"Világot látni"--- na ez?
Valamikor még jelentett valamit, nem?
Nem vagyok nagy utazó. Nincs világtérképem a falon tele gombostűkkel, de még csak Írország térképem sincs ilyen célból, pedig már lassan közelebb vagyok a hat évhez itt, mint az öthöz. Jártam persze pár helyen, meló kapcsán főleg, de pl. ha már ilyen gombostűzős fajta lennék, akkor ér vajon azt mondani, hogy jártam Franciaországban, mert egyszer, amikor hajón dolgoztam, átruccantunk a Rajnán Németországból Strassbourgba, de csak egyszer, és csak kb. 3 órám volt körülnézni?
De még mindig elég jól meg tudnám fogalmazni, miben láttam ici-picit másnak a francia oldalt, mint a németet...
Mert egyedül sétáltam, nem egy csoportos túrán vettem részt ;)
Írországról is meg tudtam volna mondani már pár hét után is, miben más, mint pl. Európa úgy általában, de főleg: miben más, mint mondjuk Magyarország.
Egy ideje el is vesztettem a maradék lelkesedésem is, hogy jobban felfedezzem magamnak, mert kb. az egyetlen változatosság a dialektusokban van, minden más sablonba illik.
Nem célom azoknak a lekezelése, akik mindennel együtt rajonganak Írországért, és itt akarják leélni az életüket.Másrészt jópár blogposztomban majdnem ódákat zengtem, pl. a társadalombiztosításról, a nagyon alacsony szintű bürokráciáról és a szociális támogatásról, szóval lenne mit megtanulni és hazavinni innen!
De amikor nemrég láttam egy olyan cikket, aminek az volt a címe kb., hogy 33 fotó, ami bizonyítja, hogy Írország a legszebb a világon?!
Na álljunk meg egy szóra!
A konkrét sztori a vége-hossza-nincs agyalás mögött, az a következő:
Daniela lakótársamhoz csatlakoztam egy szervezett buszkirándulásra, mert a programban szerepelt Newgrange is, és nekem nagy mániám a 15. század előtti történelem, akár középkor, ókor, vagy az azt megelőző vaskori, bronzkori periódusokról van szó. Szóval gondoltam ezt a kis gombostűt mindenképp be kell szúrnom, ha más ennyi éve itt vagyok.
Még úgy is, hogy alapvetően tudom, hogy az ilyen szervezett busztúrák nagyon neccesek tudnak lenni... (Ingyen volt btw, mivel Daniela olyan helyen dolgozik, hogy mehet az ilyesmikre, és néha elvihet magával egy plussz embert is, szóval gondoltam nagyon anyázni akkor se fogok, ha szar lesz...)
A túra gerince három szóban: Tara, Newgrange, Howth.
O'Connell Streetről indulás 9-kor, tervezett visszaérkezés délután 5.
Túristakalauz és buszvezető egy személyben egy kb. 60 éves óriás, aki bár nagyon jókedélyű fickónak látszik, de amúgy az írekre jellemző kiváló humorérzékből nagyon leszerepelt, és a nap végére úgy éreztem, kb. úgy odabaszott a jó reputációnak, mintha Magyarországon egy Pataki Attila imitátor vinne végig a Lillafüred-Szilvásvárad túrán, és ebből kellene a magyarokról képet alkotnia a belga, olasz és japán turistáknak.
Az első állomás: Hill of Tara.
Ez egy neolitikus erődítmény maradványa, ahol voltaképpen az az egyetlen látnivaló, hogy a sáncok észrevehetőek még, és van egy "túszok halma" nevű halmocska, ami kb. olyan, mint a Városligetben a Királydomb ötödére zsugorított kistesója, és ha nem régészek találták volna ott, a helyi farmerek kb. egy perselyezős foundraiser vacsorán annyi pénzt tudnának összedobni, hogy egy hernyótalpas odatúrná egy nap alatt, és aztán egy év alatt befüvesítik és kész a turista-mágnes....
