben igaz barátként viselkedett vele, a szeme láttára múljon ki, az már túl súlyos büntetés. Remélte, hogy aki végzett Svaszkával, most egy percen belül őt is örökre megszabadítja a folyton visszatérő szenvedésektől. Ennek tudatában vesztette el újra eszméletét.

A következő kép, amelyre kinyitotta a szemét, már a saját diófáinak látványa volt, az orra előtt pedig egy tündér csapdosott a levegőben.

– Sillyna? – nézett fel kissé homályosan. A fájdalom már megszűnt.

– Én vagyok. Csak óvatosan! Eltört a lábad.

– Svaszka?

– Rajta már nem lehetett segíteni. Elment.

– Hát ez a nagy rejtély – könnyezett Tepertő. – Ilyen áron kell megtudnom.

– Bizony, nehéz is elfogadni ezeket a dolgokat.

– Hogy kerülök ide? Te mentettél meg?

– Nem kellett téged megmenteni – mondta szomorkásan Sillyna. – Minden az én hibám. Ha nem gerjedek akkora haragra a hermelin iránt, talán mindent megakadályozhattam volna. De nem voltam ott. Annyit tehettem, hogy Vidorc után mentem, és mindenről felvilágosítottam. Már ami rá tartozik. Nagyon elszomorodott, hogy túl hirtelen ítélte meg a helyzetet. Azt hitte, Svaszka megölt téged.

– Hogy hihetett ilyet? – fakadt ki Tepertő.

– Sokszor cselekszünk tudatlanságból… – Elővette a bűvös tarisznyát, és letette Tepertő elé. – Ez volt valószínűleg az első veszteség, ennek kellett megkerülnie a leggyorsabban. A második a lábad, egy pár hét alatt a régi lesz, de Svaszka mindig emlékeztetni fog az eseményekre.

– Miért adta nekem Donna Gidót, ha ekkora felelősséggel jár?

– Talán mindennek így kellett történnie. Egyszer minden szál összefut, és kirajzolódik a kép a sors szövetében.

– Nem akarom visszakapni.

– Nem is fogod. Ő már másé lett, de tudnod kell, ha újra látnád, hogy nem volt rád mérges. Nem ő akarta, hogy bűnhődj. Sőt, minden büntetés fájt neki magának is. Ez csak egy átok, amely a trikornisokon ül. Túl tökéletesek lennének enélkül.                                                                                                                                                 

 – Hermésznél volt a tarisznya? Tudod, igazából ő bántotta Gidót. Az én hibám, hogy hagytam megtörténni.

– Mindenről tudok már. Hermészről csak annyit, hogy nem eszik több tojást, nem bánt többé senkit. – Tepertőnek ez most szinte közömbös volt. A bosszú nem olyan édes, mint sokan gondolnák.

– Puciról is tudsz? – reménykedett.

– Igen. Nagyon aggódott érted is, Gidóért is. Svaszkáról is tud, és ő is éppúgy hibáztatja magát mindenért, mint te.

– Nagyon hiányzott végig – sírta Tepertő. – Csak úgy gondoltam, ő nem érti meg, hogy én vadmalac vagyok, nem olyan különleges lény, mint ő.

– Honnan vetted ezt a bolondságot?

– Már nem is tudom. De ma láttam a vaddisznókat, és én nem akarok olyan lenni. Pedig már a csíkjaim is halványodnak, a sörtéim is erősödnek. Puci miért marad mindig változatlan?

– Én nem lennék benne biztos, hogy belőled valaha is igazi vadkan lesz – gondolkodott el Sillyna, kikerülve az utolsó kérdést. – Emlékszel, mit mondott a pók? Talán mostanában te láttad magad igazi vadmalacnak, ettől kezdtek eltűnni a csíkjaid. Mi van a belső szobával?

– Azóta oda se néztem. Már biztosan nem látnám a hálót sem. Már nem vagyok az az ártatlan kismalac.

Sillyna rávette, hogy azonnal tegyen egy próbát, nincs vesztenivalója. Tepertő legnagyobb meglepetésére, nemcsak látta a hálót, de minden nehézség nélkül átjutott rajta. Zavartan kérdezte Sillyna véleményét. Ha már mindenki egyetért abban, hogy határozottan a felnőtté válás útjára lépett, hogyan lehetséges mindez?

– Hajaj! – sóhajtott a tündér. – Az egész már kezdettől fogva rejtélyes előttem is. Talán csak a pók tudna válaszolni, de nem lehet véletlen, hogy nem tért vissza soha.

– Nem tudsz valami bűbájt, hogy megálljak a fejlődésben, és mindig ilyen maradjak? – kérdezte reménykedve Tepertő.

– Sajnos nem. De tudok egy agg szomorúfüzet a patak felsőbb szakaszán. Állítólag minden növénnyel szoros kapcsolatban áll, így rengeteg kérdésre tudja a választ. Talán neked is segíthet így vagy úgy.

– De te is tudod, hogy nem értem a fákat…

– Akkor majd addig próbálkozol, amíg megérted – mondta bíztatólag Sillyna. – Addig is próbáld kiverni a fejedből ezt a vaddisznós elképzelést. Érti tán egy vadkan az emberek nyelvét? Vagy a tündérekét? Tud-e vajon párnát varrni? Tud-e almafára mászni? Nem hinném. Lehet, hogy nem vagy valódi kisfiú, de valódi vaddisznó sem. Próbálgasd a határaidat! – ezzel elreppent, mint ahogy akkor szokott, amikor egy bölcs gondolattal akarja lezárni a beszélgetést.

*

Tepertő sokáig gondolkodott rajta, hogyan próbálhatná ki saját határait. Ez mégsem olyan, mint például megkeresni a Csigabiga eredetét, vagy az erdő határait. Kezdetnek újrakezdte a kapcsolatfelvételt a diófával, de már mindkettővel. Sőt, minden fához volt pár kedves szava a környéken. A susogások természetéből már ki tudta következtetni a helyeslést vagy a nemleges választ, ami kis lelket öntött belé. Talán csak okosan kell kérdeznie a szomorúfüzet, és így is eljut valamiféle válaszhoz.

Sokat gondolt Gidóra, remélte, hogy megfelelő gazdára talált. Nem a tejét hiányolta, hanem a halk szuszogását a párna sarka felől. Titkon remélte, hogy Pucihoz került, és boldogok együtt. Remélte, hogy teljesül a vágya, nem nő fel soha, és a végén megint együtt lehet Pucival.

Elkezdett másképp nézni a belső szobára. Kezdetnek begyújtotta a tüzet, amely vígan pattogott. Egy átlagos erdőlakónak ugyan ilyen sosem jutott volna eszébe, de most úgy érezte, pusztán egy ilyen egyszerű tettel is kitolta a határait. Szépen lassan elkezdte használni az evőeszközöket, szerszámokat, helyrehozta a károkat, melyeket Nusszia és barátai okoztak a külső szobában. Hamarosan azon kapta magát, hogy olyan dolgokra szokott rá, mint a sült gesztenye, a pörkölt szotyi, a sült alma, a bútorok fényesítgetése és a fabábuk farigcsálása. Szóval olyasmiket kezdett művelni és fogyasztani, ami sokkal inkább emberre emlékeztette, mint állatra. Közben a lába is begyógyult, összeforrt a csont.

– Jó reggelt kis gazdánk! – hallotta egyik reggel, amint kimászott az odúajtón. Beletellett egy pár másodpercbe, mire felfogta, hogy a két diófa szólította meg. Megcsípte magát, nehogy kiderüljön, hogy csak álmodja az egészet. De elég valóságosnak tűnt.

– Szép jó reggelt! – köszöntötte ő is a fáit. – Hogy vagytok?

– Prímán – válaszolt a jobb oldali. – Megkínálhatunk pár koraérett diószemmel? Teljesen féregmentesek.

– Mint mindig – tette hozzá a másik.

– Mint mindig! – ismételte ujjongva Tepertő.

A reggeli után félig csörtetve, félig nyúlmódra szökdécselve járta be a környéket, hogy megbizonyosodjon róla, egy csapásra megérti a fák nyelvét, legyen szó vadalma-, vadkörte-, tölgy-, nyír-, vagy akácfáról. És mindegyiket egyformán érti, mint ahogy ők hallják őt. Leszaladt a patakig, hogy keressen egy szomorúfüzet, és vele is elbeszélgetett. Ő ugyan nem hallott a mindentudó rokonról, de ha az a mindentudó, akkor végül is neki kellett róla hallania, és nem fordítva. Ez Tepertő számára is logikusnak tűnt.

