Mese: 4-5-6. fejezet

Ha valaki teljesen véletlenül tévedne ide, és nem érti mi ez, akkor a felkonfot és az első három fejezetet elolvashatja itt >>>  Mesekönyv

A következő három fejezet kb.egy hét múlva.

AZ EGEREK VÁROSA

Tepertő fütyörészve caplatott a pipacsok, pitypangok, búzavirágok között. Időről időre meghemperedett a pázsiton, majd, mikor megtapasztalta a viszketés érzését, egy bogáncs segítségével vakargatta a hátát. Nagyon lassan haladt az erdő széle felé, mert egyszerre mindennel meg akart ismerkedni és úgy látta, hogy amúgy sincs messze céljától.

Aztán észrevette, hogy kezdenek nyúlni az árnyékok, kezd hűvösebbre fordulni az idő. Felmászott egy nagyobb vakondtúrásra, hogy felmérje a hátralévő távolságot, és nagyot dobbant a szíve. Az erdő még mindig elég messze volt, ráadásul valami furcsa érzés kezdett eluralkodni a lábaiban, ami nehezebbé tette a haladást. Nekilódult azért, már nem nézve se jobbra, se balra, se csigaházra, se elhagyott gyíkfarokra; és még szürkület előtt elérte a fákat.

Éppen egy csoport verébbe botlott, akik esti fürdőjüket végezték a porban viháncolva, csivitelve. Amikor meglátták Tepertőt, szétrebbentek, de csak a legközelebbi bokor ágaira szálltak fel, hogy kellő távolságból vegyék szemügyre a sosem látott szerzetet.

– Elnézést – kezdte Tepertő. – Igazán nem akarok zavarni, csak azt szeretném tudni, hol lehet itt megszállni éjszakára? – A verebek tanácstalanul néztek össze.

– Bárhol – csipogta végül az egyik. – Nagy az erdő.

– De – akadékoskodott Tepertő – én pontosan szeretném tudni. Ti például hol alszotok?

– Miért érdekel az téged? – kérdezte gyanakodva az előbbi veréb, miközben a többiek összébbújtak, hogy egymás közt sustorogjanak.

– Lehet, hogy valami menyétféle, nehogy eláruljuk neki hol a fészkünk! – mondogatták.

– Mert akkor alhatnék én is veletek. Nem vagyok annyival nagyobb nálatok.

– Ah-ha! – húzta össze a szemét a veréb. – Szó se lehet róla! – Aztán mégis kissé meglágyult a hangja, ahogy látta Tepertő arcán az elkeseredést. – Egyébként is! Miféle szerzet vagy te? Nem éppen fészeklakó. Mi fészkekben lakunk. Azt persze nem árulom el hol – sietett hozzátenni, mert a többiek taszigálták a szárnyaikkal.

– Én egy kis vadmalac vagyok. Hol szoktak aludni a vadmalacok?

– Vadmalac? Ilyen pirinyó vadmalac még nem született a világon – hökkent meg az egyik.

– Újabb tudathasadásos az erdőben – kuncogtak a többiek.

– Csíkosnak ugyan csíkos, de kicsi és kék. Talán olyan tengerimalac, amiről egyszer hallottunk egy városi verébtől.

– Mindenesetre – szánta meg végül a megtörten ácsorgó Tepertőt a szószóló –, azt ajánlom, ne mássz be semmilyen lyukba, odúba, mert ki tudja mit találsz ott. Ne is bóklássz sötétedés után, mert egy bagoly még pocoknak néz. A legjobb amit tehetsz, hogy tépsz pár nagyobb levelet, és begöngyölöd magad vele. Minden jót! – Azzal huss, elreppentek egy pillanat alatt.

Tepertő örült a hasznos tanácsoknak, és végül is még sötét sem volt, mégis jobban tetszett volna neki, ha valaki megosztja vele a nyughelyét. Sebaj, gondolta, most mindenekelőtt leveleket kell találni takarónak. Elkezdett hát célirányosan beljebb botorkálni az erdőbe, miközben nagyobb leveleket keresett. Sajnos az avar kissé szegényes kínálatot mutatott, mivel május volt, nem pedig október. Az utolsó pillanatban azonban Tepertő észrevett egy nagy laput, szép, egészséges levelekkel. Meg is indult felé, ám ekkor hirtelen megfagyott ereiben a vér. A lapu mögül egy csoport „szörnyeteg” surrant elő.

Tepertő – talán csak a szokás rabjaként – úgy megmerevedett, mintha újra játékszer lenne, és felborult, mint egy tuskó. Gondolta is, hogy ha egyszer megúszta ilyen pozitúrában, akkor talán most is így van a legnagyobb esélye. Mindenesetre az egerek észrevették, és egy ugrással mellette termettek.

– Nini! – mutatott rá az egyik, aki valahogy ismerősnek tűnt. – Cikikiki.

– Cilli? Cilli! – mondta a másik.

– Mimici-hiszi tikiki cihipihi! – javasolta az egyik, mire négyen megfogták, és felemelték. Tepertő nagy megrökönyödésére cipelni kezdték egy sötétlő lyuk felé. Nem akarják csak így, a szabadban elfogyasztani, gondolta, inkább hazaviszik és illendően a vacsoraasztalnál szervírozzák. A veréb intő szava is eszébe jutott a különféle üregekről, lyukakról. Eldöntötte, hogy nem adja fel, jobb most megküzdeni velük, amíg csak négyen vannak. A lyukban lehet, hogy hemzsegni fognak. Amúgy is csiklandozta az egyik egér, így nem bírta volna már sokáig, hogy élettelennek tettesse magát. Hirtelen megpördült, a négy lábán landolt, és dühösen fújt egyet, majd gyorsan körbefordult, hogy felmérje az ellenfeleket. Nagy meglepetésére az egerek már ott sem voltak. Kisvártatva egy galóca törzse mögül feltűnt a feje annak, amelyik olyan ismerősnek tűnt. Orra rezgett, szemei zavart tükröztek.

– Gyere, ha mersz! – mondta elszántan Tepertő.

– Te beszélsz? – lepődött meg az egér?

– Micsoda? – Tepertő teljesen összezavarodott. Még ő kérdi, amikor eddig egyetlen értelmes szót sem ejtett ki a száján.

– És mozogsz is – állapította meg feleslegesen az egér. – Azt hiszem összetévesztettelek valakivel, azaz valamivel, ami pont így néz ki. Igaz, ha jól emlékszem a színe kicsit más volt, de a színekkel mindig kicsit hadilábon álltam.

– És nem akartatok megenni? – kérdezte gyanakodva Tepertő.

– Mi? – kacagta el magát az egér. – Nem, csak meg akartalak mutatni a mammának. Szereti a puccot, érted? Lehet, hogy kirakott volna a nappaliba, és beadta volna mindenkinek, hogy egy kitömött vadkan vagy. Trófea, capisce?¹

– Várj egy picit! – Tepertőnek egyre ismerősebb volt az egér arca, és kezdett benne összeállni a kép. – Mire is hasonlítok én? Mivel tévesztettél össze?

– A túloldali kastélyban láttam egy hete egy ilyesforma játékot. Persze az csak játék volt, de esküszöm kiköpött így nézett ki.

– Az én voltam – vallotta be Tepertő.

– Ne viccelj! Te nem játék vagy, hanem élőlény. A vak is látja.

– Hosszú történet. Én meg azt hittem, meg akartok enni, hogy szörnyetegek vagytok.

– Szörnyetegek? – nevetett az egér. – Don Cincio², ő aztán egy szörnyeteg.

– Valódi?

– Nem. Csak úgy képletesen, capisce? Igazából egy kövér vándorpatkány. Annyira kövér, hogy már nem is vándor – vihogott magában. – Mindent helybe visznek neki.

– Öhm, ha már így elbeszélgettünk… Tepertő vagyok – nyújtotta a pracliját az egér felé. Az egy pillanat alatt eléugrott, és belecsapott.

– Cino¹. Gyere, mégis bemutatlak a mammának. Amúgy is a gombáig hallottam, hogyan korog a gyomrod. Biztos nem ettél ma még semmit.

Tepertő tényleg felfigyelt egy új érzésre a hasában, amiben régen csak görcsöt érzett. Az este közben leszállt, és végtére is meghívták éjszakára, nem kell egyedül aludnia. Szörnyetegek pedig – remélte – csak Rondabella álmában léteznek. Követte Cinót az odúig, ami jóval méretesebb volt náluk. Nyilvánvalóan testesebb állatok is laktak odabenn.

*

Ahogy beljebb és beljebb haladtak a járatokon át, egyre több rágcsálóval találkoztak. Voltak köztük pockok, pelék, cickányok, lemingek, hörcsögök, kisebb-nagyobb patkányok. A járatoknak minden oldalát használták a dugó elkerülése végett. A pockok és az egerek épp olyan ügyesen futottak a plafonon, fejjel lefelé, mint ahogy a padlón sétáltak. Egy járat falán láttak átfurakodni egy vakondot, mire a környéken lézengő egerek heves kézmozdulatokkal kísérve méltatlankodtak a Tepertő számára ismeretlen nyelven.

– Előfordul az ilyen – magyarázta Cino. – Don Cincio hiába üzletel a vakondokkal, nem képes megregulázni őket. Néha persze épp ők tartják karban az utcákat, de ugyanúgy bele is rondíthatnak a városképbe.

– Akkor ez egy földalatti város? – kérdezte Tepertő, bár felesleges volt, maga is láthatta, hogy az. A szélesebb alagutakból minden felé keskenyebbek ágaztak le, mindenhol kis izzók világítottak. Cino az alagutakat nevezte utcának, és valóban; minden ilyen utcából kis privát üregek nyíltak. Némelyik előtt tisztaság volt, de a legtöbb előtt kidobált dió-, mogyoró- és szotyihéjak halmozódtak fel. Abban mindegyik közös volt, hogy lakói szemmel láthatóan jobb szerették életüket az üregük előtt, mintsem azon belül tölteni. Nagy volt a társasági élet, mindenfelé zsivajgást, cincogást, heves gesztikulálást lehetett megfigyelni. Az egyik útkereszteződésben, egy kis forgácshalmon ülve bekötözött szemű leming koldult.

– Csak egy szem szotyit! Szegényebb vagyok, mint a templom egere.

– Ne játszd a csórót vakegér! – vetette oda Cino. – Mindenki tudja, hogy a fiaid Don Cinciónak dolgoznak és nagy magvakat szakítanak.

A leming, Tepertő teljes ámulatára, bosszúsan letépte a kötést a szeméről, és elporoszkált egy mellékalagúton.

Kisvártatva megérkeztek Cinóék üregéhez, ami közepesen tiszta portával büszkélkedhetett. Az üreg szája elég tágas volt, így Tepertő is könnyen bebújhatott. Friss szalma, faforgács és különféle magvak illata csapta meg az orrát. Egy kis zsákon terebélyes, tupírozott frizurájú egérasszonyság trónolt.

– Mamma! – ölelte meg szorosan Cino, majd megsimogatta a haját. – Jó a séród.

– Hozzá ne nyúlj, mihaszna! Két órán keresztül mostam kukoricakeményítővel, hogy így beálljon. – Ösztönösen a fia által használt nyelven válaszolt, amit Tepertő is értett, de amikor az egéranya ráemelte tekintetét, átváltott rágcsálónyelvre, és élénk testbeszéddel kísért társalgásba kezdett Cinóval. A végén elmosolyodott, és megszólította a kissé feszengő Tepertőt.

– Foglalj helyet a mammánál, ragazzo²! – mutatott egy nagyobb zsákra. – Van itt élelem mindenkinek. Úgy hallom, már nagyon éhes vagy. Csak azon vitáztam Cinóval, mi legyen a menü. Mert, hát nem nézel ki született rágcsálónak…

– Mamma mia! – emelte rá rosszalló tekintetét Cino, mintha nagy sértés hangzott volna el. Tepertő úgy gondolta, még rengeteg tanulnivalója van az egerek világában. – Attól, hogy nem rágcsáló, még ehet az asztalunknál. Mit szoktál enni Tepertő?

– Ami azt illeti, még soha nem ettem semmit. – Ezt a beismerést ismét élénk eszmecsere követte az egerek nyelvén, majd hirtelen Cino odaugrott Tepertőhöz, belenyúlt a szájába, és szélesre feszítette anyja orra előtt. – Cit-ti, Mamma? – Beledugta a fejét, mint egy idomár az oroszlán szájába. – Cit-ti? – Majd megvizsgálta Tepertő fogait, és összezárta az állkapcsát. Tepertő kissé talajtvesztettnek tűnt.

– Határozottan mindenevő vagy – jelentette ki győzedelmesen Cino. – Csak a mamma kissé babonás, capisce? Nehezen hiszi el, hogy játékok feléledhetnek. – A mamma a nyomaték kedvéért keresztet vetett magára. – De elmagyaráztam neki, hogy nem vagy ártó lélek, és csak azért nem ettél még, mert eddig játék voltál. Namost, a fogaid még gyengék, tehát zsenge szotyit és diót ajánlok. Nekem kemény rozs kell, mert már megint túl kapa a fogam. Nem tetszem így Cintillának. – A mamma erre már vidáman csóválta meg a fejét, és a furcsa kezdetek ellenére nagyon kedélyesen telt a vacsora. Nagy érdeklődéssel hallgatták végig Tepertő szívfacsaró történetét; a mamma egyenesen könnyekig hatódott. A végén már ragazzo mio²-nak szólította a kismalacot, míg Cinót csak léhűtőnek, széltolónak vagy mihasznának. Tepertő pedig elmeséltette Cinóval, mi is történt aznap este, amikor először találkoztak. Cino többször elpirult, mire bevallotta, hogy a barátjával Cimboróval három egérlányt csábítottak Rondabella szobájába, azzal, hogy ott mindig rengeteg a tortamorzsa. Csak azért maradtak hátra egy percre, hogy rendbetegyék, azaz kissé leköszörüljék kapa fogaikat az asztallábon.

*

Tepertő pár hét alatt alapfokon elsajátította a közös rágcsálónyelvet, így bátran elmehetett egyedül is felfedezni a várost. Szépen kigömbölyödött a sok olajos dión, mogyorón, mandulán, nőtt is egy kicsit. Cinót hajtotta a vére a messzi kalandok, és a lányok után, gyakran napokig nem tért haza. Ilyenkor Tepertő rengeteget segített a mammának, kitakarították az egész üreget. Közben megtalálták Cino naiv rajzát, ami őt ábrázolta Cintillával, amint egy esküvői torta tetején állnak mint menyasszony és vőlegény, kezükben jókora tortamorzsával. – A kis Rómeó! – kommentálta derűs fejcsóválással a mamma. Most már az övéké volt a legszebb porta az egész utcában, Tepertő pedig – nagyobb testmérete révén – jelentős segítség volt a dió és mandulafeltörés fáradságos munkájában.

A városban elég nagy feltűnést keltett kék színével, és nyelvi hiányosságaival, de Tepertő gyanította, hogy Cino pletykahálózata valami olyan mesét terjesztett el róla, hogy nem merték inzultálni, kizsebelni vagy átverni. Inkább egyfajta óvatos tisztelet övezte, mintha legalábbis egy saját kézzel elejtett egerészölyv feje lett volna trófeaként az ürege felett.

Cino rendszeresen több zsák elemózsiával tért vissza több napos távolléteiből, a mamma el is panaszolta Tepertőnek, hogy néha azt hiszi, a fia a maffiának dolgozik. Kicsit hosszasan kellett ezek után elmagyaráznia, mit is ért maffia alatt. Valahogy így hangzott:

– Tudod, ragazzo mio, mindig is a patkányok érvényesültek jobban. Az egerek okosabbak, de kicsik vagyunk, a többiek meg kicsik is, buták is, így örömmel dolgoznak a patkányoknak. Sokáig az egész erdőben sok kisebb város volt, sok különböző patkánybanda. Sok volt a civakodás, állandóan egymás magtárait fosztogatták. Aztán jött Don Cincio és maga köré szervezett szinte minden patkányt ebbe a városba. Csak azért nem láttad még őket, mert ők az előkelőbb negyedekben laknak. Egy nagyobb patkány kétszer akkora, mint te, capisce? Don Cincio állítólag akkora mint egy nutria, és már alig bír mozogni. Csak a gengsztereit küldi szét mindenfelé.

– Bár előnye is van ennek a helyzetnek. Ide jár az erdő összes rágcsálója mulatni, szerencsejátékot játszani, városi életet élni. A többi városnak caput, aki nem itt él azt „lemezeizik”, capisce? Mezeiegér, mezeipocok, meg efféle sértések. És béke van, nincsenek bandaháborúk, mint kisegérkoromban.

Mire befejezte, Tepertő nem lett sokkal okosabb, de úgy érezte, a mamma meglenne kevesebb dióval is, csak többet látná a fiát, és tudná, hogy mivel foglalatoskodik. El is döntötte, hogy megkérdezi Cinót az ügyről.

– Mamma mia! – sopánkodott ő egyből. – Én és a maffia! Úgy különbözünk mint árpa a rozstól. – Tepertőt ez szemmel láthatólag nem nyugtatta meg, így Cino bizalmasan közelebb hajolva folytatta. – Van egy agg, világlátott vándorpatkány, aki sokat élt a túlparti város pincéiben. Adott egy térképet nekem és Cimborónak, így rendszeresen átjárunk az ottani raktárakba. Néha a lányokat is visszük. Tudom, hogy nem veszélytelen, de csak az ottani rágcsálóbandákat kell elkerülni. Az egérfogóik annyira kezdetlegesek, hogy egy pocok is kiszúrná a legtöbbet. Na, látod? – veregette meg Tepertő vállát. - Semmi piszkos meló, csak éppen mi tudjuk honnan kell bevásárolni. Amíg a buta pockok itt gürcölnek a fák alatt némi mogyoróért, addig mi szépen megszedjük magunkat. De erről nem beszélhetsz senkinek, mert ha kifigyelik az átjárót, minden csóró rágcsáló megindul és nagy lesz a káosz.

Tepertő testvéri esküt tett Cinónak, még azt is megigérte, hogy a mammának sem szól arról, amit megtudott, csak igyekszik megnyugtatni őt. Kissé zsongott ugyan a feje már a sok információtól, amivel nem tudott mit kezdeni. A faji előítéletek, a maffia, Cino mesterkedései, a város zaja, az állandó izgatott, feszült hangulat – ami az összes rágcsálót jellemezte – mind összezavarták a gondolatait. Ráadásul hétről hétre nőtt, ami ugyan még nagyobb tiszteletet ébresztett a szomszédokban, viszont az üreg kezdett szűkössé válni a számára. De nem sokat törődött vele, végülis ez a város fogadta be, itt volt a családja, nem is tudott volna más életet elképzelni.

DON CINCIO ÉS BÚCSÚ A VÁROSTÓL

Tepertő lassan akkorára nőtt, hogy alig tudott megfordulni az üregben. Ráadásul Cino egyre több magot halmozott fel a szobájában, így amikor nagy ritkán otthon aludt, kénytelen volt bevackolni a konyhába, ami eddig csak Tepertő szálláshelye volt. Az étkezőasztal mellett ki kellett kaparni egy mélyedést, hogy egyszerre leülhessenek. Éppen a szokásos bő választékból – dió, kukorica, zsenge búza, rozs, árpa, mogyoró, mandula, napraforgómag – csemegéztek, amikor Cino elgondolkodva bejelentette.

– Azt hiszem nagyobb üregre lesz szükségünk. – A mamma keze egyből lendült, jól hókoncsapva Cinót.

– Mit képzelsz, hol élünk, Cincinattiban?! – pirított rá. – Még az se lenne elég a cserére, amivel kitömted a kis szobádat. És még azt sem árulod el szegény anyádnak, honnan ez a rengeteg mag – pityeregte el magát. Tepertő ösztönösen átölelte, hogy megnyugtassa.

– Mamma, Mamma! – szabadkozott Cino. – Ne itasd folyton az egereket! Mondtam, hogy becsületes vagyok. Cincogok és tervezek, ennyi. Capisce? – Elővett egy fogpiszkálót, és hanyagul a szájába dobta, hogy fogai közt játsszon vele. Tányérsapkáját, amit az utóbbi időben viselt, kissé a szemébe húzta. – Van ám még több is. Mármint a szobán kívül.

A mamma újra felzokogott. Tepertő jobban magához ölelte, míg Cino kissé hűvösebb maradt a kelleténél. Tepertő szerint csak magára erőltetett valamiféle sablont, amit másoktól látott, és ez kissé aggasztotta. Cino volt az első igazi barátja, de úgy érezte egyre csak távolodnak. Mintha az egerek gyorsabban érnének, és találkozásukkor Cino még a gyerekkor végét taposta volna, most meg már nagy kamasz lenne. Tepertő még mindig hajlamos volt magára, mint kisfiúra gondolni, bár, ha kis vadmalacként gondolt magára az sem volt nagy különbség. Néha úgy érezte, bizonyos dolgokat jobban megért mint az idősebbek, tapasztaltabbak; máskor teljesen elvesztette a fonalat, és úgy érezte magát, mint aznap, amikor kinyitották felette a díszdoboz tetejét a Gonosqua trónteremben. Most például nem értette, a mamma miért sír, Cino miért nem öleli meg, azt sem értette, hogy neki, mint egyfajta mostohagyereknek, most éppen mit kellene éreznie. Csak szeretettel vegyes szomorúságot érzett, ahogy a mamma hátát lapogatta.

– No, no! – bújt közelebb végre Cino is. – Be kell látnod, hogy Tepertinónak – a mamma egy ideje így hívta – nagyobb üreg kell. És elmehetünk egy szebb utcába. Vagy azt akarod szegénytől, hogy költözzön el, ha már nem fér be az ajtón? – Tepertő szíve nagyot dobbant. Mi van, ha a mamma ezt a megoldást választja? Talán már Cino számára is csak koloncot jelent, amióta beindult az üzlete.

– Basta!¹ Mihaszna! – rivallt rá az anyja. – Tepertino marad.

– Akkor hát költöznünk kell – mondta tárgyilagosan Cino.

– Én nem akarok a terhetekre lenni – szólt csendben Tepertő.

Erre aztán mindketten sebesen hadarni kezdtek egérnyelven, miközben kezük, lábuk is úgy járt mint a motolla. Szerencsére Tepertő már annyira értette a nyelvet, hogy nem okozott neki nehézséget a szinkronban történő cincogás. Végül is közös családi megegyezésre jutottak, és a beszélgetés végére a mamma már azt tervezgette, hogyan fogja berendezni a tágas nappalit. Olyan holmikat emlegetett, amik még nem is voltak a birtokában, de láthatóan gyorsan megbékélt a fia pénzének fényesebb oldalával.

Tepertő később sem értette meg soha a rágcsálók zaklatott, csapongó érzelmi életét, de most különösen beleszédült ebbe a hirtelen hangulatváltozásba. – Lehet, hogy világgá kéne mennem – gondolta. - Megkeresni a vadmalacokat, és velük élni. De hát hol vannak azok a vadmalacok? Vannak-e egyáltalán ebben az erdőben? Cino egyszer azt mondja, hogy növök mint a gomba, máskor meg azt, hogy kicsi vagyok én még a vadmalacokhoz. Ha azt kérem, magyarázza meg ezt, csak megpaskolja a hátam, és azt mondja, hogy egyszer majd megértem. Addig maradjak csak itt velük, itt biztonságban vagyok.

Így gondolkodott sokszor Tepertő a költözés után is. Pedig most akkora üreget kapott egymaga, hogy még bukfencezhetett is benne. Az utcát néhány patkány is lakta, így ez egy szélesebb alagút volt, Tepertőnek nem tűnt fel, mekkorát nőtt. A nagyobb patkányok is egy súlycsoporttal kisebbek voltak nála, és olyan misztikus tisztelettel övezték, mint a régi utcában a pockok és hörcsögök. Cino olyan hetykén járt kelt Cimboróval, hogy mindenki összesúgott mögötte. Cintilla is belészeretett végül, amikor Cino vett neki egypár drága holmit. Tepertő, köszönte szépen, nem kívánt meg semmit az egérvárosban megszerezhető kicit-kacatokból, megelégedett a szobájával, az ételével és a mamma szeretetével. Cinónak jól ment az üzlet, mert itt is elkezdtek halmozódni a zsákok az egyik nagyobb helyiségben, de a mamma már megszokta az újdonsült gazdagságot. Minden úgy tűnt, mintha előre így lett volna számukra kijelölve az út, mintha a fokozatos gazdagodás csak olyan egyszerű folyamat lenne, mint Tepertő növekedése. Egy szép napon aztán minden megváltozott.

*

Egyik délután, amikor a mamma épp szunyókált, Cino megfogta Tepertő pracliját és sürgette, hogy menjen vele. Vicces látványt nyújtott, ahogy a cingár egérke próbálta vonszolni nagyranőtt kistestvérét.

– Hová megyünk? – kérdezte vonakodva Tepertő, aki nem volt hozzászokva, hogy Cino bárhová is magával viszi. Az utóbbi időben kezdte is gyanítani, hogy mostohatestvére főleg azt szereti benne, hogy őrzi az otthon felhalmozott vagyont, és leköti a mamma figyelmét.

– Kaszinózni – válaszolt felvillanyozva Cino. – Játszani, capisce?

– Az jó – vidult fel Tepertő. – Nem sokat játszottunk mostanában.

– Ez nem olyan játék lesz, majd meglátod. Nagyon tuti helyre viszlek kistesó.

– Hát jó – hagyta rá Tepertő, bár nem szerette, ahogy Cino mostanában beszélt vele. Az utcán már várta őket Cimboro és a felcicomázott Cintilla, meg egy másik egérlány. Cincogva, nevetgélve elindultak egy olyan utcán, amerre Tepertő még soha nem járt. A mamma azt mondta, arra ne menjen, és neki ennyi elég is volt. Most viszont ezt nem merte megemlíteni, nehogy a „nagyok” kinevessék. Hamarosan egyre tágasabb alagutakra fordultak rá, amik oldalában már nem kis lakóüregek, hanem nagy termek voltak, amikben különféle szerencsejátékokat játszhattak a rágcsálók. Itt nem csak kis égők voltak az utcán, hanem neonreklámok hirdették a különféle nyerési lehetőségeket. Tepertőnek feltűnt, hogy csak elvétve lehetett látni egy-két hörcsögöt vagy leminget, pockot meg egyáltalán nem. A széles járatokban dohányleveleket rágó patkányok korzóztak. Sokuk épp olyan tányérsapkát viselt, mint Cino és Cimboro, és ők is fogpiszkálót forgattak a szájukban. Szúrós szemmel néztek rájuk, de Tepertő jelenléte miatt senki nem szólt egy rossz szót sem. Ő ekkor már nagyobb volt a legkövérebb patkánynál is, egyesek azt pusmogták, hogy nagyobb mint Don Cincio.

Betértek egy hatalmas üregbe, ahol oltári nagy zsivaj volt. Tepertő rendszerint nem szerette a lármát, viszont már olyan régóta ült otthon, hogy most kedve szottyant egy kis társasági élethez. Az üreg méretei is komfortérzettel töltötték el, bár arra gondolt, hogy akkor lenne ideális, ha csak negyedannyi patkány van belül. Mindenesetre az ő segítségével könnyen utat törtek maguknak a tömegben, hogy egy olyan asztalhoz ülhessenek, ahonnan rá lehetett látni a játéktérre. Cino sajtot és császármorzsát rendelt, ami nagyon ízlett Tepertőnek. Egyre jobb kedvre derült, már a játék is érdekelni kezdte.

– Most indul a futam – kommentálta izgatottan Cimboro. – Erre már nem fogadhatunk, de majd a következőre. Arra van is egy tuti tippem.

A futam csótányok futtatása volt. Tepertő látott már csótányt Villa de Gonosquában eleget, de nem is gondolt rá, hogy ilyen mulatságot lehet velük csapni. A pálya alakja S-betűt formázott, ami hét, zsírpapírral elválasztott mezőre volt osztva, hogy a csótányok ne másszanak át egymás sávjába. A teteje üveggel volt lefedve, nehogy kiugorjanak, ugyanakkor így felülről is jól lehetett látni a verseny alakulását. Tepertőék asztala az S-pálya felső görbülete fölött volt, így végig élvezhették a befutó kanyar eseményeit. A tömeg egy pillanatra elcsendesedett, hallani lehetett a csótányok kaparászását a skatulyákban, amik a pálya elején voltak. Tepertő lelkesen fedezett fel magában egy új érzést; a feszült várakozás izgalmát. Egyszerre két patkányhölgy felrántotta a skatulyákat a pályától elválasztó kartonlapot, miközben két másik egy neoncsövet gördített a pálya felett, hogy a csótányok előrefelé meneküljenek az erős fény elől. A zsivaj egyből kirobbant, és Tepertő is azon kapta magát, hogy együtt ujjong a tömeggel. Megfigyelte, hogy amikor az egyik bogár váratlanul felbucskázott, és a hátán fekve maradt a pályán, akkor egyesek örömujjongásban törtek ki, míg mások méltatlankodva hördülnek fel, és azt kiabálják – Bunda! - Tepertő nem értette ugyan az összefüggést egy ízeltlábú és a szőrme között, de megjegyezte a szót.

A következő futamig arról beszélgettek, hogy Cino kész neki elárulni többet az üzletmenetről, ugyanis be szeretné vonni őt is.

– Gondold meg Tepertino! – kacsintott rá. – Téged is a testvéremnek tekintelek, Cimborót is. Kis családi vállalkozás lennénk. Ha kicsit tovább nősz, nem is kell senkitől tartanunk, külön városnegyedet építünk az átjáró mellé, és csak mi hozhatjuk a cuccot odaátról.

Tepertő csak félig figyelt a szavakra, ugyanis elindították az újabb menetet, amire most fogadást is kötöttek. Először kétszeres testhosszal vezetett is a csótány, amelyikre a pénzüket tették, de fél pályánál egy alulról kipattanó rugó felkente az üveglap tetejére. – BUNDA! – üvöltött Tepertő, ahogy a torkán kifért. Élvezte, hogy ordítozhat, hogy elengedheti magát. Egy arra járó pincérnek Cinóék is próbáltak panaszt tenni az eset miatt, mire az fensőbbséges arckifejezéssel megkérte őket, hogy fordítsák meg a fogadójegyüket. – „A pálya esetleges egyenetlenségeiért, és a versenyzők egészségi állapotáért nem vállalunk felelősséget.” – olvasta hangosan Cino.

Nemsokára a két egérlány kilibbent a mellékhelyiség irányába, Cimboro pedig azt mondta, kiugrik a pulthoz. Miután eltelt pár menet, és senki nem tért vissza, Cino elkezdett izegni-mozogni, de Tepertő csak a játékra figyelt. Cino kinézett a lányok után, majd nagyon sápatag arccal tért vissza, ami már Tepertőt is kiszakította a drukkolás öröméből.

– Gyere Tepertino! Le kell lépnünk.

– A többiek? – nézett körül Tepertő.

– Már elmentek. Más dolguk van, csak nem akartak téged zavarni a játékban.

– Még egy menetet! – kérlelte Tepertő.

– Sajnos azonnal indulnunk kell. Fontos, capisce?

– Jól van, jól van. Mehetünk.

Épp kiléptek az utcára Cinóval, amikor négy kövér patkány az alagút falához szorította őket. Leheletük arról árulkodott, hogy dohánylevelet rágnak és erjesztett búzacsíralevet is fogyasztanak. Az egyik arcán olyanforma seb éktelenkedett, mintha fiatalabb korában egyszer becsípte volna egy egérfogó. Tepertő és Cino is nagyon megijedtek.

– Don Cincio látni akar titeket – mondta az egyik rekedt hangon. – Nyomás előttünk. És Cino – rángatta meg a reszkető egér fülét –, ha út közben meglógnál egy szűkebb utcán, csak tudd, hogy nálunk van Cintilla is. – Azzal az orra alá dugta a nyakéket, amit Cino nem rég vásárolt a barátnőjének.

Komoran ballagtak a négy gengszter előtt, Cino kissé hüppögött is. Tepertő nem értette, tőle mit akarhat a „keresztapa”, hiszen ő csak a házat takarította, a magokat törte fel a mammának. Úgy látta viszont, hogy Cinónak jelentős adag vaj van a fején, különben nem szipogna itt, és nem tördelné a pracliját. Még mindig szerette őt, de valahogy ebben a pillanatban úgy érezte, Cino hibája, hogy ő is itt van; és főleg, hogy a mamma most otthon aggódik mindkettőjükért. Biztos a kis pletyka miatt van az egész, amit Cino róla terjesztett, vagy talán túl hangosan kiabált az előbb? Az mégsem lehet akkora bűn. Mindentől függetlenül eldöntötte, hogy meg fogja védeni testvérét, ha lesz rá módja.

Nem mentek messzire. Don Cincio rezidenciája annak az alagútnak a legvégén volt, amelyből a legnagyobb játéktermek nyíltak. Az ajtóban négy további rosszarcú patkány állt, mindegyik vadul csámcsogott a dohánylevélen. Szótlanul kitárták előttük az ajtószárnyakat, és belépve azonnal szembetalálták magukat a patkányok leghatalmasabbikával.

Ami azt illeti, igaz volt a szóbeszéd. Tepertő valóban termetesebb volt Don Cinciónál, aki nem bizonyult nagyobbnak bármelyik testőrénél, csak iszonyúan hájas volt. Egy nagy párnán terpeszkedett el, hangja hörgő volt, mint akinek folyamatosan hurutja van.

– Cini, cini, kisegér; minden lyukba belefér. – Ez volt az első mondata, ahogy meglátta Cinót. – Legalábbis azt hiszi, nemde?

– Don Cincio! – esett térdre Cino. – Nem akartalak megsérteni. Nem akartalak kihagyni az üzletből…

– Hazudik a kisegér, így a füle csupa vér – hörgött a don. Az egyik gengszter éles karmával megcibálta Cino fülét, mire kiserkent a vére. Tepertő pulzusa ugrásszerűen megemelkedett, és megremegett dühében, de fülén-farkán patkányok lógtak, úgy érezte nem tud szabadulni. – Na halljuk az igazságot!

– Don Cincio! Elmondom az igazat, csak a családomat kíméld meg – szipogott Cino. – Cintillát beleértve, hiszen holnap eljegyeztem volna…

– A keresztapával mindig lehet értelmesen beszélni. Ha elmondasz mindent, szavamat adom, hogy a farkincájuk végét sem érintjük.

– Eleinte csak kalandból jártunk át a túloldalra egy alagúton, ami a folyó alatt vezet. Azután viszont rájöttünk, hogy az ottaniak milyen könnyen élnek. A magtárak csurig, a csapdák rosszak. Kezdetben csak jóllaktunk ott, és hoztunk magunkal is egy kicsit, míg el nem kaptak az ottani keresztapa patkányai. Megegyeztünk, hogy elenged, sőt vihetünk annyi magot, amennyit csak akarunk, de volt egy feltétele.

– Csúnya, csúnya kisegér; adott szava mennyit ér?

– Megígértük – sírta Cino –, hogy elvisszük neki Tepertinót.

Tepertő körül megfordult a szoba. Az, aki alig egy órája még testvérének nevezte, akivel régen annyit nevettek a kis odúban, akivel együtt aludtak a konyhában, az már szinte a kezdetekkor elárulta őt? Hát ennyire kegyetlen lenne a világ? Talán tényleg szörnyetegek az egerek, csak a szó képletes értelmében? Cino ezalatt folytatta.

– Azért kellett neki, mert ott égen-földön őt keresik. Valahogy megegyezett az emberek királyával, hogy visszaszerzi neki, ha az összes patkány számára kijelölnek egy külön magtárat, ahová elhívhatja az összes távoli rokonát, és nemzedékeken keresztül fürödhetnek a gazdagságban.

– Ejnye-bejnye kisegér; a történet véget ér. – A don Gurgulázva felnevetett. – Fantáziából csillagos ötös, de sajnos én mást hallottam. Megbízható informátortól. Megint a szemembe hazudtál, így az előbbi egyezségünk is semmis. – Tepertő most már sokkal inkább Cinóra volt dühös, semmint Don Cincióra. Nem elég, hogy őt elárulta, hogy végig hazudott mindenkinek, de most az újabb hazugságával a mammát is veszélybe sodorta. Hogy nevelhetett fel ilyen hálátlan gyereket az a kedves egérasszonyság? – Én úgy tudom – folytatta a don, miközben hullámzó testét lassan ülő helyzetbe tornázta – hogy egy pillanatig sem volt áru a furcsa „kisöcséd”, mint inkább eszköz a kezedben. Megegyeztetek Don Cimpióval, aki mellesleg másod-unokatestvérem, és régi haragosom, hogy addig hízlalod itt ezt a szerzetet, amíg akkora nem lesz, hogy a segítségével szembeszállhatsz velem. Közben előkészíted az átjárót az ő patkányainak, hogy adott jelre megrohanhassanak minket. Cserébe te lettél volna a consiglieri¹. Nem, nem az együgyű Tepertinódat árultad el, hanem engem, a keresztapádat.

Tepertő megint elvesztette a fonalat. Cinónak Don Cinció a keresztapja, akinek Don Cimpió a rokona, mégis egymás ellen fordulnak; miközben a mammát ő vigasztalja otthon, aki fiának is tekinti. Most már biztos, hogy soha nem fogja megérteni a rágcsálók családi ügyeit.

Cino azért mégsem árulta el őt, ami nagy megkönnyebbülés, viszont fel akarta használni saját céljaira, ami nem szép dolog. Az egész ügy annyira kuszának tűnt, hogy legszivesebben újra játékká merevedett volna, hogy csak külső szemlélőként vegyen részt mindebben; akit szerencsés esetben még a falnak is fordítanak, hogy ne is lásson semmit.

Aztán eszébe jutott a mamma, aki talán már felébredt a délutáni szunyókálásból, és talán már a pletyka is eljutott hozzá, hol van a két fiacskája. Hogy patakzanak most szegénynek a könnyei. De az is eszébe jutott amit Don Cincio csak épp az imént mondott: az egyezsége Cinóval semmis, így a mamma is, ő is veszélyben vannak. Hirtelen hőhullámot érzett, és megremegett. Fújtatva, villámgyorsan körbepördült, mire a rácsimpaszkodó patkányok minden irányba szétrepültek róla. A don legnagyobb megbotránkozására felkapta Cinót, és kiviharzott a kartonpapír ajtón, elsodorva a kinn álló őrszemeket, majd egy lendülettel úgy zakatolt végig a játéktermek utcáján, hogy mindenki, aki tehette, a plafonra ugrott előle. Az alagút végén elejtette Cinót. Egyrészt, hogy gyorsabban haladhasson, másrészt, mert még mindig neheztelt rá annyira, hogy úgy gondolja – Oldd meg magad! Rám ne számíts többé!

Szerencsére a mamma még nem tudott semmiről. Érdekes módon akkor sem tört ki könnyzáporban, amikor Tepertő dióhéjban elhadarta mi történt épp az imént. A mamma teljesen megőrizte a hidegvérét.

– Santa Mausina! – vetett keresztet egy sóhajjal. – A rossz vér. Ha ismerted volna az apját, ragazzo mio… – emelte tekintetét a plafonra. – Most egyel törődj csak! Juss ki innen minnél gyorsabban! Tudod merre menj.

– De…Mamma!

– Mi megleszünk Tepertino, ne aggódj! No! Pronto, pronto¹! Légy most is engedelmes a mammának! Amúgy is lassan az összes járatot kinövöd, te nagy melák.

Tepertő látta, hogy komolyan beszél. Kicsit ő is úgy érezte most, hogy bármennyire is próbálta elringatni magát abban a tévhitben, hogy itt van a családja, itt a helye; sosem fogja megérteni igazán az egereket. Tovább kell állnia. Még egyszer megölelték egymást, majd Tepertő elcsörtetett a kijárat felé.

– És ne keveredj még egyszer rossz társaságba! – hallotta még a mammát utána kiáltani.

EGYEDÜL

Tepertő, ahogy kiért a napfényes szabadba, zokogni kezdett. Úgy érezte megint, hogy vége a világnak, hogy bár került volna vissza vakon Rondabella karmai közé, és akkor már hosszú hetekkel ezelőtt megszűnt volna minden szenvedése. Úgy érezte, a mamma szerető közelsége nélkül nem lesz képes megállni a helyét a fenti világban, az erdőben. Még Cino derűs magabiztossága is hiányzott, bármennyire is haragudott rá. Egyik pillanatban őt okolta mindenért, aztán megbocsátott neki, és csak a sorsot hibáztatta.

Egy kiadós sírás mindenesetre használt neki; mintha megtisztította volna. Most már az is eszébe jutott, hogy sokszor érezte a bezártságot, és nem szerette. Nem szerette, hogy óvatosan kell közlekednie a szűk járatokban, és néha terhes volt neki az a lelki bezártságérzés is, ami a mammához kötötte. Most kicsit úgy gondolt rá, hogy a mamma azért pátyongatta őt, hogy kevésbé érezze idegennek magát; ő pedig azért hitette el magával, hogy az egérasszonyságnak szüksége van rá, mert tartozni akart valahová. Erre a gondolatra persze megint majdnem eltörött a mécses, de összeszedte magát, és úgy döntött, hogy egy kis céltalan csörtetés a bozótban majd kiveri a fejéből a negatív gondolatokat.

Kiért egy tisztásra, leheveredett, és átadta magát az augusztusi nap utolsó sugarainak. A növényeken látta most igazán, hogy ő mekkorát nőtt, és ez egy kis lelket öntött belé. Érezte, hogy már nem ugyanaz a megszeppent kismalac, aki a verebektől kérdezi, hol tudná lehajtani a fejét. Ahogy a nap lebukott a fák koronája mögött, egykedvűen valami takarónak való alkalmatosság után nézett. Végül összetépkedett pár puha ágacskát, és esetlen fészekfélét rakott egy korhadt fatörzscsonk odvában. Nem mintha már nem félt volna semmilyen ismeretlen odútól, de erről látható volt, hogy nem lakja senki.

Oda is tért vissza az elkövetkező hetekben, miután jobbat nem talált magának. Az élelemszerzéssel kissé meggyűlt a baja, nem volt hozzászokva, hogy ezt maga intézze. Jobb híján megevett mindenféle bogyót, gombát, amíg az egyiktől rosszul nem lett. Hogy-hogy nem, a semmiből előbukkant Sillyna, a darázstündér, épp amikor már sokadszorra fordult fel a gyomra.

– Csúnya balesetnek néz ki – fintorodott el kissé a dáma.

– Csak egy kis rosszullét, semmi több. – Tepertő neheztelt rá, amiért vissza akarta bűvölni játékká, nem volt kedve segítséget kérni tőle.

– Tehát jobb így? Ízlelni a való életet?

– Nem mintha bármi közöd is lenne hozzá, de a válaszom igen.

– Azért egy kis segítség elkelne, ha nem tévedek.

– Talán plüssmalaccá változtatsz, hogy ne legyen hányingerem?

– Ó, ne legyél már ilyen lehetetlen! – Gyorsan közbeszúrt egy varázsigét, mire Tepertő gyomrában megszűnt az émelygés. – Tudok én sok mindent. Például, hogy nem messze innen, egy kis patkánylyuk előtt jókora halom finomság van kitéve. A régi cimborád, Cino küldi.

– Akkor tőlem megehetik a mókusok – vágta rá durcásan Tepertő. Nem elég, gondolta, hogy Cino akar neki könyöradományt juttatni, még ez a kellemetlen szipirtyó hozza a hírét.

– Ahogy jónak látod – vonta meg a vállát Sillyna. – Azért én megbűvöltem a kupacot, így senki nem nyúlhat hozzá rajtad kívül. Akár ott is rohadhat, nem igaz? A magányos kocsányos tölgy alatt van, ha mégis érdekel. Jobbulást! – vetette még oda, mielőtt elzúgott.

*

Tepertő persze meggondolta magát, és elfogyasztotta a sok diót, mogyorót, mandulát. Nem esett jól neki, nem érezte az ízét, de rá kellett jönnie, hogy az erdő nem önkiszolgáló élelmiszerüzlet, ő pedig érezte, hogy most is növésben van, csak éppen kissé lassult a folyamat. Később is sokszor talált hasonló kupacokat, és a tündérek is felváltva látogatták. Megtudta, hogy Gonosqua az ő eltűnése ürügyén formálisan hadat üzent Jegenyének, de azóta sem mer támadni, mert fél a híres Sárkány Rend Lovagjaitól. (Egyébként Vidorc is az ő soraikba lépett azóta.) Így csak Lelkecske nyert nagyot az ügyön, ugyanis biztos, hogy többet nem kell elviselnie Rondabella társaságát. Aztán arról is hallott, hogy Don Cincio még aznap szívinfarktust kapott, amikor ő elhagyta a földalatti várost, így Cino, és egész családja megmenekült a büntetéstől. Sőt! Azóta megjavult, feleségül vette Cintillát, és együtt élnek a mammával a nagy üregben, aki hamarosan nagymama lesz. Cino és Cimboro megmutatták az átjárót, amit egyelőre az új keresztapa parancsára lezártak, hogy ne érkezzen meglepetésszerű invázió a túlpartról.