Meg volt egy kb. 150 centis fallikus kődarab 100 méterrel arrébb, amit ha elvileg a nagykirály megérintene, akkor iszonyat sikoltozást hallhatnánk, ezért Harry ragaszkodott hozzá, hogy mielőtt elkezdi a sztoriját, mindenki menjen oda, és tegye rá a kezét...
Én elég sokat olvasok (vagy online dokumentumfilmet nézek) ilyen témákban, hogy 2 perc után ráébredjek, Harry nem sokat fog hozzátenni a műveltségemhez, ezért inkább lebattyogtam a farmok határa felé, ahol fákat is láttam.
Na, nekem ez volt a nap fénypontja!
Mert bár az első facsoportról kiderült, hogy az is csak egy telek-elválasztó sor, és még egy orbitális traktor is elment előttem, kicsivel lejjebb találtam egy valódi sávot, ahol jobbra és balra nézve sem láttam a kibaszott legelőket, csak a madárfütty, a mókus, az átölelhetetlen fák, és a Magyarországról annyira-de-annyira hiányolt erdei talaj! Az a fajta, ahol nem nő a fű, meg semmi, de ha belemarkolsz, olyan, mint a kávézacc, egy kis félig lebomlott gally és levél kombinációval, és az illata isteni (percekig szagolgattam), és közben a napsugarak (merthogy épp szokatlanul nyárias idő volt) átszűrődnek a lombokon, és béke van!
És ezt nyilván nem csak én érzem így, mert valakik hintákat eszkábáltak az egyik fa ágaira, és esküszöm én ottmaradtam volna egész nap, de mivel beletelt 15 percbe amíg megtaláltam ezt a szentélyt, már majdnem azonnal kaptam is az SMS-t Danielától, hogy a busz 15 perc múlva indul.
Bassza meg, gondoltam, de még hátra van Newgrange, lehet az még jobb lesz...
De fontosnak tartom feljegyezni, hogy az az erdei talaj illatt! Az tényleg mennyei manna!
Szóval, tovább.
Kérdeztem Danielát, tudja-e már akkor, ki volt a nagykirály meg egyebek?
Nem tudta.
Sok értelme volt akkor ottmaradni a német és kaliforniai nyuggerekkel a déli tűző napon, mi?!
De nem mondtam neki, nem vagyok azért olyan...
A buszon azért még mindig az járt a fejemben, milyen jó is lett volna ott maradni, és elvágyódásomat azzal oldottam, hogy a magammal hozott két sör egyikét megittam, amíg Newgrange felé tartottunk, és Harry arról áradozott, hogy a jobbra és balra látható tehenek a világ legboldogabb tehenei, és bár évekkel ezelőtt a kergemarhakór miatt nem lehetett eladni az európai marhahúst, most már az ír termék ott figyel az amerikai és a kínai bevásárlóközpontok polcain is! Csak az ír, egész Európából egyelőre csak ez kapott zöld utat.
Ezzel együtt - bár nem biztos, hogy direkt kontextusban - büszkén említette, hogy az ír gazdaság elég jól szerepel a pár éve történt világméretű megbicsaklás után, és a farmereknek külön jó, mert végre el fogják törölni a tejkvótát, azaz annyit adhatnak el, amennyi jól esik, és ez biztos jó dolog!
Stop for a fucking moment please!
Ahhoz képest, hogy elvileg ezek a tehenek tényleg világbajnok körülmények közt legelésznek, olyan drága telkeken, amit ha a farmer eladna, egy egész kis zsákfalut vehetne belőle Somogyban, a tej még mindig kibaszott olcsó, és a sajt sem kerül többe (átlagfiztetéshez mérten) mint pl. otthon, és lefogadom, hogy senkinek eszébe nem jutna itt, hogy aludtejet készítsen a lejárt termékből, ha épp túlvásárolta magát, és ha egyáltalán lehetséges még aludtejet előállítani bolti cuccból...
Miért kell mesterségesen igényt generálni egy olyan termékre, amit nyilvánvalóan szarba se vesznek az emberek?! Még ha a tej maga csak melléktermék, és a marhahús az igazi érték (az tényleg nem olcsó, bevallom), akkor is miért kell annyi belőle, hogy az USA-ba, meg Kínába exportálják? Főleg az előbbi: nincsenek vajon kurva nagy prérik, ahol annyi marhát terelhetnek, amennyit csak akarnak?! Értem én, hogy ez valakiknek megéri, de a széles néptömegek vajon nem sétálnának szívesebben egy parkerdőben, minthogy egy liter tejen 10 centet keressen egy farmer és egy Eurót a bank, amelyik a farmergazdálkodást "finanszírozza", azaz kölcsönt ad a farmernek, hogy akkora traktort vegyen, amelyikért elvileg ilyen tejárakon egész életében legeltethetne és fejhetne, akkor se tudná megfizetni?!
Röviden: kinek a faszát szopjuk voltaképpen?!
Meg is kérdeztem Harryt, ha már idegenvezető, neki illik tudni:
- Látom, hogy elvileg lehetne Írországban több erdő, mégis csak a legelők vannak mindenhol. Vajon miért?
- Voltak itt erdők valamikor, de kivágták, mert a föld túl értékes, és nem hagyhatják kihasználatlanul.
Picit ellenségesen nézett rám a vöröscsillagos sapim miatt, meg amiatt, hogy elkóboroltam ahelyett, hogy őt hallgattam volna a dombtetőn, ezért nem láttam értelmét, hogy tovább forszírozzam a témát.
Nem mondtam neki:
- Tudod Harry, ahhoz képest, hogy biztos nagy kerós vagy és patriótának is hiszed magad, de a bankárok faszának szopása nagyon jól megy neked...
Newgrange:
Először nagyon örültem, hogy kb. délre odaértünk, és Harry bejelentette, hogy 14:45-re kell majd mindenkinek visszaérni a buszhoz. Majdnem 3 óra, gondoltam biztos itt is találunk valami békés tisztást, ahol megiszom a második söröm, és Danielával meg ki tudja ;)
De aztán kiderült a turpisság.
Egyrészt ahol a busz letesz, az egy "Newgrange Visitor Center", ami amolyan hibrid egy átlagos shopping mall és egy múzeum között. Megnézhettük a kiállított leleteket és replikákat, és ez rendben is van, tetszett!
Aztán időpontunk volt egy 8 perces kisfilmre, ami szintén nem rossz, főleg azt magyarázta el, milyen dőlésszöge van a Földnek, milyen pályát jár be, és ez miért volt fontos a korabeli embernek, hogy ilyen épületekkel bemérjék az időszakot, amikor a tavasz már közeledik, és ehhez igazították a teendőiket. Én az ilyesmit már tudom, de nyilván elfogadom, hogy vannak, akikre ez az újdonság erejével hat, és nem ártott ez a 8 perc. Viszont így máris 12:45 volt mire felszálltunk a három kisebb buszra, amik a konkrét Newgrange épülethez elvittek a Visitor Centerből. Csak 5-6 perc volt ez is, de ekkor már fészkelődtem, mert a beszállás maga több időt vett igénybe, és kezdtem attól tartani, hogy ilyen formán lesz széttöredezve az egész program.
És igazam lett....
Az épületelőtt a bejáratnál várni kellett 5-6 percet.
Megint 5-6 perc volt, mire a konkrét földhalom bejáratához felmentünk, és a helyi vezető megvárta, míg köré csoportosulunk, és így elmondhatta a saját 7-8 perces beszédét, ami már a videó után kezdett erősen feleslegesnek tűnni, viszont ki kellett tölteni az időt, amíg a minket megelőző csoport bent van a földhalom belsejében.
Egy percet vártam, de amikor a fickó megjegyezte, amit (poénképpen) Harry már hatszor elismételt a buszon, miszerint Newgrange 500 évvel korábban épült, mint a piramisok, akkor úgy döntöttem, inkább gyorsan körbecserkészem a perifériát, hol lehet majd valami árnyékos, ligetes helyen leülni, miután kijöttünk a barlangból. És rádöbbentem, hogy az egész környék kb. olyan, mint egy sövénnyel körbevett golfpálya, a sövényen túl pedig megint csak kibaszott legelők vannak, ezúttal tehén helyett birkákkal...
Amire visszaértem, legalább épp mehettünk be, és amúgy tényleg csodálatos, hogy ezt kőkorszaki emberek építették, egy olyan belső kupolával, ami minden habarcs nélkül készült, és ma is vízhatlan, mivel a kőtömbök kifelé lejtenek, és 3 méternyi föld van felette, de a víz így nyilván lefolyik a kupoláról. És egy reflektoros szimulációval láthattuk, milyen is lehet az élmény, amikor egy derűs december 20-26 közötti napon bekúszik a felkelő nap fénye és pont megérinti a kupola hátsó falát. Ez mind szép, és jó érzés volt végigsimítani a köveken, és érezni a csoport hangulatát is, hogy mindenki picit elámul és megilletődik.
De csak pár perc volt, már menni is kellett kifelé :(
És aztán a korábbi felfedezőutamon látott kis kőkunyhót lőttem be, és mondtam Danielának, jöjjön le velem odáig, ha esetleg nem is tudunk bemenni, az északi oldalon legalább van árnyék, meg nem zavar ott senki és nyugiban leülhetünk picit dumálni. Meg kell jegyeznem, abszolút semmi jelét nem adtam soha, hogy Daniela, mint nő különösképpen érdekelne, inkább talán én éreztem így fordítva, mindenesetre kizárnám, hogy azért nem akart velem kettesben leülni egy kőkunyhónál, mert attól félt, hogy majd miközben a második sörömtől felbátorodok, majd megpróbálom lesmárolni...
Nem, csak birka teremtés, sajnálattal konstatáltam a nap végére :(
Unalmas csaj, ez van...
- Nem, én szeretném körbejárni az épületet - mondta. - És lemehetünk odáig egyáltalán?
- Nincs elkerítve - mondom.
- Jó, menj csak, én előbb körbemegyek.
Egy percig tartott lemenni a kuckóhoz, ami közel-s-távol az egyetlen érdekes helyszín volt, ahová tourguide nélkül be lehetett lépni. Bent kellemesen hűvös volt, és 2-3 fecske időről időre berepült az ajtónyíláson, és vidáman esett be a napfény, és megpróbáltam SMS-ben meggyőzni, hogy jobban teszi, ha ezt is megnézi, de az volt a végső válasz:
- Á, kihagyom, már körbeértem és leültem itt a kapunál...
(Még volt kb. 15-20 percünk, szóval 2-3 perc alatt visszaérhetett volna, de nem... nem lógunk ki a sorból!)
Épp be tudtam fejezni a sört, máris caplatnom kellett vissza, ne rám várjon a társaság, és délután kettő körül értünk vissza a Visitor Centerbe. Ez amúgy egy folyóparton van, és ahogy átmentünk a hídon, lent láttam egy horgászt, és mondtam Danielának, hogy le kellene menni a partra, csak úgy leülni a fák árnyékába.
- Asszem én iszom egy kávét az étteremben - mondta.
- Hát, kávézni lehet Dublinban is, de most itt vagyunk, legalább megnézhetjük a folyót...
- Áh, menj csak...
Feladtam.
