Rókák és emberek, viszonyok és kapcsolatok

Megint eszembe jutott egy korábbi draftom, akkor mentettem el, amikor tavaly becseppent az életembe egy nő, akihez ragaszkodni kezdtem, és mivel ez javarészt egyirányú kötődés volt, így elég sokat szenvedtem.
Szóval a következőket valamikor 6-7-8 hónapja írtam >>>

A facebookon követem Laár Andrást, ott írta ezt:

"A szenvedés a tudatból ered, és a tudat segítségével szüntethető is meg. Bár minden jelenség lehet szenvedés forrása, valójában nem a jelenség, hanem az azzal kialakított viszony okozza a szenvedést. Egy kőszikla önmagában nem szenvedésteli, viszont, ha belerúgunk, azzá válik. Ha ellopnak egy autót, az csak akkor szenvedésteli dolog, ha a miénk volt. Ha valahol van egy „senki autója”, azt bárki ellophatja, az nem okoz valakinek szenvedést. Itt rögtön felismerhetjük, hogy a ragaszkodásaink okozzák a szenvedéseinket. Ha a szerelmünk valaki mással csókolózik a szemünk láttára, az csak addig fáj, amíg az illetőt a magunkénak gondoljuk. Ha egy idegen csókolózik az orrunk előtt egy másik idegennel, az egyáltalán nem fájdalmas a számunkra. Az életnek számos boldogságteli aspektusa is van, és ha azokat szemléljük, elhomályosul a szenvedésteli vonatkozás. Ha már uralni tudjuk a saját tudatunkat, megtalálhatjuk azokat a szempontokat, ahonnan a szépségek és a jóságok kerülnek előtérbe az elkeserítő részletek helyett."
 /Laár András/

Ja, kedves András - gondoltam - a kőszikla önmagában tényleg nem szenvedésteli, nem is szokta ép eszű ember rugdosni, már ha épp valami ragaszkodás miatt el nem veszti az eszét, és azt sem tudja mit csinál...Egy fába is bele lehet rúgni, az is fáj, de meg lehet ölelgetni, és az meg nagyon jó. Lehet annyira jó, hogy vissza-visszatérünk hozzá, aztán fájni fog, ha egyszer kivágják.
Sajnos mivel állandóan kiterítem magam, a csajok azt hiszik, én csak fákat tudok ölelgetni, és eleve nem adnak rá alkalmat, hogy bebizonyítsam, ez a sztereotípia lehet néha megállja a helyét, de nálam nem pontosan így van...
"Arra születtem, hogy megszeressenek. Megszeressem én is azt, akit lehet."
Az ember ragaszkodó lény, és vállalja a kockázatot, hogy ha rossz metszéspontba kerül, akkor bizony szenvedni fog, ha meg minden klappol, akkor sokkal boldogabb lesz. 

Másik, ami erről eszembe jutott:
"- Úgy bizony - mondta a róka. - Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz- meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra...
- Kezdem érteni - mondta a kis herceg. - Van egy virág... az, azt hiszem, megszelídített engem...
- Lehet - mondta a róka. - Annyi minden megesik a Földön...
- Ó, ez nem a Földön volt - mondta a kis herceg. A róka egyszeriben csupa kíváncsiság lett.
- Egy másik bolygón?
- Igen.
- Vannak azon a bolygón vadászok?
- Nincsenek.
- Lám, ez érdekes. Hát tyúkok?
- Nincsenek.
- Semmi sem tökéletes - sóhajtott a róka. De aztán visszatért a gondolatára: - Nekem bizony egyhangú az életem. Én tyúkokra vadászom, az emberek meg énrám vadásznak. Egyik tyúk olyan, mint a másik; és egyik ember is olyan, mint a másik. Így aztán meglehetősen unatkozom. De ha megszelídítesz, megfényesednék tőle az életem. Lépések neszét hallanám, amely az összes többi lépés neszétől különböznék. A többi lépés arra késztet, hogy a föld alá bújjak. A tiéd, mint valami muzsika, előcsalna a lyukamból. Aztán nézd csak! Látod ott azt a búzatáblát? Én nem eszem kenyeret. Nincs a búzára semmi szükségem. Nekem egy búzatábláról nem jut eszembe semmi. Tudod, milyen szomorú ez? De neked olyan szép aranyhajad van. Ha megszelídítesz, milyen nagyszerű lenne! Akkor az aranyos búzáról rád gondolhatnék. És hogy szeretném a búzában a szél susogását...
A róka elhallgatott, és sokáig nézte a kis herceget.- Légy szíves, szelídíts meg! - mondta.
- Kész örömest - mondta a kis herceg -, de nem nagyon érek rá. Barátokat kell találnom, és annyi mindent meg kell ismernem!
- Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít - mondta a róka. - Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedőknél. De mivel barátkereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik. Ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg engem.
- Jó, jó, de hogyan? - kérdezte a kis herceg.
- Sok-sok türelem kell hozzá- felelte a róka. - Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy, ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása."

Hát igen, a beszéd a félreértések forrása, én meg sokat beszélek (ha nem szóval, akkor a szememmel, ami a szónál még jobban elárul...), ahelyett hogy tisztes távolban leülnék. Vagy ha nem is beszélek, hát írok... ezt se kellene, mi? Ezért nem ment a "szelídítés" nekem soha.
Fordítva megtörtént, engem már meg tudtak szelídíteni, aztán persze ez a ragaszkodásnak ugye csak a másik oldala, és persze nagyon örültem egy darabig, aztán megint csak szomorú lettem, mert az emberek már csak ilyenek. Jönnek-mennek.
Gratulálok mindenkinek, aki tényleg olyan nagy spíler vagy akkora guru, hogy nem tud igazán ragaszkodni!!! Lehet sokkal könnyebben elvannak az életben, és nekik minden róka kábé egyforma. Vagy csak úgy tesznek, ugye? Aztán a rókák mennek közelebb, és közelebb, míg ki nem derül hogy az emberük csak egy vadász, aki mestere az álcázásnak, és aztán durr!
Ismétlés a tudás anyja, azért is írom le talán, hogy bár fáj, de gondolkodjak rajta, és lehet egyszer még rókaidomár leszek, mert bár nem vagyok nagyon tanulékony, de annál inkább kitartó. De előbb meg kell találnom a módját, hogy elégedett legyek magammal (az élettel zu sammen), mert addig úgysem lesz más vége a kisherceges sztorinak, csak annyi, hogy várom a kígyót, aki majd jól megmar...

................
Eddig tartott a korábban elmentett piszkozat.
Amiről ma eszembe jutott, hogy ezt a képet láttam, egy idézettel:

"A csalódás be nem vált fösvénység. Nem egyéb, mint alacsonylelkűség, hiszem miért szűnne meg az, amit eddig szerettél valakiben, ha olyasmit fedezel fel benne, amit nem szeretsz? Csakhogy te azonnal rabszolgáddá változtatod azt, akit szeretsz, vagy aki téged szeret, aztán, ha nem hajlandó vállalni e rabszolgaság terheit, elítéled."

 

/Exupéry/

Ó, de pompás, most már nincs rajtam a bilincs és a lánc, amit tavaly felpróbáltam!
Nem ragaszkodok éppen.

Szabad vagyok, de még ráadásul úgy, hogy közben nem is vagyok szingli!
Lehetne örömködni, meg továbbosztani ezt a képet, hadd pukkadjanak mások, akiken ott a billog, vagy épp annyira lealjasodtak, hogy önmaguk kérik a pecsétet!
Neeeeem!!!!

 

Ahogy leírom, hogy épp én nem ragaszkodok, de közben nem vagyok szingli, az máris feltételezi, hogy van valaki, aki máris mintha picit ragaszkodna hozzám, ugye? Most bántani akarom, mert nekem is rossz volt? Nem! Voltam már mindkét oldalon, nem is egyszer. Sőt! Voltam már mindkét oldalon - szintén többször is - ugyanazzal a nővel.

Ezt nevezem úgy, hogy "viszony".
Egy viszonyban óhatatlanul "erősebb" valaki. Nem tehet róla, nem ő akarja feltenni a másikra a láncot, pardonbocsánat! Szabad akarat van, és nem könnyebb sem a nőknek, sem a pasiknak, ezt leszögezném az elején.

Viszont egy olyan világba növünk bele, amiben csak akkor van esélyünk, ha megtanulunk viszonyítani. Így alakul ki a veszélyérzetünk, vagy az időérzetünk, csak hogy kettőt említsek.

És így alakul az is, hogy viszonylag korán megtanuljuk megkülönböztetni a következőket:
- Szeretem a csokifagyit.
- Szeretem anyukámat.
- Apukám szereti anyukámat.
Ez mind egészen mást jelent, ugye?!

 

Az egész tanulási folyamatban csak egy állandóság van, hogy szeretni és szeretve lenni jó érzés, és mindig törekszünk rá. Egész kis korunkban pl. egyszerű eszközökkel (hisztizni kezdek, ha úgy érzem, nem szeretnek eléggé), később elég kifinomult taktikákkal (úgy teszek, mintha nem szeretnélek, ezzel ráébresztelek, milyen fontos vagyok neked, ezért szarul érzed magad, és csak még jobban fogsz szeretni...stb.). Persze a jó öreg "őszinte" hisztihez is vissza-visszanyúlunk, főleg alkoholos befolyásoltság alatt...

De ez csak egy viszony!
Lehet belőle tanulni, lehet azt mondani, hogy bár már ebből én levizsgáztam, de azért nem árt ismételni, ha másért nem, csak mert vannak mindig kellemes pillanatok benne.
Nem kell magunkat ostorozni és lehülyézni, hogy megint belementünk, holott minden barát megmondja, hogy a másik csak "kihasznál"!

Nem kell magunkat ostorozni, hogy kihasználjuk a másikat, mert jobb egy sekélyes viszony, mint az állandó hiányérzet!

 

A viszonyból lehet ám előrelépni is!
Lehet kialakul egy KAPCSOLAT!

 

Mint ahogy a túszul ejtettek néha furcsa módon kötődhetnek a kezdetben brutálisnak és ijesztőnek tűnő tússzedőhöz, akár addig a pontig is, hogy utóbbi az előbbi kezébe nyomja a pisztolyt:
Amikor megértik a felek a másik motivációját, az lehet a kezdet, de az még nem elég!
Akkor lehet - maradjunk a fenti hasonlatnál! - a túsz lesajnáló arckifejezéssel eldobja a pisztolyt, és elsétál, a túszejtő pedig térdre esik és zokog...
De az is lehet, hogy kézen fogva távoznak, mert a túsz megérti, hogy a másik mindvégig jobban félt, mint ő, és nem csak megérti, nem csak megbocsájt neki, de közben rájön, hogy élni sem tud már nélküle...

Akárhogy is van, én azt mondom: ha egy viszony kerül az utunkba, ne becsüljük le, és ne várjuk el, hogy most már csakis a NAGY Ő találjon meg, és legyen egyértelműen a hátára erősítve az ásó, a kapa, meg a nagyharang is!
Aki jön, fogadjuk, aki megy, intsünk búcsút neki!
Az életre amúgy is túl sokat készülünk, aztán meg csak egy pillanatig tart: