Mese: utolsó három fejezet

CITYPOLIS

Mire a völgy végére értek, Tepertőék teljesen beleszédültek, belesápadtak a Vasisten grandiózus terveinek hallgatásába. Már megbánták, hogy rátaláltak a ki tudja mióta tétlenül várakozó acélóriásra. Egyértelmű volt, hogy az ő aranyuk nélkül a paripa nem tudott volna nekivágni az útnak, hiszen akkor a Vasisten már réges-rég elhagyta volna posztját. Hiába nyugtatgatták lelkiismeretüket azzal, hogy nem sejthették előre a következményeket, hogy ők csak egy egyszerű acélszobornak vélték a lovast; mindez nem hozott semmilyen megkönnyebbülést. Szemeik előtt folyton egy ijesztő kép lebegett: az ősi, érintetlen völgy, a maga természetadta szilajságával, keménységével hamarosan átadja helyét egy új világnak, ami éppoly kemény, de már nem méltóságteljes, hanem inkább kegyetlen és visszataszító. A bölények helyett vasparipák fognak száguldani vas utakon, gőzt és füstöt okádva, ami megreked a völgyben és mérgezi a madárfiókák fészkeit, csípi a kőszáli kecskék szemét, akik erre lebucskáznak a sziklákról.

– Miért is nem tudtuk kivárni a tavaszt! – gyötörte a gondolat Pucit. – Egyáltalán, miért olyan fontos nekünk, hogy egy tündér adjon választ a kérdéseinkre, ahelyett, hogy magunkban keresnénk a válaszokat? Kemény életet éltünk, mióta csak erre az idegen földrészre megérkeztünk, de békés életet. Minél nehezebb volt a nap, annál édesebb volt az esti összebújás; minél szegényesebb a menü, annál édesebb tud lenni egy szem dió. És már Tepertő sörtéit is megszoktam, csak ő ragaszkodik még mindig hozzá, hogy megkapja a varázslatot…

Komoran, lelikfurdalástól terhesen, minden eredeti izgatott várakozást nélkülözve telt útjuk befejező szakasza. Titkon abban reménykedtek, hogy a Vasisten paripájának nem lesz elég az arany ahhoz, hogy egészen Citypolisig vigye őket, és egyszer csak megáll, lemerevedik, ők pedig gyorsan meglóghatnak az óriás karmai közül. Így talán sosem lesz alkalma valóra váltani mindazokat a szörnyűséges ötleteket, amelyek feltartóztathatatlanul pattantak ki a fejéből.

Ám csalódniuk kellett. Alig tettek meg pár órányi utat a völgyet elhagyva, máris egy útjelző tábla hirdette, hogy mindössze tizenöt kilométerre vannak Citypolistól. A Vasisten, minthogy feje három méterre feléjük magasodott, hamarabb észrevette az első jeleket, amelyek nagyváros közelségére utalnak.

– Sűrű füst gomolyog a táj felett – szippantott mélyet érezhető elégedettséggel. – Dolgos, iparos emberekre utaló jel. Szinte látom az izzó parazsat a kovácsműhelyekben, szinte hallom, ahogy csendül az üllő a kalapács alatt. Úgy fog itt terjedni az új világnézet, mint a futótűz. Mint a régi szép időkben, a Gonosqua királyságban…

– Te jártál a Gonosqua királyságban? – kérdezte Tepertő, bár egyből belátta, hogy a válasz egyértelmű.

– Hajaj! – sóhajtott nosztalgiázva a Vasisten. – Ott is szinte minden feltétel ideális volt: természeti kincsek, ambíciózus vezetőség, rengeteg arany. Csak a demokratikus felfogás hiányzott belőlük. Ahogy beindítottam az ipari forradalmat, I. Ferrus Durcius megijedt attól, hogy átterjesztem azt a szomszéd királyságba; amit mellesleg jól sejtett. Ő nem akart világméretű fejlődést, hanem egyszerűen csak világuralmat. Amikor úgy ítélte, hogy már minden megy a maga útján, meglepett, és elküldetett arra az istenhátamögötti helyre, ahol rámakadtatok.

– Mégis volt egy épeszű döntése valamelyik Gonosquának, még ha hatalomvágyból is… – gondolta Tepertő. – De miért nem szereltette egyszerűen szét, ahelyett, hogy drága pénzen ideszállíttatta? – Kíváncsisága ellenére ezt a kérdést nem merte feltenni a lovasnak.

– Még egyszer ez nem fog előfordulni – esküdözött a Vasisten, miközben megközelítették a városhatárt. Előttük épp egy megrakott szénásszekér döcögött az úton, és mire Tepertőék kettőt pislantottak volna, a Vasisten felmarkolta, és a szekér mellett elrobogva egyszerűen átpenderítette őket a szénaboglyába. Még látták, ahogy rendíthetetlenül vágtat tovább a nyitott városkapu felé, és kisebb ribilliót keltve gond nélkül túl is jut azon.

– Remélem itt másfajta emberek laknak, mint Gonosquáéknál – sóhajtott Tepertő. – Ha szerencsénk van, ellenségnek nézik, és szétrombolják, mielőtt kinyithatná azt a lepcses száját.

– Meg kell próbálnunk rábeszélni az embereket, hogy ne hallgassanak rá – mondta Puci. – Ez legyen az első dolgunk. Tündér Néne ráér utána is.

– Igen – helyeselt Tepertő. – Ennyivel tartozunk nekik, hiszen mi hoztuk a bajt a fejükre.

– Kik fecsegnek ott hátul? – egyenesedett fel a bakon a kocsis. – Takarodjatok innét, csavargók! – lóbálta a vasvillát. – Nem szállítok mindenféle potyázó bevándorlót.

– Szerinted sikerül őket rábeszélni? – nézett Puci szomorkásan az árokpartról a szekér felé, miután a feléjük repülő vasvilla elől leugrottak.

– Ha mind ilyen, akkor nehéz lesz – dörzsölte a derekát Tepertő. – Akkor viszont megérdemlik a sorsukat.

– Átkozott egy földrész ez – sóhajtott Puci.

– Az bizony – helyeselt Tepertő. – De nemsokára indulhatunk haza…

*

Úgy döntöttek, a további atrocitásokat kerülve, az árokban haladva közelítik meg a városkaput. Megpróbáltak egy óvatlan pillanatban beslisszolni a ki-be járó vásárosok lába között, de lefülelték, és durván kipenderítették őket. Megbújtak hát a sekély vizesárok partján növő gizgazban, várva a kedvező alkalmat. Jobb híján hallgatták az őrök és a polgárok pletykálkodását, hogy képet alkothassanak a városlakókról. Amiket hallottak, attól nem ért éppen fülig a szájuk.

– Te, láttad azt a kis disznót? – kérdezte az egyik őr a másikat. – Valóban kék volt, vagy csak a szemem káprázott?

– Ja, ja. Kék volt az. El kellett volna kapni a grabancát és kitömni. A Citypolitan Múzeum egy havi fizetésünket megadta volna érte.

– Ki eresztette be azt a vasóriást?! – dörgött egyszerre egy katonás hang. Az őrök erre csak hebegtek, habogtak, nem lehetett érteni, hogyan próbálják kimagyarázni magukat a csávából.

– Hát, ha nincs gazdája az ügynek, akkor megyek vissza gyorsan – mondta derűsebben az őrkapitány. – Olyan csuda dolgokat művel, hogy a polgármester is csak álmélkodik rajta. Majd én vállalom a felelősséget…

– Na persze – méltatlankodott az egyik kapuőr. – Tetszik a polgármesternek, és most megjutalmazza azt, aki beeresztette. Az öreg prérikutya meg lenyúlja előlünk a jutalmat. Hé, paraszt! Mi megy benn a főtéren? – állított meg egy kifelé tartót a poroszló.

– Csuda dolgok – mondta huncutul a földműves. – Először megpróbálták lefogni a vasembert, de a lova forró gőzt fújt mindenkire, miközben ő nevetve kiabálni kezdett, hogy segíteni jött, nem ártani.

– Mit? Segíteni? Csak nem jönnek megint az indiánok?

– Ostoba! – mordult rá a másik őr. – Tudhatnád, hogy rég elüldöztük nyugatra a rézbőrűeket. Aki itt maradt, az már csak a piacon koldul némi tüzes vízért.

Hogy mit keres egy olyan nagyhatalmú tündér, mint Tündér Néne egy ilyen városban, arra nehezen tudtak volna választ keresni. Mindenesetre abban megegyeztek, hogy ha már eddig eljutottak, mindenképpen megkeresik őt, és talán erre a rejtélyre is fény derül.

Estefelé a bejutás lehetősége is megadatott nekik, anélkül, hogy a kisujjukat is mozdítaniuk kellett volna érte. Egy vándorpatkány-család bukkant fel a vizesárokban. Ők voltak az első lények a kontinensen, akik nem hogy nem ellenségesek, vagy közömbösek voltak velük szemben, hanem egyenesen hódolatukat fejezték ki előttük.

– A nagy Kék Manitu! Akarom mondani Don… – súgta a családapa a legkisebb fiának. – Borulj le te is előtte!

– Engem tiszteltek ezen a néven? – szólította meg őket Tepertő. Persze rágcsálónyelven beszéltek, így Puci csak ámuldozva pislogott egyikükről másikukra.