Sajnos kiderült, hogy az amúgy csak 5-6 méterrel lejjebb fekvő partra sem lehet lejutni a korláttól és a buja dzsumbitól, csak kb. 500 méterrel arrébb van valami levezető ösvény, és hát lassan közeledtünk a 14:45-höz, szóval erre sem volt alkalmam. Egy padot legalább találtam az árnyékban, hip-hip-hurrá! Mert amúgy bűzlött az egész létesítmény attól, hogy nem ám össze-vissza tévelygő felfedezőket, hanem engedelmes klienseket látnak szeretettel, akik az "élmény" hatására megvesznek egy csomó katalógust, hűtőmágnest és képeslapot, és egy gyors ebédet betolnak kb. 15 Euróért, vagy legalább egy Lattét 3.50-ért, és majd később betűzik a kis gombostűjüket a Newgrange felirathoz...
Mikor visszaszálltunk a buszra, már nem is volt kedvem máshoz, minthogy megegyem a kiváló házi szendvicseimet, majd a gusztustalanul melankolikus ír slágerénekes dalait elkerülendő elaludtam picit. (Nem tudom ki volt, akit Harry ennyire érdemes művésznek tartott, de képzeljétek el, hogy egy magyar turistabuszon Szécsi Pált játszanak, és erről ítél meg minket az egész világ!)
Közben az idei év eddigi legnaposabb és legmelegebb napja volt, így már nagyon morcosan konstatáltam, hogy ahelyett, hogy otthon napoznék, még le kell tudni a howthi állomást, és láthatóan kezdett sűrűsödni a délutáni forgalom, és már Harry is bevallotta, hogy a tervezett 5 helyett kb. 6-ra érünk majd vissza, szóval amikor beparkolt a kikötőben, mondtam Danielának, hogy én itt kiszállok, és hazamegyek a DART-tal. (Még az sem érdekelt, hogy a bringám így a City Centerben hagyom éjszakára, ekkor már csak menekülni akartam.) Mivel ő is csalódott volt, és Howthon is járt már, ő is így döntött, de még akart enni egy fagyit a vonat előtt, és én már azt sem vártam meg, mert épp elértem egy vonatot, amivel kb. 5-re haza is értem, és még bőven volt időm napozni is...
Daniela később megjegyezte, hogy többet várt Newgrangetől, merthogy nem volt elég nagy...
Hát, mi a faszomra gondolt, egy piramisra?!
Nem mondtam persze...
De azért finoman megjegyeztem, hogy alapvetően Newgrange nagyon is fasza volt, a baj csak az, hogy ahelyett, hogy egy igazi élménnyé tennék a newgrange-i kirándulást, ledegradálják egy ilyen tipikus "been there, too" gombostűpontra!
Nem lenne állambácsinak (főleg, hogy ahogy mondták, az ír gazdaság azért nem köhög annyira, mint a PIGS országoké) annyi pénze, hogy kivásárolja a vörösorrú, traktorral-forgalmat-fenntartó farmereket? Legalább egy kilométeres körzetben, hogy beparkosítsák a teret + mondjuk épp oda is fel lehet építeni a Visitor Centert, ha már annyira profitorientáltak akarnak lenni, de legalább meglenne a választásom, hogy az ott töltött 2-3 órából mennyit ülök egy fa árnyékában, és mennyit a gyorsétteremben...
És akkor talán nem érezném magam is úgy, mint egy óvodás/birka akit terelgetnek jobbra-balra, hogy: Ezt nézd meg! Ehhez ne nyúlj! Legyél itt időre!
Na ez van: rossz vagyok turistának is, nem csak vásárlónak. Daniela jobban ért hozzá: unta magát ő is, de végighallgatott mindent, hogy aztán egyből elfelejtse, de azért estére büszkén kiposztolt vagy 9-10 fotót, mintha nagy kaland lett volna az egész, és ha egyszer hazamegy Braziliába, biztos vesz egy Írország térképet, ahová a kis gombostűit beszurkálhatja...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése