Mese: 13-14-15. fejezet

A TENGER FENEKÉN

Az írástudó minden bizonnyal zokon vette volna a kapitáy indítványát, de mielőtt ennek hangot adott volna, Krokodilcsipesz örömittasan felkiáltott:

– Ki tömte ki ezt a rusnya madarat?! A hajószakácsnak kellett lennie, mert nem vatta van benne. Most látom, hogy felrepedt a bőre, miközben kiráncigáltam a fenékközből. Tele van cukrozott mandulával, csokoládéval meg dióval …

– Azonnal ideadni! – förmedt rá a kapitány. – Itt én osztok.

– Ácsi! – állt harciasan a kitömött madár elé Krokodilcsipesz, és Tepertő is ösztönösen melléállt, nagyot fújtatva. – Ha megpróbálod elvenni, inkább bedobom a vízbe és utánaugrok. Hód vagyok, simán elúszok vele a partig.

– Sárga Lárva! Kerítsük be a kis ebadta ebihalat. Rezzenjek meg, ha ez fogja itt osztani az ukázt!

A kövér kínai nem moccant, csak nyugodt tekintetét szegezte a kapitányra.

– Először is; akinek nincs hajója, nem kapitány többé, úgyhogy ne parancsolgass! Másodszor; van nekem rendes nevem: Csang Csüng, úgyhogy ne szólíts Sárga Lárvának!

A kapitány erre egy válogatott kalózszitok-áradatot zúdított az írástudóra, aki félig lehunyt szemhéjjal, rezzenéstelen arccal várta ki, hogy kifogyjon belőle a szusz. Rőtszakállú Frigyes azonban rájött, hogy tehetetlen, lévén az írástudó legalább másfél mázsa, míg ő maga – bármilyen rettegett kalózkapitány volt egykor – csupán egy görbelábú, rozzant csontú emberke. Ráadásul mindenki ellene volt ebben a vitában, ugyanis Puci, Tepertő, Gidó és a kincset érő Kopasszót szorosan ölelő Krokodilcsipesz közben behúzódott Csang Csüng háta mögé.

Egyedül a kis hordó maradt a kapitány oldalán. Előbb leroskadt rá, majd kisvártatva felpattant, amint eszébe jutott, hogy a legnagyobb kincs, a rum, elérhető közelségben van. Egyből hanyatt is vágta magát a kis csap alatt, megnyitotta, és mohón kortyolni kezdett. Alig mozdult azonban kettőt hatalmas ádámcsutkája, mikor elfordult a csaptól és úgy permetezte ki szájából a folyadékot, hogy egy ámbráscetnek is becsületére vált volna.

– Víz! – többet nem is tudott mondani a sokktól. Ha hajó nélkül nem kapitány, az még hagyján, de rum nélkül már nem is kalóz többé. Most már tényleg egyszerű hajótörött, semmi más.

Szerencsére Puci egyből odaszökkent a hordó csapjához, és elzárta, mielőtt sok elfolyt volna az értékes folyadékból. Csang Csüng, Rőtszakállú Frigyes állapotát látva, elérkezettnek látta az időt arra, hogy lefektesse a hajótörés alapszabályait.

– A víz a legnagyobb érték, az élelem mellékes. Azért azt tanácsolom, ne egyen senki sokat a cukrozott mandulából, mert attól jobban megszomjazik. Inkább majd én osztom az adagokat, ha mindenki beleegyezik.

– Ácsi! – kapta fel a fejét Krokodilcsipesz. – Ez a kínai nekem nagyon falánknak tűnik, biztosan magának osztaná a legjobb falatokat. Inkább adagolok én. Én nem is eszem, úgyhogy igazságos leszek.

– Jó, osszon Krokodilcsipesz – egyezett bele Csang Csüng. – Én úgysem eszem. Nagyok a belső tartalékaim. – Azzal megmarkolta hasán a vastag úszógumikat. – Nekem, úgy látszik, az a karmám, hogy itt legyetek veletek, és megvédjelek titeket a rőtszakállútól.

– Megvéd minket a karmával? – kérdezte Pucit Krokodilcsipesz.

– Szerintem másra gondol, hiszen nincs is karma – súgta a cicókus.

– Ez már megint valami olyan felnőtt téma lehet, mint az, hogy elköltözésnek hívják a halált – tette hozzá Tepertő.

– Nekem ez kínai – csóválta a fejét Vekker is. – Nekem inkább kéne egy kamra mint egy karma. Egy kamra teli szárított léggyel és szúnyoggal…

– Hahaha! – nevetett szórakozottan Rőtszakállú. – Há’ ezek itten mégis beszélnek. Kopasszó, kiscsibém! Ha ezt megérted volna… Beszélnek, de milyen buták! Na idesüssetek Frici bácsira! – fordult a kis társaság felé. Már nem látszott sem ijesztőnek, sem gonosznak, inkább kissé őrültnek. – Minden kalóznak megvan a karmája, vagyis a sorsa. Az a sorsunk, hogy raboljunk, fosztogassunk, rumot vedeljünk és effélék. Ez olyan, minthogy a farkasnak a sorsa, hogy megegye a bárányt, azé meg az, hogy megegye őt a farkas. Tudtok követni?

– Úgy-ahogy – válaszolt Tepertő, aki feszülten figyelt. Ki hitte volna, hogy még egy hírhedt haramiától is lehet valami újat tanulni, még akkor is, ha a Barbárkodó a középső neve.

– Minden tettünkért kötnek egy csomót az Örök Vitorlahágcsókon. Ha a karmánknak megfelelő tettet hajtunk végre, akkor sok lesz a csomó, és jól tudunk majd rajta mászni. Mint pók a hálón, mint majom az indákon. Csüngcsing azt hiszi, hogy azzal, hogy titeket babusgat, majd olyan lesz a kötélzete, mint egy nagy, kényelmes függőágy, ahol egész nap hanyatt fekhet és filozofálhat a világ dolgain. Innen látszik, hogy nem is valódi kalóz, csak azért vettem fedélzetre, mert rajta kívül senki nem tudott olvasni.

Közben az exkapitány felegyenesedett, és valahogy most sokkal méltóságteljesebbnek látszott. Még a lábai sem voltak olyan görbék, és vele született egyensúlyérzékével úgy megvetette a lábát a billegő tutajon, mintha az óceán csak holmi feszített víztükrű medence lenne.

– Én – fordította arcát büszkén a végtelen horizont felé –, Rőtszakállú Alias Barbárkodó Frigyes, hatodik generációs folyami és tengeri kalóz, tizenkettedik generációs bűnöző betyár; én most szégyent vallottam. Méltóságom utolsó morzsájával feltarisznyázva felajánlom rozzant testemet egy utolsó csomóért az Örök Vitorlahágcsón. Legyen ott poharamban mindig rum, tálamon pecsenye, függőágyamon villogó szemű asszonyteremtés. Szánjon meg a végtelenül kegyes tenger, hogy ne fuldokoljak. Hívom a cápákat! – kiáltotta utoljára, majd belevetette magát az óceán habjaiba, és meglepően fürge karcsapásokkal úszva, egykettőre eltávolodott a tutajtól.

Amikor pár másodperc múlva a távolban három nagy háromszög alakú hátuszony tűnt fel, mindannyian eltakarták a szemüket Krokodilcsipesz kivételével. Ő nem törődött holmi érzelmekkel, szenvtelenül tudósított.

– Hát, ennek hamar teljesült a kívánsága. Szerencsétlen ördög. Előbb még azt is kellett volna kérnie, hogy sűrűbbre szerkesszék a csomókat azon a hágcsón, mert ha ilyen állapotban kerül oda, akkor végtagonként fog áthullani rajta, mint homok a szitán…

– Krokodilcsipesz! – rivallt rá Puci, miközben még mindig eltakarta a szemeit, így nem tudta fültövön vágni.

– Ez volt a karmája? – fordult Csang Csünghöz Tepertő, mert roppantul érdekelte a kérdés.

– Talán igen – válaszolt az írástudó. – De ez nem ilyen egyértelmű. Talán félt a valódi karmájától. Önző, durva és becsvágyó ember volt, de a lényeg, hogy nagyon babonás is egyben. És a hiedelmei miatt tele volt félelemmel.

– Ő félelemmel? – ámuldozott Tepertő. – A rettenthetetlen kalózvezér, aki szembeúszik a cápákkal?

– Attól mindennél jobban félt, hogy a babonája beigazolódik, és szégyenben, egyszerű hajótöröttként kerül a túlvilágra, ahol az ősei kigúnyolják. Vagy nem lesz rendes kötélhágcsója, csak amolyan foghíjas, foszladozó kenderkóc. Most még jócskán volt a vérében a korábban elfogyasztott rumból, így még kalózként halhatott meg.

– Aki meghal az elmegy – révedezett Tepertő. – Azért mondják így, mert a túlvilágra megy?

– Igen.

– Hát, nekem semmi kedvem valami hálón tekeregni, mint holmi pók – fintorgott Krokodilcsipesz. – vagy ez a vitorlahágcsó dizájn csak a rumivó kalózokra vonatkozik? Megérdemelnék a büdös fattyak…

– És milyen a túlvilág? – kérdezte Puci, figyelmen kívül hagyva a hód csacsogását. – Vannak ott fák, virágok és pillangók?

– Ott is megkereshetjük egymást? – érdekelte Tepertőt, miközben Pucira gondolt. – Vagy vissza lehet jönni esetleg? Mondjuk lehet, hogy van egy pókháló, amin ki-be közlekedhetünk?

– Nem tudom a válaszokat – vallotta be Csang Csüng. – Egyben vagyok csak biztos: mindannyian többek vagyunk, mint a testünk…

– Nálad az nagy szó – kotyogott közbe Krokodilcsipesz.

– Amikor „elmegyünk” – folytatta rendületlen nyugalommal a kínai –, itt hagyjuk a testünket, mint költözéskor a felesleges holmikat.

– Én ezt könnyen elfogadom – szólt újra Krokodilcsipesz. – Például ez a kajmánfarok határozottan nem én vagyok. Ezt már azelőtt el fogom hagyni, mielőtt elköltözök. Ahogy kapok egy szép hódfarkat, egyből fel is gyújtom…

– Én meg igazából madár vagyok – mélázott Puci. – Legalábbis lélekben. Csak senki nem hiszi el nekem. Talán ez a sorsom…

– Én azért ezt az órát magammal vinném, bárhová is megyek – vallotta be Vekker. – Lehet, hogy nem is lennék enélkül Vekker többé, hanem csak Brekker.

– Vagy Pancser – vihogott Krokodilcsipesz, mire Puci oldalba bökte.

Mielőtt mindenkinek jobban meglódult volna a fantáziája, Csang Csüng megkérte őket, hogy hagyják őt egy kicsit pihenni, inkább szép csendben elmélkedjenek az efféle karmikus dolgokról. A kövér kínai valóban nagyon megtört ábrázatot mutatott, így a többiek pusmogva folytatták a találgatásokat a túlvilágról, hogy nyugodtan alhasson egy picit.

*

Sokáig sustorogtak, vitatkoztak, fantáziáltak és ugratták egymást. Észre sem vették, hogy közben beesteledett. Krokodilcsipesz kapott észbe, hogy neki gyorsan le kell rendeznie az élelmiszerosztást, mert nemsokára elkezdenek visszafelé forogni a kerekei, és reggelig meg se moccan. Fontoskodva kibányászott a keslyűből pár marék diót, csokoládét, mandulát és elkezdett kis kupacokat csinálni. Pár szem dió Gidónak, egy kis kupac Pucinak, egy kicsi Tepertőnek és egy egész pici Vekkernek. Aztán hozzátett még pár szemet, mert Puci szépen megkérte rá, hogy ne legyen ilyen fukar a békával.

Vacsora után abban állapodtak meg, hogy Csang Csüngöt hagyják aludni, ha már így elszenderedett, maguk közül pedig őrt állítanak, és kétóránként váltják egymást. Sorsot húztak, és Puci kezdte az őrködést, majd Gidó, Vekker és Tepertő volt a sorrend. Krokodilcsipesz már meg is merevedett, és kifejezéstelen szemekkel bámult maga elé. Vekker talált egy piros ceruzát Csang Csüng zsebében, amivel szép csókos ajkakat rajzolt a magatehetetlen hód szájára. Tepertő jót nevetett, de Puci csak csóválta a fejét, és magában megfogadta, hogy őrködése alatt majd lemossa a csúfságot.

Reggel kissé szelesebb volt a tenger, Tepertő így nem őrködött sokáig egyedül, mert a hód és a kövér kínai kivételével mindenki felébredt a tutaj imbolygására. Pucin megint kezdett úrrá lenni a félelem, de egyelőre megelégedett azzal, hogy hozzábújt egy kicsit a csipás szemű Tepertőhöz.

Tepertő nem sokat aludt éjjel, annyira foglalkoztatták az új ismeretek ébresztette gondolatai. Az, hogy a teste csak mellékes toldalék, amit egyszer levet, mint egy megkopott kabátot, nem ijesztette meg igazán. Nem szerette annyira ezt a furcsa vadmalactestet, hogy könnyeket ejtsen utána. Hiszen Makkeinsteintől tudta, hogy sokáig tulajdonképpen egy fiolába zárva „élt”, amíg a tudós nem gyúrta meg neki ezt a megjelenési formát. A pók sem tudta eldönteni, manómalaccal, malacmanóval, vagy egyéb furcsa szerzettel van-e dolga. Az a kérdés, hogy egyszer valódi vadkanná cseperedik-e, nemcsak neki, hanem a bölcs Sillynának is gondot okozott. Mindenesetre kis szerencsével eljutnak Tündér Nénéhez, és egyszer s mindenkorra rövidre zárják a találgatásokat.

És, ha nem? Ha itt halnak meg az óceán közepén? Mindenesetre, ha mind meghalnak, akkor is csak elmennek. Átköltöznek a túlvilágra, nagy ügy…Költözött ő már eleget eddig is. De vajon együtt mennek oda Pucival? Vagy máshová megy egy cicókus és máshová egy magafajta szerzet? Az a lényeg; hogy ne vesszék el egymást. Ezen sokáig agyalt, ez a gondolat szorongással töltötte el. Az alattuk morajló végtelen víztömeg most sem keltett benne egy csepp rémületet sem, főleg így, hogy Pucit szorosan magához ölelte. Csak arra gondolt, hogy ha lehet, ő bizony el nem ereszti szeretett cicókusát, sem itt, sem a túlvilágon.

Nem is gondolt másra, míg Krokodilcsipesz magához nem tért, egyből egy tengerész-szitkozódással kezdve a napot. Vekker jót nevetett rajta, ugyanis őrködése alatt visszarajzolta a Puci által eltüntetett csókos szájat, és Krokodilcsipesz átkozódása így különös mellékzöngét kapott. Olyan volt mint egy vén tengeri medve, aki takarítónőnek akarja álcázni magát.

– Azt a csábos, polipcsápos hétmindenségit! – pásztázta az eget a hód. – Kaján kajmán legyek, ha ebből nem kerekedik hamarosan egy pokoli tájfun. Szerintem fel kéne kelteni a dagadékot, hátha tud erre is valami bölcset mondani.

A rémület általános lett, mikor megböködték a tutaj szélén alvó írástudót, és ő ahelyett, hogy felnyitotta volna a szemét, a tutaj billenésével együtt úgy begurult a hullámok közé mint egy másfél hektós rumoshordó. Csobbant egyet és örökre eltűnt a szemük elől. Puci felsikoltott, mire Tepertő még szorosabban magához ölelte. Vekker csak pislogott, de Krokodilcsipesz nem maradt tétlen. A derekára hurkolt egy kötelet, és Csang Csüng után vetette magát.

Közben érezhetően feltámadt a szél és vadul dobálta a tutajt. Tepertő visszanyerte a lélekjelenlétét és mindenkit odahurkolt a tutaj közepére erősített hordóhoz. Kopasszóra már nem maradt ideje, egy hullám megdobta a tutajt és a kitömött keselyűt is elnyelték a habok. Tepertő most már biztosra vette, hogy nem jutnak el soha Citypolisba. Ha túlélik a vihart, valószínűleg éhenhalnak.

Az orkán úgy csapott le rájuk, mintha a felhőket eddig csak egy háló tartotta volna a fejük felett, és az most nagy robajjal szétszakadt volna. Még érezték a lezúduló esőcseppek szúrását a bőrükön, a dühödt szelet, ahogy kitépi a könnyeket a szemük sarkából, és a vad emelkedést-süllyedést a gyomrukban; majd az egész tutaj fejreállt és minden hirtelen elcsendesült.

Az iménti égzengést, szélsüvöltést tompa zúgás váltotta fel. A dobhártyájukon érezték saját szívük heves ritmusát, ahogy a kötelekkel küszködtek. Mindannyian más irányba néztek, nem is látták egymást, és annyira rájukhurkolódott a kötél, hogy nem tudták még a helyzetüket sem változtatni. Furcsa, zöldes fény villogott mindenhol, aminek a forrása valahol a mélységben lehetett. Egyszerre volt kisérteties és nyugalmat sugárzó.

Tepertő hirtelen lecsillapodott, szinte hipnotikus állapotba került. Itt a vég, gondolta. Olyan volt most már minden, mintha páholyból nézné. Nem törődött a kötelekkel, hanem lenézett a villódzó zöld fény felé. Látta, ahogy Krokodilcsipesz a süllyedő Kopasszó után úszik, és úgy érezte jobb is így. Lehet, hogy ha most nem a kitömött madárral foglalatoskodna, akkor felúszhatna és kiszabadíthatná őket az összegabajodott kötelek közül, de akkor sem valószínű, hogy túlélnék a tájfunt.

Arra lett figyelmes, hogy a zúgás mellé valami furcsa énekhang kapcsolódik. Búgó, szirénázó hangok váltakoztak, és a zöld fény is egyre erősebb lett.

– Angyalok jönnek értünk – gondolta hirtelen Tepertő. – Átkisérnek a túlvilágra.

Ám a zöld fény erősödésével észrevette, kik is közelednek feléjük. Ezzel egyidőben a hangok is értelmes énekké álltak össze:

Bajba jutott jó lelkek,

Tutaj alá rekedtek.

Királynőnk elrendelte,

Világunk fogadjon be.

Ne féljetek, jövünk már,

Sebesen repít az ár.

Kezünkben fény, levegő,

Megsegít a jó sellő.

Mire elénekelték, már körülöttük is cikáztak a hableányok. Egyik kezükben zöld fénnyel világító pálca, másikban levegővel teli gömb. Először a buborékokat tapasztották mindannyiuk fejére, mire prüszkölve, köhögve kapkodtak az éltető oxigén után. Tepertő örömmel hallotta a háta mögül Puci gyors zihálását. Hát mégsem ér véget itt a történet, van még helyük a világban.

A sellők közben kibogozták a köteleket, és a pálcákból zöld fényt sugároztak rájuk, amit ők kellemes, meleg, nyugtató érzésként éltek meg. Pucit és Tepertőt leginkább a bársonyos mohapárnára emlékeztette a fény hatása. A lágy ringás, a tájfun tompa moraja, a langyos, oltalmazó fény, amely pajzsként megtapadt egész testük körül egyszerre elfeledtették velük az elmúlt időszak borzalmait.

Nem győztek betelni a gyönyörű hableányok látványával, ahogy azok kecsesen lubickoltak körülöttük. Nem felnőttek, hanem sellőkislányok voltak, épp akkorák mint egy hat-hétévesforma emberkislány. Hullámos, selyemfényű hajuk hosszabb volt mint egész testük a fejük búbjától a villás farkukig. Néha kettejük hajzuhataga keresztezte egymás útját, de nem gubancolódtak össze, hanem úgy átsiklottak egymáson, mintha csak fényből lennének. A légies képhez a szirénázó, búgó, éneklő hangjuk nagyszerű aláfestés volt.

– Mintha repülnének – gondolta Puci. – Lehet, nem is madár vagyok, hanem hableány…

Hirtelen Krokodilcsipesz zúgott be közéjük, mire a kislányok szétrebbentek, de nem tűntek el, csak helyet adtak a hódnak. Ő most láthatóan mondani akart valamit, de csak furcsa búgás jött ki a száján. Persze buborékok nélkül, hiszen nem volt tüdeje, ahonnan levegő jöhetett volna. Erre az egyik hableány neki is buborékot nyomott a fejére, amitől nyomban hallható lett a mondókája.

– Köszike, Ebi-Bébi! De nekem nem kell levegő a pörgéshez. Annyira bírom szusszal, hogy szusz nélkül is bírom…

– Nem is azért – nevetett a kis sellő. – De csak így értesz minket, és most a barátaid is, ugyanis ezek a buborékok sellőnyelvre fordítják a beszédet.

– Akkor megtartom – örvendezett Krokodilcsipesz. – És ilyen csini farkincát nem kaphatnék mellé? Igaz, hogy hódfarkat akartam, de nem is tudtam, hogy ilyen modellek is léteznek a valóságban…

A hableányok csak kuncogtak, de Puci szigorúan összevonta a szemöldökét, értésére adva Krokodilcsipesznek, hogy kissé fogja vissza magát. A cicókus már annyira azonosult a sellők finomságával, és légiességével, hogy nem akart tudomást venni róla, hogy egy ilyen faragatlan fahód flörtölhet velük.

– Köszönjük, hogy megmentettetek – mondta végül a lassan magához térő Tepertő. – Nem tudjátok, mi lett a kövér kínaival?

– Ó! Hiszen ő már akkor halott volt, amikor beesett a vízbe – biggyesztették le az ajkukat a hableányok. – Lesüllyedt egy árokba a fenékre a madárral együtt.

– Ó! – mondták Tepertőék is zavarukban.

– Ez volt az ő karmája – fontoskodott Vekker.

– Lassan már az agyamra megy ez a karma-barma abrakadabra – fogta a fejét Krokodilcsipesz. – Mi lenne, ha inkább úsznánk pár hosszt a környéken? – kacsintott a sellőkre. – Nagyon tudok ám hasítani ezzel a kajmánfarokkal…

Puci reflexből fültövön akarta csapni, de csak azt érte el, hogy a lendülettől előrebukfencezett a tengelye körül. Durcás arccal nyugtázta, hogy nem olyan könnyű légiesen mozogni a vízben, mint ahogy elképzelte. Ennek ellenére nem vetette el egyből magában a sellő-identitás gondolatát.

– Gyertek utánunk – intettek a hableányok. – Leviszünk titeket a városba.

Lassan úsztak, hogy az ügyetlenebbek – Puci, Gidó és Tepertő – is lépést tudjanak velük tartani. Vekker csak sima mellúszásban követte a sellőlányokat, de Krokodilcsipesz nagyon elemében érzte magát; tarkóra kulcsolt kézzel, a hátán fekve tempózott, dugóhúzó figurákkal parádézott, közben be nem állt a szája.

– Ha megtudnák, hogy egy hódbőrbe bújtatott bálnavadász… – morgott Tepertő.

– Nehogy árulkodj! – intette Puci. – Különben is! Miért vagy mostanában mindig ilyen morci?

– Nem tudom. Azt hittem, ez a mi utazásunk lesz. Erre itt van ez a két jómadár, és szinte sosem lehetünk kettesben.