– Csak te lehetsz az – mondta a patkányapa. – Generációk óta, szájhagyomány útján őrizzük a pontos leírásodat, hogy mindig felismerjünk és tiszteletünket tegyük, ha abban az áldásban részesülünk, hogy megpillanthatunk. Maga a legendás Don Cino hagyta ránk a szent tanokat.

– Don Cino?! – kiáltott fel vidáman Tepertő. – Hát don lett belőle?

Aztán kissé elhallgatott, ahogy összerekta magában a hallottakat. Generációk óta? Legendás Don Cino? Valószínűleg nem élő legendáról beszél a patkány. Beigazolódott hát régi elmélete a túlfűtött rágcsálók gyors éréséről és – ilyenformán – gyors elmúlásáról. Míg egyesek, mint például Kárgó Bácsi, hosszú évtizedekig élhetnek, másoknak egy év is nagy ajándék lehet.

– Igen, don Tepertino. Ő volt a legnagyobb keresztapa. Ha nem is méreteiben… – tette hozzá a patkány, ám minden rosszindulat nélkül.

Röviden elcsevegtek még Tepertő régi barátjának fénykoráról és a jelenlegi egérvárosi helyzetről, meg bármiről, amit a patkány a túlparti földrészről tudott. Kiderült például, hogy a háború a két királyság között megszűnt, mivel maga a Gonosqua királyság is a szó szoros értelmében összeomlott. Olyannyira átfúrták a Sierra Mortadellát a bányászati tevékenység közben, hogy a hegy összeomlott, megindult, és magával sodorta egész Villa de Gonosquát, bele a Hömpölygőbe. A patkányfamília is ekkor döntött a kivándorlásról, és egy hónapja hajóra szálltak, hogy az Újvilágban próbáljanak szerencsét. Itt kötöttek ki pár napja, de a csatornahálózatot máris úgy ismerték, mint a tenyerüket.

A nehéz levegőjű kanálisban, a kelkáposztaszagú víz mentén haladva követték az otthonosan mozgó patkánycsaládot. A szembejövő helybéli rágcsálók szemmel láthatóan nem ismerték Tepertő legendáját, így inkább gyorsan elslisszoltak az orruk elől, ahogy közelebb értek hozzájuk.

– Talán a félhomályban macskának nézik a barátodat – mentegetőzött a patkányapa. – Egyébként hol akartok kilyukadni? A város minden pontjára el tudlak kisérni benneteket.

– Nem is tudom – habozott Tepertő. – Azt hiszem, a főtér lenne a legjobb. Hallottál arról a vaslovasról, amelyik ma érkezett Citypolisba?

– Ó, igen. Az valóban a főtéren cövekelt le. Messziről láttuk mi is, de annyi körülötte az ember, hogy nem tanácsos közel menni hozzá.

– Amúgy sem lehet jó semmi, ami vasból van – toldotta meg a patkánymama. – Láttam én már pár furmányos patkánycsapdát, ki tudja nem ez is az-e?

– Nem hinném – mondta Tepertő, kerülve a patkányok tekintetét –, de azért jobb ha tényleg kerülitek.

Végül a főtér sarkában jöttek fel a felszínre, egy pékség és egy szatócsbolt közötti kis sikátor végében. A patkánypapa egyből kiszúrt egy sárgán villogó szempárt, riadót fújt a famíliának, és már el is tűntek a csatorna rácsai között. A feléjük ugró kóbor kandúr hatalmasat fékezett ahogy észrevette Tepertőéket, felborzolta tépett szőrzetét, nagyot fújt, majd éktelen csikorgással eliszkolt egy bádog ereszcsatornán. A zajra valami megmoccant a félhomályban, ami korábban csak egy kidobott vászonzsáknak látszott. Erre majdnem Tepertőék húztak nyúlcipőt, de szokásos kíváncsiságuk egy pillanatra visszatartotta őket. E rövid pillanat alatt felmérték, hogy nincs mitől tartaniuk. A zsákszerű rongyhalom végéről egy öreg, ráncoktól sűrűn barázdált, ám jóságos arc mosolygott feléjük. Egy öregasszony horgasorrú, ólomszürke üstökű, feketén parázsló szemű arca. Hímzett hajpántját egy kicsivel feljebb tolta homlokán, hogy hajfonatai ne zavarják a látásban, majd rekedtes hangon megszólította őket.

– Kedves lelkeim. Volna egy pár tallérotok szegény öreganyátok számára? A Nagy Manitu biztosan meghálálná nektek, ha kisegítenétek gyenge szolgáját…

– Egy kis dióval meg tudunk még kínálni, de a pénzünk sajnos mind elfogyott – mondta neki Puci.

– Miért alszol ebben a nyirkos sikátorban? – érdeklődött Tepertő, ahogy elnézték a nénikét, amint nyammogott a dióbelen.

– Magad is rájössz a válaszra, ha egy kis időt eltöltesz ebben a városban – pillantott fel az öregasszony. – Sok kérdés még többet fial. Több figyelem, kevesebb kérdés – mondta még, mielőtt újra eltemetkezett volna a rongyok között.

– Tisztára mint Kárgó Bácsi – súgta Pucinak Tepertő, ahogy elindultak a sikátor kijárata felé. – Az öregek mind bogarasak kissé.

– Talán ő is olyan indián, aki tüzes vízen él – találgatta Puci. – Nem úgy festett, mint a többi városlakó. Egyébként mennyi diónk van még?

– Nem túl sok – nézett a tarisznya fenekére Tepertő.

*

A következő napokban Puci és Tepertő Citypolis belvárosának sikátoraiban, girbegurba utcáin bolyongott. Amit láttak, hallottak, attól cseppet sem enyhült meg a szívük a város, vagy az egész földrész iránt. Az emberek, ha épp nem dolgoztak, minden idejüket azzal töltötték, hogy az utcákon, vagy a házfalakhoz tapasztott italmérésekben pletykálkodjanak. Mindenki jólértesült akart lenni, és persze mindenki azt állította, hogy ő tud a legtöbbet. Néha még össze is verekedtek egy-egy szenzáció hírértékét vitatva, amiről aztán rendszerint kiderült, hogy kacsa az utolsó szóig.

Persze ezekben a napokban minden a Vasisten körül forgott. Mindenki állította, anyja életére lefogadta, hogy beszélt vele, és kemény pénzen olyan hasznos tanácsokat, terveket vásárolt tőle, hogy egy éven belül a kerület leggazdagabb polgára válik belőle. Az egyszer biztos volt, hogy a Vasisten nyeli az aranyat és cserébe különféle gépek, gazdasági rendszerek, államigazgatási módszerek terveit szolgáltatja. Mellette ingyen papolt a demokráciáról, aminek szintén megvolt a maga hatása, csak jóval szűkebb körökben. Egy szalmakalapos, égő tekintetű néger például felpattant egy hordó tetejére, hogy heves szónoklatba kezdjen, amit a Vasisten ihletett.

– Volt egy álmom! – kezdte. – Egy szabad, és büszke államról, ahol minden gyermek egyenlőnek születik…

Nem folytathatta, mert egy rosszakarója keményen fejbedobta egy érett sütőtökkel, és leesett a hordóról. Helyét azonban nem hagyták sokáig üresen; az egész város úgy nyüzsgött, mint egy hangyaboj, amibe legalábbis egy bölény taposott bele.

Tepertőék, fogadalmukhoz híven megpróbálták felvenni a kapcsolatot a kedvesebb arcú polgárokkal, hogy felhívják a figyelmüket a Vasisten terveiben rejlő veszélyekre, de nem jártak sikerrel. Egyesek egyből fogjul akarták őket ejteni, hogy aztán eladják valami állatkereskedőnek vagy cirkusznak, esetleg a híres-hírhedt Citypolitan Múzeumnak. Ezek után inkább kerülték az embereket, és kóbor macskákat, kutyákat, patkányokat és galambokat kérdezgettek, nem ismernek-e véletlenül egy Tündér Néne nevezetű tündért? Többnyire csak kinevették őket, de akadt rosszabb is. Egy koromszürke kandúr bizalmasan elárulta, hogy ő a kérdéses tündér jó barátja, de csak azt hajlandó elvezetni hozzá, aki bőségesen megvendégeli őt tejjel. Gidó épp telitöltötte a tálkáját, így volt mivel fizetniük a hasznos információért. Ám alighogy a kóbor macska lenyalta a bajszáról az utolsó tejhabot, huss, már fel is szaladt egy kormos kéményre és örökre eltűnt a szemük elől. Puci majdnem utána vetette magát, de Tepertő még idejében elkapta a farka végét, és visszarántotta.

– Talán csapdába csalna – magyarázta neki –, vagy csak eltévednél a háztetőkön. Egy tanulsággal több, bele kell nyugodnunk.

Hamarosan elfogyott minden élelmiszerkészletük is, Gidónak pedig nem volt szabad éheznie. Tepertő rögtön rámutatott, hogy talán vissza kéne térniük a zsákmányszerző életmódra.

– Szükség törvényt bont, te magad mondtad egyszer – bizonygatta –, és ezektől az alakoktól minden lelkiismeretfurdalás nélkül elcsennék némi diót, mogyorót.

– Először azért próbálkozzunk még mással – biggyesztette le ajkát Puci. – Egy ekkora városban biztos van más lehetőség is. Nem szabad rögtön az utolsó szem dió után a lopásra gondolni! Bennünk ennél több méltóság van.

– Bennem már több a keserűség, mint a méltóság – csóválta a fejét Tepertő. – De, ha a koldulás vagy a guberálás neked jobban fekszik, akkor azt tanácsolom, hogy menjünk át valami kevésbé forgalmas kerületbe. Itt állandóan arra kell figyelnünk, nehogy nyakon csípjen valami sintérlelkű atyafi.

Így kerültek kijjebb a belvárosból, és közelebb az indiánokhoz, akik a kisebb piacterek mentén csellengtek. Megfigyelték, hogy bár egyesek közülük valóban csak tüzes vízért koldul, és naphosszat egyhelyben üldögél, mások azonban legalább doboltak, furulyáztak a járókelők mulatságára, megint mások sajátkezűleg készített nyakláncokat, szobrocskákat árultak, vagy az erősebbek néhány fillérért súlyos zsákokat, kosarakat cipeltek. Az átlag polgárokkal ellentétben ők nem akarták Tepertőéket elkapni, nem is zavarták el őket maguk mellől. Abból a kicsiből, amijük volt, gyakran megkínálták a korgó gyomrú kis társaságot, és nem ütköztek meg különösebben azon a furcsaságon, hogy a kis állatok beszélni is tudnak. Tündér Nénét azonban sajnos ők sem ismerték. Mondták, hogy a Nagy Manitunak ugyan vannak varázslói, de a tündéreket szerintük csak a sápadtarcúak találták ki.

Tepertőék egy tűzfal mellé ledobált, használaton kívüli ládahalomban telepedtek meg, közvetlen szomszédságban egy indiánzenekarral. Tepertő kitört itt-ott pár szálkás deszkát, elhajlított néhány rozsdás szöget, folyosókat, valóságos szobácskákat alakított ki a ládakupac belsejében. Egy este felugrott egy igazi urasági hintóra, foggal-körömmel belecsimpaszkodott a bársonyfüggönybe, és sikerült is teljes egészében letépnie a kocsi egyik oldaláról. Amilyen lélekszakadva, kalapáló szívvel de diadalmas arccal érkezett haza, Puci egyből tudta, hogy a bársonydarab nem afféle kidobott rongy, ám nem tette szóvá. Hiába volt ő bármilyen erkölcsös cicókus, rongyok között azért mégsem akart vackolni, márpedig napról napra hidegebb lett a huzatos faládák között. Tepertő persze cifra mesét talált ki a bársonydarab megszerzésére, hogy Puci, ha akarja élje bele magát, ne kelljen arra gondolnia, hogy egy minden hájjal megkent tolvaj mellé gömbölyödik be este a jogtalanul eltulajdonított függöny melegében.

Két hét múltán felbukkant a környéken egy kamaszképű legény, aki beállt furulyázni az indiánok zenekarába. Nem bírta úgy a hideget, mint a bennszülöttek, és a novemberi ködös, latyakos idő beálltával egyre gyakrabban kellett megszakítani a furulyajátékát, hogy alaposan kiköhögje magát. Jól kijött az őslakosokkal, és rajtuk keresztül hamarosan összeismerkedett Tepertőékkel is. Azt állította, hogy hallott már a tündérről, de ő sem akart jobban belemenni a témába, mintha ebben a városban illetlenség lett volna tündérekről beszélgetni.

– Talán valamivel azért megoldhatnánk a nyelvét – gondolta Tepertő.

Így hát a kismalac – Puci tudta nélkül persze – egy távolabbi piacon elcsente egy gazdagabbnak látszó polgár övtarisznyáját, aki éppen elbóbiskolt a töméntelenül fogyasztott forralt bor hatására. Tepertő gondosan kinézte magának ezt az alakot, majdnem két órán keresztül figyelte egy lóca alatti fedezékből. Miután látta, hogy a zsíros mesterember tréfából kigáncsolja a felszolgálófiú lábát, majd letagadja, hogy ne kelljen megfizetnie az okozott kárért, úgy döntött, hogy ez az ember nem érdemli meg a pénzét.

A zsákmányt megkaparintva sebesen eliszkolt, sűrűn szlalomozva, hogy elkerülje az utána hajított szerszámok, kupák, kövek záporát. Egyből Kehes Öszvérhez futott az erszénnyel. Kehes Öszvérnek keresztelték el zenésztársai a sovány furulyásfiút. A legényben egyébként is megbízott, mert ő mindig megkínálta Gidót valami finomsággal, és soha nem fogyasztott tüzes vizet, ami az indiánoknak gyakran elvette a józan ítélőképességét. Végül is, mindenképpen szüksége volt egy emberre, ő mégsem sétálhatott oda a fűszereshez a pénzzel, hogy kérjen egy kiló diót. Ezen felül persze remélte, hogy hátha végre pontos eligazítást kaphat tündér-ügyben is, ha ugyan Kehes Öszvér tényleg tud valamit.

– Tyű az áldóját! – mosolygott Kehes Öszvér. – Nem csodálkoznék rajta, ha holnap körözvényt raknának ki rólad. Ebben annyi van, amennyit én korábban egy év alatt kerestem a takácsműhelyben. Kiről gomboltad le?

Ahogy Tepertő leírta neki az illetőt, a volt takácslegény egyből felismerte régi kenyéradóját, és sietett őt megnyugtatni, hogy ez a legkevesebb, amit a gazember megérdemelt.

– Az elsők között volt, aki aranyon terveket vásárolt a vasóriástól – magyarázta. – A rég igérgetett prémium helyett gépekre költötte a pénzét, aztán szélnek eresztette a munkásainak kétharmadát. Azt mondta, hogy most már ennyi emberrel is legalább annyit tud termelni. Persze a megmaradottaknak sem emelte a bérét a vérszopó. Most meg azt tervezi, hogy kevesebb bérért nőket fog alkalmazni, mert az újabb technológiához nem kell a férfierő. Úgy járunk mint az indiánok…

– Mit tudunk venni ennyi pénzen? – kérdezte Tepertő gyorsan, mielőtt még felmerülhetett volna a kellemetlen kérdés, hogy vajon hogy is került a Vasisten Citypolisba.

– Jó sok mindent – számolgatta a fiú. – Nektek biztosan lesz ennivalótok egész télire.

– Neked kijön belőle egy melegebb kabát? Már nagyon csúnyán köhögsz.

– Hát, cimbora! Nem is tudom, hogyan tudnám megköszönni.

– Nem láttad mostanában Tündér Nénét? – állt Tepertő egyik lábáról a másikra. – Vagy nem hallottál felőle? Mindenképpen meg kell találnunk. Igazából mi csak ezért jöttünk Citypolisba.

– Hát – vakarta a fejét a legény –, mert ilyen jószívű teremtmények vagytok, nincs kedvem tovább hitegetni titeket. Nem hazudtam, tényleg hallottam róla, mint ahogy itt mindenki. Anyám mondott róla esténként meséket. Tudod, olyasmiket, hogy ha jó gyerekek leszünk, akkor Tündér Néne cukrot dug a cipőnkbe. Meg, hogy segítsünk az öreg néniknek az utcán vizet hordani, mert Tündér Néne sokféle alakot ölthet, és nagy szerencséje lesz annak a gyerkőcnek, aki épp neki segít. De egy idő után mind rájövünk, hogy a cukrot anyánk csempészi a cipőbe, és a zsémbes banyák bizony csak zsémbes banyák, ne várjon nagy jótéteményre, aki cipekedik nekik.

– Te sem hiszel a tündérekben? – szontyolodott el Tepertő.

– Ezt nézd! – válaszképpen Kehes Öszvér benyúlt a szájába, és kis kotorászás után egy jókora szuvas fogat feszegetett ki belőle. – Már napok óta mozgott. Ha például lenne fogtündér, mint ahogy anyám mondta régen, nem engedné, hogy csak így kiperegjenek a fogaim húszéves létemre. Hiszen életemben ha öt tábla csokit megettem összesen. No, ne legyél így elkámpicsorodva! Most meg hová mész?

– Megkeresem Pucit – morgott Tepertő. – Addig vegyél magadnak kabátot, mert még elkap a fagytündér! Vennél nekünk pár kiló diót? Meg egy kis mandulát?

– Tiéd a pénz, cimbora – mutatott rá Kehes Öszvér. – A zenekaromnak vehetek egy üveg tüzes vizet? Ismered őket; a folyékony kabátot többre tartják, mint a vászonból valót…

– Persze, persze – mormolta a bajsza alatt Tepertő, és már be is fordult egy sikátorba.

TÜNDÉR NÉNE

Puci épp a zenekar dobolására csóválgatta a farkát a ládahalom tetején, ám a szeme kitartóan meredt egy irányba, a piactér felé. Tepertő annyira el volt kettyenve, hogy erre fel sem figyelt, csak lehuppant mellé, és máris belefogott a történetbe, azzal kezdve, hogy az egyik sikátorban talált egy vaskos bugyellárist.

– Szóval – sóhajtott egyet az elbeszélés végére érve –, talán szedelődzködhetünk is. Akárhogy is lesz, a Csigabiga mellett mindenképpen szebb a tél, mint ebben a füstös, büdös nagyvárosban, az undok lakóival, meg a beképzelt vasfejjel a főtéren… Figyeltél rám egyáltalán?!

– Shhh! – pisszegett Puci anélkül, hogy egyet pislantott volna. – Próbálok koncentrálni. Azt hiszem kezdek rájönni valamire.

– Én máris rájöttem valamire – mutatott rá durcásan Tepertő. – Ha akarod el is ismétlem, csak volnál szíves ideskubizni?

– Á-á-á! Te figyelj egy kicsit! Látod azt az öreg nénit? Ott a padon, a főttkukoricástól pár méterre.

Tepertő egykedvűen meresztgette a szemeit, de nem kellett soká fáradnia; a főttkukoricás bódétól nem messze csak egy pad volt, azon pedig csak egy öregasszony. De hogy Puci mi különeset lát egy öreg koldusban, aki ráadásul meg se moccan, azt már nem értette. Aztán kissé összébbhúzta a szemét, és jobban megfigyelte a néni orrát.

– Aha! – mondta fintorogva. – Az indián koldusbanya a sikátorból, akit az első nap megkínáltunk dióval. Mi olyan különös ebben? Mert az a tény, hogy felkelt egy kis friss levegőt szippantani, nem hiszem hogy vetekszik azzal, amit az imént próbáltam eljuttatni a tudatodig.

Puci kicsit hunyorgott, de nem vette le a szemét az öregasszonyról. Tepertőnek hirtelen ötlete támadt.

– Jé! Pillangó! – kiáltott fel.

– Hol? – kapkodta hirtelen jobbra-balra a fejét Puci, míg rá nem jött a trükkre. – Olyan gyerekes tudsz lenni! – fújt Tepertőre. – Most eltűnt. Tudtam, hogy eltűnik, ha leveszem róla a szemem.

– Eltűnt a vén csoroszlya? Tényleg. De kár! – játszotta a sajnálkozást Tepertő. – De akkor ezt figyeld!: Nincs – tün – dér – né – ne. Ezt fejtettem ki az előbb. Ez csak olyan mese errefelé, mint a Mikulás. Kehes Öszvér mondta, hogy arra találták ki, hogy a gyerekek segítsenek cipekedni az öregasszonyoknak. Épp az olyanoknak, mint akit az előbb néztél. Az anyjuk azzal hitegeti őket, hogy bármelyik vénasszony Tündér Néne lehet álruhában, és nagy jót tesz velük cserébe.

– Talán igaz…

– Talán? Biztosan! Kehes Öszvér csak azért nem vágta egyből az arcunkba az igazságot, mert kedvelt minket. Amolyan kis butusoknak nézett, mint amilyen ő volt gyerekkorában, amíg rá nem jött, hogy…

– Én úgy értettem, talán az anyáknak van igazuk – szakította félbe Puci.

– Agyadra ment a nélkülözés meg a honvágy – állapította meg Tepertő. – Nézz körül! Sillyna még a közelébe sem jönne ennek a városnak, nemhogy itt lakna. Nem tündéreknek való hely ez. De ha lett is volna itt egy, a Vasistennek hála már az is szedte volna a sátorfáját. Azóta kétszer annyi a koldus, a betegeskedő hajléktalan, az emberek pedig már kamatlábakról meg gépcsodákról fognak mesélni a gyerekeiknek, nem tündérekről.

– Te nem láttad amit én, ugye?

– Mit kellett volna látnom? – kérdezte csüggedten Tepertő. Ebben a pillanatban eszébe sem jutott, hogy régen megtanulta a póktól: nem mindenki lát egyformán.

– Azt hiszem, ha ez az öregasszony maga nem is Tündér Néne – mondta konkrét válasz helyett Puci –, biztosan segíthet megtalálni.

*

Tepertő látta, hogy Puci komolyan gondolja. Ő, a maga részéről kissé lehiggadva beismerte; ha már ennyi időt és fáradságot pazaroltak arra, hogy eljussanak Citypolisba, akkor még pár nap belefér. Ráadásul most még élelmük is van, Kehes Öszvér alaposan bevásárolt. Kérdezgették őt, meg a tüzes vizet kézről kézre járató indiánzenészeket, hogy láttak-e mostanában egy idős, sasorrú koldusasszonyt, tudnak-e róla valamit? Senki nem emlékezett olyan fizimiskájú öregasszonyra, akire illett volna a leírás.

Puci ezt jó jelnek vette, bár Tepertő nem értette miért. Hiába unszolta, faggatta Pucit, a cicókus nem tudta leírni neki pontosan mi is volt olyan különös a padon üldögélő öregasszonyban, de ragaszkodott hozzá, hogy minél előbb találják meg, aztán Tepertő is próbáljon meg koncentrálni rá, és akkor majd meglátja saját szemével. Nem is feszegette most a „talált” erszény történetét, gyorsan bekapott pár szem diót, mandulát, és húzta maga után Tepertőt, hogy próbálják még sötétedés előtt megtalálni a nénit.

Sem aznap, sem másnap nem leltek rá, hiába néztek be minden sikátorba, minden pokróc alá, hiába járták be az összes piacteret. Ám Pucinak ez cseppet sem szegte kedvét.

– Gondolj bele! – győzködte Tepertőt –, ha egy hétköznapi koldusasszony lenne, hová bújhatna előlünk? Már rég megláttuk volna valahol, amint élelmet vagy pénzt kéreget.

– Lehet, van egy házikója azóta – mondta bizonytalanul Tepertő –, és múltkor úgy bevásárolt a piacon, hogy most egy hétig ki se dugja az orrát.

– Persze ezt sem zárhatjuk ki – látta be Puci. – De mégis! Én itt valami mást sejtek.

– Női intuíció? – vette tréfára a dolgot Tepertő, mire egy édes kis grimaszt kapott válaszképpen.

A lázas keresés harmadik napján Puci végre kiszúrta az idős asszonyt. A cicókus épp felugrott egy zsákutca végén egy kidőlt-bedőlt téglakerítésre, ami az utcát egy lepusztult kertféleségtől választotta el. Puci először a kerten csodálkozott el. A kis téglafalat kivéve, amin ült, mindenfelől kopár tűzfalak vették körül, mintha a kert nem szerette volna, ha a polgárok sokat bámulják, vagy az éjjeliedények tartalmát öntik rá az ablakokból. Tökéletesen izoláltnak látszott, mint egy kis békés oázis a nagyváros érzelmi sivatagában. Úgy tűnt, mintha a kert lélegzett is volna. Egy idős asszony elalvás előtti sóhajával, akinek a szemén még észrevehető, hogy valaha pajkos kislány is volt, most viszont talán az utolsókat szuszogja a párnájába.

Egyszerre az egyik platán vaskos törzse mögül előlépett az öregasszony és meglepően fiatalosan leült a fa egyik gyökerére, ölébe véve egy tálat, amiben tarkabab volt. Azt kezdte el fejteni komótosan, miközben csendesen dúdolgatott. Puci úgy koncentrált minden apró mozdulatára, mintha legalábbis valami cirkuszi világszámot figyelt volna. Közben Tepertő is felcihelődött a falra, és ő is észrevette a nénikét. A múltkori esetből okulva csendesen letelepedett Puci mellé, és váltakozó intenzitással, hol elé, hol mögé fókuszálva kezdte figyelni az öreganyót. Ám párc perc elteltével is csak arra a következtetésre jutott, hogy itt egy babot fejtő néni, a bab hamarosan elfogy, a néni pedig megint eltűnik a szemük elől.

– Látsz valamit? – súgta Pucinak.

– Kezdem.

– Hogy csinálod? Én is szeretném látni.

– Ne csak a szemed fordítsd rá! Próbálj meg szívvel figyelni!

Tepertő próbált. Próbált nem arra gondolni, hogy az öregasszonynak valószínűleg kellemetlen a lehelete, és bogaras az agya. Próbált nem gondolni olyasmikre, hogy ez az anyóka tüzes vízre költi az összekoldult pénzt, és talán néha patkányhúst főz vacsorára. Tarka babbal, fúj! Minél jobban próbált, annál inkább csak ilyesmi jutott az eszébe, és ebben nem volt semmi szívmelengető. Már egyenesen odáig jutott a fantáziálgatásban, hogy a szeme előtt lebegett egy vízió, amiben a néni Don Cinciót piszkálja egy serpenyőben, miközben nagy slukkokat húz egy pálinkásüvegből. Ekkor Puci kirángatta a képzelgésből.

– Engem hív! – ujjongott. – Látod te is? Nekem intett a kezével.

– Csak óvatosan! – intette Tepertő. – Én egész mást láttam…

– Koncentrálj jobban! – húzta meg a fülét Puci, és mielőtt Tepertő tiltakozhatott volna, már le is ugrott a kerítésről, és odafutott az öregasszony elé. Ott letelepedett előtte, és csak nézte tovább, mint ahogy eddig is tette. A néni, mintha észre sem vette volna hogy társaságot kapott, rendületlenül folytatta a babfejtést és a dudorászást. Tepertőnek bevillant Vekker, amint azt mondja: „nekem ez kínai”. Valahogy ő is így érezte most magát.

Aztán még sok mindenen elgondolkodott. Eszébe jutott a pók és a háló. Hogy soha nem értette meg, vajon hogy is lehetett az, hogy egy darabig nem is látta a hálót, aztán egyszer csak megint ott volt, és elindulásukig minden nehézség nélkül használta. Aztán arra is gondolt, hogy Nusszia társaságának hatására hogyan is volt, hogy vaddisznónak hitte magát. Csak mert valódi erdőlakók megerősítették ebben a hitében. Most egy valódi városlakó legény mondta, hogy nincsenek is városi tündérek. Vajon neki higgyen, vagy Pucinak?

Egyértelmű, hogy Pucinak kell hinnie; zárta le a belső vitát. Hiába hisz a kis cicókus maga is mindenféle furcsa dolgokban, baja még nem származott belőle. Hiába gondolta Puci évekig, hogy ő voltaképpen madár, amikor lassan belátta, hogy valószínűleg mégsem az, nem okozott neki nagy lelki törést.

– Most miért ne hihetnék pár percre abban, hogy ez a néni egy tündér? – gondolta Tepertő. – Olyan mindegy, ha nem is az. De hogyan is próbáljam? Hogy figyeljem őt a szivemmel? Azért van a szivem, hogy vért pumpáljon, a szemem meg azért, hogy azzal nézzem a világot, nem igaz?

Aztán Pucira tévedt a tekintete, és egyszeriben megértette, hogy őt sosem nézte még pusztán a szemével. Most is nagy szeretettel figyelte, ahogy ott ül az avaron, vaskos, bundás farkával néha tesz egy seprő mozdulatot, mókusfülein meg-megbillenti a kis pamacsokat, csíkos prémjét időről időre felborzolja a hűvös, késő-őszi szél. Eszébe jutott milyennek látta először, milyen volt amikor először sírt, milyen amikor hosszú idő után látta viszont, milyen amikor azt hitte, meg fognak halni az óceánban. Tepertő szemeibe könnyek csordultak, és a homályos fátyolon keresztül észrevett valamit. Puci nem csak úgy ült ott a babfejtő öregasszony előtt, nem csak nézte őt tétlenül. Tepertő, bár hallani nem hallotta, de biztos volt benne, hogy beszél hozzá.

*

– Nehéz rád találni ebben a zord nagyvárosban – mondta Puci Tündér Nénének.

– Mi értelme volna, ha túl könnyű lenne? – mosolygott a néni.

Most is indián asszonyságnak nézett ki, de koldusnak egyáltalán nem volt mondható. Sőt, Puci úgy látta, mintha a világ minden kincse elfért volna az anyóka egy hajszálában. A kagylógyöngyök fényesen csillogtak fejpántjában, hajfonatai piszkosszürkéből hófehérre változtak, arca vörösréz színe úgy csillogott, hogy valóságos napsütésként símogatta a kertet, amely most szintén élettelibb képet mutatott.

– Igaz – ismerte be Puci. – Nagy útra vállalkoztunk, hogy találkozhassunk veled.

– És sok mindent magad mögött hagytál az úton – mutatott rá a tündér.

– Hát, nehéz volt elválni az almafámtól. A kis fészkemtől…

– Te is tudod, hogy nem erre céloztam. Félsz még a víztől?

– Már nem. Nem igazán.

– De elfogadod-e már, hogy a föld az otthonod?

– Annak kell lennie – tűnődött Puci.

– A föld is lehet sokféle.

– Nagyon is. Mint ez a kis kert, ugye?

– Például. De azért mindig repülsz még az álmaidban…

– Mindig – vallotta be Puci.

– Az álmoknak is megvan a maguk helye, az ébrenlétnek is – summázta a tündér.

– És a rossz álmok? Honnan jön a fulladás?

– Emlékkép.

Egy gyönyörű pillangó szállt Tündér Néne vállára. Puci még soha nem látott ilyen színpompás példányt. A tündér kinyújtotta felé egyik ujját, mire a pillangó rátelepedett, akár egy idomított sólyom.

– Szerinted emlékszik még arra, hogy egykor hernyó volt? Álmodik-e vajon azzal, hogy küszködik a bábban, hogy kitörhessen, megszárítkozzon a napon és tovareppenhessen?

– Talán… – mélázott Puci.

– Talán igen. Ezt én sem tudom. Talán azzal is álmodik, hogy hernyókorában majdnem megette egy madár.

– Ezek szerint mégiscsak valami másnak kellett lennem, mint ami most vagyok. Ha nem is madár, akkor sem ez a „cicókus”. Különben honnan jöhetne egy fulladás emlékképe? Ebből az életemből semmiképpen. Amióta az eszemet tudom, kerültem a vizet. Vagy tán én is bábból keltem ki, mint a pillangó? Vagy elvarázsoltak? Talán egyszerre ketten akartak elvarázsolni? Az egyik cicává, a másik mókussá? Meg tudnád mondani, mi voltam ezelőtt?

– Mondtam már egyszer: sok kérdés még többet fial. Óvatosan bánj a kérdésekkel. Az almáid? Azokra a különlegesekre gondolok.

– Ó, mindig ugyanazt mutatták. Két csecsemő volt bennük. Mint egy anyaméhben. Valahol egyformák, de mégsem teljesen. Játszottak egymással. De az egyik mindig felfelé törekedett, míg a másik lefelé. Egyszerre voltak vidámak, de valahogy szomorúak is. Tudták, hogy hamarosan el kell válniuk. Sosem értettem… Mit jelent mindez?

– És a karácsonyi gömb?

– Hát az aztán megoldotta a kérdést. Egyszerűen elnyelte az összes almát, aztán felszállt és szétrobbant. Tüzijáték lett belőle.

– És mit láttál a tüzijátékban?

– Semmi különöset – vallotta be keserűen Puci. – Nagyon tetszett, de csak egy tüzijáték volt. Tudod, mindig szerettem a különleges fényeket. A hullócsillagokat, a szentjánosbogarakat, a gyertyákat…

– Néha a fény mellett az árnyékot is figyelni kell. Talán nem vettél észre valamit.

– Már késő. Felrobbant, és nem lesz alkalmam újra megfigyelni – tört le Puci.

– Talán mégis lesz. Tudod, egy ekkora út után másképp fest minden hazatéréskor. Minden fűszál, minden virág egyszerre ismerős és mégsem ugyanaz. Észreveszed, hogy máshogy szól a patak csörgedezése, más árnyalata van a pipacs pirosának, mást énekelnek a pacsirták. Lehet, hogy találsz valamit egy zugban, amiről soha nem gondoltad volna, hogy ott van. És ha közelebbről megnézed, talán találsz benne valami érdekeset.

– Sok egy kicsit a talán – ellenkezett Puci.

– Az élet nem más, mint lehetőségek egymásutánja. Nincsenek véletlenek, és nincsenek bizonyosságok. Minden csupa lehetőség, esetlegesség, minden csupa rejtély. Minden út csak egy útkereszteződésbe visz, ahol hét másikra is rátérhetsz. Nehéz ezt elfogadni?

– Talán… – révedezett Puci, majd jót nevetett a szón.

– Akkor talán most haza is indulhatsz – mosolygott rá Tündér Néne. – Még egyszer mondom: figyelj jobban a környezetedre! És a barátod? Esetleg már ő is észrevette, mi is folyik itt?

Puci hátranézett, és teljes szívéből figyelt Tepertőre egy pillanatig, majd mosolyogva visszafordult a tündérhez.

– Nem esetleg, biztosan.

*

Tepertő, miután egy darabig Pucin nyugtatta a tekintetét, biztosra vette, hogy megnyílt a szíve a másfajta látásmódra. Hogy, hogy nem, egyszerre a Mamma képe jelent meg előtte; egy közönséges egérasszonyságé, aki iránt egykor nagy szeretetet érzett. Egyszerre látta őt egynek a sok hasonló rágcsálómama közül, és mégis különlegesnek egy másik nézőpontból. Miért is nem lehet olyan ez az indián anyóka, mint a Mamma? Ahogy ebből a szemszögből közelített a kérdéshez, áthelyezte figyelmét Puciról az öregasszonyra.

És ekkor ő is megtapasztalhatta, miről is beszélt Puci. Ő is más színben látta már a nénit, másképpen festett a kert is. És eltűnt a tarkabab a tállal együtt. Most határozottan tudta, hogy Tündér Nénét látja, amint szeretett cicókusával beszélget. A világ minden kincséért sem vette volna le a szemét róla. Látta a pillangót is, majd kis idő után látta, hogy Puci és Tündér Néne egyszerre emelik rá a tekintetüket, Puci kisétál a látómezőből, miközben a jóságos arcú nénike egy kézmozdulattal őt inti magához. Megbűvölve mászott le a kerítésről, és egy szempillantás alatt Tündér Néne előtt találta magát.

– Annyira szégyellem magam, hogy nem hittem benned – kezdte Tepertő. – Már majdnem feladtam.

– Már sokszor majdnem feladtad életed során. Ez még belefér – nyugtatta a tündér.

– Választ kapott Puci a kérdésére?

– Miért érdekel annyira az ő kérdése?

– Nem is tudom…

– Dehogyis nem.

– Kérdezett valamit, ami velem kapcsolatos?

– Nem sokat kérdezett úgy összességében. És neked is csak ezt tanácsolnám. Te csak miatta vagy itt, nem igaz?

– Részben… Nagy részben. Azért, mert…szeretem. Mintha világéletemben vonzott volna felé valami. És nem tudom, ő szerethet-e engem, ha így folytatom. Úgy értem, ha tovább változom, ha valami olyan lesz belőlem, ami nem fog neki tetszeni. Azt sem tudom, milyen irányban folytatom egyáltalán. Nem tudom, méltó vagyok-e hozzá? Ő olyan… más. Olyan megfoghatatlan, tündéri…

– Végül is, mit szeretnél tőlem? – szakította félbe Tündér Néne.

– Azt szeretném, hogy Puci és köztem minden olyan legyen, mint régen. Mint amikor önfeledten játszottunk az erdő tisztásain. Olyan szép volt minden, aztán minden lassan megváltozott.

– Az élet a változásról szól.

– Miért?

– Miért kel fel a nap, és miért megy le újra? Miért jön a télre tavasz?

– Miért megy el, aki elmegy? – szúrta közbe Tepertő.

– Ugyan, ugyan – csettintett a nyelvével a tündér. – Sok benned a miért. Nem lenne könnyebb elfogadni a dolgokat olyannak amilyenek?

– Nem! – mondta hirtelen Tepertő, több indulattal mint szerette volna. – Illetve… bocsánat, de milyennek fogadjam el a dolgokat, ha nem vagyok benne biztos, hogy épp ilyennek kell lenniük. Például megmondaná végre valaki, hogy nekem milyennek kellene lennem? Biztos könnyebben elfogadnám a dolgokat, ha csak egy szemszögből láthatnám. Mert például máshogy viszonyul mindenhez egy vadmalac, máshogy egy kisfiú, és máshogy egy manó. Vagy tévedek?

– Nem tévedsz – hagyta rá a tündér.

– Tévednék, ha azt mondanám: Pucihoz nem való egy valódi vadmalac?

– Nem.

– Nem, és? Vadmalac vagyok én?

– Erre már egy tündér válaszolt egyszer. Tedd félre ezeket a kérdéseket. Te, mint Tepertő, hogyan érzed? Összeilletek Pucival?

– Igen.

– Akkor mit számít minden más?

– És a csíkjaim? És a sörtéim? Ha tovább halványodnak? Ha a sörték tovább erősödnek?

– Ha te változol, bizonyára neki is kell. Mondtam, hogy az élet lényege a változás…

– De változik ő?

Tündér Néne felvonta a szemöldökét.

– Jól van, tudom – mondta gyorsan Tepertő. – Máris sokat változott. De úgy változik vajon, hogy az összhangban lesz az én változásommal? Miért nem lehet ezt egyszer és mindenkorra megoldani valami varázsigével?! Csak a biztonság kedvéért… Végtére is, téged úgy ajánlottak, mint nagyhatalmú tündért. Miért hagynád, hogy tovább gyötörjük magunkat ezzel, ha már eddig eljöttünk a segítségért? Nem tehetne az élet egy kivételt? Varázsolj minket örökre olyanná, mint amilyenek körülbelül egy éve voltunk, vagy csak állítsd meg most a változásokat, és nem lesz több gond!

– Nem lesz-e?

– Nem! – jelentette ki nagy indulattal Tepertő.

– Végül is megtehetném. Miért ne? Ha ezt akarod… Ne hidd, hogy nem áll hatalmamban! De figyelmeztetlek: Puci nem kérte egy szóval sem, hogy ilyen maradhasson. Mi lesz, ha te így maradsz, ő pedig egész más lesz?

Tepertő elkeseredetten törte a fejét. Tündér Néne teljesen összezavarta. Ilyen zagyva beszédért kellett idáig törnie magát, kalózokon, tengerfenéken, Vasistenen keresztül? Ez egyszerűen igazságtalan. Most maradjon-e eredeti tervénél és ragaszkodjon a varázslathoz? Valóban megoldaná ez az összes problémát? Szépen lassan rájött, hogy ez korántsem biztos. Talán tényleg meg kellene tanulnia, hogy belenyugodjon az élet kínálta lehetőségekbe; hogy ne próbáljon mindig árral szemben úszni.

– Nem. Nem kérek tőled varázsigét – jelentette ki végül rezignáltan. – Nem kérek semmit, csak még egy kérdésre válaszolj légyszives.

– Hallgatlak.

– Nem félsz a Vasistentől? Nem tartasz tőle, hogy úgy felforgatja az életet, hogy az emberek többé nem is fognak hinni a magadfajtákban? Tényleg minden változást el kell fogadni?

– Ó, láttam én már rég, hogy ez be fog következni – mosolygott Tündér Néne. – Előbb vagy utóbb, nincs jelentősége. Igaz, a működése tényleg gyökeres változást hoz majd az emberek szívébe, de az emberek furcsa teremtmények. Egyszer megelégelik majd, egyszer elfordulnak majd tőle. Ha el nem is pusztíthatják, szembefordulnak majd az általa képviselt értékekkel, és akkor újra hinni fognak a magamfajtákban. Emiatt ne főjön a fejed. Tudom, hogy a ti akaratlan közreműködésetekkel került ilyen pozícióba, de ennek is így kellett történnie. Neked is csak azt mondhatom, mint a kis barátodnak: véletlenek nincsenek.

– Hát akkor… – készült búcsúzni Tepertő.

– No, várj csak, várj! – csillant meg a tündér huncut, fekete szeme. – Ne hidd, hogy hiába tettétek meg ezt a hosszú utat és üres kézzel kell távoznotok Tündér Nénétől. Itt ez a kulcs. A szobádban van egy láda, ahhoz való. Bár azt mondom, az út amit megtettetek maga megadhatná az összes választ az általános kérdéseitekre, de néha vannak olyan talányok, amik komplikáltabbak, és a tiétek is valami ilyesmi. Amire nem találtál válaszokat, mindig is benne volt abban a ládában. Siessetek haza és nyissátok fel! Akár előfordulhat, hogy új változást hoz az életetekbe és belátod végre, hogy a változások lehetnek nagyon kellemesek is.

Az utolsó mondatot nevetve mondta, s közben búcsút intett az összezavarodott Tepertőnek, majd egy szempillantás alatt el is tűnt. Csak egy tál felerészben fejtett tarkabab maradt utána, amire hamarosan lecsaptak a galambok.

PUCI REPÜL

A visszaút közel sem volt olyan eseménydús, mint az odavezető. A patkányok könnyűszerrel felcsempészték őket egy nagy hajóra, ami Port Skeletonba szállított kukoricát és földimogyorót. Szerencsére a pénzükből elég dióra is futotta még, mert különben a mogyoró már a fülökön jött volna ki. Kehes Öszvér megkapta a fennmaradt pénzösszeget, és fogadkozott, hogy azon egy titkos gépromboló egyletet fog finanszírozni, aminek végső célkitűzése magának a Vasistennek a szétszerelése lesz. Puci és Tepertő áldását adta az ötletre és még megtoldották azzal, hogy ne hanyagolják a hagyományos tündérmeséket, és az indiánokkal is bánjanak jobban. Kehes Öszvér mindenre megesküdött az anyja becsületére, ami már csak amolyan citypolisi rossz szokás volt, de Tepertőék elnézték neki.

Port Skeletonban rövid kikötői csellengés után összefutottak az álruhás Vidorccal, akinek épp másnap kellett útra kelnie egy újabb különleges jelentéssel, így örömmel vállalta, hogy elviszi őket a Csigaház erdőbe, egyenesen Puci almafájához. Nem győzött mentegetőzni Svaszka miatt, de miután kibeszélték a témát jobb kedvre derült. Örült, hogy véget ért a háború, mégis akad dolga, mint sárkányrendi lovagnak. Éppen a Port Skeletonban zajló kalózkodást és feketekereskedelmet térképezte fel, hogy ott is rendet csináljanak.

– Ha így folytatom, két-három éven belül mesterré avatnak – büszkélkedett. – És Jegenye király egy sárkányrendi mestert már szívesen látna vejeként. Azért ez maradjon köztünk – pirult el az utolsó szeplőig.

Épp karácsony volt, mire elérték Puci almafáját. Puci megjegyezte, hogy ez nem lehet véletlen, még leszüretelheti az utolsónak termő különleges gyümölcsöt. Egy hirtelen ötlettől vezérelve Vidorc kezébe nyomta a kristálygömb-almát, anélkül hogy szemügyre vette volna.

– Ezt Lelkecskének küldöm afféle karácsonyi ajándékként.

– Biztosan nagyon fog neki tetszeni – forgatta a markában az almát Vidorc. – És hála a sok kalandnak, amit átéltetek, most több időt tölthetek a társaságában, amíg elmesélem neki mindet.

– Azt is mond meg neki, hogy üdvözöljük a kis barátnőit – mondta búcsúzáskor Tepertő.

*

Az almafa addig erősködött, könyörgött, míg Puciék beadták a derekukat, és legyőzve a sürgető kíváncsiságot, mégsem indultak azonnal tovább Tepertőhöz, hogy kinyissák a titkot rejtő ládát. A fárasztó út és a sok kényelmetlen fekhely után végre óriásit alhattak Puci lakályos kuckójában, a meleg szőrmetakarók alól hallgatva a kinn süvítő jeges szelet. Talán csak a szél rázta a fa koronáját, de Pucinak volt egy olyan érzése is, hogy öreg barátja és szállásadója ringatja őket, és mintha még egy különleges dalt is dúdolt volna; egyszerre altató- és búcsúdalt.

A következő nap reggelén Tepertőt már egy egész almaliget sem tarthatta volna vissza, a gyors reggeli után rögtön indulni akart. Puci sem ellenkezett, boldogan pattant a régen megszokott módon malackája hátára, vállán a tarisznyával, benne Gidóval. Tepertő úgy hasított utat a vastag hótakaróba, mint ahogy egy különösen gyors gálya szelné a tenger habjait. Puci azon viccelődött, hogy ha ilyen elszántan, ilyen vadul gőzölgő orrlyukkal rontott volna a völgyben a bölényeknek, a Vasisten segítsége nélkül is átengedték volna őket.

A diófák röpke üdvözlése után lélegzetvisszafojtva léptek be az odúba.

– Vajon ott lesz-e még egyáltalán a pókháló? – gondolta izgatottan Tepertő. – Nem sok értelme lenne a kulcsnak, ha nem férnék hozzá a ládához.

A háló persze ott volt, éppoly ezüstösen csillogva, mint régen. Puci szerint még fényesebben is csillogott. A Tündér Nénével folytatott beszélgetés hatására mindent szebbnek, jobbnak látott a Csigaház erdőben. Édesebb volt a dércsípte kökény, fehérebb a hó, színpompásabbak a jégmadarak. Tepertő is újra az ő régi, kedves, kajlafülű kismalaca volt, hiába olvadnak össze egyre jobban a csíkjai.

A belső szoba, cseppet sem meglepő módon, épp úgy festett, mint ahogy otthagyták. Minden szerszám, evőeszköz, bútordarab a helyén, tüzifa a kemencében, pornak nyoma se, mintha tegnap takarítottak volna. Tepertő nem ugrott egyből a ládához. Végigsimított mindenen, lehuppant a mohapárnákra, majd felpattant, és teát tett fel a szamovárban. Amíg nem kezdett sípolni a gőz, Pucival csendben karolták át egymást a párnákon üldögélve, fel-felsóhajtva, mintha csak még kissé el akarnák odázni a nagy pillanatot.

– Szeretnéd, ha kint várnálak? – kérdezte Puci a tea után.

Tepertő megrázta a fejét.

– Vagy esetleg mégsem ma akarod kinyitni? Talán ráérsz még. Ráérünk még…

– Nem – állt fel Tepertő és elővette a kulcsot. – Lássuk a medvét! Maradj csak itt az ágyon.

Kissé reszkető térdekkel odalépett a ládához, a zárba illesztette a kulcsot és könnyedén elfordította. A kis kattanást leszámítva aratni lehett a csendet a szobában. Puci megesküdött volna rá, hogy hallja Tepertő gyors szívverését is. A kismalac felpattintotta a ládikó fedelét, és nagy levegőt véve bedugta a fejét.

*

Kis szédülést érzett, olyasfélét, mint amikor először ugrott át a pókhálón. Egy pillanatra sem látta a láda belsejét olyannak, amilyennek egy hagyományos ládabelsőnek lennie kellene. Ehelyett a saját belső szobájában találta magát, mintha csak az idő pörgetett volna vissza pár másodpercet. Egy különbséget vett észre csupán: Puci nem ült a mohapárnákon. A megdöbbenéstől majnem pánikba esett, egy hajszál választotta csak el attól, hogy kirántsa a fejét a ládából, hogy megbizonyosodjon róla; a cicókus még mindig ott van. Ám valami furcsa erő visszatartotta.

– El kell fogadni néha a dolgokat olyannak, amilyenek – villant az eszébe, és kényszerítette rá magát, hogy engedjen a marasztalásnak.

Ahogy felengedett benne a feszültség, valami olyasmit tapasztalt, mintha beült volna valaki fejébe, mivel nem volt képes változtatni a szemszögén, ahogy megszokott bútorait pásztázta; másrészt határozottan tudta, hogy ez a valaki csakis ő lehet. És hamarosan gondolatokat is érzékelt, amikre szintén nem volt semmilyen befolyása. Olyan volt az egész, mint egy álom. Keresek valamit, fogalmazódott meg benne.

– Hol lehet? – hallotta a fejében. – Hová tettem azt a fene ernyőt? Na mindegy. Gyönyörű napunk van, ma nem eshet egy csepp eső sem.

Odalépett az asztalhoz, felmarkolt egy kis sült gesztenyét és a szájába tömte. Tepertő határozottan érezte a gesztenye ízét.

– Kár, hogy nincs tükör a szobában – gondolta Tepertő a saját fejével. – Ha most elmennék előtte, talán meglátnám, valóban én vagyok-e a szobában.

Megfordult és meglátta a pókhálót maga előtt, amin cseppet sem lepődött meg. Egy szökkenéssel kinn termett a külső szobában. No, ez már határozottan nem Tepertő külső szobája volt. Nyoma sem volt az üvegablak helyének, az összecsukható asztalkának, nem volt egy szál gyertyacsonk sem. Ehelyett egy öreg borz köhécselt, krákogott, épp Tepertő szeme előtt. Mintha félrenyelt volna valamit. A furcsa az volt az egészben, hogy épp rá nézett, mégsem látszott rajta a felismerésnek halvány jele sem.

– Megint cigányútra ment a dió, öreg koma? – hallotta ismét a saját fejében. – Hátbaveregetnélek, de úgysem éreznéd… Köhögd csak ki szépen, menni fog ez!

Megvárta amíg a borzapó valóban fel nem küzdi a bűnös diódarabot, és nyugodtan kisétált az odú elé.

– Jó reggelt kis gazdánk! – hallotta a két diófát.

– Szép jó reggelt – válaszolt nekik.

– Merre, merre?

– Különös dolgot hallottam. Van fentebb egy öreg almafa, ami évek óta nem is virágzott. Erre most megjelent valami furcsa szerzet a lombjai között, és azóta roskadozik az almáktól.

– Olyan furcsa, hogy el se hinném – fanyalgott a bal oldali fa. – Rendes fa nem művel ilyesmit.

– Egyébként kitől hallottad?

– Egy csacsogó csókától.

– Jellemző – csóválták egyszerre koronáikat a fák. – Csak a pletyka…

– Azért én megnézem. Sose lehet tudni. Nem lehet akárki, aki egy efféle makacs és mogorva fára ilyen hatással van.

Ebben a pillanatban valami váratlanul ráborult Tepertő fejére és elsötétült minden előtte. Arra tippelt, hogy egy zsákot húztak rá. Mielőtt sokat rúgkapálhatott volna, már erős marokkal tartotta valaki. Olcsó bor és dohány szagát érezte, majd rekedt hangokat hallott.

– Megvan! Gyorsan a szippantyút!

Mielőtt végképp kétségbe eshetett volna, egy finom, munkától óvott de jéghideg kéz tapintását érezte a testén a zsákon keresztül. A gyakorlott ujjak egy szemvillanás alatt megtalálták a hevesen verő szívet. Hirtelen égető szúrást érzett a szívében, majd egyre gyengébbnek érezte magát. Az utolsó hangok, amiket hallott ezek voltak:

– Kis manócska! Ez aztán a fogás! Kismanó, kisfiú, édesmindegy. Majd aszerint adjuk el, mire lesz kereslet.

– Akkor inkább kisfiú…

*

Tepertő úgy rántotta ki a fejét a ládából, mintha percekig víz alá nyomták volna. Szíve hihetetlen sebességgel dobogott, homlokán fojt a veríték, kapkodta a levegőt. Remegő mancsokkal kapaszkodott a láda szélébe, majdnem térdre esett.

– Jól vagy? – hallotta Puci aggódó hangját a háta mögül. – Mit látsz odabenn?

Tepertő visszanézett egy pillanatra a láda fenekére. Most újra a szokott kép fogadta: a láda üres volt. Illetve csak majdnem üres. Az egyik sarokban egy tompán fénylő, alma nagyságú gömböt vett észre. Megesküdött volna rá, hogy ez az a gömb, amit tavaly karácsonyra ajándékozott Pucinak. Óvatosan benyúlt, és kiemelte a golyóbist.

– Minden rendben – mondta zavarodottan. – Majd elmesélem. Azt hiszem ez hozzád tartozik…

Puci szemei elkerekedtek, ahogy Tepertő átnyújtotta neki a tárgyat. Egy darabig szótlanul meredtek egymásra, majd Tepertő leroskadt a mohapárnákra.

– Ezt meg kell vizsgálnom közelebbről – jelentette ki Puci. – Most azonnal. Te csak maradj ott!

Tepertő csak egy szórakozott mozdulattal jelezte beleegyezését, és közelebb vonta magához az érdeklődve pislogó Gidót. Puci megforgatta, megdörgölte praclijában a gömböt. Egy pillanatra felötlött benne, hogy talán jobb lenne ha kivinné a szabadba, nehogy itt robbanjon fel újra, mint tűzijáték, de aztán megérezte, hogy ez most nem fog bekövetkezni. Kinyújtotta a karját, hogy a gömb a gyertyaláng fényudvarába kerüljön és árnyékot vessen a falra. Puci ezúttal csak az árnyékot figyelte.

Nem volt rá szüksége, hogy különösképpen koncentráljon, az árny egyből furcsa árnyjátékká változott, majd valóságos képek elevenedtek meg a falon. Elsőként egy gyönyörű királynőt látott, aki egy tündérrel beszélget. A tündért csak homályosan látta, ám abban biztos volt, hogy az illető tündér. Ő szólalt meg elsőként.

– Elhatároztad hát magad?

– Igen. Mindenképpen szeretnék egy gyermeket.

– Csak egy tündérrel együtt képes benned kifejlődni.

– Tudom.

– Újra figyelmeztetlek: emberanya még soha nem volt képes világra hozni egy tündért. Bele is halhatsz.

– Tisztában vagyok vele – felelte elszántan a királynő.

– Legyen hát kívánságod szerint.

A kép elmosódott, és egy anyaméh belseje rajzolódott ki Puci előtt. Két embriót látott, akik egymással játszottak. Minden olyan volt, mint a különleges almákban. A játék leginkább ölelésnek látszott, de másfelől kicsit birkózásra is hasonlított. Egyikük mindig felfelé, míg a másik lefelé törekedett, aztán helyzetet változtattak és az egészet elölről kezdték. Végül az, amelyik épp a lenti irányba küzdötte magát, kicsúszott a képből, mintha egy kivezető alagutat talált volna.

Ahogy testvére ölelését elveszítette, az anyaméhben maradt csecsemő fuldokolni kezdett. Puci nagyot nyelt, ahogy átérezte a szörnyűséget, és majdnem elkapta a fejét a faltól, de félt, hogy elveszíti a látomást. Szerencsére nem tartott soká a csecsemő szenvedése. Eltorzult arca mosolyra fakadt, és mintha ő is talált volna egy saját csatornát, kicsusszant a méh tetején, majd repülni kezdett. A kép megint homályosabb lett, Puci csak sejtette hol repül a kis lélek. Közben azt is érzékelte, hogy lassacskán átalakul, már nem is embercsecsemőre emlékeztet.

Bárhogy próbált fókuszálni, a szálló lélek formáját nem tudta jobban kivenni. Viszont azt határozottan tudta, anélkül, hogy életében járt volna arrafelé, hogy az Esthajnalcsillag királyi palotából repül ki éppen, majd a Csigaház erdő felé veszi az irányt. Hangja is volt a tüneménynek; csilingelő, gyermeki kacagás és gügyögés keveréke. Szemmel láthatóan élvezte a repülőutat. Egy színpompás pillangó keresztezte az útját, ami felé pajkosan kinyújtotta apró pracliját, de Puci tudta, hogy nem akarja megfogni.

Végül a lombok között átsuhanva egy kis tisztásra érkezett, aminek közepén egy magányban szomorkodó, kókadozó almafa állt.

– Itt jó lesz – érzékelte Puci a kis lény gondolatát.

A landolást már nem kisérhette figyelemmel a cicókus. A falon összefolytak az árnyak, majd újra csak a pislákoló gyertyafényben táncoló gömbformát látta. Az is hamar elmosódott, ahogy könnyek csordultak Puci szemébe. Leeresztette karját, egy pillanatig még nézte a csupasz falat, majd visszafordult Tepertő felé.

*

Tepertő lassan felállt és nagy szeretettel ölelte át Pucit, akinek a gömb kiesett a kezéből és elgurult a szőnyegen. Némán álltak így egy darabig, könnyeik egymás vállára folytak. Ők maguk sem tudták eldönteni ebben a pillanatban, hogy az öröm vagy a bánat, a megkönnyebbülés vagy a további bizonytalanság, szorongás könnyei ezek. Elkönyvelték annak, hogy így van ez rendjén, ha valaki nagy horderejű információhoz jut egy őt érintő kérdésben.

– Te is láttad az árnyakat a falon? – kérdezte végül Puci.

– Csak a gömb árnyékát. Bármit láttál, az csak neked szólt.

– Talán igen, talán nem. Te is megtudtál valamit magadról, igaz?

– Hajaj! – sóhajtott Tepertő.

– Elmondhatjuk egymásnak?

– Miért ne? Ki kezdi?

– Kő, papír, olló?

– Mehet.

Kissé eltávolodtak, könnyeiken keresztül egymásra nevettek, majd felkészültek. Háromra mindketten követ mutattak, ugyanakkor mindketten egyszerre kimondták nagy titkukat, mintha egy pillanattal sem bírták volna tovább magukban tartani.

– Az a manó vagyok, aki régen itt lakott…

– Lelkecske tündértestvére vagyok…

A döbbent, ugyanakkor ünnepélyes és örömteli csöndet egy harmadik hang törte meg. A rég nem látott pók hangja.

– Lám, lám! Minden kis fonal a helyére kerül egyszer. Azt hiszem itt az ideje, hogy egy új, speciális hálót szőjek a számotokra. Feltéve, ha készen álltok rá, hogy használjátok is.

– Hová jutnánk azon keresztül? – kérdezte Tepertő.

– Vissza a valódi otthonotokba. A többi tündér, manó, kobold, lidérc, szellem és ilyesfélék közé.

– Együtt mehetünk? – kérdezte Puci.

– Semmi akadálya. Már régen találkoznotok kellett volna, ha nem lép közbe az álnok lélekszipkás mágus. No, szőhetek?

– És Gidó?

– Őt semmilyen háló nem fogja meg. Egy helyről származtok.

Puci és Tepertő egymásra néztek, majd bólintottak.

A pók szédületes gyorsasággal egy új hálót szőtt a régi helyére, majd búcsút intett egyik lábával és már ott sem volt. Puci vállára kanyarította a tarisznyát, amibe Gidó egy örömteli mekkentéssel ugrott be, megfogta Tepertő kezét, és elrugaszkodtak. A világ éppúgy megfordult velük egy pillanatra, mint ahogy azt megszokták a hálón át történő közlekedéstől, ám az érkezés helye ezúttal nem a külső szoba volt. Legnagyobb megdöbbenésükre, mintha csak most ugrottak volna be kívülről a belső szobába, ami épp úgy festett mint egy szempillantással előtte.

– Hát… – meredt maga elé bambán Tepertő. – Nem mondom, hogy fagyikelyheket felénk nyújtó fogadóbizottságra számítottam, de ennél azért valamivel többre. Szerinted átjutottunk egyáltalán, vagy visszapattantunk?

Ahogy azonban oldalra fordította a fejét, majdnem a padlóra huppant meglepetésében. Puci állt ott, semmi kétség, de már nem mint cicókus. Egy tűzvörös hajú, zöld, mandulavágású szemű, huncutul szeplős tündérlány állt mellette, lombzöld harangruhában, hátán helyes kis szitakötőszárnyakkal, és édesen mosolygott rá.

– Azta! – Tepertő nem tudott ennél többet mondani.

Puci kacagva megfogta a kezét, és Tepertő orra elé emelte. Nem malaccsülök volt, hanem egy kisfiúsan pufók manókéz. Ahogy Tepertő lenézett, megállapíthatta, hogy kobaltkék kertésznadrágot és sötétkék bakancsot visel. Az arcához kapott, hogy tükör híján letapogathassa vonásait. Turcsi orra és kissé kajla fülei voltak, haja pedig sűrű és engedetlenül fürtös.

– Remélem nem kék lesz! – tépett ki egy szálat, és megkönnyebbülten nyugtázta, hogy sötétbarna.

A szobában mégis volt egy változás: ahogy hátrafordultak, azt tapasztalták, hogy két különálló pókháló van egymás mellett a régi helyén. Bár külsőre teljesen egyformának látszottak, Tepertőék érzékelték a különbséget. Rögtön tudták, hogy a baloldali az eddig megszokott közlekedésre szolgál, az odúra nyit kaput, míg a másik vezeti őket át abba a világba, ahová csak a hozzájuk hasonló teremtmények léphetnek be. Puci nem akart egyből fejest ugrani az ismeretlenbe, bármennyire hívogatóan csillogott is az ezüstháló.

– Repülni akarok az erdőben! – csilingelt. – Most! Most! Most!

– Kisasszony! – mutatott udvariasan a régi háló felé Tepertő, mintha csak ajtót nyitott vola előtte.

Puci megrezegtette szárnyait és kizümmögött a hálón keresztül. Tepertő utánaugrott. A diófák ugyanúgy köszöntötték őket, mintha észre sem vették volna a különbséget. Tepertőben az fogalmazódott meg, hogy a fák valószínűleg máshogy érzékelnek, mint ők. A diófák talán mindig is átláttak a malac- és cicókuskülsőn. A szíve mélyén érezte, hogy minden változás benne és Puciban igazából csak belül következett be, csak nekik maguknak szólt. Először megtanulták elfogadni saját magukat és egymást olyannak, amilyenek, most pedig jutalomképpen visszakapták valódi énjüket, azaz a valódi énképükhöz passzoló testet. A kérdések, kétségek, miértek korszaka lezárult. Puci édesen kacarászva repkedett ágról ágra, míg Tepertő a hóban ugrándozva, bukfenceket vetve követte.

– Édes az élet a maga változásaival – nevetett magában Tepertő.

Ám, hogy még milyen egyéb fordulatokat, kalandokat tartogatott az élet kettejük számára, az már egy másik történet.

VÉGE