Nem vesztegette az időt, délutánra már a híres-nevezetes fa előtt állt, kissé lihegve a sietségtől. Először körbejárta, megsimogatta bütykös gyökereit, szétágazó törzsét. Megdicsérte pompás, leomló levélkoronáját, majd leült egy patakparti lapos kőre, és tiszteletteljesen nézett a szomorúfűzre.

– Ej, de furcsa szerzet vagy – szólalt meg egyszerre a fa. – Már hetek óta tudom, hogy fel akarsz keresni, erre csak leülsz ide, és nem is kérdezel.

– Te mindentudó vagy – bókolt Tepertő – így a kérdésemet is tudod már.

– Való igaz. Nem vagy te buta szerzet. Egy varázsigére van szükséged, amelytől ilyen maradhatsz mindörökre. Nem mondom, hogy mindennapi kívánság. A legtöbb fiatal alig várja a felnőtt életet.

– És aztán csalódnak benne – engedett meg magának egy tippet Tepertő.

– Legtöbben. De nem feltétlenül.

– Én csak kíváncsi vagyok – óvatoskodott Tepertő –, van-e olyan tündér, varázsló vagy bárki, aki megoldhatná ezt a kérdést?

– Sokat tanultál az öreg varjútól a kérdések megfelelő felvetéséről. Ez helyes dolog, így válaszolni is fogok. Van egy távoli város, Citypolis1, ahol lakik egy tündér. Ha valaki segíthet neked, ő lehet az. Most azt kérdeznéd, hogyan jutsz el oda, ugye? A Hömpölygő levisz az óceánig. Azon követni kell azt az áramlatot, amely nyugatra visz. Ennek megtalálására a legegyszerűbb mód a sirályok vagy a pelikánok megkérdezése. Az áramlaton haladva valamivel Citypolistól délre érsz partot, onnan csak észak felé kell haladnod, az első nagyobb városig. Ott is kérdezheted a fákat, de akár a kóbor állatok is útbaigazítást adhatnak. A tündér a város közepén lakik.

– Hogy hívják?

– Nem törődik ilyesmikkel, hogy név, cím, rang meg effélék. Mindenki csak Tündér Nénének hívja. Talán azért, mert olyan ritka a nagyvárosi tündér. Rendszerint az ilyen erdőcskékben vagy a víz alatt laknak.

– Köszönöm szépen – hálálkodott Tepertő. – Van még esetleg valami fontos, amit tudnom kell a nagy út előtt?

– Ha belevágsz, ha így döntöttél, annyi minden történhet veled az úton, hogy még én sem tudok megfelelő tanáccsal szolgálni. A jövőt senki nem ismerheti.

– Akkor még egyszer köszönöm. Gondolom, úgyis értesülsz majd az utam alakulásáról…

– Azért meglátogathatsz, ha visszatérsz – mondta kérlelően a szomorúfűz. – Nem is hiszed, milyen unalmas ennyi mindent tudni, miközben te magad cselekvésképtelen vagy. Csak az ilyen személyes találkozások, élménybeszámolók vidítanak fel egy szomorúfüzet.

– Visszatérek – mondta szándékosan megjátszott keménységgel Tepertő, azzal boldogan elcsörtetett Puci almafája felé.

A KIDOBOTT JÁTÉKOK MOCSARA

Tepertő olyan vidám lett a hirtelen szerzett tudástól, hogy elsőként Pucinak akarta elújságolni. Persze senki másnak nem tudta volna a fákon kívül, de nekik nem is akart azzal indítani, hogy első csevelyük másnapján már hosszú időre el is hagyná őket. Pucit hónapok óta nem látta, így most örült a lehetőségnek, hogy egy ilyen nagyszerű kaland hírével állhat elé. Talán ezzel elhomályosítja Gidó elvesztésének történetét is.

A tisztásig rohant, csörtetett, ahogy csak frissen gyógyult lába bírta. Meg is izzadt az augusztus eleji kánikulában, ezért megállt mosakodni a Csigabigában. Még arra is tett egy tétova kísérletet, hogy szőrének fésülésével kihangsúlyozza csíkjait. Örömmel tapasztalta, hogy az agyara még nem kezdett fejlődni, de eszébe jutott Cino és Cimboro, és arra gondolt, talán egy kövön le is csiszolhatná, ám szerencsére erre nem volt szükség. 

– Jön a tékozló fiú – hallotta már messziről az almafa hangját.

Puci először csak kidugta a fejét a fészekből, majd lesurrant a fáról, és Tepertő elé szökdécselt. Ő nem is lehetett volna boldogabb, amikor kedves cicókusa hónapok után újra megölelte.

– Úgy örülök, hogy rendbejött a lábad – mondta Puci. – Meglátogattalak volna, de tudod, hogy nélküled még sosem tettem meg az utat. És a tündérek is mondták, hogy majd eljössz, ha elérkezettnek látod hozzá az időt. Sillyna azt mondta, talán jobb, ha nem látjuk egymást viszont azonnal. Talán Gidó miatt…

– Csak nem te vagy az új gazdája? – csodálkozott Tepertő. – Hogy miért nem mondta ezt nekem egyből Sillyna? Egy cseppet sem aggódtam volna érte, ha tudom. Ugye jól van?

– Igen, olyan, mint régen. Mintha mi sem történt volna…

Kicsit elhallgattak, mert mindketten tudták, hogy bizony rengeteg minden történt, és nem éppen vidám dolgok. Aztán Puci szólalt meg újra.

– A tündérek sosem mondtak többet rólad, csak, hogy jól vagy, gyógyul a lábad, meg ilyesmiket. Mesélj! Mi van Nussziával? Találkozgattok még? Sajnálom, hogy olyan voltam, tudod…

– Nem láttam rég – mondta csendesen Tepertő. – Őt is elzavartam a gonosz barátaival együtt, amikor, tudod… Amikor Gidót bántották. Mintha direkt kerülné a környéket, pedig úgy odaszokott azelőtt.

– Kicsit nőttél – nézett fel rá Puci. – És más a színed valahogy. A csíkjaid talán kezdenek összeolvadni a háttérrel.

– Sajnos – sütötte le a szemét Tepertő. – Pedig tudom, hogy neked úgy tetszett…

– Hát, igen. Talán az enyémek is eltűnnek egyszer. Sose lehet tudni. Talán még tollá is változhatnak – tette hozzá ábrándosan. – De szívesen meglátogatnálak azért, akkor is, ha nagy vadmalaccá nősz. Eljöhetsz értem, és elvihetsz egy csörtető körre. A fészekbe viszont most nem tudlak behívni. A fa azt mondta, nem engedne fel…

– Tudod, Puci – kezdte bizonytalanul Tepertő. Már eltűnt minden önbizalma és jókedve. – Tudod, én nem hiszem, hogy a te csíkjaid valaha is eltűnnének. Még, ha tollad is nő, az is csíkos lesz. Viszont én sem akarom elveszteni az enyéimet, és főleg: nem akarok nagy, kövér vadkan lenni. Így elhatároztam, hogy elutazok Citypolis városába, Tündér Nénéhez, aki olyan varázsigét mond rám, amitől ilyen maradhatok örökre. Igazából búcsúzni jöttem. Ha sikerül a varázslat, visszajövök hozzád, ha nem… akkor nem tudom, erre még nem is gondoltam.

– Biztosan sikerül! – vidult fel Puci. – Várj csak egy picit! – Felszáguldott a fára, és pár perc múlva egy kis batyuval tért vissza. Félreismerhetetlenül barna-vörös csíkos volt, Puci saját keze munkája. Tepertő úgy gondolta, a cicókus útravalót csomagolt neki, talán almákat, vagy effélét. Már nyújtotta a kezét a batyu felé, amikor Gidó feje bukkant fel a batyu szájából, és boldogan mekkentett. Tepertő visszakapta a kezét zavarában.

– Nem adhatod vissza Gidót! Ő már hozzád tartozik.

– Ki mondta, hogy vissza akarom adni? – mosolygott Puci. – Attól még megsimogathatod. Nem harap – nevette el magát, miközben Tepertő óvatosan végigsimított Gidó buksiján. – Elmegyünk veled.

– Most eljössz hozzám? – álmélkodott Tepertő. – Ez csodálatos! Rendezzünk nekem egy búcsúestét. Majd meglátod, mennyi mindent tanultam mostanában. Csinálok neked sült almát meg pörkölt mogyorót…

– Ez is jól hangzik – nevetett a szemével Puci –, de én úgy értettem, Citypolisba megyünk el veled.

Tepertő elszédült. Szabályosan le kellett ülnie a meglepetéstől. Puci kiszámíthatatlanabb bárkinél, akit eddig ismert. Hetekig nem látogatja meg, mert fél megtenni a kétórás utat egyedül az erdőben, erre most ekkora utazásra vállalkozik. Nem, ezt nem hagyhatja, bármennyire is szeretné. Puci biztonsága fontosabb mindennél.

– Tudod te, hol van ez a Citypolis? Le kell menni a folyón…

– Át az óceánon, fel északra a partvidéken – folytatta Puci, amivel megint összekuszálta Tepertőt. – Ez az én nagy titkom. Már rég megkerestem én is a szomorúfüzet, egy olyan kérdéssel, amire senki nem tudott vagy nem akart válaszolni. Azt mondta, amit neked. Csak Tündér Néne segíthet. Csak éppen nélküled féltem volna útra kelni. Most viszont, ha úgyis oda készülsz, mehetünk együtt. Nem örülsz neki?

– De. De, de… – hebegett-habogott Tepertő. – Csak féltelek ekkora kalandtól. Én szívesen megkérdezem Tündér Nénétől a te kérdésed is. Aztán visszajövök, és elhozom a válaszát – ajánlotta fel lovagiasan.

– Így nem megy sajnos – csóválta a fejét Puci. – Hová lenne a világ, ha mindenki az ismerősei kérdéseinek hosszú listájával állna a tündérek elé? Szegények megháborodnának.

Tepertő belátta, hogy nem tudja meggyőzni Pucit. A legtöbb, amit tehet, hogy vigyáz rá, és persze Gidóra, egész úton, oda-vissza. Ez a szerepkör mindig tetszett neki, így kezdett vele most is megbarátkozni. Most kiköszörülheti a csorbát, bebizonyíthatja, hogy tud ő gondoskodni valakiről. Csak még azt szerette volna megtudni, mi is Puci titkos kérdése? Végtére is, ő elárulta az övét, úgy lenne rendjén, ha Puci is beavatná őt. De Puci hajthatatlan volt. Azt mondta, ha elárulná, semmi esélye nem lenne a válaszra. Ezt titokban kell tartania.

*

A szomorkás búcsúvacsorából így vidám ünnepély lett, búcsú a belső szobától és az üregtől. Puci ámult-bámult azon, mennyi mindenhez ért már Tepertő. Megmutatta, hogyan kell használni a kalapácsot, gyalut, fúrót és egyéb szerszámokat. Azt mondta, ezekkel egy nap alatt össze tud ütni egy kis hajót, amivel útra kelhetnek. A menüre pedig egyenesen azt mondta a cicókus, hogy ennél finomabbat sosem evett még.

Este összehordták a szükséges holmikat, amelyeket majd a bűvös tarisznyába fognak tömni. Mágikus gyertyák, mohapárnák, rengeteg elemózsia, evőeszközök, zsebkendők, varrókészlet, Tepertő sálja, Puci batyuja és még jó pár dolog eltűnt a tarisznyában próbaképpen. Tepertő még a ládába is bele akart kukkantani, hiába mondta Puci, hogy üres. Ám a ládikó fedele mintha le lett volna lakatolva, nem tudta felnyitni. Puci kinevette, hogy biztosan bezárt oda valami titkolt dolgot, és elhagyta a kulcsot. Úgy nevetgéltek, mintha az elmúlt egy-két hónap soha meg sem történt volna. Gidó is ugyanolyan kedvesen nyalogatta Tepertő arcát, mint régen.    

Ám amikor lefeküdtek, Puci sokáig csak forgolódott, mágikus mohapárnák ide vagy oda. Tepertő hamarosan megértette az okát, és bánatosan kérdezte.

– Szúrnak a sörtéim, igaz?

Puci hümmögött igenlésképpen.

– Felmegyek aludni a külső szobába – kászálódott fel Tepertő, de Puci elkapta a kezét és visszahúzta.

– Ne menj! Nem olyan nagy gond. Így is el tudok aludni.

 Bizonyítékképpen máris lehunyta a szemét és egyenletes szuszogást mímelt. Tepertőt nem verte át. Óvatosan bújt vissza, hogy ne kerüljön túl közel Pucihoz. Ehelyett addig simogatta az összegömbölyödött cicókust, amíg valóban el nem aludt. Ekkor lábujjhegyen kiosont, kiugrott a hálón, és bevackolt a maga varrta paplanok közé.

Reggel már talpon volt, mire Puci és Gidó előkászálódott, így nem kellett magyarázkodnia. Épp a szerszámokat szedte össze, hogy nekilásson a hajófabrikálásnak, amikor egy esernyőre bukkant, amit eddig még nem vett észre. Puci is érdeklődéssel figyelte. Az ernyő nyelén gravírozás volt:

Utazóernyő. Minden útra, minden alkalomra.

– Utazóernyő – jelentette ki Tepertő. – Azt hiszem, tudom is, hogyan kell használni, csak vigyük ki a szabadba.

– Útra kelsz, kis gazdánk? – kérdezték szomorkásan a diófák az ernyőt látva.

– Igen – felelt nekik Tepertő. – Nagy útra készülök, de ne féljetek, visszajövök.

Valahogy ismerős volt neki az ernyő, egyből tudta, hogy nem közönséges esernyőről van szó. Érzett is valami furcsa bizsergést, ahogy kézbe vette. Mintha már számtalanszor használta volna. Megpörgette, majd hirtelen egy rántással kinyitotta. Az éjkék ernyő suhogva kinyílt, amiben egyelőre még nem lett volna semmi különleges, hiszen minden esernyő vagy napernyő így működött.

– Eső ellen – kommentálta komoly arccal Pucinak Tepertő, majd újra megrántotta a nyelet. Erre az ernyő forogni kezdett, mint egy propeller, felborzolva az alsó diófaleveleket.

– Ha valaki kidobna az ablakon…

Újabb rántás, és az ernyő mérete jelentősen megnövekedett. A kék vászon úgy borult rá Tepertőre, mint egy kis jurtasátor.

– Táborozáshoz – vigyorgott, miközben kimászott alóla.

Egyet csettintett, mire az ernyő összecsukódott, és engedelmesen ugrott Tepertő markába. Ő nem késlekedett, újabbat rántott a nyélen. Az ernyő erre megpördült, és Tepertő lábai alatt nyílt ki. Persze nem akárhogy. Most nem szabályos gömbszelet volt, hanem olyanforma, mintha egy narancs tetejét levágnánk, kibeleznénk, majd két oldalról kissé benyomnánk. Tepertő felnyúlt a nyél kampós fogantyújához, ahol egy kis gömb volt. Megragadta, lehúzta, mire egy éjkék vászonvitorla bontakozott ki. A gömböt az ernyő egyik küllőjében rögzítette, mintha minden nap ezt gyakorolná.

– Hajó – mondta Pucinak, inkább zavarodottan, mint büszkén. – Már ácsmunkára sem lesz szükség.

– Ha ilyen csuda ernyőd van, nem is értem, miért akartál vesződni a hajóépítéssel – ingatta a fejét Puci.

– Hát, izé… Mert rég nem találtam az ernyőt – füllentett kissé Tepertő. Nem gondoltam, hogy valaha is előkerül.

– Biztos, hogy el tudod kormányozni? – kíváncsiskodott Puci.

– Hát, igen. Legalább úgy, mint azt, amelyiket építeni készültem. Vagyis sokkal jobban. Igen. Ez egy könnyen kormányozható hajó.

– Tudod mit? – mosolygott Puci. – Induljunk, mielőtt meggondolnám magam.      

Sebtiben összepakoltak hát, és a Csigabiga mentén elindultak lefelé, a Hömpölygő irányába. Már rengetegszer sétálgattak errefelé kettesben, mivel itt különösen sok szamóca termett, de most nem így szemlélték a környezetet. A szamócát ugyan éppúgy szemezgették, csak közben mintha minden szemtől, minden bokortól, kőtől, kidőlt rönktől búcsúzkodtak volna. Olyan meghitt, különleges pillanatok voltak ezek, hogy amíg késő délután el nem érték a pontot, ahol a patak a folyamba torkollott, alig szóltak egymáshoz. Csak mentek, mendegéltek komótosan, Tepertő hátán a bűvös tarisznyával, Puci tehermentesen, fel-felugrálva az ösvényt szegélyező fákra. Gidó hol körbeugrándozta őket, hol a tarisznyában pihent meg.

Arra a megegyezésre jutottak, hogy sátrat vernek a homokos parton, estére már nem vágnak bele a folyami hajózásba. Már ez is épp elég volt kalandnak. Mint amikor az embergyerekek indiánosdit játszanak nyáron a kertben, olyan felhőtlen, pajkos boldogsággal választottak sátorhelyet, olyan szertartásosan vették elő holmijaikat, és rendezték el az ernyősátor alatt. Tepertő meggyújtott egy gyertyát, Puci elrendezte a mohapárnákat. Kihajtották az ernyő egyik szeletét, és hanyatt fekve, a csillagos eget bámulva fogyasztották el gyümölcs- és bogyóvacsorájukat. Tepertő úgy érezte, hogy ha ilyen lesz az egész út, akkor már pusztán ezért megéri, még ha a tündér nem is tud rajta segíteni.

*

Másnap hajnalban elkezdett szakadni az eső, és délig egy percre sem állt el. Először még örültek neki, sokat beszélgettek a sátorban a régi emlékekről, ám Tepertő egyre türelmetlenebb lett, és rávette Pucit, hogy így is el kellene indulniuk. Jó bemelegítés ez a majdani tengeri viharokhoz, mondta a megszeppent Pucinak. Talán megijed a víztől, gondolta Tepertő, és még most hazafordul. Be kéne látnia, hogy nem az a kalandra termett személyiség. De Puci megmakacsolta magát, és kijelentette, hogy már nincs is igazából víziszonya. Összekapták hát a holmijukat, Gidót betessékelték a tarisznyába, és az esernyő alatt leszaladtak a partra. Tepertő szakszerűen hajó üzemmódra állította az ernyőt, Puci a fedélzetre ugrott, majd a kismalac betolta a dereglyét a part menti sodrásba.

Amíg Tepertő beállította a vitorlát, majd egy gomb benyomásával a fejük fölé is ernyőt varázsolt, már jócskán eltávolodtak a parttól. Mire kivitatkozták magukat az ügyben, vajon hogy is kellene kormányozni, már a semleges vizeken siklottak. Puci egyre inkább kétségbe vonta barátja navigálási képességeit, ami viszont csak lámpalázassá tette Tepertőt, és össze-vissza kapkodott. A zápor ráadásul fokozatosan valódi viharra váltott. Gidó is jobbnak látta, ha ki sem dugja a fejét a tarisznyából, amiről időközben kiderült, hogy vízhatlan; ám ez most egyikőjüket sem vigasztalta. Mire Tepertő visszanyerte az önuralmát, és így a hajó feletti uralmát is, már a folyam Epeömlésnek nevezett partvidékén hánykolódtak. Tepertő ezt a malőrt az alattomos felszín alatti örvényeknek és Puci pánikrohamainak tulajdonította, de gyorsan sietett rámutatni, hogy végül is mindegy, melyik oldalon érik el az óceánt, a nyugati áramlatot úgyis a tengeri madarak fogják megmutatni.

– Még az is lehet, hogy a bal partról könnyebben megközelíthető – vetette fel Tepertő, mikor csendes szemergéssé szelídült a vihar, és békésen csorogtak a lemenőfélben lévő nap irányában.

– Nem szeretnék ezen az oldalon kikötni – nyafizott Puci. – Nézd, milyen más. Sötétebb van, fülledt a levegő, és valami posványszag terjed a levegőben.

– Akkor nem kötünk ki – egyezett bele Tepertő. – Csak lehorgonyzunk valahol, ahol kisebb a sodrás, és a hajón alszunk.

Alighogy ezt kimondta, máris újabb gond szakadt a nyakukba. Egy örvény megforgatta a hajócskát, és egyenesen bekormányozta egy kis holtágba. Tepertő megpróbált visszafordulni, de a hirtelen megmozdulással csak azt érte el, hogy fennakadtak a holtág szélén egy rücskös-göcsörtös gyökérzetben. Közben a sötétség is egyre sűrűsödött körülöttük, és Puci megint készült pánikba esni. Tepertő alig győzte egyszerre őt nyugtatgatni, közben pedig hideg fejjel felmérni a lehetőségeket. A hajó alaposan megakadt, mindenképpen ki kellett szállni belőle, hogy kiszabadíthassák.

Puci vacogó fogakkal szorongatta Gidót, miközben Tepertő az indákkal bíbelődött a sötétben. A reszkető cicókus nem engedte, hogy gyertyát gyújtsanak, nehogy odavonzzák a lápi farkasokat. Ám valakiknek vagy valamiknek már így is felkeltették az érdeklődését. Puci egy hangos sikollyal adta jelét, hogy több fel-felvillanó szempár kerítette be. Rémületében teljesen megdermedt, csak Gidót szorította jobban magához.

Tepertő egy pillanat alatt meggyújtott egy keze ügyében lévő varázsgyertyát, és Puci mellett termett. A látvány, amelyet a lobogó láng bevilágított, ennél aligha lehetett volna bizarrabb. A szempárok mozgó játékszerekhez tartoztak. Egyesek ugyan állatokra emlékeztettek, de olyan torzulások, sérülések voltak a testükön, hogy ilyeneket egy hús-vér teremtmény nem élt volna túl. De voltak, melyek sem állatra, sem emberre nem hasonlítottak igazán. Egyértelmű volt, hogy ezeknek egyes végtagja egyéb játékszerektől lett kölcsönözve. Persze ezek a játékrémek rettentő furcsán imbolyogtak, dülöngéltek, amit a táncoló gyertyaláng csak még kísértetiesebbé tett. Pucit csak a rémület kényszerítette, hogy ne aléljon Tepertő karjaiba.

Maga Tepertő az első sokkoló pillanatok után már inkább szánalmat érzett, mint félelmet. A játékok nem tűntek ellenségesnek, inkább nyomorúságosnak. Tepertőnek egyből volt is egy sejtése, kihez tartoztak korábban. Talán ő is így végezte volna, ha Donna nem bakizik a varázsigével. Egy ősember-forma játék, akinek egyik karját egy ciklámenszínű kígyótest helyettesítette, gurgulázó hangon felüvöltött.

– Végezzünk a hitvány parasztokkal! Húzzuk karóba mind!

Erre Puci már nem bírta tovább, összecsuklott, mint egy rongybaba.

– Jaj, bocsánat! – kapta a szája elé a kígyófarkat a neandervölgyi. – Még mindig a régi stílus szólal meg belőlem elsőre. Igazából azt akartam mondani, hogy elkísérünk titeket az Atyához, aki biztosan szívesen lát éjszakára.

– És pirosra veri a csupasz popsitokat! – rikoltotta egy dögkeselyű, akinek lábai egy alaktalan csomóba voltak összeolvasztva, így szárnyaival evickélt előre, mint egy torzszülött fóka. – Akarom mondani, reggel majd a hajótokat is kiszabadítja. Bocsi.

– Ugye egy királykisasszony játékszerei voltatok eredetileg? – kérdezte megrendülten Tepertő.

– Ázé, hogy á devla vinné el! – átkozódott egy kövér, lila szoknyás, piros pulóveres farkasasszonyság, akinek csak a fülei hiányoztak. – Légalább a fukszáimat hágyta vó’na á fülembe’, de áztat is létépte velük együtt.

– De Romula! Próbáld meg moderálni magad! – szólt rá egy hétlábú pók, akinek termetes potroha össze-vissza volt fércelve. – Az Atya nem lenne büszke rád…

– Szóval Rondabella tett tönkre benneteket? – kérdezte konkrétabban Tepertő.

– Igen – válaszolt az ősember. – Mielőtt kidobott egy játékot a folyóba, először mindig tönkretette, nehogy a halászgyerekeknek megtetszünk.

– Szerintem meg csak azért nem a tűzre dobott, mert tudta, hogy gondolkodunk, és így jobban szenvedünk – mondta egy kis boszorkány, akinek a feje nem a nyakán nyugodott, hanem a seprűje nyelére volt tűzve. – De honnan ismered őt?

Tepertő elmesélte csodálatos menekülésének történetét az ámuldozó játékszereknek, miközben azok óvatos léptekkel mutatták az utat a békalencsével borított mocsáron keresztül. Úgy látszott, az ősember a rangidős, talán ő volt Rondabella egyik legrégebbi ajándéka. Végül egy korhadt deszkákból összetákolt viskóhoz értek, melynek belsejében kísértetiesen pislákolt valami zöld fényforrás. A ház felől újabb játékok siettek eléjük, hasonlóan bizarrok, elnyűttek, csonkák, és szintén ki-kiszaladt a szájukon egy-két keresetlen szó. Puci épp rosszkor tért magához, ennek a seregletnek a látványára inkább újra elájult.

– Megdöglött ez, vagy mi van? – lépkedett közelebb egy hód, akinek hatalmas krokodilfarka volt. – Lenyúznám róla az utolsó bőrt is, olyan kis édesfalat…

Majdnem kapott egyet Tepertőtől, de az ősember megelőzte. Kígyókarjával elkapta a hód nyakát, majd a másik kezében tartott bunkóval párszor fejbe csapdosta. Erre a látványra többekből kitört valódi énjük, és szitkozódva bíztatták a neandervölgyit, vagy éppen egymásnak estek. Mielőtt azonban túlságosan elfajult volna a helyzet, a vityilló felől egy torzonborz, ősz bácsika érkezett, és lágy hangon megszólalt.

– Gyerekek! Gyerekek! Mondtam, hogy legalább ti ne tegyetek magatokban kárt! Nincs már így is elég bajotok?

– Troglodita Tóni a bunkóval verte a burámat! – árulkodott a hód. – A bunkó!

– Mert még mindig nem tudsz viselkedni, pedig éppolyan rég vagy itt, mint én – mordult rá az ősember. – Játékok szégyene! – Ezzel hatalmasat krákogott, és egy óriásit köpött, véletlenül épp a pók egyik lábára. Ez majdnem újabb ribillióhoz vezetett, de az öregember gyorsan elejét vette.

– Kiket hoztatok ide? Ők nem a ti fajtátok, bár elég különös szerzetek.

– Nem ismered fel? – kérdezte gyanakodva Troglodita Tóni. – Azt mondta, ő is a te teremtményed volt, csak élőre varázsolta egy tündér.

– Tepertő vagyok – mondta Tepertő. – Én felismertelek, csak a hajad, meg a bajuszod nőtt meg azóta. Te neveztél el, még a trónteremben.   

Persze Makkeinstein, akit furcsa teremtményei Atyaként tiszteltek, ezek után felismerte Tepertőt kajla füléről, kunkori farkáról. Behívta őket a viskóba, borsmentateával magához térítették Pucit, aztán Tepertő szépen sorjában elmesélte kalandos életpályáját. A játékokat is annyira lenyűgözte a történet, hogy egy pisszenés nélkül hallgatták végig. Némelyik a polcokon talált helyet, mások a fásládára ültek fel, vagy az ablakpárkányon kuksoltak. Puci, bár még mindig nagyon csúnyának látta őket, már egy cseppet sem félt tőlük, ahogy látta ártatlan, csodálkozó szemeiket.

Ezek után Makkeinstein magyarázta el, hogyan is került ide. Amikor hírét vette, hogy Rondabella mégis tönkretette Tepertőt, azonnal megszökött, ne kelljen többé új játékokat fabrikálnia. Már rég gyűjtögette a kastélyban az áldozatul esett játékok maradványait, és elhozta őket ide, a mocsárba. Itt rájött, hogy a régi játékok egy része is idesodródott, és azóta háborúznak egymással a mocsárban. Troglodita Tóni és Krokodilcsipesz, a hüllőfarkú hód, az elsők között voltak; a tudós érkezésekor éppen egy-egy bandát vezetve készültek egymással leszámolni. A legtöbb játék, Tepertővel ellentétben, mozgott eredetileg is, csak persze nem életszerűen, inkább robot módjára. A tudós régi órák rugóival, fogaskerekeivel valóságos csodát művelt, és mindegyikbe beszerelt egy testre szabott kis szerkezetet, melynek segítségével a figurák megelevenedtek. Csak éppen így a szökés esélye megnőtt, mire Ferrus Durcius egy idő után betiltotta a mozgó játékszereket. Makkeinstein eltökélte, hogy megneveli a rosszmodorú, rosszindulatú figurákat, hiszen épp ő volt a felelős természetellenes viselkedésükért. Amikor a fejlődés jelei kezdtek megmutatkozni, akkor az összes játékot mozgóképessé tette, bár ezt később többször maga is megbánta.

– Honnan voltak ezek az esszenciáid? – kérdezte végül Tepertő. – Kitől kaptad a kisfiú-kivonatot? – Ő és Puci is lélegzetvisszafojtva várta, hátha kiderül valami a kismalac előéletéről, de csalódniuk kellett.

– A kalózok hozták mindet. Nem is tudom, hogyan készülhetnek ezek a dolgok – vallotta be Makkeinstein. – Én csak felhasználó voltam.

*

Másnap Makkeinstein és az összes játék lekísérte őket a hajóhoz. Tepertőnek most, hogy teljesen nyugodt volt, eszébe jutott mit kellett volna este tennie ahelyett, hogy az indákkal bajlódik. Csak csettintett egyet, mire a hajó közönséges esernyővé ugrott össze, és engedelmesen csusszant gazdája tenyerébe.

– Hogy nem átlagos kisfiútól származott az anyag, az már egyszer biztos – jegyezte meg Makkeinstein. – Vigyázzatok a Borzon Gordon szigettel! Nem hiába mondják, hogy olyan rémes, hogy még ez a hatalmas folyam is inkább kétfelől kerüli meg. Valószínűleg kalózok tanyáznak rajta.

Puci hátán végigfutott a hideg.

– Nem tudnál valamit szerelni a hajónkra, amivel könnyebben kormányozhatnánk? – Tepertő sértődötten nézett félre. – Nem akarok még egyszer csak így véletlenül kikötni…

– Majd én kormányzok a farkammal! – kiáltott fel hirtelen Krokodilcsipesz.

Tepertő sértődött arckifejezése tiltakozóvá vált, még a fejét is bőszen rázta, de Puci kis gondolkodás után azt mondta, hogy ha Krokodilcsipesz jól viselkedik, és nem beszél csúnyán, akkor velük tarthat.

– Ugye elmehetek, Atya? – könyörgött a hód. – Tudok én viselkedni már régen, csak sokszor nincs kedvem. Abban a városban biztosan lehet kapni rendes hódfarkat. Elhozom, és te lecseréled ezt az undokságot.

– Ha egy rossz szót találna szólni – fordult a tudós Tepertő felé –, rád bízom, hogy egyből zavard haza egy kis illemtanórára.

– Be is fogom tartani – nézett Tepertő sötéten a hódra.

– Egyébként úgyis a vízben lesz az idő nagy részében – nyugtatta meg Makkeinstein. – Kötünk egy-egy damilt a füleire, és neked csak meg kell húznod, ha irányt akarsz változtatni. Krokodilcsipesz tényleg jó kormányos. Egy bálnavadász lelke van benne.

– Mégis – hajolt közel Tepertő Makkeinstein füléhez. – Ha partra szállunk éjszakára, nem lehet valahogy, khm, kikapcsolni?

A BORZON GORDON KALÓZHAJÓN

Végül Makkeinstein biztosította Tepertőt arról, hogy tulajdonképpen Krokodilcsipesz az egyik legártatlanabb játék, és amúgy sem mozdul éjszaka, mert ilyenkor visszafelé mozognak a fogaskerekei, hogy reggelre újrafeszítsék a rugókat, és lendületbe hozhassák a szerkezetet. És valóban: a krokodilfarkú hód már az elhelyezéséből adódóan sem zavart sok vizet. Mellső lábaival belekapaszkodott a hajó hátuljába, fejét - és szinte egész testét - a víz alatt tartotta, és engedelmesen fordította hosszú, lapátszerű farkát a megfelelő szögben a megfelelő irányba.

 Puci mintha tényleg legyőzte volna vele született víziszonyát. Most, hogy csendesen és egyenletesen siklottak, még ki is ült a hajó orrába, és tömött farkát belógatta a vízbe, hogy utána azzal fröcskölje le Gidót.

Tepertő nem volt valami fényes hangulatban, hogy szinte tétlenségre volt ítélve. Gidót Puci szórakoztatta, a hajóját – az ő hajóját – Krokodilcsipesz kormányozta, így ő jobb híján csípős megjegyzésekkel tette magát észrevehetővé.

– Csak vigyázz, nehogy pillangónak nézz egy szitakötőt, és utánaugorj! – mondta például Pucinak egy idő után, mikor ő éppen teljesen belefeledkezett a pancsikolásba. Puci csak fintorba vágta bájos arcocskáját válaszképpen, ami rendszerint szórakoztatta Tepertőt, de most csak magában füstölgött tovább.

Hamarosan megpillantották a Borzon Gordon szigetet, melynek már puszta látványa is elvonta figyelmüket minden egyéb gondolattól vagy tevékenységtől. Egy rendkívül karcsú, magas sziklaszirttel kezdődött, mely úgy vágta ketté a folyamot, mint egy kardpenge. A tetején keselyűfészek volt, melyből most felreppentek a madarak, mintha a hajó felbukkanásával a reggeli menüt is kézhez kapták volna. Tepertő időben meghúzta a jobb oldali damilt, jelezve, hogy Krokodilcsipesz fordítson egyet a farkán. Közös megegyezéssel úgy határoztak, inkább a Hömpölygőnek nevezett ágon kerülik meg a szigetet.

Ám egy örvény megint megtréfálta őket, a nagy folyam nem volt kegyes hangulatban. Tepertőék nem tudták, de a folyam szeszélyességének jó oka volt, mint ahogy mindennek a természetben. A Hömpölygő egyszerűen nehezen viselte, hogy a Gonosqua királyság oldaláról annyi szennyezést kell elszenvednie, és nem tett különbséget a hátán utazni vágyók között. A hód kidugta a fejét a felszínre, és morcos hangon mondott valami cifra tengerészátkot az áramlatokra, majd megszelídülve hozzátette:

– Bocsánat! Csak éppen sosem jártam még erre, és elkapott ez az erős sodrás. Ha jobban ellentartok, még letörte volna a farkam.

– Azért vigyázz a szádra is, ne csak a farkadra! – tanácsolta Tepertő. – Emlékszel, mit mondott az Atya…

Mielőtt komolyan hajba kaptak volna, Puci odaugrott közéjük, és aggódva intette őket csendre. A szemeiben tükröződő rémülettől mindketten egyből lehiggadtak. A cicókus előre mutatott, és nem volt szüksége különösképpen a magyarázatra. Egy szikla takarásából egy hosszú hajóorr nyújtózkodott a szemük előtt. Az orrárboc csúcsára egy vasketrec volt kiakasztva, benne egy kövér dögkeselyűvel. Az undok madár, ahogy észrevette őket, izgatottan fészkelődött egy pillanatig, majd élesen vijjogni kezdett, miközben egy emberi combcsonttal kelepelt a ketrec vasrúdjain.

Krokodilcsipesz nyerte vissza először lélekjelenlétét. Lebukott a víz alá, és nemcsak kormányozni, de vadul evezni is kezdett széles hüllőfarkával, miáltal a hajó sebesebben siklott, és megkísérelte kikerülni a kalózhajót. Tepertő odaugrott a tarisznyához, és betessékelte Gidót, Pucit pedig lenyomta a hajófenékre, hogy maradjon észrevétlen. Ő is mindenáron hasznossá akarta tenni magát, de mivel evezőjük nem volt, így csak kapkodta a fejét jobbra-balra. Végső elkeseredésében elővett pár almát a tarisznyából, és azokkal kezdte bombázni a kalitkát, hogy elhallgattassa a rút madarat. Ez persze csak olaj volt a tűzre.

– Gyertek! Gyertek gyorsan kalózok, banditák, haramiák, anyaszomorítók! – ugrált még idegesebben a dögevő. – Itt a hét szenzációja. Egy kék malac, aki almákkal dobálózik. Nem tudja tán, hogy a keselyű kizárólag húson él?! Ma malachúsra vágyik. Gyertek csak, gyertek! Ide a karmainkba…

Fel is tűnt egy valódi, félreismerhetetlen, hamisítatlan kalóz. Attól eltekintve, hogy épp a csipát dörgölte ki a szeméből, nem volt valami ártatlan látvány. Orra, füle, szemöldöke át- meg átlyuggatva arany ékszerekkel, arcán forradások, meztelen felsőtestén tengeri szörnyeket ábrázoló tetoválások. Ruha gyanánt csak egy hosszú, rózsaszínű selyemszoknyát viselt, ha a nyolc arany karperecet nem számítjuk.

– Befogod a csőröd, rusnya madara! – reccsent rá a keselyűre. – Tán ezért a sodródó napernyőért érdemes volt megmukkannod, he?! – mutatott hanyagul az épp előttük elcsorgó hajócskára. – Így hajnalok hajnalán, mikor minden tisztességes törvényszegő még a macskajajjal vitézkedik?

– Kék malac, kék malac! – rikoltozta a dögkeselyű. – Kopasszó tudja, mi a jó fogás. Ezért ülök itt, ostoba matrózfattyú! A kék malac jó fogás. Ha nem csáklyázod meg azonnal, a kapitány falábút csinál belőled, hogy passzoljon ahhoz a fafejedhez.

– Azt a betyárbuksza! – kapott a fejéhez a kalóz. – Csakugyan, a kék malac kell a kapitánynak!

Az utazóernyő fedélzetén is hallható volt ez a rövid párbeszéd, és Tepertő nagyon elszégyellte magát. Ahelyett, hogy csendben maga is lelapult volna Puci mellé, és nem hősködik feleslegesen holmi almadobálással, éppen felhívta magukra a figyelmet. Talán szépen továbbsodródtak volna, ha nem ilyen forrófejű. Most bezzeg a marcona épp egy méretes kampót lóbál a kezében, és mindjárt megcsáklyázza őket. Bocsánatkérően nézett Pucira, akinek épp semmi érzelem nem látszott az arcán, ijedelmen kívül.

– Megvannak! Megvannak! – rikoltozta Kopasszó, amikor a kampóban végződő kötél ráhurkolódott az ernyőhajó árbocára. – Mindenki a fedélzetre! Megvan a rég elveszett kék disznó!

– Menekülj Krokodilcsipesz! – mondta Puci a játékhódnak. – Téged még nem vettek észre…

– Engem akarnak – vágott a szavába Tepertő. – Mássz fel a hátára a tarisznyával és tűnjetek el minél gyorsabban!

Ám mire tisztázták volna, mi is lenne a legjobb megoldás, már mindannyian egy hálóban találták magukat, mellyel az egész hajót kimerítették a vízből, és éppen a fedélzetre emelték őket. Tepertő úgy elszégyellte magát, hogy még a szemeit is lesütötte. Már megint egy hirtelen ötlete miatt bűnhődnek a szerettei. Abban reménykedett csak, hogy a kalózoknak egyedül ő kell, és valahogy kiügyeskedi, hogy a többiek meglóghassanak. A keselyű vijjogása éppen nem adott okot túl sok reményre.

– Kopasszó szemfüles madár, okos kiscsibe, kijár neki a jutalom. Kéri az összes ehető húst a zsákmányhajóról!

– Kushadj! – dörgött egy ázsiai ábrázatú haramia. – Felébresztjük a kapitányt, és majd ő dönt. Ha ez a kék malac nem az a kék malac, és mégis így felvertél minket, még az is lehet, hogy tollboát csinálunk belőled sec perc alatt.

– Ó, nehogy felébresszétek! – vett visszább a követelőzésből a keselyű. – Tudhatjátok, hogy álmosan mindig mogorva, és nem jól dönt. Elég most, ha bezárjátok őket. A kapitány ráér határozni a sorsukról, és Kopasszó is kivárja a vacsoraidőt…

*

A kalózok hamar megegyeztek abban, hogy a délelőtt tizenegy óra még a legutolsó fedélzetsikáló matróznak is korai a komoly döntésekhez, nemhogy Rőtszakállú Alias Barbárkodó Frigyes számára, aki talán mindannyiukat kiköttetné a vasmacskára mielőtt kiderülne, hogy megfogták a kék malacot. Így Tepertőék a dohos hajófenékre kerültek egy csapóajtón keresztül.

Tepertő annyira szégyellte magát, hogy lehorgasztott fejjel toccsant le egy vízzel átitatott vitorlarongyra, és csak nézett maga elé mereven. Amióta megkezdték kalandos útjukat Pucival, nemhogy nem tudta őt megvédeni a veszedelmektől, hanem most éppen bele is sodorta egybe. Miért is kellett neki eldicsekednie a Mindentudó Szomorúfűz útmutatásával?! Ha nem tette volna, Puci talán most is a pillangókat kergetné az almafa biztonságot adó környékén.

Annyira belesüppedt negatív gondolataiba, hogy fel sem tűnt neki, Puci ösztönösen hozzá bújik, tőle vár megoldást, kiutat, vagy csak egyszerűen vigasztaló szavakat. Gidó pedig csendben maga köré vonta Puci farkát, mintha ezzel akarná felkészíteni magát minden eshetőségre. Még Krokodilcsipesz is érezte a pillanat súlyát, és nem szólt egy szót sem. Meg sem moccant, nem is átkozódott, szitkozódott, egészen addig, amíg egy jókora sárga béka nem ugrott a szemük elé.

– Azt a ki-beborult rumoshordót! A cetek harapják háromfelé, aki még egyszer így rám hozza a frászt!

Erre mindannyian felocsúdtak a búbánatból. A béka elég furcsa szerzet volt az erdőlakó leveli- vagy kecskebékákhoz viszonyítva. Először is sárga volt, aztán meg jóval nagyobb is, mint akár egy felfuvalkodott varangy. De leginkább a szemei bizonyultak különlegesnek. Nagy, kereken pislogó békaszemek helyett fekete, szűkre húzott, mandulavágású szemei voltak.

– Nem kell így szitkozódni, hékás! – szólalt meg a béka. – Szerintem én is olyan fogoly vagyok itt, mint ti.

– Ne haragudj, Békabéla! – morgott rá továbbra is Krokodilcsipesz –, csak épp elég volt egy napra a kalózbanda, hogy még a sárgaságot is elkapjam egy ilyen rút, húzott szemű varangytól…

Puci erre magához tért, és fültövön csapta Krokodilcsipeszt. Ő értett a szóból, csak a bajsza alatt mormolt még el pár érthetetlen mondatot. A béka nem vett semmit a szívére. Pislogott rájuk egyet-kettőt, majd újra megszólalt.

– Hát, azt látom, hogy éppen ti sem vagytok mindennapi foglyok. Ennek csak örülhettek, mert azok nem húzzák itt sokáig. Engem már két hete elkaptak, és egy kis vita után arra jutottak, hogy inkább eladnak egy kisállat-kereskedőnek Citypolisban, minthogy békacombként szervírozzanak. Egy kék malac, egy mókusforma macska, egy háromszarvú kecskegida meg egy kajmánfarkú hód akkor csupa örömteli kilátás elé nézhet. Talán már útközben eladnak titeket egy vándorcirkusznak.

– Citypolisba megy a hajó? – érdeklődött Puci.

– Á, nem hinném. A folyó torkolatában szokták eladni a magunkfajta zsákmányt a tengeri kalmároknak, akik oda igyekeznek. Vagy éppen a cirkuszosoknak. Egyébként engem Vekkernek hívnak – mutatkozott be a béka, és a furcsa nevet egy mélyről jövő óracsörgéssel kísérte.

– Azt az ámbrás mindenségit! – pattant fel Krokodilcsipesz. – A breki egy kész időzített bomba. Még szép, hogy nem merték piszkálni a kalózok. Nem is tudjátok, mennyi vén tengeri medve mesél ilyen szerzetekről. Mekkora szerencsétlenséget hoznak arra, aki csak rájuk néz… – ezzel krokodilfarkát a szeme elé kapta, és megmerevedett.

Puci és Tepertő ezúttal nagy egyetértésben csóválták a fejüket. Tepertő még a halántékát is megkocogtatta a mutatóujjával, így jelezve véleményét. Miután ők is bemutatkoztak, megkérdezték azért, hogy miért is ad ki Vekker ilyen furcsa hangot. Hogy miért hívják Vekkernek, ezek után nem szorult magyarázatra.

Kiderült, hogy a béka régen lenyelt egy kis zsebórát, amit szépen lassan megtanult a gyomrával felhúzni. Akár ébresztőre is tudta állítani, így sosem késett el sehonnan, s ezzel nagy hírre tett szert a békatársadalomban. Még azt is elfelejtették neki, hogy ilyen ferdén áll a szeme, és sok békakisasszony versengett a szerelméért.

– Legtöbben azt mondták, hogy királylánnyá változnak, ha megcsókolom őket – röhögött Vekker (a röhögés kissé óraketyegésnek hangzott). – Mit kezdene egy béka egy királylánnyal? A legmerészebbek erre azt állították, hogy belőlem is királyfi lesz, nem kell többé ilyen sárga békaként élnem.

– Nem is szerettek igazán – mondta részvéttel Puci.

– Nem bizony. Én viszont beleszerettem egybe. Lehoztam volna neki az összes szentjánost az égről…

– Azok csillagok, fafej! – szólalt meg Krokodilcsipesz a farka mögül.

– Bármit lehoztam volna neki – folytatta ábrándosan Vekker, ügyet sem vetve rá, – ő mégis egy másik békát választott. Egy közönséges kecskebékát. Erre eldöntöttem, hogy világgá megyek, és nagy hírre teszek szert a különleges képességemmel.

– De elkaptak a kalózok, így most majd híres leszel egy kisállat-kereskedés vitrinje mögött – mormogott Krokodilcsipesz. – Vagy kifordítják a beled, vitriolba tesznek, és evolúciós zsákutcaként mutogatnak egy állatorvosi egyetemen… – talán még képes lett volna kitalálni ennél cifrábbakat is, ha Puci és Tepertő egyszerre fültövön nem csapják. Erre elhallgatott.

– A szerelem csalódás – szólalt meg egy csilingelő hang, melynek hatására mindannyian forgatni kezdték a nyakukat, vajon ki van még ott rajtuk kívül.

Azonban nem sok idejük maradt tanakodni azon, honnan is jött az éteri hang, mert imbolygó léptek zaja közeledett feléjük, jelentős rumszag kíséretében. Hamarosan egy vörös orrú, pápaszemes kalóz csámpázott le a hajófenékre, és kancsalian mérte végig őket.

– Ti-hikk! – csuklott. – Bármennyie-hen vagytok is, hukk! Utánam a fedélzetre!

Vekkert kivéve – aki örült, hogy szippanthat egy kis friss levegőt – savanyú ábrázattal követték a bűzlő matrózt. Jó levegőben ugyan nem sok részük volt így sem, mert egyrészt egy Gonosqua fegyvergyár mellett haladtak el, ahonnan ömlött a füst a folyó fölé, másrészt a másnapos kalózok olyan szoros gyűrűbe fogták őket, hogy majdnem becsiccsentettek a rájuk lehelt rumgőztől. Előttük két hatalmas néger matróz tartott egy hímzett huzatú heverőt, melyen maga  Rőtszakállú Alias Barbárkodó Frigyes trónolt. Nehezen lehetett volna eldönteni, vajon szőrzete, szeme vagy arcbőre a veresebb. Ráadásul fűzöld kalapot, fűzöld bársonyköntöst és hozzá passzoló harisnyát, cipőt viselt, ami az izzóvörös színek mellé jelentős optikai zavarként párosult.

– Hát ezek lennének? – hajolt kissé előre. – Há’ ez a sárga béka meg mit keres itt megint? Nem teccik ez nekem. Talán kémkedik utánam? És mifélék ezek a csűrcsellékek? Csupa állatot zsákmányolunk mostanában? Há’ mit képzelsz Kopasszó, hol vagy?! Noé bárkáján?! Ez a Borzon Gordon Kalózhajó, rezzenj meg!

A dögkeselyű nagyot nyelt, mielőtt felelt.

– A kék malac, Rémségességed kegyesen láthatja. A király körözvénye…

– Ja, vagy úgy. Há’ ez a fattyú tényleg kék! Írástudó! Olvasd a jogaikat!

Egy kopasz, kövér kínai kigöngyölített egy tekercset, majd olvasni kezdte:

– Énhatalmasságom, III. Ferrus Durcius el Horrorio Domingo de Gonosqua la Chonqua1, felhatalmazom hű alattvalómat, Rőtszakállú Alias Barbárkodó Frigyest, hogy nevemben joggal fosztogasson az Epeömlés folyam egyesek által Hömpölygőnek is nevezett partszakaszán.

– De hát mi a másik parton vagyunk – kotnyeleskedett Krokodilcsipesz.

– Azt a cápakopoltyús búvárhétmindenségit! Kopasszó! – bődült el a kapitány. – Há’ mit képzelsz, mi van ezen a hajón?! Anarchia?! Mik vagyunk mink?! Tudatlan barbárok?! Harmincadikvilágbeli analfabénák?! Há’ ezeknek itten jogaik vannak, rezzenj meg! Egyáltalán, ki a rája kormányozta ide a hajót, ahol még a kék disznónak is joga van? Accsak ide azt a dokumentet, Sárga Lárva! Lássuk, milyen jogaink vannak nekünk egyá’talában!

A kapitány egy néma percig meredten nézte a papírt, mialatt hallani lehetett Kopasszó ritkás tollazatának cidrizését, majd felsőbbségesen visszaadta a tekercset az ázsiai kalóznak.

– Olvasd fel hangosan, én most átmenetileg gyengénlátó vagyok a tegnapi Portoriko2 miatt.

– Ami a helyesen Epeömlésként emlegetett partoldalt illeti – folytatta rezzenéstelen arccal az írástudó, mintha a kis közjáték meg sem történt volna –, hű alattvalómnak olyan jogokat adok, amilyeneket csak kíván. Egyetlen kivételt a hatalmasságom lobogójával ellátott szállítmányozási bárkák képeznek. Aláírás, satöbbi, satöbbi…

– Mi az a satöbbi, satöbbi?! – reccsent rá a kapitány. – Valami ügyvédi hókuszpókusz? Jogi kiskapu? Most mi a ráját jelent ez, he?!

– Azt jelenti, Rémségesség, hogy ezen a szakaszon, ahol most vitorlázunk, bármit megtehetsz, amihez kedved szottyan – válaszolt nagy nyugalommal az írástudó.

– Kellett neked megszólalni! – szűrte a foga között Tepertő, miközben oldalba lökte Krokodilcsipeszt. Puci viszont őt csípte meg, és ő is súgott valamit:

– Csak te meg ne szólalj!

Tepertő megértette, és egyszerre le is higgadt. Ha nem beszél, nem hiszik majd el, hogy ő a király által égre-földre kerestetett malac.

– Há’ akkor minden renden. Mondhatnám: sirály! – ömlött el a mosoly a kapitány arcán. – Akkor két lehetőség van. Egy: ez a kék malac, az a kék malac, és akkor visszavisszük a királynak, és nagy pénzt kérünk érte. Kettő: ha nem az, akkor hozzácsapjuk az egész garnitúrát a sárga békához, és eladjuk őket Port Skeletonban. Három: …

– Kopasszó megeszi őket – futott ki a dögkeselyű csőrén. Vesztére.

– Három – fordult a kapitány vérben forgó szemekkel Kopasszó felé –: ha a kettes pont érvényes, akkor ezt az undok madarat kitömjük, és felajánljuk a citypolisi Természettudományi Múzeumnak, hogy ezzel is csökkentsük ballépéseink súlyát az Örök Vitorlahágcsókon.

*

Kopasszó kipreparált teste ugyan nem dobta föl túlságosan a hajófenék képét, mégis a remény sugarát jelentette mindannyiuk számára. Illetve Krokodilcsipesznek többet is, ugyanis nem győzött játszani az üvegszemű, gyapottal bélelt rusnyasággal.

– Most aztán megtömték végre a gyomrodat bélpoklos, mi?! Csak éppen nem finom malac- vagy mókushusival, hanem száraz vattával… – mondta neki, miközben kancsalira állította a két gombszemet a dögkeselyű fején.

Életbe lépett ugyanis a hármas pont, mivel egyrészt Tepertő egy szót sem volt hajlandó kinyögni, másrészt az írástudó megjegyezte, hogy a király egy körülbelül tíz centiméteres kék malacot kerestet a körözvényen, és ez a zsákmányállat sokkal nagyobb. Mivel sem Puci, sem Gidó nem szólalt meg, ők is Tepertővel azonos kategóriába estek. Érdekes – talán kihalófélben lévő – állatfajoknak nyilvánították mindnyájukat, és a kapitány szándéka az volt, hogy eladja őket a Természettudományi Múzeumnak, vagy a Torzszülöttek Vándorcirkuszának, attól függően, melyikük ügynöke fizet többet. Krokodilcsipesz sorsa egyértelmű volt. Mivel ő elszólta magát, holott teste élettelen anyagból áll, így drága játékszernek tartották, amiért majd busásan fizet egy citypolisi játékkereskedő. Addig is rábízták az „állatok őrzését és gondozását”.

Ez az utóbbi rendelkezés fölöttébb hasznosnak bizonyult a társaság számára, ugyanis Krokodilcsipesz rezzenéstelen arccal kikövetelte a legjobb falatokat a hajószakácstól annak ürügyén, hogy a különleges állatfajok még ki találnak halni Port Skeleton előtt, ha nem táplálják őket megfelelően. Volt minden nap gesztenyepüré tejszínhabbal, friss gyümölcsök, pörkölt mogyoró, cukrozott mandula, dió Gidónak és hasonló finomságok. Maga Krokodilcsipesz élvezte a patrónus szerepkört, amit egy idő után még Tepertő is hajlandó volt elismerni. Még a szabados beszédét is megszokták, ő pedig megszokta Vekker jelenlétét, és már nem tekintett rá időzített bombaként. Puci rámutatott, hogy ha jobban belegondolnak, az eredeti céljukat tekintve nem is történhetett volna velük jobb dolog, mint a Borzon Gordon kalózhajóra való feljutás. Erre Tepertő bűntudata is kezdett szépen, lassan elpárologni és már nem volt olyan magába forduló.

Egyik nap azonban váratlan esemény zavarta meg az idillt. Egy vándorpatkány surrant el az ebéd fölött, rá se hederítve a pompás gesztenyepürére, majd eltűnt egy rumoshordó mögött, mintha ott se lett volna. Mire Vekker kettőt pislogott, újabb patkányok jelentek meg, és következetesen ugyanabba a sarokba tartottak. Tepertő észrevette a rémületet az arcukon. Egyet sikerült is megállítania a farkánál fogva, és rágcsálónyelven gyorsan megtudakolta, vajon mire ez a nagy pánik?

– Civitivi ninicidri. Hincili ziviciti, jiccifinci kincci. Cipi! Cipi! – adta hírül a patkány.

– Nekem ez kínai – jegyezte meg Vekker. – Mi történik?

– Elsüllyed a hajó – tudósított Tepertő. – Megcsáklyázták a Sárkány Rend Lovagjai. A fedélzeten hamarosan nagy csata várható.

– Ki kell jutnunk a hajófenékről, különben megfulladunk. Azaz csak ti fulladtok meg, én legfeljebb berozsdásodom vagy elkorhadok – mondta Krokodilcsipesz. Puci erre megint majdnem elájult.

– Kövessük a patkányokat! – ajánlotta Tepertő. – Ők mindenhol megtalálják a kiutat.

Felkarolta Pucit, vállára vette a tarisznyát Gidóstul, még egy kis diót, mogyorót is tömött bele, majd elindult a hordók felé. Krokodilcsipesz a farkával kiékelt egy kisebb hordót, és nagy fogaskerék-csikorgás közepette elmozdította a helyéről. Egy repedt deszkát fedeztek fel, melyet Tepertő könnyedén lefeszegetett. Közben a hajófeneket lassan elárasztotta a víz.

– Sós – jelentette Vekker, miután belekóstolt. – Már a folyam torkolatában kell lennünk. Talán ki is sodródtunk a nyílt vízre.

Ahogy Tepertő kapaszkodott a résre, a korhadt deszka teljesen megadta magát, és egy egész ajtónyi darab szakadt be a helyiségbe. Kopasszó kitömött testét épp arra sodorta a víz. Krokodilcsipesz felajánlotta, hogy utoljára marad, hiszen neki legalább nincs szüksége oxigénre. Tepertő nem vitatkozott vele.

Amint kiértek a fedélzetre, azt kellett tapasztalniuk, hogy a kalózok éppen visszaszorítják a tengeri hadviselésben járatlan lovagokat. Azok viszont szemmel láthatólag meg voltak elégedve a ténnyel, hogy a hajó így is, úgy is el fog süllyedni, így rendezett sorokban ugráltak vissza sárkányfejes bárkájukra, majd egy hosszú rúddal eltaszították magukat a Borzon Gordontól. Tepertő egy szemvillanásnyira mintha Vidorcot is látta volna, és épp készült rákiáltani, hogy ne hagyják itt őket, de mielőtt a hang elhagyta volna a torkát, hátulról leterítette valami, és a hajópadlóra bukott.

Kiderült, hogy Krokodilcsipesz nem akarta otthagyni kedves játékszerét, a kitömött Kopasszót, és nagy erőfeszítés árán átrángatta a résen. Ez a lendület terítette le Tepertőt a kritikus pillanatban. Mire ő és vele együtt Puci is felocsúdott, a sárkányos bárkát már elnyelte a köd, a Borzon Gordon pedig vészesen megbillent, és pillanatról-pillanatra mélyebbre süllyedt. Tepertőnek sem kedve, sem ideje nem volt rá, hogy az öntörvényű játékszerrel perlekedjen, ugyanis maga Rőtszakálú Alias Barbárkodó Frigyes kapta fel őket, és egy épen maradt mentőtutajra bukfenceztek.

Mire minden elcsendesedett körülöttük, és számba vehették a kialakult helyzetet, azt kellett megállapítaniuk, hogy egy kis tutajról intenek búcsút a kalózhajó ágaskodó orrárbocának a kapitánnyal, az írástudóval és egy kis hordóval a fedélzeten.

– Azt a reccsentett ráját! – szitkozódott a kalózkapitány. – Aszittem, csak álmodom ezt a szégyenletességet, de a lényeg, hogy megmenekültünk.

– Az Örök Vitorlahágcsókon előre megkötnek minden csomót, amibe belekapaszkodhatunk – jegyezte meg bölcselkedve az írástudó.

– Ja, ja – helyeselt a kapitány. – Igaz, hogy a hajóm oda, de itt egy hordó rum, és ha éhesek leszünk, megehetjük az egész állatkertet – mutatott Tepertőékre. – Ha addig sem kötünk ki, akkor téged is megeszlek, Sárga Lárva, remélem, nem veszed zokon, hiszen így jó szolgálatot tehetsz a kapitányodnak, amit triplán felcsomóznak majd az Örök Vitorlahágcsókon.

---