Végül Donna volt az, aki október közepén elvezette Tepertőt egy domboldalhoz, aminek az alja tájékán mutatott egy elhagyott, de jó állapotban lévő borzüreget, hogy rendezkedjen be ott. Az üreg szája mellett két oldalt egy-egy terebélyes diófa állt, ami külön jól jöhetett az ínséges időkben. A bejárat felett egy lapos kő feküdt, amit sűrűn benőtt a moha, kellemes zöld színt adva a tetőnek. Ráadásul a kora délutáni nap épp oda sütött, így el lehetett heveredni rajta, egy órányi kellemes szundira. Maga az üreg majdhogynem a Csigabiga patakra nézett, így az ivóvíz is közel volt. Tepertő nem is értette, hogyan lehetséges, hogy valaki elhagyjon egy ilyen pompás vackot. Ha történetesen Sillyna lett volna, aki odavezeti, arra gyanakodott volna, hogy a rosszmájú tündér egy átokkal tüntette el a korábbi lakót, csak mert ezt találta a legkézenfekvőbb megoldásnak.

– Segíthetek kitakarítani? – kérdezte az üreg előtt döngicsélve Donna.

– Azt megköszönném – felelte meggondolatlanul Tepertő, mert egy pillanatra úgy gondolta, hogy a tündér majd nekiveselkedik egy kis cirokseprűvel. Persze mielőtt visszavonhatta volna a szavát, anélkül, hogy sértésnek tűnjön, Donna már elmormolt egy varázsigét, mire az odú szájából olyan erővel süvített elő a porvihar, hogy Tepertő percekre újraélhette vaksága élményét, annyi piszok ment a szemébe. Donnát egyenesen a patakig repítette a huzat és csurom víz lett.

– Mindenesetre tisztábbnak látszik – kukkantott be később Tepertő, hogy vigasztalja az ügyetlen tündért. – Csak mintha a szalmaágyam is kirepült volna…

– Ne haragudj! – esedezett Donna. – Nem is varázsolgatok többet, úgy hallom hívnak a többiek. Szia! – azzal csinát egy hátraszaltót és eldongott.

Tepertő pedig nekilátott berendezkedni a most már teljesen pormentes odúba. Mivel ilyet sem csinált még soha, olyan kellemes izgalmat érzett mint a csótányfutamok előtt. Csak éppen először nem tudta eldönteni, mivel kezdje. Forgolódott körbe-körbe az odúban, mire kiszúrt a sarokban egy jókora pókhálót, ami ezüstösen felvillant. Nem értette, hogy az üregben tomboló orkán hogyan nem tépte le a falról a hálót, de most legalább, gondolta, megvan a kezdő lépés. Fogott egy kis gallyseprűt és elkezdte piszkálni a hálót. Ám ahelyett, hogy az megadta volna magát, egyre inkább ráfonódott a gallyakra, majd Tepertő mancsára is. Ezt nem sokkal egy furcsa érzés követte, mintha bukfencezett volna egyet, vagy még inkább; mintha az üreg bukfencezett volna körülötte.

Kicsit megijedt, kissé elszédült, de így is egyből látta, hogy egy másik kamrában van. Először attól félt, hogy valami ördögi pók ejtette csapdába a hálójával. A háló ott is volt mögötte, ezüstös fényt árasztva. Ám a kamrácska nagyon barátságos volt. Hogy, hogy nem, mintha még ablaka is lett volna, sokkal világosabb volt benn, mint az üregben. Az egyik sarokban kis kemence volt, a másikban úgy nézett ki, mintha nagy mohapárnák lettek volna egymásra halmozva. Voltak még edénykék, bögrék, kanalak, szerszámok szépen a falra akasztva, vagy ahhoz támasztva. A helyiség közepén alacsony asztalka állt. Tepertő arra gondolt, biztosan egy erdei manó vagy kobold rejtekére akadt. Azon sem lepődött volna meg, ha egy nagy kincses ládára bukkan. Valóban, egy harmadik sarokban, a polc alatt, volt is egy ládikó, de Tepertő nem merte kinyitni. Próbálta felidézni, hallott-e valamit a koboldokról, manókról. Nem nagyon jutott eszébe semmi, de abban biztos volt, hogy senki nem szereti a váratlan vendégeket, és jobb, ha nem piszkál semmit, nehogy tolvajnak nézzék. Inkább leül szépen, és majd elmagyarázza, milyen véletlen folytán pottyant be ide.

– Nocsak! – hallotta a háta mögül, mire megpördült, hogy szembetalálja magát egy termetes keresztespókkal, amint a háló közepén trónol. – Egy manómalac. – Tepertő szóhoz sem jutott. – Vagy malacmanó? Kobold nem lehet, mert azok mindig zöldek. – Közelebb araszolt nyolc szőrös lábán, mire Tepertő hátrább húzódott.

– Én csak véletlenül estem be ide – mentegetőzött.

– Tudom. Csak a hálómat akartad levakarni a falról.

– Bocsánat. Azt hittem…

– Ne mentegetőzz! Mindenki ezt csinálja. Már aki észreveszi – mondta sejtelmesen a pók. Tepertőnek úgy tűnt, mintha megpróbálná felmérni őt. Nem fenyegetően, inkább kíváncsian. Ezzel az érzéssel már megbarátkozott, hiszen még senkin nem látta azt az arckifejezést elsőre, hogy: nicsak már megint egy kék vadmalac, csak úgy hemzsegnek errefelé mostanában.

– Nem szokták észrevenni.

– A hálódat? De hát ezüstösen csillog.

– Nem mindenki lát egyformán – mondta ködösen a pók.

– Nem? – Tepertő nem tudta hirtelen mit kérdezzen.

– Nem bizony. Mint, ahogy nem mindenki hall egyformán.

Tepertő kezdte kapizsgálni. Ott volt például Lelkecske sípja, aminek ő nem hallotta a hangját, a három tündér mégis azonnal ott termett. Így hát, most már büszkén elmondhatja magáról, hogy olyat lát, amit mások nem. Úgy gondolta, ez csak jó lehet. Azért jobb lesz megkérdezni, gondolta.

– És ez mit jelent?

– Hát, ez egyelőre rejtélyes előttem is – vakarta a fejét a pók. – Még hagyján, hogy látod a hálót, de át is jutottál rajta. Biztosan manófélének kell lenned.

– Eddig azt hittem… – vadmalac vagyok, hangzott volna Tepertő válasza, de nem fejezte be a mondatot. Hiszen először például kisfiúnak hitte magát, miért ne lenne lehetséges, hogy hónapokig abban a tévhitben élt, hogy vadmalac, holott most fény derül rá, hogy igazából ő egy manó.

– Nem lehetsz semmiben biztos. Még én is tévedhetek, pedig több száz éve fonom ezt a hálót. – Hogy nyomatékot adjon szavainak, négy mellső lábával egy gombolyagot pörgetett meg, ami ezüstösen ragyogott.

– Tehát – törte a fejét Tepertő – ugyanúgy lehetek vadmalac, mint manó?

– Pontosan. Gyors a felfogásod – dicsérte meg a pók. – Nem az számít mi vagy, hanem, hogy milyennek látod, milyennek fogadod el magad. – A háló észrevehetően megremegett, a pók egy pillanatra lehunyt szemmel hintázott rajta, mintha így derítené fel a rezgés forrását. – Most mennem kell. Jobb, ha nem beszélsz rólam – azzal belesüppedt a háló közelébe, és eltűnt, mielőtt Tepertő kinyithatta volna a száját.

– Ha azt vesszük – gondolta Tepertő a pók bölcsességein merengve –, én eléggé vadmalacnak láttam magam eddig. – Aztán eszébe jutottak emlékfoszlányok arról, mások milyennek látták. „Büdös disznó!”, sivított Rondabella; „Újabb tudathasadásos az erdőben”, csiripelték a verebek; „Talán tengerimalac”, csipogott egy másik veréb; „Határozottan mindenevő vagy”, jelenti ki Cino, hogy meggyőzze a mammát, nem ártó szellemmel van dolguk.

– Végtére is, most mindegy, ki milyennek lát, vagy én milyennek látom magam, hiszen itt vagyok egyedül – állapította meg inkább tárgyilagosan, mint keserűen.