– Igen, ez nekem is hiányzott – fogta meg a kezét Puci, mire Tepertő rögtön jobb kedvre derült. – Jó, hogy most kicsit lemaradtunk.

– Nem halványodtak el jobban a csíkjaim?

– Egyáltalán nem – biztosította Puci. – Lehet, hogy már nem is nősz tovább.

– Te viszont talán nem fogsz félni ezek után a víztől.

– Már tényleg sokkal jobb. Csak tudnék úgy cikázni, mint a hableányok…

– Nézd Krokodilcsipesz farkát, és utánozd! – tanácsolta Tepertő. – A te farkad is nagy és széles, biztosan menni fog.

– Tényleg! – ujjongott Puci. – De jó! Már megy is.

– Ezt figyeld! – intett fejével hátra Tepertő.

Kunkori farka úgy kavarta a vizet, mint egy propeller. Puci nagyon bűbájosnak találta. Hirtelen olyan szeretetet érzett iránta, hogy átölelte, és így úsztak tovább az oldalukra billenve. Puci lassú, kígyózó mozdulatokkal kormányzott, míg Tepertő felgyorsította a pörgést, hogy gyorsabban haladjanak. Közben rájött, hogy kajla füleit is be tudja vetni, mint kis uszonyokat. Nevetgélve élvezték, ahogy a víz áramlása körbesimogatta őket az orruk hegyétől a farkuk végéig. Azt kívánták, bárcsak minél messzebb lenne a város, és sokáig folytathatnák még a meghitt mulatságot.

*

Sajnos viszonylag hamar megérkeztek a városhatárnak nevezett korallzátonyra, de ott némileg kárpótolta őket a virágoskerthez hasonló látvány. A tengeri csillagok vörösen, a lebegő medúzák kékesen vagy ibolyaszínben, a moszattelepek sárgászölden és vörösesbarnán pompáztak. Út közben egy-két nagyobb kagyló nyitotta száját köszönésre, megcsillantva nyelvén az igazgyöngyöt. Kisebb halacskák is fel-felbukkantak, majd elsuhantak egy pillanat alatt, vagy éppen tintahalak, polipok villogtak előttük földöntúni színkompozíciókat öltve magukra.

– Ez még csak a külváros – hallották az egyik kis kalauz nevetését elölről. – Amolyan parkszerűség bújócskázáshoz.

– Vagy romantikus sétákhoz… – kacsintott rá Krokodilcsipesz.

– Most figyelem! Bukóúszás! – szólt hátra az egyik hableány.

Egy korallszirt mögött éles szögben lejtett az óceán talaja, és ahogy Tepertőék átúsztak az ormon, egyből egy hatalmas, színpompás fényekben villódzó, medence alakú völgy felett találták magukat. A medence karéjának számos más pontjáról is ki-be úszkáltak a sellők, és egyéb tengerlakók. Puci érzékei túltöltődtek. A búgó, szirénázó, sípoló, kacagásszerű hangok valami különös zenévé olvadtak össze fülében; az impulzív, színes fények, és az ezek keltette csillogás a különféle buborékokon, kagyló-, vagy csigaházakon egyetlen homályos képpé olvadtak össze szemében. Illatként furcsamód virágillatot érzett, amibe semmilyen sós tengerillat, vagy pláne halszag nem keveredett. Elengedte Tepertőt és egyedül úszott tovább, immár szinte teljesen úgy használva a mókusfarkat, mit a hableányok a sajátjukat. Most valóban úgy érezte, hogy súlytalanul repül, mint ahogy álmaiban rendszeresen megtapasztalta már.

– Mekkora bolond voltam! – feddte magát mosolyogva. – Még, hogy én azokkal a tollas, csőrös, girbegurba lábú madarakkal legyek rokonságban! Most már biztos, hogy elvarázsolt sellő vagyok. Talán el sem kéne hagynom ezt a várost. Talán a királynőjük nagyhatalmú varázsló is egyben, és vissza tud változtatni… – ábrándozott.

Tepertőt is lenyűgözte a városkép, de számára nem jelentett többet, mint összehasonlítási alapot a hasonlóan zsúfolt és nyüzsgő Villa de Gonosquával, vagy az egerek városával szemben. Határozottan ez volt a legszebb, amelyet valaha is látott, mégis csak turistának érezte itt magát, aki némi bámészkodás után hazavágyik a megszokott, csendes kis otthonába.

– Remélem – gondolta –, hogy megtalálták az utazóernyőmet is, Puci pedig nem kezd el követelőzni, hogy maradjunk itt minél tovább. Igaz, hogy jól áll neki ez a könnyed libegés-lebegés, de inkább az lebegjen a szeme előtt, hogy egy bizonyos cél érdekében hagyta ott ő is az almafáját. Nehogy most meg hableánynak képzelje magát…

Nem sok alkalmuk volt elveszni a város forgatagában, ugyanis pár sziklák, óriási kagylóházak és moszattelepek által határolt utca után egy alagútba vezették őket a kicsi kalauzok. A csőszerű járatban erős áramlat sodorta, húzta őket a céljuk felé. Ezt Tepertő is nagyon élvezte, mert olyan érzés volt, mint lábmunka nélkül csörtetni a csalitosban, vagy siklani a Csigabiga jegén.

Végül egy tágas, gömb alakú belső térben kötöttek ki, aminek falai méregzöld és palackzöld színben váltakoztak, egyfajta áramláshatást keltve, mintha a gömb burka folyamatosan forogna. Mindannyian kissé megszédültek a nagy sebesség utáni hirtelen fékezéstől, és a forgó gömbfaltól, és mire jobban körülnéztek a kicsi hableányoknak már nyomuk sem volt.

– Hol vagy, Habcsók? – kiáltott Krokodilcsipesz. – Még be se mutatkoztunk…

– Elúszott a nagy lehetőség – csipkelődött Tepertő.

Pár percig egyikük sem szólt, várták, hogy történjen valami. Vizsgálgatták a gömb falait, megpróbáltak átnézni a sűrű, zöld fényen, de csak saját tükörképük nézett vissza rájuk.

– Nekem úgy tűnik – törte meg a csendet Vekker –, mintha őrizetben lennénk. Mintha foglyok volnánk.

– Hova gondolsz?! – grimaszolt Puci. – Azok után, hogy megmentettek minket? Úgy látszik szeretsz az áldozat szerepével azonosulni.

– Nektek is feltűnt, hogy az úton nem láttunk más sellőt, csak halakat? – kérdezte erre Tepertő. – Ez azért tényleg gyanús.

– Miért lenne az? – akadékoskodott Puci. – Talán olyan különlegesek vagyunk, hogy elvárnád az egész várostól, hogy az üdvözlésünkre siessenek?

– Azért nekem gyanús és kész! – duzzogott Tepertő, akinek nem tetszett, hogy Puci megint olyan távolinak, olyan megfoghatatlannak tűnt.

*

Ezután is sokáig csak Krokodilcsipesz törte meg a csendet, aki fel-le úszkált a gömbön belül, míg a többiek gondolataikba merülve gubbasztottak a fenéken. Túl sok idő azonban nem telt el ahhoz, hogy az ellentétes nézőpontok vitát robbantsanak ki köztük. Szinte a semmiből előbukkant három felnőtt sellő a gömb közepén. Nem voltak ugyan akkorák, mint egy felnőtt ember, mégis hihetetlen méltóságot, és egyfajta ridegséget sugároztak, ami éles kontrasztban állt a kicsi hableányok pajkosságával. Tepertő úgy érezte, a víz is hidegebb lett a környezetükben.

– A királynő kész egyenként fogadni titeket – jelentette be az egyik, akinek nyakában tömör arany karika volt. – Elsőként a bálnavadászt.

Krokodilcsipeszen most először látták, hogy megszeppent. Félúton megállt a fel-le cikázásban, mintha hirtelen elzsibbadt volna, azaz, mintha beakadt volna egy fogaskerék a belsőjében. Két sellő megragadta, és már ki is suhantak vele a gömb falán keresztül. Puci is megremegett a hűvös fuvallatot érezve, ahogy elhaladtak mellette. Tepertő úgy ítélte, jobb, ha inkább magához öleli, mintha fölényesen emlékeztetné a balsejtelmeinek beigazolódására.

Vekker sokatmondóan megcsörrent, mintha a végítélet harangjait szólaltatta volna meg. Még volt idejük némi találgatásba kezdeni, vajon mire büntetik a hódot a valódi énje által elkövetett gazságokért, ám igazából azt sem tudták, Krokodilcsipesz mennyire ludas a bálnák mészárlásában, azt sem, hogy a sellőket ez mennyire érinti érzelmileg, és végül azt sem, hogy ez rájuk nézve mennyiben bír jelentőséggel. Végül is Puci álláspontját fogadták el, aki a megtapasztalt hűvösség ellenére még mindig nagyszerű lényeknek tartotta a sellőket.

– Ha Krokodilcsipesz büntetést érdemel – mondta tőle szokatlan tárgyilagossággal –, akkor a királynő bizonyára igazságosan fogja megítélni. Ami minket illet, nem hinném, hogy bármiben is ártottunk volna a tenger élővilágának, így nem kell tartanunk semmitől.

Alighogy erre a pontra jutottak, már újra meg is jelent a három sellő, Pucit szólítva.

*

A cicókus rendületlen bizalommal követte kísérőit. Úgy érezte, a hűvös áramlat is megszűnt, így valószínűleg az tényleg csak a bálnavadászlelkű játékhódnak szólt. Ő, Puci olyan makulátlan és patyolattiszta, mint egy ma született bárány, hiszen még a légynek sem ártott egész életében. Biztosan méltónak fogják találni arra, hogy visszavarázsolják sellővé, gondolta.

– Talán kicsi sellő voltam, amikor elvarázsoltak – ábrándozott. – Ők pedig biztos magas rangban vannak a királynő mellett; ezért a távolságtartás. Biztosan jók lesznek Tepertőhöz is, hiszen látják majd, milyen jószándékú teremtés, és mindig igyekezett engem segíteni…

Számos buborékszerű belső téren haladtak át, melyeknek nagy része a zöld különféle árnyalataiban pompázott. Most Puci is felfigyelt rá, hogy egyéb sellővel, vagy kicsi hableánnyal nem akadtak össze az út során, de ennek sem tulajdonított baljós jelentést. Végül egy hatalmas kupola alatt kötöttek ki, melynek felszíne épp úgy váltogatta a színét, mint a polipok és tintahalak, de legtöbbször az ibolya és a sötétzöld árnyalatait vette fel. A terem végében trónolt a sellőkirálynő.

Hatalmas és fenséges volt, mint egy istennő márványszobra. Keblét több aranyfonatból álló, súlyos nyakék fedte, vörösen csillogó hajkoronája méterekre lebegett fölötte és körülötte, mint valami uralkodói palást. A bal kezében váltakozó színnel fénylő jogart tartott, jobbját a trón karfáján nyugtatta. Maga a trón egy hatalmas kagylóhéj volt, melynek közepén egy legalább másfél méter átmérőjű igazgyöngy csillogott. Ezen nyugodott a királynő ibolyába játszó, ezüstpikkelyes uszonya.

A királynő Pucira mutatott a jogarral, mely mélylila fényt sugárzott rá. A sugár körbevette őt, magába olvasztva a zöld burkot is, amit a kicsi sellőktől kapott. Puci hirtelen mindent vibráló fénynek látott a környezetében. A királynő is mély, indigószínű fényforrássá változott, ami közelített felé. Puci csak tippelte, hogy valójában ő maga közeledik a trónhoz, a fénysugár által vonzva. Nem volt benne ijedség, aggodalom, inkább még mélyebb bizalmat érzett a királynő iránt.

– Furcsa szerzet vagy – hallotta a királynő elváltozott hangját a fején belül.

– Milyen értelemben vagyok furcsa? – kérdezte ő önkéntelenül.

– Tőlem ne számíts válaszra – törte le a sellő. – Ha tudok is valamit, azt sem oszthatom meg veled. Hogyan kerültetek az óceánra?

Puci tömören elbeszélte a történetet, minek során azt érezte, hogy a szája valójában nem is mozog, inkább, mintha a fény tapogatná le a gondolatait. Azt tapasztalta, a fény örvénylése némely részletnél intenzívebb, míg máskor csak nyugodtan körbeöleli, mint egy hatalmas vattacsomó. Anélkül, hogy a vallatás érzetét keltette volna benne, valamiképpen kihozta belőle, hogy mindenre a legteljesebb részletességgel és őszinteséggel feleljen.

– Tehát kérdéseitekkel akarjátok felkeresni Tündér Nénét – tért vissza a királynő az eredeti hanghoz, miközben a fényhatás is megszűnt.

Puci jól sejtette; valóban közel állt a trónhoz.

– Látom, hogy tiszta lelkűek vagytok, ezért segítünk nektek az út egy szakaszán. De a válaszokért magatoknak kell elmennetek. A békát is elvihetitek magatokkal, még hasznotokra lehet.

– És Krokodilcsipesz? – futott ki Puci száján.

– A hódszerkezetre gondolsz? Nos, ő marad.

– Elítéltétek? Megbüntetitek? – Puci úgy érezte, mindenképpen tudnia kell mi lett csintalan útitársa sorsa.

– Nem volt valódi bálnavadász, csak matróz egy bálnavadászhajón, így nem érdemel súlyos büntetést. Valamiféleképpen azért meg kell regulázni. Ő maga kérte, hogy maradhasson. Az egyik kislányom közbenjárt érte. Ha jól szolgál minket egy darabig, élő hóddá változtatjuk, és elkísérjük egy csendes tópartra, ahol vígan élhet tovább. Ő választotta, hogy nem akar újra ember lenni. Igaz, először azt kérte, hogy lehessen sellőfiú… – A három sellő folytott nevetést hallatott Puci háta mögött, mire ő határozottan érezte, hogy az eddigi hűvösbe langyos áramlatok vegyülnek. Mégsem olyan merev, fennsőbbséges lények ezek a sellők, gondolta.

– Kíséretet kaptok az áramlat végéig, a szárazföld partjáig – folytatta a királynő. – Onnan magatoknak kell boldogulnotok. Áldásom kísérjen! – ezzel megint a jogart fordította Pucira, aki azon kapta magát, hogy a három kísérő társaságában már visszafelé tart Tepertőékhez.

GORGONESSA

Pucinak nem sok ideje maradt, hogy beszámoljon a beszélgetésről, és nem is mutatott nagy kedvet hozzá. Tepertő egyből látta rajta, hogy csalódott. Sejtette is, hogy miért, ám nem akart faggatózni. Kicsit megint azt érezte, mint amikor Puci nem értékelte igazán az odúja saját kezűleg kicsinosított részét. Most is ösztönösen eltávolodott tőle a cicókus, ahogy valami fennköltebbet, magasztosabbat, magához jobban illőt talált. Ám Puci most is ugyanúgy hozzábújt vigaszért, mint eddig mindig, így Tepertőnek eszébe sem jutott a duzzogás.

Igaz, a sellőkirálynő őt is érdekelte volna, legalábbis most, hogy megtudta, nem foglyok, sőt; segítik őket továbbhaladni, de épp emiatt az utóbbi tény miatt annyira elégedett volt, hogy azt is elfogadta volna, ha bekötött szemmel kell megtennie az utat a szárazföldig. Megint felerősödött benne a vágy, hogy megkapja a szükséges varázslatot, és így élete végéig minden szempontból megfelelő partner maradhasson szeretett cicókusa számára.

Puciban, az első csalódás után, egy másik érzés is kezdett gyökeret ereszteni. Miért is olyan fontos neki, hogy kiderítse az eredetét? Miért fontos neki a tudat, hogy ő valami más, valahogy több, mint az átlagos erdőlakók? Miért ne lehetne ő egyszerűen az, aminek Tepertő szemén keresztül láthatja magát; egy cicókus. Érdekes egyáltalán, hogy van-e ilyen elnevezésű lény a világon? Hiszen Tepertő is nagyon furcsa szerzet – és nem csak a színe miatt –, mégis túltette magát ezen…

– De hát, ő sem talál soha magára – gondolkodott tovább. – Olyan dolgokat művel, ami sem vadmalachoz, sem bármi máshoz nem passzolnak. És mégsem az érdekli, vajon miért is ilyen ő, nem ezzel a kérdéssel megy Tündér Nénéhez.

„Két bolond egy pár”, jutott Puci eszébe a csóka. Talán neki volt igaza? Meglehet, neki is csak egy egyszerű döntésre volna szüksége: elfogadni rejtélyes, cicókus létét, és elfogadni Tepertőt társának, olyan, amilyen? Az ám! De Tepertő folyamatosan változik. Többet változott két év alatt, mint ő egész életében. Most éppen meg akarja állítani a folyamatot, de vajon sikerül-e neki? Ha igen, ha nem, vajon nem vesz-e újra valami vad dolgot a fejébe pár hónap múlva, ami egy cicókus életébe abszolút nem passzol bele?

– Folytatni kell az utat – vonta le a végkövetkeztetést. – Minden ki fog deülni.

Vekker teljesen egykedvűen fogadta a hírt, hogy mégsem foglyok, és mehetnek tovább. Puci úgy érezte, a béka tulajdonképpen a balsorsot kergeti, amióta a békakisasszony faképnél hagyta. Egy pillanatra el is gondolkodott rajta, vajon nem lenne-e tanácsos, ha mégis elválnának útjaik, nehogy Vekker önkéntelenül is újabb bajt hozzon a fejükre, csak hogy saját végzetével is szembetalálkozhasson végre. Aztán arra gondolt, hogy egy sellőkirálynő bölcsességével nem száll vitába, és ő azt mondta, a béka még hasznukra válhat. (Folytatni kell az utat! – mondta még egyszer magában – , és ha ehhez Vekker segítsége kell, akkor jó, ha velünk marad.)

*

A beígért segítség egy hatalmas ördögrája képében érkezett, akit Mefittónak hívtak. Ahogy a tengeráramlatokon fekve vitorlázott, Tepertőt Kárgó Bácsira emlékeztette, bár Mefittó egyáltalán nem volt öreg. Félelmetesnek kissé félelmetes volt ugyan, de csak a termete miatt, egyébként jókedélyű figura volt.

– Ők lennének a csomag? – kérdezte a mellettük álló sellőt. – Ilyen vegyes bagázst sem láttam még, de azért jópofák.

– Vigyázz rájuk nagyon! A királynő szeretné, ha minél előbb épségben partra tennéd őket.

– A rája rájuk vigyázni fog, ne aggódjatok! – nevetett Mefittó.

Tepertőék számára egy lapos kagylóhéjból nyeregszerűséget készítettek Mefittó hátára, amiben mindannyian kényelmesen elfértek, és a kilátás is pompás volt innen minden irányban. A rája néha-néha megkérte őket, hogy itt-ott vakarják meg a hátát, vagy az uszonyait. Puci annyira belejött a lubickolásba, hogy könnyedén elsiklott Mefittó szárnyszerű uszonya végéig, hogy letessékeljen pár szemtelen bojtorjánhalat, melyek tapadókorongos fejüket használva potyáztak volna rajta.

– Nagy bliccelők – szólt hátra Mefittó. – Nem elég nekik, hogy ráfeküdjenek az áramlatra, ha látnak valakit, aki még tempózik is egy kicsit, egyből ráakaszkodnak. És még ők vannak felháborodva, ha néha megbüntetjük őket.

– Hogyan büntetitek meg őket? – kérdezte Puci.

– Ó, ne gondolj semmi komolyra, csak néha kissé megbúboljuk őket, hogy ne tapadjon a fejük egy darabig. Vagy bezavarjuk őket a barrakuda-zónákba. Ott aztán tapadhatnak egymáshoz félelmükben…

– Mi az a barrakuda-zóna?

– Hát, ahol a tenger farkasai vadásznak – jegyezte meg továbbra is kedélyesen Mefittó. – Ott aztán iszkiri van, semmi potyázás.

Puci kissé megborzongott a stíluson, ahogy a rája a számára rémes dolgokról beszélt. Most gondolt először arra, hogy itt ugyan nincs sok gyümölcs-, vagy bogyóféle, legfejjebb moszatok, algák és hínárok. Csupa gusztustalanság. Mit evett volna, ha itt marad? Talán a sellők is halakat esznek, vagy rákokat? Hiába gyönyörű az óceán, mégis sokkal kegyetlenebb, mint a kevésbé színpompás erdei tisztás. Egyből közelebb is bújt Tepertőhöz, és egy darabig csendben gyönyörködtek a színes tájképben. Most Puci is csak olyan szemmel tekintett mindenre, hogy egyszer az életben ezt is látnia kellett, de azért jobb volna, ha már szilárd talaj lenne a lába alatt.

– Nem szoktak erre cápák járni? – kérdezte aggodalmas hangon Mefittót. Minél messzebb kerültek a sellővárostól, annál inkább szorongani kezdett, és már nem kötötte le annyira a korallok, csigák, polipok, tengeri csillagok bő választékában való tobzódás.

– Néhány pörölyfejű, de nem kell aggódni. Elektromos ráját nem csíp a csalánozó…

– Ez nekem kínai – szólalt meg Vekker. – Te nem ördögrája vagy?

– Korrekt. Ez csak afféle szólás. Fenn úgy mondanák, hogy csalánba nem üt a mennykő, csak átköltöttem egy kicsit.

– Szóval mi van a pörölyfejűekkel?

– Kis halak azok nekem – büszkélkedett Mefittó. – Egy nagy fehértől azért kissé lesápadnék én is, de most a királynő áldásával megyek. Egy bálna sem zabálna, egy cápafalka sem falna ilyenkor. Semmi vész nem jöhet, nyugodtan hátradőlhettek.

Puci a szeme sarkából figyelte Vekkert, aki csak kifejezéstelen arccal pislantott kettőt a nyugtató szavakra, miközben ő és Tepertő kényelmesen hanyattdőltek a kagylóhintóban, és érezték a feszültséget oldódni a gyomrukban.

– Ez a béka tényleg egy időzített bomba; jól mondta Krokodilcsipesz – gondolta. – Csak éppen nem ő robban, hanem a borúlátása fog ránkrobbantani valami sorscsapást. Remélem a királynő nem tévedett…

Sokáig úsztak egy völgyben, ahol semmi látnivaló sem volt, így hamarosan elálmosodtak. Tepertőnek eszébe jutott, hogy talán vacsorázni kéne, hiszen egész nap nem ettek semmit. Furcsamód egyikük sem volt éhes, vagy szomjas. Mefittó szerint a zöld fényburok miatt, ami folyamatosan óvja és táplálja őket. Hogy mi módon, azt ő sem tudta, de megnyugtatta Tepertőéket, aludjanak csak nyugodtan, talán ő is lehunyja a szemét egy ideig.

– Álmomban is elnavigálok ebben az árokban – büszkélkedett. – Csak jól le kell lazulni, és sodor magával az áramlat. Sajnálhatjátok, hogy nincs ilyen frankó szárnyatok, mint nekem, mert így nem tapasztalhatjátok meg ezt a príma érzést…

– Én nem sajnálom – jelentette ki Puci, Tepertő legnagyobb meglepetésére. – Csak tudnád milyen príma dolog fáról fára ugrándozni az erdőben, vagy bukfencezni a zsenge fűben – ásítozott.

– Hát akkor álmodj ilyesmikkel, Bolyhoska! – húzta fel kissé az orrát Mefittó. Még, hogy az ő pompás úszóit leszólják! Ráadásul egy ilyen szőrös bohóchalutánzat! – Na jó éjt!

*

Tepertő egy rázkódásra eszmélt, melynek következtében majdnem lebucskázott a nyeregből. Félálomban dörzsölte ki a csipát a szeméből, majd körülnézett. Sejtelmes, kékesszürke fénnyel szűrődött be a reggeli napsugár a fejük felett, és valamiféle temetői hangulatot lebegtetett a zátony vize. Tepertő egyből rá is jött, mi kelti a sírkerti atmoszférát. A zátony, amelyen áthaladtak, teli volt ősöreg márvány és kőszobrokkal, melyeket belepett a kékmoszat, és úgy álltak talppal az iszapban, mintha sírkövek lennének. Pár méterre Tepertő észrevett egy pörölyfejű cápát, aki épp tompa kongással futott bele egy szoborba.

– Így edzik a fejüket a pörölycápák? – fordult Mefittóhoz.

Ám azt kellett látnia, hogy a rája is épp egyenesen egy nagyobb szobor felé tart, és egy pillanat múlva neki is ütköztek. Most Puciék is felébredtek, hiszen megint berezonált az egész kagylóhéj Mefittó hátán.

– Sssshhh! – pisszegett a rája. – Halgassatok, és csukjátok be a szemeteket! Jó szorosan! – A hangja izgatott és aggodalmas volt, ami egyből éreztette a hatását utasai körében is.

– Miért nem figyelsz az akadályokra? Miért kell becsukni a szemünket? – kérdezte Puci. – Nem azt mondtad, hogy a királynő áldása miatt nem kell semmitől félnünk?

– Csendesebben! Gorgonessa területére tévedtünk.

– Eltévedtél alvás közben? – kérdezte csípősen Tepertő, és résnyire nyitotta a szemét. – És ki, vagy mi az a Gorgonessa?

– Nem én tévedtem el – mentegetőzött Mefittó. – Ő tévedt rá az áramlatra. Lehet, hogy csak járt erre, de lehet, hogy most is itt van…

– Ki? – Kérdezte még egyszer Tepertő, miközben megint kipislantott. – Vigyázz! Jobbra! – kiáltott utána, ahogy újabb szobrot pillantott meg az útjukban.

– Ssshhh! Mondtam, hogy csukd be szemed-szád! – szólt rá a rája, de azért kikerülte az akadályt. – Gorgonessa a királynő gonosz nővére. Tengeri kígyók nőnek a haja helyett, és aki a szemébe néz, azt kővé változtatja. Mindenféle trükkel próbálkozik, hogy magához csalja az áldozatait. Énekel, hogy jövendőt mond, vagy aranyat ad, aztán kész a baj. Biztosan ezek az óriások is bevették a meséjét, és most itt szobrozhatnak, amíg el nem kopnak.

– De hát ezek nem óriások – tiltakozott Tepertő, ahogy megint kipislantott. – Ezek szobrok. Az emberek szeretik nagyobbnak ábrázolni magukat. Láttam ilyet eleget Villa de Gonosquában…

– Honnan tudod, hogy nincsenek óriások? – vitatkozott Puci. – Fogadjunk, a sellőkről sem hallottál tegnapig. Jobb, ha szépen becsukod a szemed, és jobban kapaszkodsz. – Azzal megszorította Tepertő kezét, mintha csak arra kérné, ne legyen megint olyan forrófejű.

A kismalac azonban nem bírt veszteg maradni.

– Mefittó is olyan babonás, mint Rőtszakállú Frigyes – duzzogott. – Mondom, hogy ezek szobrok. Annak például még ló is van a feneke alatt, nézd csak meg!

– Meg ne nézd! – morgott Mefittó. – Mondom, hogy hunyófigura van!

– Szóval az óriás begázolt a zátonyra az óriáslován – gúnyolódott Tepertő –, és mindketten egyszerre szemeztek a vén, kígyóhajú banyával. De ez még semmi, mert ha jobban megnézem, a ló még díszlépésbe is vágta magát…

Bang! Megint nekiütköztek egy nagyobb szobornak, és az egész kagylóhintó félrebillent. Talán, ha Tepertő is engedelmesen összeszorítja szemhéját, senki nem veszi észre, hogy a bűvös tarisznya (benne Gidóval) könnyedén lesiklik a rája hátáról, és süllyedni kezd. Gidó valószínűleg olyan komolyan vette Mefittó utasítását, hogy teljesen elbújt a tarisznya fenekén. Talán ott meg sem érezte, hogy kipottyant, és most süllyed, gondolta Tepertő.

– Állj! Gidó kiesett! – kiáltotta, nagy felfordulást okozva.

Még Puci is kinyitotta a szemét és gondolkodás nélkül a tarisznya után vetette magát, amely már nem süllyedt, hanem sodródott egy erős áramlattal.

– Várjatok itt! – mondta Tepertő, azzal ő is lesiklott a rája hátáról, kunkori farkát hevesen pörgetve.

– Semmi gond – mondta Vekker Mefittónak, ahogy Tepertőék eltávolodtak. – Majd figyelem őket, mikor jönnek vissza, és ha jön a banya, akkor csörgök egyet.

– Mindenki megbolondult – sóhajtott Mefittó. – Vigyen el az ördög, ha még egyszer elvállalok egy ilyen problémás csomagot…

A tarisznya meglepően gyorsan siklott, mintha csak zsinóron húzták volna. Szerencsére fennakadt egy vívóállásban pózoló szobor kardján, így könnyen leakaszthatták. Tepertő egyből meg is nyugodott, és felmutatott a szoborra, miközben Puci Gidó buksiját simogatta nyugtatásképpen.

– Most nézd meg ezt! Nem szoborszerű?

– Nekem inkább úgy tűnik, mintha az óriás le akarta volna döfni a banyát, de közben megkövült – pillantott oda Puci, idegesen hunyorogva.

– Mi az? Szemedbe süt a nap? – húzta Tepertő.

– Ne idétlenkedj! – grimaszolt Puci. – inkább legyél óvatos, ártani nem árt. Siessünk vissza!

Ebben a pillanatban valami énekféle ütötte meg a fülüket. Hasonlított ugyan a hableányok dalára, de az eddigi síri csendet megtörve egész más hangulatot keltett. A hang forrása nem lehetett messze tőlük. Puci megint kezdte elveszteni a fejét, megragadta Tepertő kezét, és elrugaszkodott a fenékről. Az első lendülettel sikerült is elsodorniuk az érkező Vekkert, így mindannyian az iszapba csücsültek megint.

– Semmi gond, csak én vagyok! – ketyegte a béka.

– Semmi gond?! – gondolta Puci. – Csak akkor van igazán gond, ha Vekker elhagyta a helyét és egy időben jelenik meg a kisérteténekkel…

– Láttam egy óriási hajóroncsot – jelentette szenvtelenül Vekker. – Az ilyenek mindig tele vannak arannyal.

– És minek neked arany? – kérdezte Puci, kissé nyersebben, mint ahogy szándékolta.

– Az ének jósolta, hogy kelleni fog – mentegetőzött Vekker. – Hallgassátok csak!

Gyertek csak, gyertek!

Ingyen jósolok nektek.

Aranyam csilingelő,

Több, mint elegendő.

Malac, mókus, kisgida,

Nincsen neki aranya.

Pedig az út veszélyes,

Lesz rajta, ki pénzéhes.

Jóslatom kincs. Aranyom

Olcsón nektek adom.

Az ára pedig nem más,

Csupán egy kacsintás.

– Hát ez nem igaz, Vekker! – fakadt ki Puci. – Nem hallod, hogy amit énekel az teljesen egybevág azzal, amit Mefittó mondott?! Siessünk vissza!

Ebben most kivételesen Tepertő is egyetértett vele, és erősen hunyorogva, tapogatózva indultak a rája vélt irányába. Szoborról szoborra haladtak, készen arra, hogy bármelyik pillanatban erősen behunyják a szemüket, és meneküljenek. Vekker az élre került, és bátran körbepislantott minden sarkon. Puci először örült, hogy van aki megteszi ezt helyettük, aztán elszégyellte magát, hiszen nem akart Vekker bőre árán menekülni. Arra épp nem is gondolt, hogy a borúlátó béka, elmélete szerint, úgy vonzza a bajt, mint mágnes a vasport. Ennek megfelelően épp a hatalmas hajóroncsnál kötöttek ki, aminek korhadt, lyukacsos deszkái mögül csak úgy sütött az arany csillogása.

Egyből megpillantották Gorgonessát is, és úgy érezték menten kővé dermedtek. Szerencsére a kígyóhajú, halfarkú boszorkány háttal állt nekik, így nem találkozott a tekintetük. Most már Tepertő sem kételkedett, hanem gyorsan becsukta a szemét, olyan szorosan préselve össze őket, hogy szinte fájt. Csendesen hátrálni kezdtek.

Négy lelket látok,

Hiába hátráltok.

De a jóslat szerint

Csak egy, ki rámkacsint.

Neki van aranya,

Több is, mint gondolja.

Három útja biztos,

Kincsem nekik fontos.

– Én ezt értem! – mondta büszkén Vekker, miközben halálraváltan nekihátráltak egy szobornak, és reszketve hozzálapultak. – Nekem van aranyam: az óra, ami bennem van.

– De ő arannyal kínál, nem neki kell adni – érvelt Puci. – Ki ne nyisd a szemed Vekker!

Hiába szólt, a víz mozgásán érezték, hogy a béka elrugaszkodik mellőlük, egyenesen az iménti ének irányába. Puci majdnem kinyitotta a szemét, de erőt vett magán. Ha Vekker ezt a sorsot hajszolja, akkor találkozzon vele. Nekik folytatni kell az utat.

– Fontos mindig énekelned? – hallották Vekker hangját maguk előtt.

– Ügyelnem kell a legendára – válaszolt Gorgonessa. – Tudod mi lesz, ha megfordulok…

– Ha jól értettem, a többiek aranyat kapnak, és továbbmehetnek – mondta Vekker.

– Nem kell az aranyad! – kiáltotta Puci hevesen. – Csak engedj tovább mindannyiunkat!

– Jós vagyok, jobban tudom mi kell neked, mint te magad – válaszolt nyugodtan Gorgonessa.

Kivételesen Tepertő volt most a higgadtabb. Kitapogatta Puci száját, és befogta, mert a cicókus majdnem elkezdett kiabálni, hogy Gorgonessa nem jós, csak egy kontár, aki így csalogatja magához az áldozatait. Puci a szíve mélyén érezte, hogy a kígyóhajú boszorkány nem hazudik, hiszen így beigazolódik húga, a sellőkirálynő előrejelzése is, miszerint Vekker még jó szolgálatot tehet nekik az úton. Éppen ezért küzdött annyira ellene, hogy megtörténjen. Hiszen ő tudta előre. Akár el is küldhette volna a békát, hogy ne kelljen feláldoznia magát az ő és Tepertő ügyes-bajos kérdéseinek érdekében. De nem tette, ezért most bűnbánóan zokogni kezdett. Tepertő jónak látta, ha a szemét is eltakarja, nehogy a cicókus meggondolatlanul kinyissa.

– Csak egyet nem értek a versből – hallották megint Vekkert. – Hogyhogy több az aranyam, mint gondolom?

– Nem csak az órád, a szíved is arnyból van – válaszolt a boszorkány. – Az soha nem is fog kővé válni.

Az ezt követő síri csöndben Puci és Tepertő lelki szemeik előtt látták, ahogy a kígyóhajú fej megfordul, a mindig ártatlanul pislogó béka pedig egy pillanat alatt kővé dermed. Kisvártatva az áramlat mozgásán és hőmérsékletén érezték, hogy Gorgonessa feléjük tornyosul. Megragadta a tarisznya száját, és a csilingelésből ítélve hatalmas adag aranyat szórt bele, miközben visszatért az énekléshez.

Acélba arany,

Acélból gőzerő,

Pusztító ugyan,

De nektek most segítő.

Olyan tempóban halkult az ének, hogy biztosak voltak benne, Gorgonessa eltávozott. Puci még szipogott egy darabig, aztán megbeszélték, hogy a biztonság kedvéért tapogatózva, és Mefittót szólongatva térnek vissza a rájához. Meglepően gyorsan meg is találták egymást, ahol röviden elmondták a történetet. Mefittó testén végigfutott a borzongás a gondolatra, hogy a legendáról kiderült, minden szava valóság, nem csak a sellők rémisztgetik vele a kis halakat. Azt azonban alig tudta felfogni, hogy lehet, hogy csak Vekkert változtatta kővé Gorgonessa, sőt, még aranyat is adott az útra. Az ő elképzelései szerint maga az életbenmaradás is lehetetlen volt.

– Nekem nem kell az átkozott aranya! – mondta csendben Puci. – Ahogy kinyithatom a szemem, rögtön kiöntöm az óceán fenekére. Valami jó mély árokba.

– Ezt azért nem sietném el – morogta Mefittó. – Jól jöhet az még.

– Vekker halálát tennéd értelmetlenné vele – állapította meg egy idő után Tepertő. – És, végül is, azért tudott valamit a boszorka. Ha tényleg jóstehetség, akkor valamiért kell majd nekünk a pénz.

Nemsokára megszűntek a koccanások, jelezve, hogy elhagyták a kísérteties szoborparkot. Ekorra Puci is újragondolta az aranykérdést, ám nem kívánta látni a kincset. Jobbára szótlanul haladtak tovább. Tepertőnek eszébe jutott, hogy előző nap még mennyire zavarta őt a két hozzájuk szegődött útitárs, ám most hiányzott a csipkelődésük, ahogy egymást ugratják. Svaszka képe is újra meg újra megjelent előtte, ahogy kimenti a vaddisznók közül, ahogy nyalogatja a sebét. Aztán Krokodilcsipesz, ahogy kisírja nekik a legjobb falatokat a Borzon Gordon szakácsától, majd ahogy szembeszáll a kapitánnyal az élelemért, holott neki nem is volt rá szüksége. Most pedig Vekker már-már értelmetlenül szerény és önfeláldozó magatartása. Egyszeriben mindenki nagy hősnek tűnt a szemében, akit magához hasonlított.

– Az élet csak azért hoz nehéz helyzeteket – gondolta –, hogy esélyt adjon annak, aki meg akar velük birkózni. Vajon mi lesz az én nagy esélyem? – révedezett.

– Nehogy elkezdj úgy gondolkodni, mint Vekker! – nézett rá szeretetteljesen Puci, mintha olvasott volna a gondolataiban. – Nekem így is te vagy a hősöm. Te, hétköznapok lovagja! – nevette el magát, és a szokásos módon hozzábújt. – Mi lenne velem az ölelésed nélkül?

Tepertő kész volt rá, hogy elringassa magát ennek a mondatnak a nyomdokvizein. Ő, a hétköznapok lovagja; a biztos pont, aki, történjék bármi, szeretett cicókusa mellett marad. Már csak egy kérdés, egy kényes pont maradt hátra, de épp abba az irányba haladnak, hogy ez a kérdés sem maradhat sokáig nyitott. Az út, akárhogy is nézte, bármennyire is különös bekötőutakkal kereszteződött, végül is sok mindenre már most választ adott, támpontot nyújtott. A jótékony, keresetlen csendben volt ideje számba venni az eddigi fejleményeket.

Elsőként: Puci már nem fél a víztől, sőt: az almafája csalóka biztonságkeltő érzetét is valahol maga mögött hagyta. Másodszorra: Puci egy rövid víz alatti periódus után már egyértelműen vágyott vissza a szárazföldön megszokott korlátaihoz; már nem feltétlenül a könnyed, légies mozgásforma volt a mindene, nem ezen keresztül határozta meg egyéniségét. Bár a cicókus nem mondta egy szóval sem, Tepertő le merte volna fogadni, hogy Puci nem képzeli többé madárnak, vagy bármi másnak magát. Hogy ezek után milyen kérdése maradhat még Tündér Néne számára? Nos, ez maradjon az ő titka. Harmadszorra: mindez azt bizonyítja, hogy Puci sem állandó, ő is folyamatosan változik. Talán külsejében sem marad örökké ilyen, ki tudja? Így, ha nem is segíti semmiféle varázslat abban, hogy megmaradjon jelenlegi énje, formája, stílusa, talán ez nem jelent majd akkora akadályt, amekkora ügyet eddig közösen csináltak belőle. Legfejjebb ő tovább gyarapszik méretben, eltűnnek a csíkjai, mégsem lesz soha igazi vaddisznó. Hiszen Sillyna sem mondott mást, őt pedig sosem kellett a szomszédba küldeni egy-két keresetlen szóért.

Puci is szemmel láthatóan mélyen elmerült saját gondolataiban, így a csendet csak Mefittó törte meg néha azzal, hogy több és több részletet akart megtudni Gorgonessáról. Miután tüzetesen leírták neki a sellőboszorkány minden egyes kígyófürtjének színét, visszaidézték énekének minden versszakát, az ördögrája is szótlanságba burkolózott. Valószínűleg egy életre elég mesélnivalót dédelgetett magában, hiszen eddig senkivel nem találkozott, aki egy élő legendának akár a közelébe is került volna.

A VASISTEN

Estére megérkeztek az óceán partjához. Mefittó szinte a hullámok hátán siklott ki a dagállyal, meg is jegyezte, hogy a partmenti homok milyen kellemesen csiklandozza a hasát. Utoljára megsimogatták még kedélyes kísérőjük, útitársuk lapos fejét, aki biztosította őket arról, hogy mindig szívesen látott vendégek lesznek az óceánban. Az ördögrája ezek után lustán visszacsusszant a habokba, és elnyelte a holdvilágot tükröző víztömeg.

Puci és Tepertő hosszan nézték még a furcsa vízivilág békésen ringó, morajló felszínét, amíg az apály el nem szakította őket az óceántól. Most kívülről szinte szebbnek látták az óceánt, nemes egyszerűségében, mint a sellőváros színkavalkádját. Ugyanakkor fojtott izgalommal töltötte el őket, hogy egy új, ismeretlen kontinensensen állnak; már csak pár parton rekedt tarisznyarák és kagyló köti őket a túlsó parthoz. Szinte egyszerre szakadt ki belőlük egy mély sóhaj, majd egymásba karolva sétáltak ki a part menti fövenyre.

Tepertő becsörtetett a bozótba gallyakért, míg Puci puha füvet tépett, majd kényelmes fészeksátrat készítettek egy homokdűne tövében. Ahogy a zöld fényburok levált róluk, az éhséget is egyből megérezték, de már nem volt erejük a környéken bóklászni élelem után kutatva. Tepertő feltúrta a tarisznya fenekét pár szem manduláért, de azt is eltették reggelire.

– Éhező királyok vagyunk – állapította meg az aranymennyiség láttán.

– Ne, kérlek! – fordította el a fejét Puci, mire Tepertő gyorsan visszazárta a tarisznyát, hogy a kéretlen kincsek ne fürödhessenek a holdfényben.

Reggelre Gidó egy kis tejjel lepte meg őket, holott ki tudja, mióta nem jutott dióhoz. Szégyenlősen, szinte bocsánatkérően mutatta fejecskéjével a sovány mennyiséget, mire Puci alaposan megszeretgette, ölébe vette, dédelgette. Tepertő ezalatt felcaplatott egy part menti sziklára, hogy megszemlélje a tájat, utat keressen a nagyváros felé. Rohanvást, a homokban bukdácsolva tért vissza, a szájában egy adag lépesmézzel, és méhcsípésektől duzzadt orral.

– Volt fenn egy akácfa, aki útbaigazított – újságolta. – Aztán észrevettem, hogy a tövében méhkas van, és sikerült csennem egy kis reggelire valót.

– Nem szép dolog – feddte Puci egy pillanat erejéig, majd gyorsan hozzátette –, de szükség törvényt bont. Csibész malackám! Adok pár gyógypuszit a csípéseidre.

– Nusszia egyszer azt mondta, a méheknek nem is kell a méz… – mentegetőzött Tepertő, miközben élvezte a cicókus hűsítő csókjait.

– Azért ezt ne vedd készpénznek! Nehogy rászokj a csórásra!

– Végül is, nem vagyunk éppen csórók – játszott a szavakkal Tepertő. – Jaj, bocsánat! – Jutott eszébe, hogy Pucit nem kellene az aranyra emlékeztetnie.

– Semmi baj. Már kialudtam a dolgot – mondta ő, de azért elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában. – És mit mondott a fa? Merre menjünk?

– Pontosan nem tudta megmondani, de az északi irányt megadta. Azt tanácsolta, keljünk itt át a csalitoson, ott egy hatalmas, dimbes-dombos síkságra lyukadunk ki. Forduljunk jobbra, és csak menjünk egyenesen. Közben kérdezősködjünk tovább.

– Akkor rajta! Kalandra fel! – mosolygott Puci. – Biztos lesz a csalitosban valami ehető bogyó, vagy gyümölcs is.

– Hogy te milyen tettrekész és, hogy is mondjam…belevaló lettél! – ámuldozott Tepertő. – Biztos nem cseréltek ki valahol út közben?

– A szemedet cserélték ki – húzta Puci.

A csalitos nem volt ugyan olyan barátságos, mint a Csigaház erdő, de azért nagy megkönnyebbülésükre találtak némi szamócát és mogyorót. Szerencsére Gidó sem tett túl nagy különbséget az olajos magvak között, így őt sem kellett félteni a kóros lesoványodástól. Láttak pár mókust is, ám ezek is más fizimiskájúak voltak, mint az otthoniak. Puci örömmel jegyezte meg, hogy lám, csíkos mókus már van, csak éppen hosszanti csíkokkal. A távoli rokonok azonban bizalmatlanok voltak, nem álltak le velük beszélgetni. Inkább a lombok közül fürkészték őket, mintha azt kémlelték volna, vajon mi járatban lehetnek errefelé.

– Biztos féltik a kevéske mogyorójukat – mondta Puci.

A síkságot hamar elérték, és felkaptattak egy magasabb dűnére. A préri végeláthatatlanul terült el a szemük előtt, mint egy sárgás, száraz fűvel hullámzó óceán. A távolban láttak pár nagyobb porfelleget, és talpuk alatt tompa dübörgést éreztek. Idegensége mellett kissé ijesztő is volt a látvány és a táj hangulata, mintha valamiféle hatalmas hadszíntér határmezsgyéjére tévedtek volna, ahol mindenfelé ellenséges lovascsapatok portyáznak. A felhőtlen égen észrevettek pár vészjóslóan köröző ragadozómadarat, ám rajtuk kívül semmi más élőlény nyomát nem látták. Gyorsan vissza is tértek a csalitos szélére, inkább a mókusok tüntessék ki őket figyelmükkel, mint a sólymok.

Napokig haladtak észak felé az erdősáv mentén, folyamatosan próbálkozva a kapcsolatfelvétellel, de nem jártak sikerrel. Puci is egyre lehangoltabb lett az egyoldalúságtól, és még pillangók sem voltak, amiket kissé megkergethetett volna játékból. Folyton csak a mogyoró, az idegesítően szótlan mókuskíséret, a préri felől port és sólyomvijjogást hozó éles szél. Egyedül az éjszakákat élvezte, amikor meghitten összebújhattak a meleg, puha mohapárnák között, és gyönyörködhettek a csillagokkal teli égboltban.

Tepertő kedélyállapota valamivel jobb volt. A fákban ugyanúgy csalódott, mint Puci a mókusokban, de azért annyit mindig elárultak, hogy helyes irányban haladnak. A kismalac az idő nagy részében szilaj, rendíthetetlen felfedezőnek tekintette magát, aki töretlenül csörtet a végcél felé. A napok egyhangúsága csak táplálta benne új énképét; a hétköznapok hősét. Nem volt szükség veszedelmes helyzetekre, hajmeresztő kalandokra; elég volt, ha tartja a lelket Puciban, cipeli a tarisznyát, sőt, néha magát a cicókust is.

Amikor nagyon beleuntak a monoton gyaloglásba, megálltak egy kicsit bújócskázni, hemperegni a hullani kezdő levelek között. Nagyritkán egy-egy szívélyesebb fa engedett a kérésüknek, és felsegítette lombjai közé Tepertőt is, hogy a cicókussal együtt hintázhasson az ágakon. Puci kedvéért egyszer eljátszotta, hogy aranyat kínál a méheknek mézért cserébe, hátha ez volt Gorgonessa jóslatának értelme. Puci addig nevetett esetlen üzletkötési fogásain, míg kénytelen volt legalizálni az újbóli tolvajakciót. Úgy vélte, végül is az üzlet megköttetett: egy tucat égető, sajgó csípés egy táblányi lépesmézért.

Már több, mint két hét telt el, mire egy nagyobbacska folyó keresztezte az útjukat, ami nyilván az óceánba ömlött. Örömteli nosztalgiával vették észre, hogy a vízparton hódok munkálkodnak, serényen döntik a fiatal nyárfákat, juharokat. Pont úgy festettek, mint Krokodilcsipesz, csak legalább négyszer nagyobbak voltak a játékhódnál. Hálistennek, talán az önbizalmat adó méreteik miatt, nem futottak el előlük, mint a mókusok. Bár a munkájukat nem függesztették fel a furcsa vendégek érkezése láttán, elsőre hajlandóságot mutattak a kommunikációra.

– Szép jó napot! – fordultak a legimpozánsabb fogazatú hódhoz.

– ’napot! – válaszolt az, épp csak egy pillanatra függesztve fel a forgácsgyártást.

– Messzi földről jött utazók vagyunk, útban Citypolis felé… – kezdte Tepertő.

– Csak röviden! – vágott a szavába a hód. – Nyakunkon a tél.

– Csak azt kérdeznénk – vette át a szót Puci –, átvinnétek-e ezen a folyón?

– Nem – jött hidegzuhanyként a kurta válasz.

– Megfizetnénk – húzott elő egy arany érmét Tepertő a tarisznyából.

– Uff! – mondta a hód fel sem pillantva. Most már határozottan ellenszenves volt. Pucinak az jutott eszébe, hogy Krokodilcsipesz vissza fogja sírni a játékéletet a sellőknél, ha tényleg igazi hóddá varázsolják.

– Beszédhibás – súgta Tepertő Puci fülébe. – Azt akarta mondani: ússz!

– Ha lehet, nem akarok ebben a koszos folyóban úszni – fintorgott Puci. Az óceán az más.

– Akkor tutajt kell eszkábálnunk – állapította meg Tepertő. – Ezen ne múljék…

Neki is gyűrkőzött, hogy összeszedjen pár alkalmasnak látszó gerendát a környékről, mire egyszerre az összes rágcsáló, farigcsáló hang megszűnt, és minden szem rá szegeződött. A vezérhód még egy hatalmas tolldíszt is a fejére húzott, amit sem Puci, sem Tepertő nem tartott barátságos megnyilvánulásnak.

– Talán megskalpoljalak, sápadtarcú?! – mordult rá a hódfőnök, kivillantva kapafogait. – Hiába rézszőrű az útitársad, ez még nem mentség.

Tepertő igencsak megszeppent. Nem tudta, mi az a skalpolás, de hogy jót nem jelent, az biztos. Különösen, ha ilyen vészjósló fogvicsorgatás kíséretében említik. Azonnal eldobálta a fadarabokat, még a mancsait is felemelte bocsánatkérésképpen. Úgy látszik, a fogaikat csinosító egérfiak emléke teljesen kiölte belőle a szörnyeteg-képet, holott lehet, hogy épp most botlottak bele pár hús-vér példányba. Puci közben kapcsolt, hogy a rézszőrű csakis ő lehet, és ez valamiféle mentelmi joggal jár együtt ezeknél a bárdolatlan favágóknál.

– Ó, nagy főnök! – szólította meg a hódot. – Barátom csak a fertőző betegsége miatt sápadt így el… – A hódok visszahőköltek. – A fádat sem akarta ellopni, de olyan rohamosan romlik az állapota, hogy néha már nem tudja, mit csinál. Csak egy jó tanácsot kérünk tőled, és már itt sem vagyunk.

– Uuuf? – nyelt egyet a tolldíszes, amit Puci biztatásként fogott fel.

– Hogyan folytassuk az utunkat északra?

– Itt nem jó átmenni – lett beszédesebb a hód. – A túloldalon szakadékos hegylánc van. Menjetek fel a folyón tíz nyíllövésnyit, ott lesz egy gázló. De a túlparton meg kell várnotok, amíg a Nagy Fehér Főnök tözse áttelel. Nem fognak átengedni a völgyön. Uff! Én beszéltem, most menjetek!

Puci jobbnak látta, ha nem feszíti tovább a húrt. Megragadta a szájtátó Tepertő karját, és elvonszolta a helyszínről. Amikor beértek a bozótosba és letörölték a verejtékcseppeket a homlokukról, megállapították, hogy sokkal nem lettek ugyan okosabbak, legfeljebb annyival, hogy inkább kerülni kell mindenkit, aki nagyobb, vagy nincs egyedül. Tepertő nem győzött hálálkodni Pucinak, hogy ilyen leleményesen kihúzta a csávából.

– Honnan tudtad, hogy bejön ez a betegség-sztori? – álmélkodott.

– Nem is tudom – mosolygott Puci. – Női intuíció…

*

Nem tudták ugyan, mennyi is egy nyíllövésnyi, de az átkelőhelyet szerencsére nem lehetett elvéteni. Éppen egy szarvascsorda gázolt át a folyón, és látták hogy nekik csak bokáig ér a víz. A másik oldalon végre valamiféle diószerűséget is találtak, Gidó legteljesebb örömére. Útközben találgatták, vajon miféle szerzet lehet a Nagy Fehér Főnök, de minduntalan csak egy hatalmas, kövér, ősz szőrzetű hód képénél lyukadtak ki. Nagyon óvatosan haladtak tovább, nehogy még egyszer holmi skalpolás veszélyének tegyék ki magukat.

Sok választási lehetőségük nem volt, a csapás, amin haladtak egy szurdokban folytatódott, aminek falai egyre magasabbá, egyre meredekebbé váltak. Nem kis lelkierejükbe tellett, hogy hanyatt-homlok ne meneküljenek vissza, amikor a sziklaszoros vége felől fokozatosan erősödő morajlás fogadta őket. Tepertő vállalta a felderítő szerepét, míg Puci Gidót szorongatva hátramaradt. Vagy kétszázszor elismételte magában, hogy mindenáron folytatni kell az utat, míg Tepertő vissza nem tért.

– Megvan a völgy, amiről a tollas hód beszélt. És azt hiszem, a Nagy Fehér Főnök törzse is megvan – újságolta zavarodott hangon Tepertő.

– Csak nem óriások? – aggodalmaskodott Puci.

– Hát nem szobrok, annyi szent. És óriásinak is óriásiak. De a legrosszabb, hogy a völgy szűk, körbe pedig ugyanilyen meredek szikla mindenfelé. Gyere, nézd meg! Messzi vannak, nem kell félni.

A szurdok egy kiugró sziklapadra futott ki, ahonnan belátták a szóban forgó, hosszúkás völgy kapuját. A mélyben több ezer hatalmas bölény gyülekezett, élükön egy fehér szőrű monstrummal. Minden kétséget kizáróan ő volt a Nagy Fehér Főnök, aki a törzsét, azaz csordáját ebbe a védett zugba vezette a közelgő tél elől. A látvány egyszerre volt fenséges és elkeserítő. Épp nemrég állapították meg, miféle szerzetekhez nem fognak közelíteni, erre ezek egyszerre voltak ezerszer többen, és ezerszer nagyobbak. Ráadásul a hód előre megmondta, hogy nem fogják őket csak úgy átengedni. Rövid tanakodás után úgy döntöttek, visszafordulnak, és megpróbálják valahogy kikerülni a völgyet.

Beletelt egy hétbe, mire feladták a próbálkozást. Esőben, sárban, többnyire éhesen, megtörten kutatták az ösvényt, amin haladva nem kellene messze nyugatra kikerülniük a hegyvonulatot, de mindenütt kudarcot vallottak. A folyó északi partja valóságos természet alkotta fal volt, amely úgy taszította az átjárhatóság lehetőségét, mint Manitu intő keze. (Manituról egy fiatal vidrától hallottak, aki azt mondta, hogy ő az, aki minden csapást kijelöl, és megbünteti, aki letér róla.)

– Akárki ez a Manitu – fújtatott Tepertő egy újabb sikertelen próbálkozás után –, jókora mancsa van.

– Gidó szomorú – állapította meg csendesen Puci. – És a mohapárnák is megsínylették a nomád életet.

– Vissza kell mennünk a szurdokba – sóhajtott Tepertő. – Ha itt Manitu a legnagyobb főnök, és ezt a csapást rótta ránk, akkor ne akasszuk vele össze a bajszunkat.

– Csak legalább több diót találnánk! – simogatta Puci Gidó kobakját. – Átkozott egy földrész ez…

Útban visszafelé kissé felvillanyozódtak, amikor egy kátyúba ragadt szekérre bukkantak. Óvatosan körbejárták, becserkészték a potenciális zsákmányforrást. Ezt a szokást az utóbbi napokban vették fel: olyan ügyesen, hangtalanul, jelekkel kommunikálva közeledtek mindenhez, ami kicsit is gyanús volt, mint a vadászó ragadozók. Ha úgy egyébként nem a szükség szülte volna ezt a viselkedésmódot, biztosan jót mulattak volna rajta. Most profizmusuk gyümölcseként egy perc alatt megállapították, hogy a szekér teljesen elhagyatott. Tepertő még a biztonság kedvéért csendre intette Pucit, és fülét az ösvény talajára tapasztotta. Ahogy felemelkedett, egy nagy varjútoll volt a füle mögé ékelődve.

– Semmi mozgás – mondta komolyan. Nem értette Pucinak mi nevetnivalója van ezen.

– Rád ragadt egy kis folklór – magyarázta kacagva a cicókus.

– Vigyázz! Most már Manitu beavatott kegyeltje vagyok – fűzte a szót Tepertő, ahogy észrevette a tolldíszt. – Biztosan élelmet ad nekünk ezen a szekéren.

És valóban, a szekér csurig volt elemózsiás zsákokkal. A rengeteg liszt mellett, kisebb-nagyobb zsákokban volt ott dió, mogyoró, mandula, csemegekukorica és pisztácia. Nagy megkönnyebbülésükben azzal kezdték, hogy lisztcsíkokat húztak az arcukra és vad hujjogásban törtek ki. (Ezt az ünneplési formát egy hódtörzstől látták, miután a favágók sikeresen kidöntöttek egy óriási juhart.) Lehiggadva Tepertő megkérdezte:

– Szerinted egy szekér belefér egy bűvös tarisznyába?

– Ha Gidó kimászik – viccelt Puci. – Úgy elhízott mostanában…

Szerencsére a lesoványodott trikornisnak volt humorérzéke. Végül alig hittek a szemüknek, ahogy a tarisznya több zsáknyi magot nyelt el. Tepertő időről időre megemelte, de alig találta nehezebbnek. Végül elérték azt a határt, ahol a mogyoró már kipergett a tarisznya tetején, de így is úgy ítélték, hogy akár hónapokig futja majd a készletekből. Puci még felvetette, hogy talán az arany helyére is diót kéne tömni, de Tepertő még mindig hitt Gorgonessa jóstehetségében.

– Babonás malac! – csúfolta Puci. – Mindjárt meghúzom a farkad, hogy szerencsém legyen.

Mintha valóban Manitu áldása kísérte volna útjukat, a szurdok végén található sziklakiszögeléstől nem messze egy nagyszerű kis barlangot találtak, melyet a következő napokban bőségesen kitömtek avarral, mohával, Tepertő pedig ágakból ágyat, asztalt fabrikált. Gidó pár napos diódiéta után újra megtöltötte a tálkáját langyos, habzó tejjel. Készen álltak rá, hogy ha kell, itt várják ki a tavasz beköszöntét, amikor a bölények kivonulnak a völgyből.

*

Mindazonáltal Tepertő rendszeresen tett felderítőutakat a környező hegyi ösvényeken, vállalva a kockázatot, hogy lezuhan, vagy elragadja egy szirti sas. Nem érezte ugyan, hogy tovább nőtt volna, vagy akár a sörtéi erősödnének, csíkjai halványodnának, de biztosra akart menni. Sejtette, hogy Citypolis nem lehet messze, és talán már csak ez a bölénycsorda választja el a végső megoldástól, így minél előbb át akart jutni a völgyön.

Egy október végi délutánon különös dologra bukkant egy sziklaszirten. Egy hatalmas, vasból épített lovasszobor magasodott a völgy fölé, mintha csak a bölénycsorda felett pásztorkodna. Igazából le sem merte volna fogadni, hogy szobrot lát. Lehet akár páncélos óriáslovag is, gondolta. – Jobban meggondolva, errefelé minden nagyobbnak tűnik; talán ezen a földrészen valóban élnek óriások – jutott eszébe hirtelen. A ló lábai alatt átnézve mintha egy szélesebb szerpentinút kezdete rajzolódott volna ki. Talán végre rátalált arra az ösvényre, mely a bölények kikerülésével vezeti el őket céljukhoz? Ezt Pucinak is azonnal látnia kell! Hamarosan mindketten ott álltak a ló lábaitól pár méterre, Gidóstul, tarisznyástul, minden eshetőségre felkészülve.

– Szerinted szobor, vagy óriás? – sustorgott Tepertő.

– Óriásnak elég élettelen – nézett fel Puci. – Szerintem óvatosan surranjunk el a lábai között. Talán tényleg arra van az út.

Háromig számoltak, és a szokásukká vált osonó, cserkésző módon, sziklatömbről sziklatömbre megközelítették a kolosszust. Egy jelre futni kezdtek a csatamén lábai alatt, de nem jutottak el a túloldalra. Mint egy várkapu, hatalmas robajjal csapódott le előttük a vasóriás pajzsa. Ösztönösen megpördültek tengelyük körül, és iszkoltak vissza, de ott az alabárd pengéje keresztezte útjukat. Puci már rég leszokott az ájuldozás szokásáról, de ez most majdnem sok volt neki. Reszketve bújtak össze a rájuk borult árnyékban. Csak a ló mellső lábai között volt kiút, amivel egyenesen a lovas szemei elé kerültek.

– Mozgás, mozgás! – bíztatta őket egy ércesen zengő hang. – Járuljatok a színem elé, ha már ilyen bátrak vagytok.

Nem volt más választásuk, halálra váltan kibújtak a szikla peremére, és felpillantottak a megelevenedett szoborra. A tetőtől talpig páncélba burkolt lovas már előrehajolva várta őket, mintha csak két különös bogarat vett volna észre a lába előtt. A ló egyelőre nem moccant, de ettől függetlenül Tepertőéknek eszébe sem jutott, hogy esetleg megpróbáljanak elslisszolni a vasóriás elől. A sisakrostély mögül vörös fény parázslott, ami azt az érzést keltette, hogy magának a pokolnak rettegett ura előtt állnak.

– Hódoljatok a Vasisten előtt! – parancsolt rájuk az óriás.

Tepertőnek volt némi fogalma a hódolás mikéntjéről a Rondabella mellett töltött időszaknak köszönhetően. Halvány reménysugár kelt benne: akinek hódolat kell, annak nem áldozatra van szüksége. Elvégre csak élő teremtmény tud hódolni. Gyorsan térdre vetette magát, Pucit is lehúzva, majd homlokukkal többször megérintették a földet.

– Hahaha! – zengett a fémmonstrum nevetése; csak úgy visszhangzott belé a völgy. – Nem király, nem főpap, nem törzsfőnök vagyok én, hogy hajbókoljatok előttem. Elvetem a megkövült értékrendeket, a hagyományokat, az ősi szokásokat. Én maga vagyok a modernitás. Demokratikus és liberális, a haladás bajnoka, az egyenjogúság lovagja. Előttem nincs különbség férfi és nő, fehér és fekete között.

– Kissé kérkedő – gondolta Tepertő –, ám ha mindennek csak a fele igaz, akkor nem akar minket bántani. Talán csak azért állított meg minket, hogy legyen közönsége a felvágós szónoklatához.

Illedelmesen megvárta, amíg a Vasisten befejezi az öntömjénezést, majd megszólalt.

– Ha megmondod, hogyan hódolhatnánk neked, örömmel megtesszük. De azután továbbmehetünk, igaz?

– Tovább? Hova tovább? Nélkülem nincs tovább, oktondi állatka. Fejlődés nélkül nincs továbblépés. Vagy nem figyeltél rám az előbb?! – hajolt megint közelebb.

– De, de, figyeltünk – csitította Puci. – Tepertő csak rosszul fogalmazott. Úgy értjük, ha megmondod mi kell a haladáshoz; mit kell tennünk, hogy a fejlődés útjára léphessünk; hogy mi is modernek és demokratikusak lehessünk; akkor minden vágyunk, hogy mindezt meg is tegyük.

– Lám, lám! Egy modern nő. Egyszerre kifinomult és gyakorlatias. Nem marad a férfi árnyékában. Micsoda öröm ilyennel találkozni! Ám a fejlődés oltárán áldozni is kell.

– Most áldozni vagy hódolni? Nem mindegy – gondolta Tepertő.

– A fejlődéshez nem kell más, csak arany – világosította fel őket a Vasisten.

– Aranyunk éppen van – mondta megkönnyebbülten Puci. – Szívesen neked adjuk, ha megmutatod az utat.

– Kezdünk egy nyelvet beszélni – állapította meg a monstrum. – Lássam azt az aranyat!

Tepertő leemelte válláról a tarisznyát, és kinyitotta. Ahogy a napsugár megcsillant a kincsen, a ló szemei is vörösen felparázslottak, és egy hatalmas horkantással felszippantotta az összes pénzérmét. Egyből meg is elevenedett, mellső lábával dobbantott, majd orrlikaiból sűrű gőz süvített ki. A Vasisten elégedetten paskolta meg paripája hátát. Egyszerre eszükbe jutott Gorgonessa utolsó verse, és egyből összeállt bennük a kép. Mi lett volna velük, ha elszórják az aranyat?

– Hódoltunk előtted, nagy Vasisten – sietett Tepertő ébren tartani az óriás figyelmét –, most már továbbhaladnánk a fejlődés ösvényén…– mutatott a szerpentinre.

– Hahaha! Te még mindig nem érted. Az egy egyszerű szerpentin, hova haladnál rajta? Levisz a völgybe a bölények közé. A bölények az őskort jelképezik. Nem a fejlődést, hanem éppen a visszafejlődést. Ennyi erővel akár le is vethetnéd magad erről a szikláról. Egyedül a valódi fejlődés szülte ipari technológia, a Vasisten szállhat szembe a természet erőivel. Ám, mivel bőségesen áldoztatok a jó ügy érdekében, megmutatom nektek, hogyan zabolázza meg az oktalan állati, növényi környezetet a modern kor megállíthatatlan vívmánya. Most azt is láthatjátok, hogy nálam szent a demokrácia, ahol mindenki egyenlő. Ti pedig még egyenlőbbek vagytok az aranynak köszönhetően. Felemellek hát titeket magamhoz, és paripám hátán viszlek el a legközelebbi nagyvárosig.

– Citypolisba? – érdeklődött Puci, miközben a Vasisten beemelte őket nyergének elejébe.

– Citypolis? Tetszik ez a név – morfondírozott a Vasisten. – Valódi nagyvárosra utal, ahol sok tudatlan elmét reformálhatok meg. Nem győznek majd elég aranyat tömni nagyszerű táltosomba, hogy meghálálják jó szolgálataimat. Elviszlek benneteket Citypolisba.

A hatalmas paripa minden nehézség nélkül vette a keskeny, sziklás meredélyt. Patájából szükség szerint acélkarmok bújtak elő, hogy kőszáli kecske módjára kapaszkodjon a hegyoldalon. Sőt, a legrázósabb szakaszokon még az oldalából is csápokat növesztett, és lábai is megnyúltak, mint egy rugós erőkar. Közben a Vasisten tovább okította őket a fejlődés helyes irányáról, és a természet nevetnivalóan gyenge erőiről. Mindez cseppet sem tetszett nekik, hiszen nem volt nehéz párhuzamot vonni a Gonosqua királyság, és az acélóriás között, de már nem volt más választásuk. Nem lehetett mindenütt egy Mefittóhoz hasonló, kedélyes és békés kísérő, és a célnak most ez a harsogó, pöffeszkedő vaslovas is tökéletesen megfelelt.

– Nézzetek csak le erre a völgyre! – tárta szét karjait a Vasisten. – Régóta figyelem már, és semmi változást nem vettem észre rajta. De majd én felpezsdítem itt az életet. Vasból való utat építtetek rajta Citypolis polgáraival, azon pedig vasból gyártott kocsik fogják szállítani az árut és az embereket. Csupán három dolog kell mindehhez: arany, arany és arany. Összekötöm északot déllel, hidat húzatok a folyók fölé, alagutat fúratok a hegy gyomrába. Semmi nem állíthatja meg a fejlődés útját, főleg egy ilyen bamba baromcsorda nem – intett a bölények felé. – Nekik majd elkerítünk valami karámot, hogy ne randalírozhassanak mindenfelé.

Ahogy leértek a völgy aljába, a paripa visszahúzott minden karmot, csápot, és újra felvette eredeti lóformáját. Orrlikából éles füttyel tört elő a gőz, patáival megkaparta a füvet, majd egyenesen nekirontott a békés bölénycsordának. A legelésző állatok először bambán, tanácstalanul meredtek rá, és Puci már nagyon aggódott, hogy felveszik velük a harcot, és együttes erővel fémhulladékot csinálnak belőlük, de a paripának végül még lassítania sem kellett. A csorda felbődült, és nagy tülekedés, tolongás közepette utat nyitottak nekik. Egyedül a Nagy Fehér Főnök őrizte meg méltóságát, és szilárdan megvetette a lábát a talajon, amely ősidők óta a felmenőinek ellenőrzése alatt állt. Mindannyiuk szerencséjére nem állt közvetlenül az útjukban. Ahogy pár méterre elrobogtak az orra előtt, Puci és Tepertő mélyen megrendülve olvasták ki a szeméből a mérhetetlen bánatot. Olyan volt, mint egy sokáig igazságosan uralkodó öreg király tekintete, aki halálos ágyán abban a tudatban nyújtja át nemtörődöm fiának a jogart, hogy az tönkre fogja tenni az országot.