Kicsit merengett még a háló előtt, de a pók nem tért vissza. Félénken körbejárt, vizsgálódott. Még mindig nem volt benne biztos, nem toppan-e be egy kobold a legrosszabb pillanatban, így csak épp meg-megérintette a holmikat, a ládikának pedig még a közelébe sem merészkedett. Benézett a kemencébe, hátha látja valami nyomát annak, mikor járhattak itt utoljára. Hamu nem volt benn egy foszlány sem, sőt, még koromillatot sem érzett. Takarosan fel volt polcolva egy rakás fa, mintha évek óta arra várt volna, hogy valaki alágyújtson. Alul kis szalmacsomó, rajta vékony rőzse, azon vékonyabb gallyak, míg a legtetején vaskos hasábok. Tepertő ezen felbátorodott annyira, hogy kipróbálja a mohapárnákat. Varázslatosan puhának, és langyosnak bizonyultak. Mintha csak azt mondták volna; gyere, szundíts egyet közöttünk. Tepertő hirtelen meg is ijedt ettől az erős hívogató erőtől, és inkább gyorsan felpattant, mielőtt beadta volna a derekát a kísértésnek. Kis idő múlva eszébe jutott, hogy odakint lenne bőven elég tennivalója. Nem okozott neki túl sok fejtörést a kijárat keresése, mivel a gondolattal egy időben a pókháló hívogatóan megcsillant. Tepertő kissé még neki is rugaszkodott, és két mellső lábával előre belevetette magát a hálóba, amivel sikeresen kibukfencezett az elhagyott borzüregbe.

*

A következő napokban eldöntötte, hogy figyelni fogja a hálót. Hátha meglesheti a ki-be surranó manót vagy koboldot, de annak is örült volna, ha csak a pók jelenik meg újra. Szeretett volna még kérdezni tőle pár dolgot, de főként azt, vajon lakik-e valaki odabenn? Amikor pár percre beugrott, megvizsgált mindent, de mindig ugyanaz a kép fogadta. Még azzal is próbálkozott, hogy a párnákat átrendezte, hátha azokon vesz majd észre valamit. De a párnák érintetlenek maradtak.

A tündérkék nem bukkantak fel, így könnyű volt megfogadnia a pók tanácsát, hogy ne említse senkinek. Ehelyett elfoglalta magát a környék felderítésével, és az odú berendezésével. Sok száraz füvet, elhullatott pelyhes madártollat gyűjtött, és begöngyölte egy nagy lenvászonba, amit az odúban talált még az első napon. – A vászon éppen mosás után száradt egy faágon, amikor Donna nagytakarítást végzett, így nem sodorta el az orkán. – A mammától megtanult korábban zsákot varrni, így kölcsönvett tűt, cérnát a „belső szobából” – ahogyan magában nevezni kezdte – és a nagyméretű anyagból három takaros dunnát és két párnát varrt.

A környék épp olyan alkalmas volt egy Tepertő-féle szerzet számára, mint az üreg. Tele volt dió-, vadgesztenye-, vadalma- és vadkörtefával, amikről potyogtak az ősszel érő gyümölcsök. A bokrokon csipke, bodza, szeder és szamóca nőtt. Tepertő csak azokat a gombákat vette számításba ezek után, amelyekre emlékezett korábbról, hogy nem ártalmasak. Megpróbált ismerkedni is a szomszédságban lakó állatokkal, de ez nem ment mindig simán. Valahogy érezte is, hogy a legtöbb erdőlakó, ha észrevesz egy kék színű kismalacot, inkább diszkréten továbbáll, minthogy beszélgetésbe elegyedjen vele.

Egyszer például szembetalálkozott egy őzgidával, aki egy pillanatig mereven bámult rá, mielőtt a mamája odaszökellt volna és gyorsan elgardírozta onnan, egyfajta megütközéssel az arcán. Tepertő még azt is hallani vélte, hogy – ’Allatlan, milyen időket élünk! Meg ne ’alljam lólad, ’ogy fested a szőlöd! Nem csoda, ’ogy elkelgették ott’onlól. – Tepertő már felfigyelt rá, hogy egyes állatok mintha akcentussal beszélnének, de azért még értett mindent. Tehát úgy hiszik, hogy szándékosan festette magát kékre, és emiatt kicsapták a szülei. Inkább mulatott ezen, mint bosszankodott. Inkább magányosan él, mint ilyen képmutató barátokkal. Megmondta a mamma, hogy ne keveredjen rossz társaságba.

Összebarátkozott viszont egy ősöreg dolmányos varjúval, aki november közepén jelent meg az egyik diófán, a portája előtt. Olyan öreg volt, hogy a dolmánya már nem szürkén csillogott, hanem hófehéren ragyogott. Ha kisebb lett volna, még szarkának nézik. Tepertőnek az is eszébe jutott, hogy talán már rosszul látja a színeket, ezért nem tesz rá soha megjegyzést. A tündérek sem mutatkoztak azóta, mióta megmutatták neki ezt a helyet; sem a pók, sem a feltételezett kobold nem adott életjelet; így örült, hogy néha van kihez szólnia.

– Hogy hívnak, fiam? – kérdezte rögtön az érkezésekor a varjú.

– Tepertőnek.

– Engem hívhatsz Kárgó Bácsinak. Ugye nem bánod, hogy ide telepszem télire? Ez jó, szélvédett hely, és ismerem ezt a diófát suhanc kora óta.

– Mármint a te suhanc korod óta?

– Ej, de felvágták a nyelvedet – nézett le kissé reszkető nyakkal a varjú. – Attól, hogy vén vagyok, még nem beszélek össze-vissza. Épp százötven éves voltam, amikor először ide jöttem. Ez a fa akkor még csak olyan három-, négyévesforma volt. – Tepertő elámult. Felnézett a fára, ami teljes erejében pompázott, még így levelei nélkül is. Hány éves lehet ez a varjúbácsi akkor?

– Szóval nem bánod, he? – tért vissza a tárgyra Kárgó Bácsi. – A korábbi lakó se bánta. Néha kissé korán köszörülöm a torkom, ami olyan károgásnak hangzik, de ez minden.

– Korábbi lakó? Egy manó? Egy kobold? – Tepertő úgy érezte, most mindenre fény derülhet. A varjú kissé kezdte elveszteni a türelmét, hogy másodszor sem kap illő választ a kérdésére. Tepertőnek határozottan az volt a benyomása, hogy belesuttog valamit a diófa egyik göcsörtjébe, mire a fa ágai kissé megsurrantak.

– Dehogy kobold, rosszcsont kölyök! Egy hozzám hasonlóan agg borz. De látom elment. Érzem, én is elmegyek jövőre, vagy azután, így nem kell soká elviselned. Tehát? Emlékszel még a kérdésre?

– Nem bánom, dehogy bánom – sietett biztosítani róla Tepertő – csak még azt mond meg, hogy ment el a borz. Elvarázsolta egy pici tündér? Tudod, olyan darázsforma? – Le akarta leplezni a savanyúképű Sillynát.

– Gyerekek! – csóválta a fejét Kárgó Bácsi. – Csupa mese van az agyuk helyén. Elment és kész. Majd egyszer felfogod. Nem volt semmilyen tündérnek, koboldnak, vagy akár sárkánynak köze az ügyhöz. – Ezzel elvitorlázott széles szárnyain. Tepertő bánta már, hogy kissé udvariatlan volt az öreggel. Nem akarta elüldözni a fecsegésével.

*

Kárgó Bácsi persze maradt, csak kissé szótlanabb volt, mint az első napon. Legtöbbször a fa felsőbb ágain gubbasztott, csak ritkán szállt alább, hogy meséljen pár régi kalandot Tepertőnek. A diófa, amin berendezkedett, valahogy mozgékonyabbnak tűnt, mint a másik. Tepertő persze nem mert több butának hangzó kérdést szegezni a vén varjúnak, de sejtette, hogy az öreg valamilyen módon beszélget a fával. Ha rövid életében meglepő dolgokat keresett, ez már a dobogós helyezést sem foglalhatta volna el; így nem is izgatta a kérdés igazán.

Beköszöntött a tél, és hamarosan vastag jég fedte a Csigabiga patakot. Mellesleg azért hívták így, mert az erdő legtetején, egy tengerszemből eredt, és olyan spirálisan kanyargott lefelé, körbefutva az egész erdőt, mint egy csigavonal. Maga az erdő is egy hatalmas, lapos csigaházra emlékeztetett madártávlatból, mint Tepertő megtudta Kárgó Bácsitól.

Tepertőnek az az ötlete támadt, hogy lesiklik a jégen egy darabon, hogy jobban szemügyre vegye a Hömpölygőhöz közelebbi erdőrészt is. Úgy számolta, sötétedésig mindenképpen hazaér, és vonzotta a kaland. A patak ugyan tele volt a jégből kiálló kövekkel, de Tepertő egy kis szakaszon begyakorolta, hogyan lehet elkerülni ezeket. Fogta az egyik párnáját, hassal ráfeküdt – Kárgó Bácsi fejcsóválva károgott –, és elrugaszkodott. Először lassan siklott, majd egyre gyorsult. Néha letette hátsó lába körmeit, hogy kissé fékezzen, vagy irányt módosítson. Hamarosan igazi malacmódra visítozott az örömtől. A jég szikrákat szórt, ahogy a körme érintette, egyfajta vad, mindent elsöprő szabadságérzés kerítette hatalmába. Elmosódva látta, hogy egy csoport őz előtt száguld el, és szinte hallotta, ahogy megjegyzik – ’i’etetlen! Esz a Tepeltő mile nem képes!

Aztán hirtelen eltűnt a jégpáncél Tepertő hasa alól, és szíve kihagyott vagy két ütemet. Ilyen messzire még nem járt az odújától, így nem tudta, hogy a Csigabiga tele van vízesésekkel. Épp egy jó hatméteres zuhatag tetején kezdte a repülőútját, és valahogy nem sok kedve volt elgyönyörködni az alatta elkanyarodó patak látványában. Rémült szemekkel látta, hogy a patak bal partján álló fűzfák felé közelít. Azt sem volt ideje eldönteni, hogy inkább behunyt szemmel várja az elkerülhetetlent, vagy megpróbáljon manőverezni. Csodával határos módon átszakította egy szomorúfűz kornyadozó koronáját, majd a vastag hóréteget több méteren keresztül felszántva sértetlenül lefékezett. Csak a párna rongyolódott el teljesen.

– Hú! – törölte meg a homlokát, miközben remegő lábakkal és üres aggyal feltápászkodott. – Húúú! Ez aztán… – Rájött, hogy képtelen szavakba önteni az iménti érzést, de most határozottan boldogság áradt szét egész testében.

Ebben az állapotban pillantotta meg Svaszkát, a hiúzt. Normális körülmények között nagyon megijedt volna a hiúz puszta méretétől, villogó zöld szemétől és veszélyesen hegyes fogaitól, most viszont más dimenzióban látott. Valahogy azonnal érzékelt két dolgot. Egyrészt nincs közvetlen veszélyben, másrészt a hiúznak fájdalmai vannak.

Azért nagyon óvatosan közelített, ahogy fokozatosan visszatért belé a józan ítélőképesség. Rögtön látta, hogy a hiúz mancsa körül vérfoltos a hó, és, hogy küszködik valamivel, de nem bír szabadulni. Svaszka először ügyet sem vetett rá, de ahogy közelebb jött fújt egy nagyot, majd teljes fogazatát kivillantotta.

– Pffff! – fújt újra. – Kótrogy inét kismálác!

– Nem tudnék segíteni? – Tepertő nagyon megsajnálta, meg se hallotta az elutasítást. Még soha nem látott nagyobb sérülést, mint Cino fülének megcibálása, de itt komoly mennyiségű vérveszteségről volt szó.

– Mínek ákarnal nékem ségit’ni ? Ki vágy te nékem?

– Kiszabadíthatlak, és beköthetem a sebed a párnahuzatommal – mutatta fel a rongyokat. – De csak, ha megigéred, hogy nem bántasz.

– Há-há-há! – nevetett Svaszka, de hamar eltorzult az ábrázata a fájdalomtól. Aztán látszott rajta, hogy beletörődik, nincs más választása. – Rendben ván, mégengedem, hoty hozám érjél. És bécsület szávamra nem bántálak. Ámuty sem észem málácot.

Tepertő bízott benne. Látta a hideg, zöld szemekben, hogy a hiúz igazat beszél. Ahogy óvatosan közeledett, Svaszka még el is fordította a fejét, és Tepertő ténykedéséig végig a távolba meredt, meg sem pisszent. Tepertőnek volt ideje, hogy ezt háromféleképpen is értelmezze magában, amíg ellátta a vérző tappancsot. Elsőnek arra gondolt, hogy ezzel biztosítja őt róla, hogy nem fog támadni. Másodikként arra, hogy méltóságán felülinek tartja, hogy egy vadmalac segítségét kell elfogadnia. Harmadikként – és ez kissé aggasztotta – arra, hogy így óvja meg magát a kísértéstől, hogy a procedúra végével a torkának ne essen. Kissé hirtelen távolabb is ugrott, ahogy meghúzta az utolsó csomót a kötésen. Svaszka azonban megkönnyebbült, nyugodt arccal fordult vissza hozzá.

– Hol tánultal meg íj’ űgyesen szétszérelni ety csápda?

– Egerek között nevelkedtem – Svaszka hitetlenül mosolygott. – Te szoktál egérre vadászni?

– Égérre? Kícsi ász nékem. Pátkányra, árra igen. Mádárkák hángja túl édes, Svászká széreti mádárdal, ném bántja mádárak. Svászká csák pátkanyra megy.

Tepertő megkönnyebbült, de aztán azon vette észre magát, hogy együtt haladnak a hiúzzal a patak irányába. Ez egy pillanatra megint gyanúval töltötte el.

– Te is erre? – nem merte úgy kérdezni, hogy miért követi, nehogy megsértse a büszke Svaszkát.

– Én érre – bólintott. – Mégengedem hálábol, hoty vélem gyére. Méllettem biztonsagba vaty.

– Én a patak mentén megyek haza – mutatott rá Tepertő. – Ott biztonságos, de azért köszönöm persze a felajánlásodat.

– Én is páták menten métyek – vidult fel Svaszka arca. – Ván árra ety régi bárátom. Ety őreg borz. Ety nátyon jó űrekben lákik, két diófa kőzöt. Májd ő ségit ámig félépülök. – Tepertő nagyot nyelt. – Ném kell nékem naty ségitseg, csák kis píhenés. Mégeszek én sokmindet, ném csák pátkány, ném kell néki helyembe vádasznia. Náppal álszok, éjjel meg sétalok, hoty érősödjek. – Svaszka egyre beszédesebb lett. Lemállott róla minden fennsőbbrendűségi érzés. – Volt már ílyen három éve, ámikor méghárapot ety víperá. Úty rászoktátott á bógyokra, hoty ety évig pátkanyra se túdtam nézni. Májnem végetáriánus léttem.

– Micsoda megkönnyebbülés! – szaladt ki Tepertő száján. Majd gyorsan az orra elé kapta a kezét. Svaszka nem értette, de nem volt gonosz villanás a szemében, így Tepertő mindent egy lapra tett fel. Jobb még most elmondani, hátha van a hiúznak más régi cimborája is a környéken, és szétválnak útjaik. – Öööö, izé, hogy mondjam. Az a borz elment, ha érted mire gondolok? – Meglepetésére Svaszka mintha értette volna. Kissé párás lett a szeme, mire gyorsan elfordult megint, úgy mondta egy bokornak.

– Élment hát. – sóhajtott. – Nátyon jó bárat volt. – Kis szünetet tartott. – Ki lákik most ott?

– Izé, hát én – kénytelen volt bevallani Tepertő.

– Nátyon jó! – költözött vissza Svaszkába az életkedv. – Már útyis bárátok vátyunk. Ákkor nálad húzom még mágam. Ném závarok, méglátod. Kárgo ott ván még? Ő ném ment még el?

– Nem – mondta kissé megrökönyödve Tepertő. Rájött, hogy nem csak az egerek furcsák, de a hiúzok is. Ez itt például máris a barátjának nevezi. És úgy összességében; a felnőttek mind furcsák. Például ezzel az elment, nem ment el témával, ami egyre rejtélyesebb. Hová megy mindenki? Kárgó Bácsi is sokat emlegeti, hogy egy-két év és elmegy, de nem mondja hová. Talán annyi haszna lesz Svaszka befogadásának, hogy ő elárulja majd a nagy titkot. Egyébként egyre jobban oldódott köztük a hangulat, és Tepertő belátta, hogy a hiúz nagyon tiszta szívű, őszinte fickó, bár kissé néha nehéz követni a beszédét az akcentus miatt.

Kárgó Bácsi most először szállt le teljesen a földre, hogy üdvözölje Svaszkát és megvizsgálja sérülését. – A túlparti prémvadászok már megint idepofátlankodtak – csóválta a fejét. – De teszek róla, hogy Jegenye király megtudja, és kikergesse őket. – Tepertő megmutatta az üreget a hiúznak, aki addigra eléggé elfáradt, és leheveredett a takarókra. Tepertő megkínálta egy kis dióval, mogyoróval, amit Svaszka meglehetősen egykedvű arccal fogyasztott el, majd egy kis dorombolás után elaludt.

Tepertő sokáig nézte, gondolkodott rajta, vajon oda merjen-e bújni újsüttetű barátja mellé? Vagy inkább kucorodjon a hideg földre? Így decemberben nem tűnt mindez nagy mulatságnak. Nagyon kicsinek érezte most magát. Érdekes, gondolta, az egerek között milyen nagy legény volt, mennyire tartott tőle mindenki. Úgy is jött fel a felszínre, hogy napokig nagy, felnőtt malacnak érezte magát, erre itt mindenki nagyobb, mindenki olyan dolgokról beszél, amit nem bír felfogni. Legalább a pók lenne most itt a bölcsességével.

Erről jutott eszébe, hogy elég sokat várt már a kobold felbukkanására ahhoz, hogy most, mintegy végszükség esetén, birtokba vegye a belső szobát. Izgatottan bújt át a pókhálón, és újfent megállapította, hogy odabenn minden tökéletesen érintetlen. Egyfajta megkönnyebbült sóhajjal dőlt rá a mohapárnákra, amik annak ellenére, hogy nem volt befűtve, kellemes meleget sugároztak. Mintha gyengéden susmákoltak is volna a fülébe, kellemes borsózás futott végig a hátán, és pár percen belül már az igazak álmát aludta.